„A festészet számomra minden; boldogság, öröm, vagy kereszt és nehéz feladat, amely elől menekülni szeretnék, de végül is mindig a műteremben találom magam. És kétségek kísérnek munka közben: Jó lesz-e a kép? Amit tegnap festettem, ma már nem tetszik, újra kell kezdenem” – mondta egyszer Udvardi Erzsébet, amikor művészetéről faggatták.

Oltárképei, templomi pannói, akvarelljei szerte az országban megtalálhatók – a Balaton-mentétől a Nyírségen át Veszprémig vagy Budapestig, Sümegtől az Esztergomi Prímási Palotán át a Keresztény Múzeumig. A művésznő nem törtetve érte el mindezt, hiszen sohasem hangoskodik, sohasem tolakszik. Mérhetetlenül szerény embernek tartják, aki művészetét mesterségnek és szolgálatnak tekinti.

A Baján született Udvardi Erzsébet édesapja európai műveltségű, több nyelvet beszélő matematika-fizika szakos tanár volt, édesanyja tanítónő, s Erzsébet tőle örökölt a művészet iránti fogékonyságát. Akkor derült ki, hogy tehetsége van a rajzoláshoz, amikor a középiskolában egyszer lerajzolta egy osztálytársát, és az ő portréja lett a legjobb. Amikor Rudnay Gyula festőművész 1947-ben Bajára költözött és szabadiskolát nyitott, Erzsébet az ő tanítványaként kezdett el festészetet tanulni. Később, a Képzőművészeti Főiskolán Bernáth Aurél osztályába járt. A diploma megszerzése után művészettörténetet és rajzot tanított, s mindemellett festett.

1958 őszén ment néhány hétre Badacsonytomajba festeni, s úgy érezte, megtalálta az otthonát. Nehéz dolga volt a Balaton mellől elkezdeni a művészi pályáját, messze a budapesti művészeti élettől, de ez a választása vezetett egy másfajta út kialakulásához. Badacsonytomajon közelebb érezhette magához a természetet minden pillanatát, „felfedezte és egyre mélyebben merült el a látvány nyújtotta titokban, s egyre közelebb érezte magához az ott élő embereket. Meditatív, harmonikus lelke, bölcsessége és szeretetet adó egyénisége kinyitotta a helyiek szívét. Szívesen összpontosította figyelmét egy-egy képében az ott tevékenykedő nádvágókra, szőlőmunkásokra, kenyérsütőkre, akiket felmagasztosult gyengédséggel ábrázolt képein. Egy-egy alakjában emberi érzéseket mesélt el, legyen az öröm, bánat, melankólia” – írták róla egyszer.

Hamarosan egyre jobban elmélyedt a Biblia világában. Mint hívő olvasó nagy vágyat érzett arra, hogy a bibliai élményeit megfesse. A hetvenes évek elejétől kezdve napjainkig készíti szakrális témájú festményeit, egyházművészeti alkotásait, amelyek jónéhány egyházi épületben és templomban láthatóak. Mint mondják, képei alaphangját a realitás és a misztikum, a fenségesség és az egyszerűség adja meg, s ezzel a festői nyelvezettel érinti meg az embereket a történet, a tanítás befogadására.

A Balaton mellett töltött években találkozott Tamás Istvánnal, a kitűnő íróval, akivel életre szóló társa lett, nagy szeretetben élve 1998-ig, Tamás István haláláig. A művésznő Tavaly, a nyolcvanadik születésnapján a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia nevében Erdő Péter bíboros Pro Cultura Christiana (A Keresztény Kultúráért) díjat adott át a művésznőnek, mely díja azon személyek kapják elismerésként, akik a művészet és a kultúra ügyét kimagasló tevékenységükkel, elkötelezett keresztény életük példájának felmutatásával is képviselik és szolgálják.

Udvardi Erzsébet számtalan honi és külföldi kiállítása után a legfrissebb Győrben nyílt meg december 3-án, a Prohászka Ottokár Orsolyita Közoktatási Központban,  a művésznő karácsonyi és balatoni témájú műveiből, amelyen Lévai Anikó is köszöntőbeszédet mondott.

