Végső búcsú Erdélyi Zsuzsannától

2015. március 12.

A Farkasréti temetőben végső búcsút vettek a 94 éves korában elhunyt Erdélyi Zsuzsanna művészeti írótól, néprajztudóstól, a Nemzet Művészétől. A búcsúztatáson Lévai Anikó és Orbán Viktor is lerótta kegyeletét. Alábbiakban a temetésen elhangzott, gyászbeszédeket közöljük.


Erdélyi Zsuzsanna Komáromban született, 1921. január 10-én. Nagyapja Erdélyi János (1814–1868) író, irodalomtörténész, filozófus.

1953–1963 között a Művelődésügyi Minisztérium népzenei kutatócsoportjában ismerkedett meg a magyar népzene-népművészet gazdag forrásvilágával, 1964–1971 között a Néprajzi Múzeum népzenei osztályán dolgozott. 1971–1987 között a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatócsoportjának lett munkatársa.

Szakrális szövegfolklórral, a népköltészet szimbolikájával foglalkozott. 1968-ban hallott először archaikus népi imádságot egy nagyberényi asszonytól, azóta ezt a középkori eredetű szöveghagyományt, a népi Mária-költészetet, a szóbeliség és az írásbeliség kapcsolatát és a népi vallásosságot kutatta. Több tízezer szöveget gyűjtött. 1980-ban Esztergomban létrehozta a népi vallásosság gyűjteményét.

2002-ben csatlakozott az MMA egyesülethez, 2011-től a megalakult Magyar Művészeti Akadémia köztestület rendes tagja, 2012 és 2014 között a Művészeti Akadémia Népművészeti, Néprajzi tagozatának vezetője volt. 2014 őszén munkájáért az Akadémia a Magyar Művészeti Akadémia Nagydíjában részesítette.

"A vallásos néphagyomány és szövegfolklór, a szóbeliség-írásbeliség kapcsolatának legnagyobb hatású kutatójaként a népköltészet szimbolikája és az archaikus apokrif népi szövegek kutatása terén elért, európai összefüggéseket is feltáró munkásságáért" 2014-ben elnyerte a Nemzet Művésze elismerést.



Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere:

„Nagy ajándék, hogy a gondviselés újra és újra megajándékozza Magyarországot, a magyar népet olyan emberekkel, akik képesek arra és elég erősek ahhoz, hogy egyben tartsák azt, amit talán kisszerűbb sorstársaik életében egymást kizáró ellentétnek érzékelünk. Partikularitást és egyetemességet, lokálist és univerzálist, egyszerűt és nagyszerűt, magyart és európait, hitet és tudományt, anyaságot és tudósi hivatást – és képesek megőrizni a keresztény hit egységét" – mondta búcsúztatójában Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere.”

Amikor Erdélyi Zsuzsanna tudós volt, akkor jámbor hívő is volt, amikor jámbor hívő volt, akkor igényes tudós is. Előhozta azt, ami a miénk, csak éppen fogalmunk se volt róla, legfeljebb sejtésünk: az imát, a rigmust, amely összeköt bennünket évezred előtti magyar önmagunkkal, a középkori európai ember üdvözülés utáni vágyával. Ő ezt szemünk elé adta, a lelkünkbe: ősanyáink hitét, félelmét, bizonyosságát" – tette hozzá Balog Zoltán. „Ha csak annyit megtanulnánk tőle, hogy a jó, nemes ügyben jó szövetségeket tudjunk kötni, társakat vonzani, közösséget építeni, közösséget megőrizni a munkánkkal, az életünkkel, de jó lenne!"



Fekete György, a Magyar Művészeti akadémia elnöke:

Mélyen tisztelt gyászoló gyülekezet! A Magyar Művészeti Akadémia különös időt él meg ebben a megszentelt, fájdalmas órában. Úgy búcsúzik gazdag életű alapítóinak egyik legnemesebbekétől, Erdélyi Zsuzsa asszonytól, az Akadémia Nagydíjasától, a Nemzet Művészétől, hogy közben már hallani véli a vigasztaló Isten szavát, köszöntését és újabb megbízatását is egyben, amint megnyílik az öröklét kapuja.

Erősen hisszük, hogy Ő egyike volt azoknak a történelmi jelentőségű küldötteknek, akik nem csupán léteztek, hanem feladatokkal érkeztek valahonnan és tartottak valahová, így a köztes, több mint kilenc évtizedre a magyar néprajztudomány kölcsönbe kapta Őt felfoghatatlan hatalmú megbízójától. Ennek az ajándéknak lett kitüntetett részese az Akadémia.

