A szertartáson koncelebrált Stanisław Dziwisz bíboros, krakkói érsek és Josip Bozanić zágrábi érsek megbízottja, Ivan Saska segédpüspök, Alberto Bottari de Castello apostoli nuncius, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia tagjai és számos Kárpát-medencéből érkezett püspök, valamint mintegy háromszáz paptestvér. A szentmisén részt vett Orbán Viktor miniszterelnök és felesége, Lévai Anikó, Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, az állami, társadalmi és kulturális élet képviselői, a diplomáciai testületek tagjai, a testvéregyházak képviselői.

 

A szentmise elején Alberto Bottari de Castello apostoli nuncius tolmácsolta Ferenc pápa üzenetét, amelyet Erdő Péter bíborosnak küldött elődje haláláról értesülve. Erdő Péter a szentmisén e prédikációval búcsúztatta Paskai Lászlót:

 

„Kedves Gyászoló Testvéreim! A mai evangéliumban Krisztus szenvedéstörténetének egy részletét hallottuk. A felolvasott sorok ennek a passiónak a végét tartalmazzák. Pontosabban szólva majdnem a végét. Jézus már az Olajfák Hegyén vért izzadva imádkozik. Ránehezedik az emberiség bűne. Előre látja a szenvedést, ami vár rá, és kéri Istent, hogy szabadítsa meg őt. Mégis hozzáfűzi: „Ne az én akaratom legyen, hanem a tiéd”.

 

 

Ezután látjuk magunk előtt az elfogatást, a megcsúfolást, a megostorozás kínjait, szinte halljuk, amint a tömeg Barabás szabadon bocsátását kívánja, és elszorul a szívünk, amikor Jézus tanítványaitól elhagyatva elindul a Golgotára. A keresztre szegezés és az agónia, a Krisztus ajkáról felhangzó zsoltáridézet, hogy „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” szinte a végtelenségig fokozza a drámai feszültséget. Nem a kétségbeesés kiáltása ez, hanem a szenvedő Messiás küldetésének beteljesedéséről és ennek sugárzó tudatáról tanúskodik. Ezután következik Lukácsnál az utolsó szó: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet!” A megnyugvás, az Istenbe vetett, végső bizalom szavai ezek. Utána szinte a csendben kopognak a következő sorok Arimateai Józsefről, aki elkéri Pilátustól Jézus testét, és sziklasírba helyezi. Tiszteletre méltó és nagyszerű történet volna ez. Egy ártatlan ember halála, aki hűséges maradt Istenéhez, és a szenvedésben sem veszítette el bizalmát és szeretetét.

 

 

Csakhogy ez a szakasz a szenvedéstörténetnek csak majdnem a vége. A történet vége a feltámadás, a húsvét hajnalának örömhíre, a találkozás a tanítványokkal és az ígéret, hogy „veletek vagyok minden nap, a világ végezetéig”. Ha Krisztus velünk akar lenni a világ végéig, akkor azt is akarja, hogy mi, tanítványainak közössége létezzünk a történelem végéig. Isten nélkül nem volna világmindenség és nem volna ember sem. Vele lenni, a közelében lenni a földi életben is a legnagyobb boldogság. De aki úgy hal meg, hogy rábízza az életét, hogy vele való szeretetkapcsolatban végzi be földi pályáját, annak számára ez a szeretet a biztosíték az örök életre és a boldogságra. Mindenkinek, aki Istennel kiengesztelődve fejezi be pályáját, nyitva áll az útja, megvan a reménye az üdvösségre. Ezt az utat kíséri az Egyház imádkozó szeretete, az elhunytakért felajánlott szentmise is.

 

 

