Nincsen más ebben a cikkben, csak egy este és Cseh Tamás

2015. február 27.

A történet úgy kezdődik, hogy volt egy koncert Kolozsváron, 1990. február 24-én. Nem, a történet valójában úgy kezdődik, hogy volt egy koncert 1973-ban, a budapesti Huszonötödik Színházban: itt lépett fel Cseh Tamás első zenekarával, az Ad Libitum együttessel.


Ugyancsak velük zenélt azon a bizonyos, ma már történelmi jelentőségű hangversenyen, amelyet napra pontosan 25 évvel ezelőtt tartottak a Kolozsvári Magyar Opera színpadán. Az első olyan esemény volt ez a forradalom után, amelyen magyarországi előadó lépett a kincses város közönsége elé. Felemelő élmény lehetett, maga Cseh Tamás azt írta róla naplójegyzeteiben: „Így kéne mindig énekelni. Ritka ártatlan szeretet, ilyen tapsot még életemben nem hallottam.”

Ezt a koncertet „játszották újra” most az Operában, a Kincses Kolozsvár Egyesület és a Cseh Tamás Archívum Alapítvány szervezésében – bár voltak jelentős különbségek a két előadás között. A '90-es koncerten például nem vett részt az aktuális magyar miniszterelnök felesége, a mostanin viszont igen. Lévai Anikó, aki – mint kiderült – az esemény kezdeményezője volt, igricek, prédikátorok és próféták szellemi utódának nevezte Cseh Tamást, nehéz időkben ő mondta ki az igazságot - nem a sorok között, hanem a sorokban. Bereményi Géza és Csengey Dénes soraiban.

Ha tekintetbe vesszük, hogy rajta kívül Szép Gyula operaigazgató, Gergely Balázs, a Kincses Kolozsvár elnöke, illetve Hanák Gábor, a Cseh Tamás Archívum vezetője is felszólalt, nyugodtan kijelenthetjük, hogy 25 évvel ezelőtt kevésbé fesztív körülmények közt lehetett elénekelni a Munkásszállót vagy az Illegalitásbant – de hát az emlékkoncertek természete már csak ilyen.

És most jön a lényeg: maga a produkció. Amire az Ad Libitum együttes vállalkozott, az mission impossible, és ezért jár nekik a kalapemelés. Róluk van szó: Márta István (billentyű, gitár, vokál), Novák János (ének, cselló, gitár), Kecskeméti Gábor (fuvola, vokál), Bornai Szilveszter (tangóharmonika, vokál).

Arról beszélek, igen, hogy Cseh Tamás-koncert benyomását kelteni Cseh Tamás nélkül istenkísértés. Ezt egykori zenésztársai tudják a legjobban, jelzi ezt a színpadi térelrendezés is: egyikük sem tolakodik a középpontba, körbeülnek, mintha meghagynák középen a helyet annak, akinek itt kéne lennie, ha nem távozott volna a magyar és mindenféle indiánok örök vadászmezejére 2009-ben.

Kicsit nehezen is indul be a muzsikálás, megilletődött a hangulat, és hiányzik a gitár, melyet Novák és Márta csak néha-néha kapnak kézbe, aztán a Váróteremnél az is megérkezik. A 100. éjszakán mi is ott vagyunk, a 74-es évnél facsarodik a szív, a Micsoda útjaim tárárárámja pedig már úgy szól, mintha ő maga is lelépett volna a huszonöt évvel ezelőtti archív felvételekről, amelyek megszakítják az élő műsort. És talán ott is van: az ifjú Cseh András édesapja egyik legkevésbé ismert dalát, az oroszos ritmusú Esténként a kiskocsmábant nyomja el, kicsit esetlenül, de meggyőzően.

És az egész koncertben ezek az „esetlenségek” a leginkább megragadó pillanatok: a zenészek időnkénti csetlés-botlása, az improvizatív mozzanatok, a kikacsintás, Bereményi ironikus-érzelmes szoboravató dalátirata, a grimaszok, a bohóckodás a vége felé – mindez mélyen emberi és nagyon csehtamásos.

