Isten kegyelme. A magyar nevek tárában az Anikó név jelentéseként ezt találtam. Mert mostani, ünnepek előtti beszélgetésünkre készülődve szerettem volna megközelíteni Lévai Anikó zavarba ejtően egyszerű, számomra mégis megfoghatatlan személyiségét. Hogyan fér meg visszafogottsága mellett keresetlen kedvessége, közvetlensége? Csendesen tartózkodó szemléletmódja mellett a mások iránti őszinte kíváncsisága, lelkes törekvései? Józan, reális életlátása mellett szenvedélyes idealizmusa? Elmélkedő, érzékeny személyiségén belül határtalan küzdőképessége, akaratereje? Törékeny, karcsú hölgyfizikumában rendkívüli teherbírása? Azután mindezt már nem firtattam, hanem beértem a latin közmondás igazával: nomen, est omen. Értelem szerinti fordításban: a név maga az ember.

– A 2014-es esztendő hivatalosan is a család évének számít. Karácsony közeledtével ennek fontosságát az ünnepkör is megsokszorozza. Először a saját gyerekkorodról szeretnélek kérdezni ez ügyben. A Szerelmes földraj című tévéfilmedben például szülővárosodat, Szolnokot és környékét mutattad be, ahol ezt mondtad: „Az ember ezer szállal kötődik a szülőföldjéhez, s hogy mi lesz belőle, szorosan összefügg azzal, hogy milyen tájon nőtt fel, milyen emberek között. És e kötődések, ezek a gyökerek határozzák meg azt, hogy hol van a helyünk, s mi dolgunk a világban.”
– A testvéreimmel mi egyszerű családból jövünk, a szüleink gazdálkodók voltak, s állatokat tartottak. S az állatokhoz karácsonykor, húsvétkor vagy éppenséggel május elsején is hajnalban kellett kelni, azokat meg kellett etetni, a teheneket meg kellett fejni. Ilyen szempontból a karácsony sem különbözött a többi naptól, ám katolikus család lévén szenteste az éjféli misére mindannyian elmentünk a szolnoki Vártemplomba. Ezzel köszöntött be nálunk a karácsony, amelynek lényegét talán Silesius verssoraival tudnám leginkább megfogalmazni: „Ha Krisztus százszor is születne Betlehemben, elvesznél, ha nem jönne el a szívedben.”
A gyermeknevelés is jobbára munka közben folyt a családunkban. Emlékszem, még diákkoromban is, amikor hazamentem, sárgarépát kellett pucolnom, hogy anyámmal jót beszélgethessek. S ezeken a beszélgetéseken tanultam anyáméktól a legtöbbet. És ösztönösen belém ivódott az is, hogy láttam, munka után hogyan tettek rendet maguk körül. Láttam, ahogyan a szerszámokat a helyükre tették. Azóta is, ha megyek valahova vidékre, abból mérem fel, rendben mennek-e ott a dolgok, hogy a szerszámok helyre vannak-e rakva. Ez tudat alatt a mai napig így működik nálam.
– Úgy tudom, hogy neked is van kerted, sőt, hozzá nyári konyhád is. Ötgyermekes családanya vagy a miniszterelnökünk feleségeként, te is hasonlóképp neveled a gyermekeidet? Jómagam is ötgyermekes családból jöttem, s én is emlékszem, hogy anyám a vidéki paplak kertjében pici parcellákat szabott ki nekünk, ahova borsót és babot vethettünk, virágot ültethettünk.
– Nagyon fontos az a gyermekeknek, hogy megtapasztalják: a mag, amelyet elvetünk, amelyet locsolunk, kapálunk, gondozunk, mivé fejlődik. A gyermekeimmel mi nemcsak együtt vetünk a kertünkben, hanem együtt szedtük le mindig, s a „kicsikkel” együtt szedjük le még mindig a borsót és a babot, s közben rengeteget beszélgetünk. Nem a fotelben ülve, hanem így. S nekem ugyanolyan élmény ez a gyermekeimmel, mint annak idején a szüleimmel volt. Ilyenkor sok minden szóba kerül, néha még pletykálkodunk is. Közösségformáló dolognak tartom az ilyen, együttes ténykedéseket, és sajnálom, hogy ezek az alkalmak lassan kivesznek az emberek életéből. Régen, amikor elmentek egymáshoz kalákába segíteni az emberek, akkor beszélgettek is. Nem a tévé előtt ültek, mint mostanság. Lehet, hogy egy-egy lagzira éppen csigatésztát készítettek közösen, de alkalom volt ez a beszélgetésre is. Amikor régen meghalt a faluban valaki, akkor a gyászoló családtagoknak a falubeliek mindent elrendeztek, még ételt is vittek, hogy ne kelljen főzniük, s a gyászukra, a siratásra figyelhessenek. Ezek az alkalmak nemcsak a családok életéből vesznek ki sorra, hanem a faluközösségek életéből is eltűnnek.  
