Tisztelettel köszöntöm Önöket. Jó napot kívánok!

Az én mondandóm távolabbra kalandozik majd, mint ahogyan azt az előttem szóló Püspök úr szavai tették. Mielőtt belevágnék, először is örülök, hogy huszonegynéhányadik alkalommal lehetek itt a bálványosi szabadegyetem előadójaként. Egyesek szerint huszonháromból huszonkettő. A hangulat, a szeretet és az összeműködés ugyanaz. Egy különbséget vettem eddig észre, hogyha választást nyerünk, akkor középen ülhetek, amikor ellenzékben vagyunk, akkor meg Tőkés László ül középen, és nekem kell a szélén. Ennek biztos van valami oka. És a kerítést sem miattunk tették ide, ez a koncertek miatt van, jó, hogyha a tévénézők ezt tudják.

Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Az eddigi megszólalási lehetőségek, amelyeket itt én megkaptam, valahogy mindig arra sarkalltak, hogy bonyolult dolgokról próbáljak beszélni. Olyan bonyolult dolgokról, amelyek engem is kétségkívül foglalkoztatnak, de másfelől, legyenek bármilyen bonyolultak is, közvetlen, egyenes összefüggésben állnak a Kárpát-medencei magyarság sorsával. Bonyolult kérdésekről beszélni ilyen körben csak úgy lehetséges, hogyha az ember egyszerűsíti a mondandóját, vállalva ezzel a leegyszerűsítésnek a kockázatát is. Én örülök annak, hogy ilyen nagy közönség előtt kell majd most mindjárt bonyolult európai kérdésekről beszélnem, mert ez tisztítja az ember gondolkodását, nekem is hasznomra van. Van azért abban a bölcsességben igazság, hogy az egyszerűség a tudás magasabb rendű vagy talán legmagasabb rendű formája. Előre elnézést kérek, hogyha olyan bonyolultnak tűnő kérdések felé csalogatom a hallgatóság figyelmét, aminek az összefüggése a mai román élettel, a mai erdélyi élettel, a mai magyar élettel nem nyilvánvaló első látásra.

Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A politika sok mindenről szól. Az egyik ok, amiért mi, akik az értelmiségi világból érkeztünk ide, illetve oda is tettünk egy kirándulást, az, hogy a politika a valóságértelmezésnek egy csiklandozó terepe. Vannak olyan időszakok a politikában, amikor különösen izgalmas kérdéssé válik annak megértése, hogy végül is miben vagyunk, mi történik. Melyek azok a folyamatok, amelyek, miután bennük élünk, nap mint nap közelről nem is látszanak, de ha sikerül legalább intellektuálisan egy lépést vagy kettőt hátra tennünk, akkor valahogy kibontakoznak a szemünk előtt? Ez egy nagyon izgalmas része a politikának, és ma ilyen izgalmas időszakot élünk. Ráadásul nem csupán öncélú szellemi izgalom, mert meggyőződésem, hogy van itt néhány olyan mélyben zajló folyamat, amely döntő módon határozza meg Közép-Európa sorsát, benne Magyarországét és Erdélyét a következő évtizedekben. Ha Önök bekapcsolják a televíziót vagy a rádiót, kinyitják az újságokat, vagy éppen az interneten ügyeskednek, akkor nagy valószínűséggel a leggyakrabban ismétlődő szó, mármint hogyha közéleti témákat olvasnak, az a válság kifejezés. Az a tény, hogy válság van az európai ember civilizációjában, hogy válság van a keresztény civilizációban, akárhogy is írjuk le ezt a területet, amelyhez mi tartozunk, a Nyugat valamitől szenved, ez ma már közhelynek tűnik. A dolgok azonban oda jutottak, hogy tegnap vagy tegnapelőtt tízegynéhány, Európában nagyon magas polcra helyezett közgazdász szokatlanul, a brutalitás egyértelműségével, szokatlanul egyenesen fogalmazott arról, hogy mi zajlik ma az európai életben. Valahogy úgy hangzott a mondatuk, hogyha sürgősen jelentős, drasztikus, drámai, radikális döntéseket nem sikerül hozni az európai vezetőknek, akkor Európa holdkóros módjára a saját vesztébe fog tántorogni. Ezek az európai nyelvben olyan erős kifejezések, amelyek a helyzet súlyosságát elég jól mutatják a számunkra.