Házavató ünnepséget tartott a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet (MÖSZ) a budafoki Kossuth Lajos utca 64. szám alatti új székházában. A hosszú évek óta egy XI. kerületi családi házban működő szervezetnek régi vágya volt, hogy nagyobb épületbe költözhessen. Nem csak azért, hogy az egyre szaporodó, kiterjedtebb, országos és nemzetközi munkájukat ne a hely szűkével küszködve végezhessék, hanem azért is, hogy végre létrehozhassák önkéntesképző központjukat.

A házavatón Karsay Ferenc polgármestere üdvözölte a segélyszervezetet a kerületben, és emlékeztetett rá, hogy az önkormányzat és a MÖSZ már több alkalommal együttműködött, például néhány éve a dunai árvízi helyzet idején a megelőzési munkálatok során, legutóbb pedig a kárpátaljai magyarokért indított idei segélyakció kapcsán.

A polgármester a Fidesz Budafok-Tétényi szervezetének elnökeként, Szepesfalvy Anna alpolgármester pedig a KDNP kerületi elnökeként adták át egy oklevél kíséretében azt a 212 ezer forintos adományt, amely a február 13-i Nagytétényi Polgári Bálon gyűlt össze, s amelyet a segélyszervezet közreműködésével két nehéz sorsú kerületi család megsegítésére fordítanak. Az ökumenikusok elnök-igazgatója, Lehel László vette át az adományt megköszönve az önkormányzat és a Budafok-Tétényi polgárok együttműködését, támogatását, majd Lévai Anikó és Kovács Koko István, a segélyszervezet jószolgálati nagykövetei mondtak köszöntőbeszédet.

Ezután került sor az úgynevezett „Közösség(i)építés”-re, a központ szimbolikus felépítésére egy háromdimenziós puzzle összerakásával. A szervezet munkatársai arra kérték a megjelent vendégeket, hogy saját puzzle kockájukra olyan szót vagy üzenetet írjanak, amelyet a Segélyszervezet fontos építőelemének, értékének gondolnak, és utána helyezzék el az építőkockát a nagy egészben. Az alkotás másik oldalán többek között olyan szavakból rajzolódott ki az összefogás eredménye, mint „emberség”, „hit”, „szeretet”, „lelkiismeret”, „esélyteremtés”, vagy „megbízhatóság”.

A 800 négyzetméter hasznos területű, háromszintes épület fűtését, hűtését és elektromosáram-ellátását teljes egészében megújuló energiaforrások biztosítják. A majdnem 15 kW kapacitású napelemek felszerelésével a hálózati villamosenergia-felhasználás szinte egyenlő lesz a nullával. A napelemekből nyert elektromos energia segítségével működik a geotermikus hűtő-fűtőrendszer is; talajszondás hőszivattyú alkalmazásával. A tervezők ugyanis nyolc szondát helyeztek el 65 méter mélységben, amelyek az ebben a mélységben mért 10-12 fokos földhőt a hőszivattyúk segítségével juttatják el a hűtő-fűtő rendszerbe. Télen felmelegítik a vizet, így biztosítják a központi fűtést, nyáron viszont a plusz hőmennyiség visszajuttatásával hűtik, vagyis klimatizálják az épületet.

A megújuló energiaforrások beszerzéséhez és beépítéséhez mintegy ötvenmillió forintnyi támogatást kapott a szervezet az ELMŰ-ÉMÁSZ-tól és az MVM-től. Ezek állják a gépészeti berendezések költségeit. A központ megépülését a dán Velux Alapítványok és az Emberi Erőforrások Minisztériuma is segítette.


(budafokteteny.hu – orbanviktor.hu)

Az eseményen készült fotók a Fotógaléria rovatban tekinthetők meg.

* * *

Lévai Anikó köszöntőbeszéde:
 

Kedves Barátaim! Nemrég olvastam egy kutatásnak az eredményei, amely az emberi boldogságról szólt. Igaz, hogy afféle „brit tudósok bebizonyították” típusú kutatásnak tűnt, de azért elgondolkodtatott. A megkérdezett emberek többsége ugyanis mindenekelőtt a családot, aztán az otthont, majd az egészséget, utána egy kiteljesedéshez vezető hivatást és csak ötödikként jelölték meg az anyagi biztonságot a boldogság forrásai között.

Család, otthon, egészség, hasznos tevékenység, anyagi biztonság – ezek lennének tehát a boldogság forrásai? Lássuk, mennyire lehet akkor boldog a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet a mai napon, mit mutatna egy sebtiben felállított boldogság-mérő?