– Régebben, egy interjúban arra a kérdésre, hogy melyik európai város áll közel a szívedhez, ezt válaszoltad: London. „Talán a gyakori esők miatt is van, hogy olyan tisztának látom a várost. London multikulturális hely, ugyanakkor tradicionális is. De azt hiszem, azért szeretem annyira, mert életem nagyon boldog hónapjait töltöttem ott.”
– 1989 novemberétől 1990 januárjáig éltem ott, a férjem, Viktor akkor Angliában tanult a Pembroke College-ben, én pedig kimehettem utána. A legidősebb lányunk akkor volt kisbaba, s én vele egy barátnőmnél laktam Londonban, Viktor pedig Oxfordban, s hol itt, hol ott találkozgattunk. A fennmaradó időben pedig a kisbabámat magamra kötve jártam a várost, a múzeumokat. Szép időszak volt valóban. Azután úgy alakult, hogy előbb kellett hazajönnünk, hiszen tavaszra tűzték ki a választásokat. Előtte, 1989. július 16-án Nagy Imre és mártírtársai újratemetésének a napján mindannyian úgy éreztük, hogy egy másik időszámítás veszi kezdetét, amikor a szellemet már nem lehet visszazárni a palackba. Fordulópontot jelentett, de az még nagyon is kérdéses volt, hogyan tovább.
– Szerintem kevés szó esik értékes, jószolgálati munkádról, amelyet most már évtizedek óta végzel. Azt például, hogy nemcsak segítője, hanem alapítója vagy a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálatnak, kevesen tudják. Hogyan zajlott ez a gyakorlatban?
– 1990-ben, a rendszerváltás környékén járunk, amikorra a civil szervezetek majdhogynem teljesen lenullázódtak, hiszen a hatalom legfeljebb a rózsakertészek egyletéhez hasonló szervezeteket tűrte meg. S a rendszerváltás előestéjén, még a választások előtt megszületett a gyülekezésről és a sajtószabadságról szóló, új törvény, valamint a civil szervezetek működését lehetővé tevő jogszabály is. Ügyvédként dolgoztam akkoriban, s Edvi Péter – azóta is ő igazgatja a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálatot – azzal keresett meg mindjárt a választások után, hogy: segítenék-e ennek létrehozásában, s eljönnék-e az alakuló összejövetelükre? Alig egyéves a kislányom – válaszoltam –, jöjjenek inkább hozzánk. Így azután, miközben az egyik szobában aludt a kisbaba, a másikban megalapítottuk ezt az egyesületet. Jogászként segítettem mindebben, én írtam az alapító okiratot, s intéztem a bírósági jóváhagyást is, azóta pedig ott ragadtam.
Az a tény, hogy társadalmi problémák nálunk is léteznek, s hogy szűkölködő gyermekek is vannak, a kommunista kánon szerint ugyanolyan tiltott téma volt, mint mondjuk a sajtószabadság témája. Ám azt mindjárt az elején elhatároztuk, hogy a gyermekmentő segélyszervezet munkáját a határon túlra is kiterjesztjük, s nem csak a magyar rászorulókra tekintettel. Hiszen a bajnak se pártállása, se vallása, se nemzetisége nincsen. Több programunk is működik e téren, s nem mindegyikben veszek részt, de amikor Edvi Péter úgy gondolja, hogy bármiben segíteni tudok, akkor mindig megkeres.
– Még 1999-ben, egy díjátadó ünnepségen a Parlamentben Lehel Lászlóval, a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet igazgatójával beszélgettél éppen, amikor találkoztunk (vele kollégák voltunk evangélikus teológusként, s az édesapja, mint az én apám is, evangélikus lelkészként végezte szolgálatát). Akkor derült ki számomra, hogy náluk is folyamatosan dolgozol.