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Természetesen a válságok természetéhez tartozik, hogy következtükben átrendeződnek a politikai és gazdasági erőviszonyok, de sok minden átrendeződik a fejünkben is. A válság hatására az emberek fejében is megváltozik a világról alkotott elképzelés. Kifejlődik egy késztetés, hogy tágabb összefüggésekbe helyezzük a napi eseményeket, és ebből a késztetésből aztán az egész történelmünket is új, korábban nem ismert nézőpontokból kezdjük tanulmányozni. Új állítások fogalmazódnak meg, és ezek az állítások kiadnak egy teljesen új, egy vadonatúj valóságértelmezést. A kérdések lassacskán állításokká fogalmazódnak vagy erősödnek. Európa válsága hosszabb és mélyebb, mint azt kezdetben gondoltuk. Ez hosszú ideig kérdőjeles mondat volt, ma már egy határozott állítás. A válság nem világválság, hiszen valójában csak az Egyesült Államok és Európa küszködik hasonló kérdésekkel. Ázsia országai eközben fejlődnek, Dél-Amerika országai virágzanak, Afrika népei is, ha mélyről is indultak, de kétségkívül fölfelé lépkednek. Valami tehát a nyugati világban romlott el, nem a világban, hanem a nyugati világban, és különösen Európában mennek rosszul a dolgok. Nem kerülhetjük meg a kérdést: mi lehet ennek az oka? Hogyan érinti ez a magyarokat, és hogyan fordíthatjuk ezeket a bajokat a javunkra?

Messziről fogom kezdeni, tisztelt Hölgyeim és Uraim, a mostani válság okainak megértéséhez tudnunk kell, hogy Európa – legalábbis ahogy én miniszterelnökként az európai vezetők közötti forgolódásaim során megtapasztaltam – valójában a mai napig a II. világháború árnyékában él. Mindentől fél – érthető módon –, amiről azt hiszi, hogy okozója volt a II. vagy akár a két világháborúnak. A legfőbb felelősnek ma a nyugati féltekén a nemzetállamok ambícióit jelölik meg. Az európai elit ma azt gondolja, hogy a kontinensünket kétszer romba döntő háború mélyén a nacionalizmus húzódik meg, és valahogy nem veszi kellő súllyal figyelembe azt a tényt, hogy a XX. század két pusztító eszméjének – a nemzetiszocializmusnak meg a nemzetközi szocializmusnak, amit mindközönségesen kommunizmusnak nevezünk – a közös vonása nem a nacionalizmus volt, hanem az a körülmény, hogy jogosnak vélték, hogy a társadalmat bármilyen eszközzel egyetlen eszme nevében gyökeresen átalakítsák. Ma az Európai Unió, az ahhoz való tartozás, az európai egység egy olyan nemzetközi politikai programmá vált, amellyel kapcsolatban kritikát megfogalmazni, akárcsak érzékeny kérdéseket föltenni, a kánonon kívüli hangfekvésben beszélni nem egyszerűen csak illetlenség, hanem retorzióért, sőt kiátkozásért kiáltó tett.

Pedig, tisztelt Hölgyeim és Uraim, az Európai Unió, az európai egység gondolata nem így indult. Nem gondoltuk, hogy ilyen furkósbottá válik. Úgy indult, hogy először is kezelni próbálta a francia–német ősi ellenségeskedést, és rájött arra, hogy gazdasági eszközökkel politikai problémákat lehet orvosolni. Amikor a gazdasági sikerek nyomán úgy tűnt, hogy a fokozódó fogyasztással, a növekvő jóléttel, a jóléti kiadások emelésével a politikai bajokat kezelni – de legalábbis elodázni – lehet, Európa szerintem fokozatosan elveszítette a realitásérzékét. Ugyanis politikai problémákat nem lehet gazdasági eszközökkel kezelni, még akkor sem, hogyha hosszú évtizedekig úgy tűnik, hogy ez lehetséges. Márpedig így tűnt, és ez a gondolkodásmód vérszemet kapott az olajválság után, amikor az európai integráció elmélyítésével válaszolt egy gazdasági kihívásra. Aztán kétségkívül igaz, a kommunista országok összedöntésében, megdöntésében, a diktatúrák megdöntésében sikeresen játszott fontos szerepet a nagyobb fogyasztás csábereje. És eközben az európai világ, annak a nyugati fele elsősorban elhitte, hogy nem egyszerűen csak gazdasági, de egyfajta erkölcsi fölényben is van a kontinens keleti felén élőkkel szemben. A harmadik hibát akkor követte el Európa, amikor valamikor a kétezres évek közepén, az európai alkotmány megalkotására tett kísérletének kudarca után ezzel a ténnyel nem nézett szembe, nem értette meg, hogy ez a kudarc világossá teszi, hogy az európai nemzetek ellenében az uniót nem lehet sikerre vinni. Az Európai Unió ereje nem a nemzetek fölötti központ teljesítményében, hanem a nemzetek saját teljesítményében van.