Zsuzsa asszony bizonyíthatóan a magyar kultúra és művelődéstörténet egyik legzseniálisabb vándor-tudósa, és napszámosa volt egyidőben, szinte felfoghatatlan teherbírással, páratlan intenzitású ösztönvilággal, kristálytiszta aggyal, iróniával, tájékozódó képességgel a múlt titokzatos Ösvényein, példás fogékonysággal és Ítélőképességgel a minőségek felfedező útjainak sűrűjében. Olthatatlan szerelemmel élt szűkebb családjában, tágas szakmai közösségében és a határtalan magyar haza kincseket rejtő zugaiban. Mindezt gyengéket bátorító figyelemmel, tévedőket intő szigorral, de méltó haraggal tette, ha hazugságon kapta a kalandor vámszedőket.

Hitünk szerint most, valahol a végtelenben ötezer népi imádság archív sorait suttogják érte fekete fejkendős falusi közlő asszonyok, kórusba éneklő, belső templomukba ballagó, valló mesteremberek. Szőttesek szövedékeiről madarak rebbennek a megnyíló égi kapu szárnyai fölé, hogy csak azok szívét öntse el a vigasztalan szomorúság, akik abban a tévhitben élnek, hogy a halállal mindennek vége van, s ez az óra sem az öröklétbe való újravirágzás jutalomidejének kezdete.

A Magyar Művészeti Akadémia sarjadó ereje Tőle is származik. Ezért legyen kegyelmet kérő követünk odaát is, mi pedig továbbra is úgy beszélünk Róla, mint akiknek kezét sohasem ereszti el mindennapi igyekezetünkben és botlásainkban. Együtt hisszük, hogy amikor eljön újbóli találkozásunk remélt ideje boldogok is együtt leszünk, mert a múlt-jelen-jövő hittel megerősített folyamatosságának tényét és értelmét a szétszakíthatatlanság isteni ajándéka adja bátorításul és jutalmul. Azt pedig ígérjük, hogy minden igyekezetünkkel azon leszünk, hogy a Magyar Művészeti Akadémia teremtéstörténete és Erdélyi Zsuzsa életműve fogalomárként kerüljön be a nemzet teljes történelmébe. Fogadja, a Teremtő Erdélyi Zsuzsa asszonyt megbocsájtó szeretettel.



Voigt Vilmos néprajztudós:

Tisztelt gyászolók, rokonok, az elhunyt szaktársai és tisztelői! Erdélyi Zsuzsannáról, a magyar népi kultúra oly sokak által szeretett és tisztelt nagyasszonyáról a pályatársak, folkloristák, a népi vallásosság kutatói, és a néphagyomány értékeit máig megőrző egyszerű emberek nevében is méltán szólani kell a temetési szertartáson.

Szándékosan nem a „búcsúzás” szót használom, hiszen tudom, oly sokunk számára földi alakja továbbra is feledhetetlen: és tucatnyi könyve és írása, a sokezer, általa gyűjtött és kiadott népdal és népi imádság, az általa kezdeményezett népi vallásosság tárgy-gyűjteménye, vallásos iratok és ponyvakiadványok gyűjteménye is számunkra és remélhetőleg a jövőben is megmarad. És mint évtizedek óta tőle már oly sokszor tapasztaltuk: még most is ajándékot hagyott ránk: a közeli hónapokban jelenik meg tudományos tanulmányainak monumentális kiadványa.

Maga sokszor - és mindig egyforma izzással és szeretettel - elmondta, mit örökölt őseitől, mit tanult mestereitől (legkivált Lajtha Lászlótól), milyen sokszor volt nehéz az élete, nagyszerű családjának létfenntartása – és mégis mindig felülről megjött a segítség: páratlan életműve közismertté vált, majd méltó elismerést kapott itthon is, a nagyvilágban is.  Az egész magyar kultúra tudomásul vette, hogy ő mit fedezett fel, szinte a történelmileg legutolsó pillanatban, a jámborul imádkozó asszonyok körében: nem is, mint Kolumbusz egy más, új világot, inkább egy ezer éve elmerültnek vélt Atlantiszt: népünk mindennapi lelkiségének dokumentumait.