– Az 1998-as, nagy, tiszai árvíz idején kerestek meg Lehel Lászlóék az Ökumenikus Segélyszervezettől, s akkor szegődtem társul, melléjük. Ezt a szolgálatot azóta is a sors ajándékának tekintem, s minden elfogultság nélkül állíthatom, hogy hazánk egyik legprofesszionálisabb, leghatékonyabb és legmodernebb felfogásban működő szervezete ez az evangélikus és református egyházi alapítású, sőt, tegyük hozzá, az ortodox testvérek által létrehozott szervezet. Igen széles bázist tudhat maga mögött, s komoly társadalmi szerepvállalást igényel. Ez utóbbi, szerencsére, mostanság „divatba” is jött, s arra buzdítja az embereket, hogy ne elégedjenek meg azzal, ha az adójukat befizették, hanem tegyenek valamit a lakóhelyükért, ahol élnek, s a közösségükért, ahol dolgoznak, ahol a cégük működik. Ezzel a szemlélettel Lehel igazgató úr sok évvel megelőzte a korát, s amikor 2008-ban erre kezdett buzdítani, még igencsak kevesen pártolták. Azért is szeretek velük dolgozni, mert teljesen más filozófia mentén folytatják a segélyezés feladatát.
– Talán racionálisabban?
– Nem csupán racionálisabban. A mi munkánk az Ökumenikus Segélyszervezettel az év háromszázhatvanöt napján folytatódik, s igen sokfelé ágazik. Állami és önkormányzati hatáskörben fenntartandó, szociális intézmények működtetését végezzük, amelyeknek a működtetését például át lehet vállalni.  S vannak közöttük olyanok, mint a családok átmeneti otthonai, vagy az alkohol- és drogprevenciós központok.
– Ez utóbbiakkal is foglalkozol?
– Dehogy, ez nem az én feladatom, hiszen a velük való foglalkozás külön szakmai és pszichológiai felkészültséget igényel. Az alkoholizmus és a kábítószer-függőség nemcsak annak a problémája, aki szenved tőle, hanem az egész családjáé. A huszonéves, drogos gyermek például apját és anyját is tönkre tudja tenni, arról nem beszélve, hogy később is folyamatosan komoly terhet ró az ellátórendszerekre. Ám ez a segélyszervezet olyan kocsi, amelynek a rúdjához sokan odaférnek, hiszen más feladatok is bőven adódnak. Visszatérve a filozófiájukra: a különböző segélyeket az érintettek ne kizárólag a rászorultság foka szerint kapják, hanem ebben a kapcsolatrendszerben bizonyos teljesítményeket ők maguk is nyújtsanak. És ez komoly gondolatváltás. Az európai ellátórendszer, sajnos, még nem ezzel a filozófiával működik, holott tudjuk, hogy az eddigi módszerrel nem húzzuk ki végleg a bajból a rászorultakat, hiszen újratermelődik a nyomor.
– A közmunka rendszere is ezen az elven működik?
– Igen, mert így megnő az esélye annak, hogy a közmunkát végző továbbléphet, s legközelebb talán már alkalmazottként dolgozhat.
– Karácsony előtt még inkább megsokasodik a segélyszervezet munkája.
– Igen, s minden évben meghirdetjük az adventi gyűjtőakciónkat is. A logóját, a mézeskalács szívecskét, amelyikből picit mintha haraptak volna, már ismerik az emberek, akárcsak a szeretet.éhség jelszavát is. Ilyenkor célzottan gyűjtjük az adományokat, tavaly például az esélyteremtés-programunkra fordítottuk, s volt, amikor az árvízkárosultak javára.
– A tavalyi, tavaszi árvíz elleni küzdelem különösen is példaadóan működött. A férjed, Orbán Viktor miniszterelnök heteken át szinte folyamatosan jelen volt a gátakon. A családdal ezt hogyan viseltétek?
– Egyébként is alig van otthon! Hol a Parlamentben, hol a gáton, hol pedig valamelyik futballmeccsen látható. De most komolyan: a 2013-as árvízvédelem azért számított kiemelkedőnek, mert akkor az áradás nemcsak minket sújtott, hanem északabbra és délebbre a Duna mentén fekvő országokat sorra, s bár talán nálunk volt a leghatalmasabb, mégis, nálunk sikerült a leginkább a védekezés. Mert azt az óriási tapasztalatot, amelyet a különböző államigazgatási szervek, a katasztrófavédelem és a segélyszervezetek a rendszerváltás óta, a nagy, tiszai és dunai árvizek során felhalmoztak, most itt, kiváló összmunka mellett, rendkívüli módon lehetett hasznosítani. És amíg Németországban, Csehországban vagy Ausztriában az árvíz nem kevés emberéletet is követelt, addig nálunk egyetlen emberélet sem ment veszendőbe. Valóban példaadóan volt megszervezve a védelmi része, így az a benyomása lehetett az embereknek, hogy mégiscsak működik ez az ország.