Az európai alkotmány megalkotására tett sikertelen kísérlet után a realitásokkal való szembenézés helyett – ma már világosan látszik, hogy – a brüsszeli központban bizonyos dogmákhoz az indokoltnál erőteljesebben, talán még a magyarázhatónál is erősebben kezdtek ragaszkodni. Ahelyett, hogy letették volna ezt a gondolatot, valójában megcsontosították, miszerint úgyis létre lehet hozni egy demokratikus Európai Uniót, hogy az európai polgárok ezt nem helyeslik. Ahelyett, hogy letették volna a gondolatot, megcsontosították, hogy lehetséges azonos mértékű gazdasági prosperitást létrehozni különböző gazdasági teljesítményű országok között, ha közös pénzük, mondjuk, eurójuk van, és nem adták fel azt a gondolatot sem, hogy lehetséges fejlődést elérni a pénzpolitikából kiindulva. És végül nem adták fel azt a gondolatot sem, hogy lehetséges kiegyenlítődést elérni Európa nyugati és keleti fele között leereszkedéssel és kioktatással. Mindezt a sok, négy-öt dogmát egyetlen eszme vezényszava alá sűrítették, amit egész egyszerűen úgy hívnak, hogy Európa. Régen látott a mi kontinensük ilyen visszaélést egy értékes fogalommal.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ezért ennek a szűklátókörűségnek most meg kell fizetni az árát. Először is szembe kell nézni az európai nemzetek reneszánszával. A nemzeti érzés nemcsak a volt kommunista vagy a szovjet birodalomból kiszakadt országokban horgadt föl, hanem a hagyományos nyugati területeken is. Ma újra van angol, sőt skót nemzeti reneszánsz, ott van a nemzeti érzés megerősödése a hollandok vagy éppen a görögök szívében is. Egész egyszerűen Európában nemzeti reneszánszt élünk át. Az is láthatóvá vált, hogy az európai nemzetek nem akarnak összeolvadni egymással. A terv egy gyümölcskosárra hasonlít inkább, nem pedig egy gyümölcsturmixra, amit brüsszeli bürokraták hoznak létre. Ebből az is következik, hogy a mai európai területen jelentkező gazdasági válságra nincs központi megoldás, nincs egyetlen megoldás. A közösséget alkotó egyes nemzeteknek a saját erőfeszítéseik révén külön-külön kell megoldaniuk a saját problémáikat. Világos tehát, hogy léteznek olyan nemzeti érdekek, és léteznek olyan nemzeti érzések, amelyeknek a nyílt kimondása – akármit is állítsanak egyesek – valójában egyáltalán nem vezet a fasizmus újjáéledéséhez.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A másik fontos tapasztalat, amit le kell vonnunk a mai válságból, úgy hangzik, hogy minden gazdasági fejlődés mögött tényleges munkateljesítménynek kell állnia. Angela Merkel úgy fogalmazta meg, hogy minden pénzért, minden forintért vagy márkáért vagy euróért, amit elköltünk, előbb-utóbb meg kell dolgozni. A hitelgazdaság persze azt az illúziót kelti, hogy nem kell érte megdolgozni, mert előre elfogyaszthatjuk azt a pénzt, amiért eddig nem dolgoztunk meg. És miután az emberek ezeket a bonyolult kérdéseket nem látják át, vagy nem érzik dolguknak, hogy áttekintsék, ezért könnyen esnek hitelmámorba, és elfeledkeznek arról, hogy minden forintot, ha előrehozták is hitel formájában a költekezésüket, amit elköltöttek, minden forintot előbb vagy utóbb elő kell teremteni, vagyis meg kell érte dolgozni. Ebből az következik, hogyha valaki azt hiszi, hogy a mai európai válság megoldható valamifajta ügyes pénzügyi húzással, valami szellemes banki konstrukcióval, az téved, és félreérti a válság természetét. A válság egyik oka éppen az volt, hogy elhitték Európában, hogy lehetséges gazdasági növekedést úgy elérni, hogy amögött nincs tényleges munka, teljesítmény.