Az imakincs tudományos fontosságával maga is tisztában volt, nagy és pontos antológiákban tette ezt közzé – ám számára még e szövegeknél is fontosabb volt az ezeket ismerő ember megértése és tisztelete. Sokszáz, sokezer ember ismerte, és akikkel kapcsolatot ápolt, mind úgy érezhette személyesen hozzá szólt. A temetésre itt összegyűlt emberek sokasága és sokfélesége is bizonyítja ezt Erdélyi Zsuzsannának mindegyikükhöz köze volt, olykor egyetlen közös fonálként. Szerencsére hosszú élet rendeltetett számára, beérett az általa elvetett mag, és megelégedve mondhatjuk, immár fél évszázada a magyar nemzeti kultúra egyik pillére lett az, amit képviselt, amit létrehozott.

Akik személyesen ismerhették, tudják, milyen sokoldalú és érdekes asszony volt: gyors és szigorú a munkában, megalkuvás nélküli és harcos a véleményeiben, ugyanakkor élete legvégéig kedves, olykor huncut, szívesen beszélő, melegszívű patrona, akinek varázsa alól még a legszárazabb szerkesztő vagy folklorista sem tudta magát kivonni. A koporsójára kitett fénykép is ezt a vidám odafigyelést tükrözte. Monumentális életművével egyenértékű kapcsolatteremtő tevékenysége. ami mindig is jellemezte. Ő maga is a hűséget tartotta a legfőbb erénynek: hűségét férjéhez, családjához, hazájához, a néphez, a tudomány igazságához, egyházához, és főként azokhoz a magasztos ideákhoz, amelyeket egy, a vallási-néprajz kutatója kell, hogy ismerjen, sőt gyakoroljon.

Még a mostani gyász pillanatában is felemelő a tudat: sokáig köztünk marad személyének visszfénye, munkásságának tömbjei, morális távlatai. Az ő esetében a szaktudománynak is azzal kell, hogy tőle búcsúzván az általa felfedezett imából idézzen, és hogy legyen biztos ennek foganatában: a körükből most eltávozó Erdélyi Zsuzsanna számára a „Menyország kapuja kinyittatik, Embernek lelke bévitetik.” Legyen úgy!



Dávid Katalin művészettörténész:

Amiért szólok, arra okot ad a barátság, okot ad vele egyidős kortárs-voltom, de úgy döntöttem, hogy inkább imádkozó öregasszonyait képviselve állok most itt Erdélyi Zsuzsa mellett, akit én, foglalkozása szerint, az emberiség lelkének régészeként neveztem. Ezt azért kapta tőlem, mert az általa összegyűjtött sok népi ima, hiába keresztény, visszavezet elképesztő távolságába a múltnak.

Igen, a kezdetek hitéig és tudásáig vezetnek vissza a szavak, amikre ő talált rá calabriai olaszoknál, évszázadok óta Szicíliában élő albánoknál, Gyergyó havasaiban, magyaroknál, székelyeknél, románoknál, szlávoknál, németeknél. És mindenütt ugyanazok a fájdalmak, boldogságkeresések, vágyak. Imák, amiket a föld évezredek óta küld az ég felé. Akik úgy, mint én, a szimbólumok eredetével foglalkoznak, tudják, hogy a szimbólumok egykorúak magával az emberrel, akkor születtek, amikor az embert gyermekévé minősítette a Teremtő.

Változtak számtalanszor az interpretációk, változott a képi megjelenés, de az az isteni Jópásztor, mindegy hogyan nevezték, ott vigyázott már a barlang kapujában mindenre, ami a léthez akkor kellett. Őrizte az embert, védelmet nyújtott az a kis amulett, talán nem több mint egy kis kifúrt csont, de védte azt, amire az embernek ott és akkor szüksége volt a biztonsága, a boldogsága érdekében. Ez a kutatásunk tárgya, mikor, milyen formában jelenik meg egy-egy szimbólum. És ha valamelyik tudomány segítségével rátalálunk egy sok százezer év előtti jelképre, boldogok vagyunk, de tudjuk, hogy az eredethez még nagyon messzire kellene visszamennünk, tudjuk, hogy egy történeti darabot, de nem a szimbólum születését találtuk meg.

És amikor megjelent a Hegyet hágék…, beleolvastam és ámulva éltem át azt a csodát, hogy Zsuzsa öregasszonyai az emberi lélek születésétől kezdődően őriztek meg egy hihetetlen tudást: a szimbólumok születésének pillanatát, azt, hogy a jelkép emberségünk attributuma, ami archetípusként él velünk. Olvasva a Hegyet hágék imáit, átéljük a jelképalakítás velünk született kényszerét. Döbbenetes bizonyságai az emberi lélek Istenhez kötöttségének. Talán bizonyságai annak, hogy teremtésünk pillanatában egy alapvető kinyilatkoztatást kaptunk, amely az ember világának megváltását beleírta már akkor az emberi lélekbe, amikor a történelem még nem ért el az Isten megtestesülése nagyszerű pillanatához.