– Ennek kapcsán most megint eszembe villant valami: a nagy árvizek és katasztrófák, köztük a vörösiszap-katasztrófa utáni újjáépítésekről nyílt nagyszabású kiállítás 2011 nyarán a Szent István Bazilika Lovagtermében. Makovecz Imre nyitotta meg, s tudjuk, ő is ott volt sok helyütt, ahol segíteni kellett. Akkor találkoztam vele utoljára. Ugye személyesen is ismerted Makovecz Imrét?
– Hogyne! És elmondanék én is egy kedves, régebbi történetet. Úgy esett, hogy a két fiúunokája és Sárika lányunk egy óvodába járt az 1990-es évek végén. Ott ismertem meg Gréta anyukát, a zongoratanárnőt, aki vállalta, hogy zongoraórákat ad Sárikának. De akkor még nem tudtam, hogy ő Makovecz Imre menye, s néha eltűnődtem, hogy a galamblelkű Grétának és férjének hogyan lehet két ilyen, elementárisan eleven kisfia. Egyszer azután a zongoraóra előtt ott találtam Imre bácsit Áronkával, a kisebbik unokájával, s a rejtvény rögvest megfejtetett.  Álltak ott, mint a tölgyfa és az ága. S Imre bácsi, miközben ránézett az unokájára, azt mondta nekem: „Hát igen, ebben a gyermekben lakik valaki!” Attól kezdve mi így hívtuk Makovecz Áront: „akiben lakik valaki.”
– Mondhatjuk nyugodtan, hogy szinte munkatársa lettél a Magyar Konyha című folyóiratnak. Miért érzed ezt fontosnak?
– Nem én kezdeményeztem a dolgot. A főszerkesztője, Vinkó József keresett meg akkor, amikor a Heti Válasz megvásárolta a lapot, s azon töprengtek, hogy milyen irányt szabjanak a folyóiratnak. Azután meglehet, hogy törököt fogott bennem, mert nem gondolta, hogy ilyen komolyan veszem a teendőket. Az elmúlt öt év lapszámaiban például a húsz legjobb, magyar séf került bemutatásra: interjú készült velük, s a legjobb receptjeiket is sorra közölte a magyar, gasztronómiai magazin. 20 séf – 100 recept címmel azután kötetbe gyűjtöttük az egészet, s én írtam hozzá az előszót, amelyet most a Lyukasóra előfizetői is elolvashatnak.
– Mostanában is szakítasz időt a testedzésre?
– Amikor csak tehetem mindig. Ma is futottam a Normafánál, ahol nem csupán a futás, de a hely is olyan hatással van rám, hogy segít feltöltődnöm, mert az ott maga a béke szigete. Minden budapestit arra biztatok, hogy szabadidejében menjen fel a Normafához sétálni, kirándulni, gyönyörködni a városra táruló kilátásban. Tündérszikla, Csillagbérc, micsoda nevek! Különleges hely, nagyon kell rá vigyáznunk.
– Azt hiszem, nem tévedek, ha úgy gondolom, hogy az égiek hazánk miniszterelnökének felelős és nehéz, országvezető munkájához segítségül és hátországul elsőként is téged és a családotokat adták.
– Sokat tépelődöm, s nemegyszer támad lelkiismeret-furdalásom emiatt. Igazából tudok-e neki annyit segíteni, mint amennyit szeretnék? Jó lenne! És jó lenne az is, ha többen tudnának szándékainak megvalósításában segíteni neki. Tudom, hogy vannak remek munkatársai, ám a döntés magányossága óhatatlanul őrá terhelődik. Én másként vélekedem azokról a feladatokról is, amelyeket Viktornak kell megoldania, mint általában az emberek. Hiszen egy ország vezetőjének egészen más dimenzióban kell gondolkodnia, mint a napi szintű feladatok körül ténykedőknek. Mondok erre példát: egy valóban jó vállalatvezetésnek kell legyen egy előre tervező, stratégiai központja, s ugyanakkor egy napi szintű, jó vezetői kara is. Ráadásul Viktor nem egy Magyarország nevű részvénytársaságot igazgat, hanem egy nemzet életét irányítja. Hála Istennek, a szintetizáló készsége mellett az újra, az újdonságra való mindenkori nyitottságát is megőrizte, s ezeket a novációkat használni is képes. Bár ez nem mindig könnyíti meg a munkáját.  
– Kedves Anikó, a Lyukasóra olvasói nevében is köszönöm a beszélgetést. Istenáldotta karácsonyi ünnepeket és ugyanilyen új esztendőt kívánok neked és családod minden tagjának! Ezt kívánom magunknak, országunknak is.


(Lyukasóra - Sághy Ildikó)