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Végezetül azt gondolom, hogy a Nyugatnak egyfajta erkölcsi fordulatot is végre kell hajtania, aminek fontos eleme, hogy nem nézheti le a kontinens keleti felét. Az úgy nem fog menni, hogy miközben lengyel vízvezeték-szerelőket dolgoztatnak, azzal vádolják őket, mint nem kívánatos vendégeket, hogy elveszik a munkát a helyiek elől, aközben lenézik a kétkezi munkát. Az sem megy, hogy a szuverenitásukat értékesnek gondoló népeket és azzal élni akaró országokat, mint Magyarország a legocsmányabb jelzőkkel illetnek a nyugati nyilvánosságban. És végképp nem fog menni az, hogy a demokráciát és az Európai Uniót ideológiai furkósbotként használják az egyre erőteljesebb nemzeti érzésekkel szemben.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ha ezeket a folyamatokat Európa nem érti meg, ha nem érti meg válság természetét, amiben vagyunk, akkor Európa nyugati része súlyos bajba, a mainál is súlyosabb bajba kerülhet.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Azért választottam kiindulópontnak ezt a gondolatot, mert itt érkezünk el ahhoz az újszerű történelmi fejleményhez, a közép-európaiak számára fontos fejleményhez, hogy az eddigi európai válságok során, illetve azok nyomán létrejött átrendeződések a politikában és a gazdaságban rendre kedvezőtlenek voltak Közép-Európa számára. Ehhez képest ez a válság valójában a kedvező átrendeződés lehetőségét is magában foglalja, mármint Közép-Európa számára kedvező átrendeződés lehetőségét. Úgy is le lehet írni a mai helyzetet, hogy miközben Nyugat-Európa nem boldogul a válsággal, sőt egyre mélyebben keveredik bele, addig Közép-Európa egyre magabiztosabbá válik a válságkezelésben. Az aggasztóbb hírek ma nem Közép-Európa országaiból érkeznek. Nem akarom azt mondani, hogy itt könnyű az élet, sőt nehéz, sőt időnként úgy érezzük, hogy egyre nehezebb, de az aggasztó hírek, az európai gazdaság egészét bajba sodró, fájdalmas hírek ma nem Közép-Európa országaiból érkeznek, hanem Spanyolországból, Olaszországból, Portugália és Franciaország felől. Hozzájuk képest a közép-európai országok ma kifejezetten stabilak. Természetesen ezt a tényt Nyugaton nem kívánják beismerni, elég kellemetlen igazság ez, ehelyett inkább a sikeres válságkezelést végző közép-európai országokra különböző eszközökkel erőteljes nyomást próbálnak gyakorolni. A tény márpedig úgy hangzik nagyon egyszerűen, hogy Közép-Európa az elmúlt években sikeresebbnek bizonyult a válságkezelésben, mint a Nyugat, és ennek súlyos következményei lesznek Európa jövőjére nézve. Ezért érdemes itt most Közép-Európa és Nyugat-Európa viszonyáról tágabb összefüggésben beszélnünk.

