K. F.: Elég csendes a ház most, pedig szép, nagy család az Önöké, hiszen öt gyermek édesanyja. Kislány korában ha a jövőjét „tervezte” hasonló nagycsaládra gondolt?
L. A.: Mi hárman vagyunk testvérek, természetesnek tűnt, hogy ha egyszer majd férjhez megyek, legalább három gyermekem biztosan lesz, de pontos elgondolásaim, kész terveim nem voltak.

K. F.: A három gyermek akkor egy megavalósult álom volt, ám aztán szépen sorban érkezett a negyedik, az ötödik…
L. A.: Nálunk mindig volt egy olyan mondás, hogy ahová a Jóisten báránykát ád, oda legelőt is ád. Úgyhogy egyáltalán nem ijedtünk meg, amikor újabb gyermeket vártunk. Apukám mindig azt mondta, figyeld meg kislányom, te leszel a legboldogabb ennyi gyermekkel!

K. F.: Akkor az édesapja bíztatta is?
L. A.: Igen! Sőt! Apukám már nyolcvan éves is elmúlt, a legkisebb lányunk született, már nem remélte, hogy lesz még unokája. Emlékszem, ahogy ott állt a kiságy mellett, s örömmel fedezte fel családunk vonásait a kicsiben. Nagyon boldog volt, de azért viccesen vigasztalt egy picit, hogy nem baj az, ha nem gyerek – mert a fiúgyerek a gyerek. Boldog volt, hogy unokája született.

K. F.: A nagycsalád nagy feladatokkal is jár. Gondolom, Önöknél sem működik ez másképp.
L. A.: Nálunk teljesen hétköznapi módon megy az élet. Takarítok, mosok, bevásárolok, főzök, megyek a gyerekért, mi is ugyanúgy elkésünk az iskolából – ma reggel is – mint bármelyik anyuka. Képzelje el, mikor öt gyermek volt itthon, milyen volt télen a reggeli indulás! Öt pár csizma, öt pár kesztyű, sapka, sál… Mire megtaláltuk mindenkinek a kesztyűjét, összepároztatva a kiscipőket – az már egy fél siker volt. S ha még időben el is tudtunk indulni, akkor már minden rendben volt. De otthon hagytuk vagy az uzsonnát vagy a tornazsákot. Mi is ugyanazokkal a problémákkal küzdünk. Nem vagyok egy minta anyuka. A férjem is, én is dolgozunk. Nagy kihívás számomra, hogy itthon is, a munkámban is teljesítsek, hogy a férjemnek segíteni tudjak. Állandó időzavarral küzdök. Ha pár órával többől állna a nap, mint 24 óra…

K. F.: Én ebből semmit sem tapasztalok most, sőt, zavarba ejtően kedves, hogy ilyen sok időt szán ránk.
L. A.: Talán már egy kicsit könnyebb, hiszen csak két kisgyerek van itthon. A többiek felnőttek, önállóak. Öt-hat éve nehezebb volt. Mégis – s ezt nyilván a görögkatolikus testvérek is tudják, ahol sokgyermekes családok vannak – több gyermeket könnyebb nevelni, mint egyet vagy kettőt.

K. F.: Valóban?
L. A.: Igen, mivel a gyermekek között óhatatlanul kialakul már egész pici korban egyfajta felelősségtudat saját maga, illetve a másik iránt. Szolidárisak egymással, egymás közt. Amire az egy vagy két gyermekes családban az egykéket vagy a kicsiket meg kell tanítani, az a nagyobb családban nyilvánvaló. Például, ha hazaállítok egy tábla csokoládéval, az biztos, hogy azt annyi felé osztják, ahányan vagyunk. Vagy ha valaki kap valamit, akkor egészen biztos, hogy azt hazahozza, és megosztja a többiekkel. De olyan dolgokban is megmutatkozik ez, mint lemondani valamiről a másik javára. Egy nagy család olyan, mint egy jó iskola, mindenki tanul a másiktól.