Család – az elmúlt hetekben a segélyszervezet munkatársai és önkéntesei nemigen látták a saját családjukat, hiszen minden idők legkeményebb napjait élték, éltük át menekülttáborokban és a szerb-magyar határ mentén. Nem először volt ez így: legyen szó bármilyen humanitárius katasztrófáról itthon vagy a nagyvilágban, a család már tudja, hogy csomagolás, indulás – első a kötelesség a segélyszervezetben. De milyen nagy dolog is ez, ilyen családjaink vannak, akik ezt türelemmel viselik, lemondanak apukáról, anyukáról, testvérről, elfogadva, hogy valahol valakinek most nagyobb szüksége van ránk, mint a családunknak odahaza. És persze van egy második családunk is, a csapat, akikkel jóban-rosszban összeszoktunk az elmúlt években és évtizedekben.
Otthon – otthonunk volt eddig is abban a családi házban, ahol eddig a segélyszervezet irodái voltak. Sok jó ember kis helyen is elfér, szokták mondani – de az azért mégiscsak túlzás volt, hogy ha kihúztunk egy fiókot, nem lehetett tudni, hogy aktákat találunk benne, vagy egy munkatársat, aki ott húzta meg magát, jobb helyet nem találván. Hogy mást ne is mondjuk, igazgató úr egy beépített erkélyen, másfél négyzetméteren dolgozott, és ha nagyobb létszámú csapattal tartottunk megbeszélést, mindenféle presszókban é kávéházakban találkoztunk, mert csak ott fértünk el. Tehát otthon – igen, otthonunk volt az a ház is, és hálásak voltunk érte, hogy van, ma azonban annak örülhetünk itt együtt, hogy végre olyan otthonunk lett, amely emberhez méltó körülményeket biztosít a munkához. Ahol elférünk és ahol másokat is vendégül láthatunk. Ahol rendet tudunk tartani. Ahová önkénteseket és együttműködő partnereket fogadhatunk be. Otthon, ahol összegyűlhetünk, és jól érezhetjük magunkat.

Egészség – méghozzá testi és lelki egészség. Ha a testmozgás egészséget eredményez, ahogy hisszük, ebben sincs hiány. Kevesen szállhatnak versenybe velünk, ami a homokzsákpakolást, lapátolást, segélyszállítmány-kipakolást és egyéb testmozgásokat illeti. De talán ennél is fontosabb a mentális egészség: van-e annál jobb lelkigyakorlat, mint hogy időnket, amit magunkra fordíthatnánk, mások támogatására fordítjuk? Vajon nem mondhatjuk-e bátran, hogy mentálhigiénés szempontból semmi nem jobb, mint olyan közösségben dolgozni, ahol biztosan és pontosan tudjuk, mit kell tennünk, mi a jó és mi a rossz, ahol azt érezzük, jók vagyunk valamire?

Hivatás – hány és hány ember panaszkodik arra, hogy nem biztos abban, hogy a munkának, amit végez, van-e értelme, haszna az emberiség vagy a közjó szempontjából. A segélyszervezeti munka talán nehezebb, megterhelőbb, hektikusabb, mint számos más munka – de az biztos, hogy hasznosságában nehéz kételkedni. Igazi elhivatottság kell ahhoz, hogy az ember egy hideg koratavaszi éjszakát a gáton töltsön gumicsizmában, vagy éppen a születésnapját a röszkei menekülttáborban (Kristóf!). De éppen ezek az embert próbáló élmények erősítenek meg abban, hogy a segélyszervezeti munka igazi hivatás, azaz kincs, amivel kevesen rendelkeznek.

És anyagi biztonság – ez is kell, mondják, a boldogsághoz. Nekünk nagy szerencsénk van: ennek a koordinációs és önkéntesközpontnak a létrejötte nagylelkű támogatók önzetlen felajánlásainak köszönhető. A segélyszervezet olyan, mint a rossz gazdasszony: nem marad meg a kezében a pénz, hiszen mindig van, akin segíteni kell, mindig van, ahol nagy a szükség. Amíg ez az építkezés folyt, addig is számos alkalommal kísértésbe estek a munkatársak: ugyan nem kéne-e spórolni kicsit a szigetelésen, és annyival több takarót venni. És bár a munkánk során többnyire a szívünk győz a ráció felett, ezúttal az észérvek is kellően erősek maradtak. Ezt a sokrétű koordinációs munkát, gigantikus projekteket, nem lehet egy sufniból irányítani. Ha nincs egy központunk, amely megtámogatja a munkavégzést a végeken, ha nincs hely, ahol rendet tarthatunk, ahol nyugodt körülmények között dolgozhatunk, akkor a munkánk hatékonysága csorbul. A vállalatok életében is van egy pillanat, amikor garázscégből rendes vállalkozássá válnak. Ha jól számolom, tizenhét éve kísérem figyelemmel és igyekszem segíteni a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet munkáját. Ennyi idő alatt egy gyermek is nagykorúvá válik. És a nagykorúvá válásnak gyakran külső jele a saját tér igénye. Így vált itt nagykorúvá a szemünk láttára a segélyszervezet, és bizony megérdemelte, hogy önálló térrel, emberi munkakörülményekkel erősítse tovább magát.

Család, otthon, egészség, hivatás, anyagi biztonság – ez kell tehát a boldogsághoz. Ottlik Gézával együtt csak annyit mondhatunk: minden megvan. Hálásak vagyunk érte. És a hálánkat még több munkával, még nagyobb erőfeszítéssel szeretnénk kifejezni. Tennivalónk van bőven. Munkatársaink nagy része tegnap, vagy akár ma reggel még Röszkén volt. A világ rohamléptekkel változik körülöttünk – talán soha nem lesz olyan az életünk, amilyen korábban volt. Talán minden eltűnik, ami korábban biztosnak tűnt. De itt, itt egy biztos pont létesült most számunkra, és reméljük, hogy ebből a biztos pontból kiindulva még megváltoztathatjuk, ha kell, fenekestül felforgathatjuk a világot.

Köszönjük támogatóinknak, és köszönjük a segélyszervezet valamennyi munkatársának, vezetőjének, önkéntesének. És köszönjük, nem utolsó sorban, a Jóistennek.