Ilyenkor mintha tényleg megjelenne a színpadon valaki, aki addig csak hiányként volt jelen, hogy felemelje azt a magányos gitárt, amely ott hever Márta István mellett a színpadon. Aztán előlépjen vele a rivaldafénybe, és – ha már pont Kolozsváron maradt ki a műsorból – eljátssza mondjuk ezt: Jó reggelt, Corvin Mátyás, szavahihető, jó reggelt, szép Zsuzsánna, pompás az idő.

* * *

Lévai Anikó köszöntőbeszéde:

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves kolozsvári barátaink! Kedves Éva és András!

Nehéz megszólalni, amikor olyan embert szeretnénk méltatni, akit személyesen is ismertünk és szerettünk. Nehéz megszólalni, mert ahhoz el kell tudnunk választani magunkban az életművet és az embert. Pedig a kettő szorosan egybetartozik: Cseh Tamás a dalaival, emlékezetes előadásaival, filmszerepeivel és a gitárjával együtt Cseh Tamás. De ugyanígy hozzátartozik – legalábbis számomra, aki egyetemista voltam, amikor alkalmam volt találkozni vele – az egész Bartók Béla út összes presszója és kocsmája, meg persze a cigarettafüst.

Egy ilyen emlékest előtt azonban talán mégsem a személyes élmények, hanem az életmű a fontos. Végül is az életművet is mindannyian a saját szemüvegünkön át látjuk. Legfeljebb megpróbálkozhatunk azzal, hogy egyetemes, mindannyiunk számára fontos momentumokat találjunk benne.
A magyar kultúrának és történelemnek van egy határozott, újra meg újra felbukkanó vérvonala – az énekmondóé. Tinódi Lantos Sebestyén, Balassi Bálint is ilyenek voltak. Az énekmondó, a trubadúr, a bárd egy szál hangszerrel áll közönsége előtt. Védtelenül, félelmetesen nagy feladattal: az igazságot kell elmondania, egymagának, nincs zenekari kíséret, nincs háttérzaj, nincs kórus sem – csak ő van, az énekmondó, a hangszere és az igazság. A felelősséget nem oszthatja meg senkivel. És dalolva megy a lángsírba, ha kell.

Cseh Tamás számomra és a mi nemzedékünk számára ilyen igazságmondó trubadúr, egy budapesti bárd volt. Azt hiszem, mesélt is erről a róla készül interjúkötetben: az igazságot elmondani nehéz lett volna, de elénekelni el lehetett. Bátorság kellett hozzá, meg persze Bereményi Géza meg Csengey Dénes, hogy megírják a szövegeket.

Az énekmondók szerepe kettős: részben prédikátorok, részben próféták. Annyiban prédikátorok, amennyiben emlékeztetnek bennünket arra, hogy miben élünk, jelzik, hogy nincsenek ám rendben a dolgok, hogy nem szabadna úgy élnünk, ahogy élünk. És próféták, mert arra buzdítanak, hogy merjünk változtatni, és látják a jövőt, amelyért érdemes kockázatot vállalni, amiért érdemes változtatni a mindennapjainkon és a külső körülményeken is.

Cseh Tamás ilyen próféta és prédikátor volt a mi generációnk számára: megfogalmazta a nemzedékünk életérzését, nem a sorok között, hanem  a sorokban. A hanyatlást, a silányodást, az elfogyást, az árulást, a besúgást, a kollaborálást, mindent, amit a kommunizmusban történt velünk. Velünk, magyarokkal határokon innen és túl, románokkal szerbekkel, lengyelekkel szlovákokkal - mindenkivel a „táboron” belül. De nem csak helyzetképet festett, hanem azt a vágyunkat is szavakba öltötte, hogy 10 év múlva ne ugyanezt a dalt kelljen énekelnünk. És olyan erőteljes színeket használt ennek a vágyott jövőnek a megfestésére, hogy mi el tudtuk neki hinni, hogy sikerülhet. Hogy érdemes változtatni a saját életünkön.