* * *

Lévai Anikó gondolatai Udvardi Erzsébet kiállításának megnyitójára:

Amikor a mestert megkérdezte egy gyáros, hogy mi a foglalkozása, a következőt válaszolta:
- Az emberiparban dolgozom.
- Az meg, könyörgök, ugyan meg micsoda – kérdezte a gyáros megrökönyödve.
- Gondolj magadra – felelte a Mester. A te erőfeszítéseid jobb eszközöket produkálnak, az enyémek jobb embereket.

Tisztelt Művésznő! Kedves Egybegyűltek! Nagy szeretettel és tisztelettel köszöntöm Önöket, és köszönöm, hogy meghívtak ide maguk közé. Köszönöm, hogy – Anthony de Mello jezsuita szerzetes kifejezésével – az emberipar szorgos munkásai, az emberipar szolgái között lehetek a mai nap. Az emberipar szolgái között, akik mindig alkotnak, sohasem rombolnak, mindig hozzáadnak, sohasem elvesznek, mindig áldozatok, sohasem paraziták. Mindig a bennünk lakozó jót szólítják meg.

Az embereket jobbá tenni, szolgálni sokféleképp lehet: jócselekedetekkel, lehet felemelő szavakkal, és lehet művészettel, némán. Akárcsak Udvardi Erzsébet. A festészet ugyanis, tisztelt hölgyeim és uraim, a néma gesztusok művészete. Másképp fogalmazva: szenvedélyes vágy a közlésre az elszánt hallgatás eszközeivel. Jose Ortega y Gasset Platón gondolatát idézve így foglalta össze a festészet kvintesszenciáját „A képek felélesztése” című esszéjében.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Festeni annyit tesz, mint vállalni a néma szolgálatot. Ám ez a némaság a legkevésbé sem lemondás és fogyatékosság. Azért van rá szükség, mert éppen azokat a dolgokat kívánja kifejezni, amelyeket a nyelv önmagában sohasem mondhatna el: a kimondhatatlannal kíván adni. A nyelv tudniillik azt az erényét, hogy nagyon is világos és kijelentő kommunikáció, csak súlyos megkötések árán érheti el: csupán az általános közlésekre kénytelen hagyatkozni. Hiszen gondoljunk csak bele: már egy szín meghatározott árnyalata is kimondhatatlan! A fény, a teremtő energia, a transzcendens leírása pedig szinte kivitelezhetetlen feladat.

A festészet, a szolgáló művészet tehát ott kezdődik, ahol a nyelv végződik: saját alázatos némasága húzza össze, mint egy rugót, hogy azután a kimondhatatlan dolgok sugallatán keljen szárnyra és emelkedjen a magasba. Akárcsak egy angyal.

Semmi helyénvalót nem érthetünk meg tehát egy festményből, nem részesülhetünk az adományban, ha nem azzal kezdjük, hogy lelkesen tiszteljük eredendő némaságát. Ne várjuk tehát egy képtől, hogy magától értetődően, a mi megértésére irányuló erőfeszítésünk nélkül kijelentse szándékait. Nekünk is közelednünk kell, másképp fogalmazva: el kell fogadnunk néma szolgálatát. A festészet gyönyörűsége, hogy örökös hieroglifa számunkra: megállás nélkül értelmezzük a látottakat és az azok mögött megbúvó titkot. A festményből tehát folyamatosan áradnak, buzognak a jelek felénk: igen, a néma alkotás állandóan beszél hozzánk.

Tisztelt Egybegyűltek! Huxley, a Szép új világ szerzője kiszámította, hogy a csend köre évenként tizenhárom és fél kilométerrel szűkül. Már nincs messze az az idő, mondta, amikor a csend a Földről tökéletesen eltűnik, és boldog lesz, akinek néha sikerül a Himalájában, vagy az óceánon félórás megnyugvásban részesülni.

Nos, nem tudjuk, hogy a jeles szerző mire is alapozta a számítását, és azt sem, hogy ezek alapján a csend köre vajon meddig is terjed, de az biztos, hogy itt megőriztek nekünk, valamennyi betérő zarándok számára egy szigetnyi csendes, néma áhítatot. Csak az angyal beszél hozzánk ragyogó színeivel, tiszta fényeivel és mindenekelőtt nemes, lélekemelő céljával.

Köszönet érte!

(orbanviktor.hu)

A megnyitról készült képriport a Fotógalériában tekinthető meg.