Paskai László bíboros Krisztus hitében és szeretetében élt. Fiatalon felébredt lelkében a papi és szerzetesi hivatás. Olyan kereszténységet ismert meg Szent Ferenc rendjében, amely a nehéz időkben is kész a nagylelkűségre, a közvetlen emberi segítségre és akár a hősies önfeláldozásra is. Amikor manapság a háború alatt és után vértanúságot szenvedett magyar ferencesek boldoggá avatási ügye zajlik, egyre világosabban látjuk, hogy milyen volt a légkör és a helyzet, amikor elhunyt bíboros főpásztorunk a ferences hivatást választotta. Mire tanulmányait befejezte, és sor került a papszentelésre, már a szerzetesrendeket is feloszlatták, a kevés engedélyezett közösség pedig csak igen korlátozott létszámmal működhetett. Ezért aztán a Nagyváradi Egyházmegye kötelékében, a Csanádi Egyházmegye területén végezte papi szolgálatát. Hamarosan teológiai tanár és szemináriumi elöljáró lett előbb Szegeden, majd Budapesten. A Hittudományi Akadémián a filozófia professzora volt. Soha nem felejtem el lényegre törő, világos, hitünket erősítő előadásait. Amikor pedig Zemplén püspök úr halála után a tanév végéig átvette a morálteológia oktatását, végigfutott a szemináriumon a hír, hogy vigyázni kell, mert a professzor úr komolyan veszi a vizsgát. Paskai bíboros úr a hitet és a teológiát valóban komolyan vette. Meggyőződése volt, hogy az igazságokat és a fogalmakat az adott kor és eszmerendszer összefüggésében kell érteni és magyarázni. Vallotta, hogy az igazságot kereső embernek „fegyelmezett gondolkodásra” van szüksége. Szemináriumi elöljárói munkája éppen úgy, mint tanári tevékenysége sokak számára ma is kedves emlék.

 

 

Püspöki kinevezése után előbb Veszprémben, majd Kalocsán, végül Esztergomban teljesítette szolgálatát. Itt érték a rendszerváltozás viharos évei. Olyan időszakban vezette az Esztergomi, majd az Esztergom-Budapesti Főegyházmegyét, amikor megváltozott az ország és az Egyház élete. Ez az az időszak, amikor a rendszerváltozással új intézményes lehetőségek nyíltak az egyházak előtt is, amikor hazatért Mindszenty bíboros úr, és újratemették Esztergomban. Ez volt az az idő, amikor kétszer is pápalátogatásra került sor Magyarországon. Ezek voltak azok az évek, amikor számos egyházi intézmény kezdhette meg ismét a munkáját. Olyan idők voltak azok, amelyek mindenkitől állóképességet, nyitottságot, új ötleteket kívántak. Olyan személyes tulajdonságokat, amelyek valóban különlegesek.

Paskai László bíboros a hit embere volt, a legfontosabbnak tartotta az egyházmegye életében az Oltáriszentség és a Szűzanya tiszteletét. Minden első csütörtökön és első szombaton közös imádságot tartott a papi és szerzetesi hivatásokért, a magyar ifjúságért és a családokért. Különösen szívén viselte a kárpátaljai misszió ügyét. 1994-ben pedig ő tartotta meg a II. vatikáni zsinat után, sőt a II. világháború után az első egyházmegyei zsinatot Magyarországon.

 

 

Hálával emlékeznek rá mindazok, akiket püspökké, pappá vagy diakónussá szentelt, azok a közösségek, amelyeket ő alapított, közöttük a Szent István Lovagrend, azok a plébániák és szerzetesrendek, akiknek az életét szeretettel segítette és kísérte. Magam is köszönettel tartozom neki, mint hajdani tanáromnak, gondos és segítőkész főpásztoromnak és tiszteletreméltó elődömnek, aki szeretettel fogadott az egyházmegyében.

Kedves és közvetlen volt a nyugalomba vonulása után is. A papok nagyon szerették, részt vett az egyházmegye közös eseményeiben. Alázattal viselte a kritikákat és a nemegyszer igazságtalan támadásokat is. Méltósággal és szeretettel hordozta az évek terhét, a fokozódó betegségek szenvedéseit. Tudtuk ugyan az utóbbi hetekben, hogy már súlyosan megromlott az egészsége, mégis váratlanul ért bennünket halálának híre. Szeretettel őrizzük az emlékét, imádkozunk érte mindannyian. Kérjük Krisztus Urunkat, hogy fogadja örök dicsőségébe és boldogságába László főpásztorunkat! Forduljon hozzá is ezekkel a szavakkal: >>Még ma velem leszel a paradicsomban!<< Ámen.”

 

* * *

 

A gyászszertartást megelőzően a dicsőséges rózsafüzért imádkozták el az augusztus 17-én, hétfőn elhunyt főpásztor lelki üdvéért. A végakaratának megfelelően elmondott liturgia Paskai bíborosnak – az esztergomi bazilika főoltára előtt felállított – koporsója előtt zajlott a jelenlévő püspökök vezetésével.

 

 

(uj.katolikus.hu – orbanviktor.hu)