Zsuzsa öregasszonyai már be tudták helyettesíteni a neveket és az eseményeket, de az ezekre várakozás szakralitása, a várakozás idejének szenvedései, az Isten ideérkezésére várakozásunk, rászorultságunk a megváltás történelmi beteljesedésére, az Őt nélkülöző időnek talán évmilliói ott vannak a Zsuzsától megismert imákban. Ez az, amire rátalált és feltárta egyetemességét, megértette az emberi történelmet átölelő teljességét, hiszen a lélek mélyéről emelte ki az időtlenséget. Hozzá hasonlóan ezt nem tette addig senki. És ha úgy igaz, ahogy Jung mondja, hogy az archetípusok Isten munkaeszközei, akkor az én Zsuzsám ezeknek a szent munkaeszközöknek születéséhez vezetett bennünket.

Amikor ezt közöltem vele, azt mondta, hogy ilyent ne mondjak róla. Mert tudta, hogy ezzel a bölcsészettudományok történetének legnagyobbjai közé emeltem őt, aki még kandidátus sem lehetett itthon. Azért emeltem oda, mert oda tartozik.



Egyetlen gondolatot még, amely nagyon is méltó ahhoz, hogy Zsuzsához kapcsoljuk, hogy róla szólva megidézzük. A mögöttünk lévő Makovecz ravatalozóról van szó. Mindannyian jól ismerjük ikonográfiáját. A födém egy lefelé forduló emberi csontváz, középen végigfut a gerinc, és belőle indulnak a bordák. Ezek boltozatot alakítanak, és alájuk kerül a koporsó Mikor megépült, a külföldi, Makoveczre figyelő, munkásságát tisztelő szakirodalomban azonnal megjelentek az értékelések, és az a megállapítás, hogy a halott valójában a szív helyét foglalja el. Máté fiam megkérdezte erről Imrét magát, aki nagyon lényeges választ adott: az nem a szív helye, hanem a léleké. Így fejezi ki a ravatalozó, ez a csodálatos tér, hogy nem pusztulás a halál, hogy aki kilép a mi életünkből, a lélek teljességével marad közöttünk.

De még valami üzenete van számunkra. A fölénk boruló mennyezet, ez a lefelé tekintő emberi váz, egy örökre megmaradó hatalmas fává érett, mintha általa az életfa ölelne magához, hogy vigasztaljon az örökkévalóság megidézésével. Ő a mesék égig érő fája, a világfa, a föld szívéből nő ki, és felmagasodik a mennyekig. Hordozója az ember legszentebb vágyának, hogy létezik erő, amely összeköti a földet és az eget, az élőt és a meghaltakat. Zsuzsa imáiban sokszorosan ott él ez a fa, mert az imát mondók a Golgota keresztfájában ráismertek az örökéletet biztosító paradicsomi életfára. Drága Zsuzsa, Isten áldása rajtad. Ne szűnj meg ezt az áldást közvetíteni továbbra is gyermekeidre és ránk mindannyiunkra.


(orbanviktor.hu - Fotók: Lugosi Lugo László és MMA)

« vissza

Zeneakadémiai hangversennyel zárult a Reconnections nevű izraeli-magyar zenei együttműködés idei egyhetes workshopja, amelyet a Jeruzsálemi Zene- és Táncakadémia, valamint a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem immár negyedik alkalommal rendezett meg.
Emléktáblát avattak Zumbok Ferenc, a Zala Megyei Bíróság egykori tanácselnöke, a Fővárosi Cégbíróság vezetője, majd a Sándor-palota, a Várkert Bazár és a fertődi kastély újjáépítéséért felelős kormánybiztos tiszteletére Zalaegerszegen.
A Magyarországtól legtávolabb élő magyar népcsoport, a csángók idén huszadik alkalommal mutatták be a Csángó bálon saját táncaikat, énekeiket, történeteiket, az est csángó műsorvezetője pedig elmondta: számukra nagy erőt ad a küzdelmes hétköznapjaikban az a figyelem és törődés, amelyet az óhazából kapnak.


  • Orbán Viktor, 52 éves
  • Jogász, tanulmányait az ELTE-n végezte. Oxfordban politikai filozófiát hallgatott.
  • Nős, felesége Lévai Anikó
  • Öt gyermekük van: Ráhel, Gáspár, Sára, Róza, Flóra
  • A Fidesz elnöke, a Kereszténydemokrata Internacionálé alelnöke

Tovább

© Minden jog fenntartva, 2010