Természetesen itt beleütközünk abba a kérdésbe, hogy hol van Nyugat-Európa és Közép-Európa határa. Könyvtárnyi irodalom jött létre, könyvtárnyi irodalmat írtak le ennek gazdasági, politikai vagy geográfiai összefüggéseiről. Én a történelmi meghatározást tartom használhatónak a mondandóm szempontjából, miszerint éles határvonal választja el azokat az országokat, amelyek gyarmatosítók voltak, és amelyeknek sosem voltak gyarmataik. Mi, közép-európaiak ahhoz a területhez tartozunk, ahol azok a nemzetek élnek, amelyek sem a XIX. század végén, sem a XX. században nem építettek ki gyarmatokat maguknak; a nyugatiak meg ahhoz a területhez tartoznak, ahonnan kiindultak a gyarmatosítások. Ebből a szempontból persze Németország helyzete egy furcsa helyzet. Jól mutatja, hogy ők a Nyugat és a Kelet között helyezkednek el. A Közép-Európa – a Mitteleuropa – fogalom is, ha az ember jól lapozza vissza a történelemkönyveket, minthogyha a német nyelvből jött volna át a mienkbe.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Közép-Európa kétségkívül a XX. század nagy vesztese volt. De nemcsak vesztese, hanem a nyugatiak szemében bűnbakja is. Az ember ma, ha sok időt tölt Brüsszelben, akkor az indirekt – ezt nem szokás mondani, nem udvarias dolog ilyet mondani, de ennek az indirekt – lenyomatával nap mint nap találkozik. Van egy közmegegyezés a nyugati elitben, miszerint a XX. század bűneiért nem ők felelősek, hanem a közép-európai népek. Márpedig mi ezt egészen másképpen látjuk, és innen nézve meg tudjuk érteni, hogy a nyugat-európaiak politikáról és hatalomról való gondolkodását a II. világháború után alapvetően a félelem határozza meg. Ez a gondolkodásmód, ahogy a XX. század második felét a félelem lelkiállapotából nézték a nyugatiak, sok mindent magával hozott. Először is magával hozta a teheráni konferenciát, amikor a Nyugat a II. világháború derekán úgy döntött, hogy abban a háborúban, a II. világháborúban csak a fasizmus ellen fog harcolni, a kommunizmus ellen azonban nem. Aztán rájött, hogyha legyőzni nem akarja, egy idő után talán már nem is tudta, akkor az a legkézenfekvőbb, hogyha egy kényszerű, nem örömteli, de kényszerű együttélést épít ki vele, ezért nem is lépett fel a kommunizmus ellen egészen addig, amíg Ronald Reagan zászlót nem bontott.

Közép- és Nyugat Európa viszonya szempontjából fontos történelmi tény, hogy Teheránban, a teheráni konferencián – ahogy Ronald Reagan mondta – a Nyugat eladta azt a szabadságot, ami nem is volt az övé, hanem a mienk volt. Ez akkor még jó ötletnek látszott, azonban a II. világháború következményeinek ismeretében a nyugati vezetők továbbra is a félelem logikájában gondolkodva a történelemről, immáron nem a kommunizmustól vagy a fasizmustól kezdtek félni, hanem egész egyszerűen a tömegektől, méghozzá a politikailag aktív tömegektől. Ennek az volt az oka, hogy a mai nyugat-európai elit fejében kézenfekvő gondolat, hogy Németországban a fasizmus demokratikus úton került hatalomra, abból lett a világháború, következésképpen óvatosnak kell lenni a néppel, mert a végén, ha megengedjük neki, még olyan döntéseket hoz, amiből aztán nagy baj lesz. Ezért persze a demokrácia fontos dolog, de azért jobb, hogyha a hatalmat mégsem a nép gyakorolja. Így lehet többnyire összefoglalni azt a lelkiállapotot, amiben ma a nyugat-európai elit magára a népre, a saját népére is tekint.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ebből a gondolatból aztán egy olyan sajátos politika alakult ki évtizedek alatt – mind a mai napig uralkodik ez a fölfogás –, miszerint nem az emberek hatalmát kell megvalósítani a politikán keresztül, hanem az elveknek és az intézményeknek a hatalmát. Ez egy vonzó értelmezés volt, egy időben én magam is például a kelleténél nagyobb csábítást éreztem ez iránt a kilencvenes évek végén, amikor a kommunizmus után az ember azt gondolta, hogy az intézmények és az elvek fontosabbak, mint a tényleges személyes hatalmi viszonyok, és hogyha az intézmények meg az elvek erősek, akkor azok megvédenek bennünket a diktatúrával szemben.