Mi, akik itt ma összegyűltünk, mindannyian úgy érezhetjük, hogy beteljesítői vagyunk ennek a cseh tamási próféciának, mert tíz év múlva már nem ez a dal van – mégiscsak mi döntöttük össze a kommunizmust és próbálkozunk egy új világot felépíteni, ami korántsem tökéletes és messze nem az amiben élni szeretnénk – de mégis emberhez méltóbb, szabadabb világ, mint korábban volt.

Többek szerint, ha valaki meg akarja érteni a rendszerváltás előtti Magyarországot, akkor csak végig kell hallgatnia a Cseh Tamás-dalokat. Ezek a dalok ma már kordokumentumoknak számítanak. „Tiszta törvényekre, egyszerűségre, átlátható, értelmezhető világra vágytunk” – írta Hadiösvény című regényében. Az indiántáborokról mondta, de mi a rendszerváltásra értettük.

A próféták és prédikátorok gyakran erőszakos, és türelmetlen ember benyomását keltik. Tamás azonban – bennem így él legalábbis - nem volt az, sőt éppen ennek az ellenkezője volt. Szelíd és türelmes. Nem kérkedett azzal, hogy ő érti a világot, látja a jövőt, tudja az igazságot. Pedig értette, látta és tudta. Tetszik nekem, hogy legendássá vált indián-neve az volt: Füst a szemében. Arra szoktam gondolni, talán épp ez a füst a szemében, a tűzbe nézés, az tette az igazság látójává.

Szelíd volt, megértő és szeretett bennünket olyannak, amilyenek vagyunk: magyarok, románok, közép-európaiak. Szeretettel énekelt meg bennünket. És tette mindezt Isten adta tehetséggel, ahogy Törőcsik Mari mondta róla, „ mert tehetséges volt mint a nap.”

Ha igaz, hogy egyfajta történeti szerepet töltött be, ha igaz, hogy a magyar énekmondóknak van egy vérvonala, amely fel-felbukkan búvópatakként - nos akkor várjuk az új napfelkeltét.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Ne felejtsük el megköszönni, így előre is az előttünk álló szép estét. Köszönjük a Cseh Tamás Archívum Alapítványnak, köszönjük a Kincses Kolozsvár Egyesületnek és köszönjük a Kolozsvári Magyar Operának, hogy létrejöhetett az emlékkoncert. Mindannyiuknak jó szórakozást, szép estét kívánok.


(Papp Attila Zsolt - foter.ro; Fotó: Lepedus-Sisko Péter – orbanviktor.hu)
 

« vissza

Zeneakadémiai hangversennyel zárult a Reconnections nevű izraeli-magyar zenei együttműködés idei egyhetes workshopja, amelyet a Jeruzsálemi Zene- és Táncakadémia, valamint a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem immár negyedik alkalommal rendezett meg.
Emléktáblát avattak Zumbok Ferenc, a Zala Megyei Bíróság egykori tanácselnöke, a Fővárosi Cégbíróság vezetője, majd a Sándor-palota, a Várkert Bazár és a fertődi kastély újjáépítéséért felelős kormánybiztos tiszteletére Zalaegerszegen.
A Magyarországtól legtávolabb élő magyar népcsoport, a csángók idén huszadik alkalommal mutatták be a Csángó bálon saját táncaikat, énekeiket, történeteiket, az est csángó műsorvezetője pedig elmondta: számukra nagy erőt ad a küzdelmes hétköznapjaikban az a figyelem és törődés, amelyet az óhazából kapnak.


  • Orbán Viktor, 52 éves
  • Jogász, tanulmányait az ELTE-n végezte. Oxfordban politikai filozófiát hallgatott.
  • Nős, felesége Lévai Anikó
  • Öt gyermekük van: Ráhel, Gáspár, Sára, Róza, Flóra
  • A Fidesz elnöke, a Kereszténydemokrata Internacionálé alelnöke

Tovább

© Minden jog fenntartva, 2010