K. F.: A kölcsönös felelősségtudat úgy látom alapvető az Önök családjában. Ennek természetes kialakulása mellett azért gondolom a nevelési módszereiben is ennek fejlesztésére, erősítésére törekszik?
L. A.: Nálunk a családban van egy főszabály: mindenkinek alkotmányos joga, hogy cselekedeteiben szabad. Bárki bármit megtehet. Ám a következményeket vállalnia kell! Ha valaki nem vett parkoló cédulát vagy lejárt, s megbüntetik, akkor én a csekket rögtön kifizetem, hogy nehogy kifussunk az időből, de a büntetési díjat utána levonom a zsebpénzből vagy „behajtom”. Mert ezekkel a többiektől veszi el valamiben a lehetőséget. Ez csak egy példa, de amikor kicsik voltak, akkor is így volt. Van egy íratlan szabályrendszer, amit én kőkeményen betartatok itthon.

K. F.: A felelősségtudat mellett milyen alapvető értékeket szeretne és próbál még továbbadni a gyermekeinek?
L. A.: A munka, a munkához való viszony. A munkát, amit végeznek, szeressék és jó szívvel csinálják, mert amit az ember szeret, ahhoz előbb-utóbb tehetsége is lesz. A természettel való kapcsolat is ilyen fontos érték. Próbálom gyermekeimmel megszerettetni a természetet, mert akkor az egész országhoz és hazájához is más lesz a viszonya. Egy kisgyermek, aki reggel beül a házban az anyuka kocsiijába, azzal elmegy az iskolába, s ugyanígy haza is megy, s közben nem sétál, meg sem ismeri a környezetét, nem tudja, hogy például négy utcával feljebb mi van. Van egy Radnóti vers: „s az iskolába menvén, a járda peremén,/ hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én” – nem is tudom, előfordul-e, van-e még ma ilyen egy kisgyerek életében.

K. F.: És a hit is ilyen alapvető átadandó érték Önöknél.
L. A.: Igen, nagyon fontosnak tartom, hogy a gyermekeink hitben nevelkedtek. Vasárnap templomba járunk, mi a rómaiba, Viktorék a reformátusba. Pár éve még minden este meséltem a gyermekeimnek, aztán közösen imádkozunk. A meséről most már kezdünk leszokni – nagy örömömre minden este olvasnak elalvás előtt –, de az imádságról nem.

K. F.: Közeleg a Szenteste, egyik legszebb ünnepünk, ilyenkor a legtöbbünkkel a karácsonyfa körül ott állnak azok is, akik már eltávoztak az életünkből…
L. A.: Amikor a családra, mint megtartó erőre gondolok, nemcsak a gyerekeim, hanem a nagyszüleim, szüleim és a testvéreim is eszembe jutnak. Édesapám és édesanyám már nem élnek, de azt, aki vagyok, tőlük kaptam ajándékba. Nagy hálával gondolok arra, hogy kötelességtudatra, munkabírásra, és optimizmusra neveltek. Úgy érzem, nem a semmiből jöttem a világra, hanem az általuk teremtett és erős kézzel megtartott családból, és nagyon remélem, hogy ugyanezt adhatjuk tovább a mi gyerekeinknek is.

K. F.: Mit üzenne egy fiatal lánynak, aki szerelmes, aki házasság előtt áll, aki családalapításra készül?
L. A.: Hadd válaszoljak Teréz anya szavaival erre, akit egyszer hasonló témában faggattak az újságírók. Ő csak hallgatott, majd csupán ennyit mondott: „Mindenki menjen haza és szeresse a családját!” S akkor minden rendben lesz. Én is csak ezt tudom mondani. Minden, amit csinál, szeresse! Szeresse a férjét, szeresse a gyermekeit. Ha így tesz, akkor minden sikerül. Azt hiszem Teréz anya gondolata a kulcsmondat.


(Szöveg és illusztráció: Görögkatolikus Szemlélet)