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Azonban ma már be kell látnunk, hogy ez egy téves gondolat. Az a közvéleményben elültetett fölfogás, hogy az európai közösséget nem az embereknek kell kormányozniuk, hanem személytelen elveknek és intézményeknek, ez válsághoz vezetett. Az emberi döntésekből, az emberi akaratból fakadó döntések veszélyesnek nyilvánítása zsákutcába vitte az európai politikát. Ennek a gondolkodásmódnak és lelki alkatnak a következménye az, amit Önök az újságban populizmusnak szoktak olvasni. Senki sem tudja, mit jelent ez pontosan. Populista vezetők – ha jól megkapirgáljuk, hogy mit is jelent ez, nem többet, mint hogy azt mondják, amit a nép is mond otthon. Tehát ezek a kifejezések, amelyek tulajdonképpen a népi indulatoknak, érzelmeknek, meglátásoknak és kívánságoknak az elutasítását hivatott megtestesíteni negatív fogalmak keretében, mind-mind erre a reflexre, erre a gyökérzetre vezetnek vissza.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Lehet, hogy ez a félelem érthető, mégiscsak a világháború az világháború, és a szándék, amely a személytelen intézmények és elvek hatalmának kiépítésére irányult, akár becsületes is lehet, hiszen egy veszélyt akart elkerülni, azonban mégis egy helytelen választ adott egy problémára. Helytelen, mert hazugságra és látszatigazságra épül. Az ilyenfajta igazságok előbb-utóbb utat törnek maguknak, és a lelepleződés mindig kárt okoz, mint ahogy ma Európában is kárt okoz, mert ahogyan ezt a mi nyelvünkön mondják, nem világos, hogy ki is legitimálja az Európai Unió működését. Talán kellene vennie Európának egy nagy levegőt, és azt kellene mondania, hogy a dolog mégis inkább úgy áll, hogy a történelmi döntéseket, legyenek azok jók vagy rosszak, mindig emberek és személyek hozzák, és erre a tényre kellene összpontosítani. Sohasem elvek és sohasem intézmények hozzák a döntéseket. Emberi döntések következménye volt a II. világháború, a jaltai egyezmény, az új határok megrajzolása Európában. Emberi döntések eredménye volt a kommunista diktatúra, vele szemben az 56-os forradalom is. Emberek döntöttek arról 56-ban, hogy nem avatkoznak be, és a Nyugat magára hagy bennünket. Emberek döntöttek, megnevezhető személyek a 68-as csehszlovákiai bevonulásról. Az olajválságot is emberi döntések váltották ki, a szovjet birodalom összeomlása mögött is emberi döntések vannak, és persze a bankrendszer által előidézett pénzügyi válság mögött is igenis személyek, természetes személyek és az ő döntéseik állnak, mint ahogy az euróválság mögött is, igenis bankárok, bürokraták és politikusok, megnevezhető személyek és az ő döntéseik húzódnak.

Csakhogy az euróválságnak – nem tudom, Önök észrevették-e? – valahogy nincs felelőse. Az csak úgy van, valahogy lett. Nem tudjuk pontosan, miért és hogyan, csak küzdünk ellene, mintha a Jóisten vagy inkább az ördög bocsátotta volna le köd formájában ide, a mi életünkbe. Nem is értjük pontosan, mi zajlik, minthogyha nem néhány meghatározó személy meghatározó döntésének következtében állt volna elő. Az elveknek és az intézményeknek olyan típusú túlértékelése, amiről az előbb beszéltem, szükségszerűen vezetett el Európában felelőtlen cselekedetek hosszú sorához. Ennek a helyzetnek aztán az a lélektani következménye, hogy nő a harag Európa-szerte az emberek lelkében magával az unióval szemben. Tehát ez a fajta személytelen, a felelősséget kikerülő politikai intézményrendszer előbb-utóbb egy arctalan, formátlan indulatot vált ki azokból az emberekből, akik nem tudják megérteni, hogy miközben ők minden nap becsületesen elvégezték a munkájukat úgy, mint a megelőző években vagy évtizedekben is, mégis rosszra fordultak a dolgok. És kíváncsiak arra, hogy mégis ez miért állt elő? Kinek lett volna a dolga és mikor, hogy ezt időben észrevegye, megfelelő döntésekkel megelőzze, időben hatástalanítsa, másik pályára állítsa a dolgok menetét? Ezekre a kérdésekre nem, hogy nem kapnak választ az emberek, ezeket föl sem lehet tenni! Következésképpen az emberek maguk is csak indulattal, ellenszenvvel, dühvel és haraggal tudnak reagálni mindarra, ami történik, és ennek a célkeresztjében Brüsszel áll.

Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Nem is véletlen ez, mert ha megpróbáljuk megfejteni a sajtóhíreket meg a brüsszeli bürokraták beszédeit, akkor az derül ki, hogy sok mindenki tehet sok mindenről, de egy helyen nem tehetnek semmiről. Ez a hely Brüsszel. Az nem hibás semmiben. Viszont mindenki más hibás: a görögök, a spanyolok, az írek, mi, magyarok is hibásak vagyunk persze, de ott, valahogy Brüsszel környékén csupa olyan ember van, sőt lehet, hogy ember nincs is, csak elvek és intézmények, akik semmiről nem tehetnek.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ez a fajta gondolkodásmód eltünteti a felelősséget. Az ilyenfajta politikai rendszer elfedi a felelősség kérdését. Ezáltal kiszalad az ellenőrzés lehetősége az emberek kezéből. Nem tudnak föllépni vele szemben, sőt még párbeszédbe sem tudnak vele bocsátkozni, mert a párbeszédekhez sem intézmény meg elv kell, hanem egy másik ember, akivel egyébként meg tudjuk beszélni azokat a problémákat, amelyek gyötörnek bennünket.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A dolog úgy áll, hogy a Brüsszelhez hasonló felelőtlenséget – már kiváltságként – még a bankok élvezhetnek. Ők nem felelősek még semmiért. Sőt, a válságkezelés nem áll másból, minthogy azok a bankok, akiknek az a problémájuk, hogy most az extraprofitjuk eltűnt, az adófizetők pénzéből újabb és újabb tíz- meg százmilliárdos föltőkésítésért, segítségért állnak sorba.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Az, hogy ez bekövetkezett, az előbb elmondottakból talán érthető. Hogy ennek nem lesz jó vége, sőt már most sincsen neki jó közepe sem, ez is világosan látható. De az, hogy ne szembesüljünk ezzel a problémával, az európai döntéshozók ne eszerint alakítsák át az egész európai politikai intézményrendszert, azért ez nehezen érthető. Rossz reflexekkel továbbra is védelmezik azokat az intézményeket és elveket, amelyek ide vezettek bennünket. Féltik a nemzeti bankok függetlenségét, miközben teljesen nyilvánvaló, hogy az Európai Központi Bank egyre inkább politikai, nemzeti politikai döntések befolyása alá kerül. Tiltakoznak a multinacionális cégek megadóztatása ellen, és infarktus kerülgeti őket, hogyha a történelmi lemaradást valamely ország sajátos iparpolitikai fejlesztésekkel akarja behozni, mint ahogy Magyarország is ezt szeretné. A nem intézményes, hanem természetes emberi közösségek, mint a család és a nemzet, kifejezetten idejétmúlt, veszélyes és ellenséges kategóriáknak, érzelmeknek és közösségeknek tűnnek föl, miközben egyébként az európai emberek számára mind a család, mind a nemzet továbbra is a legfontosabb közösség, természetes közösség, fontosabb bármely művi intézménynél meg elvnél.

Arról beszélnek, hogy az államok ne avatkozzanak be a gazdaságba, miközben egyébként Brüsszelből azt is előírják, hogy az uborkának merre kell kunkorodnia. Továbbra is védik azt az elvet, hogy a piac működésébe nem szabad beavatkozni, mert majd a piac szabályozza saját magát, holott sem 1929-ben, sem 2008-ban nem volt erre képes. Továbbra is a piac mindenhatóságának elve mellett eltűrik, hogy rászabaduljon az európai életre a hitelezők, a spekulánsok közössége, a szélhámosok, a sikkasztók köztörvényes világa, és tönkretegye a reálgazdaságot. Summa summárum, tisztelt Hölgyeim és Uraim, azt akartam ezzel a leegyszerűsített, de bonyolult összefüggésrendszerrel itt világossá tenni, hogy Nyugat-Európa ma egy ördögi körben vergődik, amelyből nem találja a kiutat. Lassacskán ki kell mondanunk: lehet, hogy egy kicsit korán van, és ezért majd jól megköveznek bennünket, de lassacskán ki kell mondani, hogy az európai válság lényegében Brüsszel válsága. Brüsszel az elsődleges akadálya annak, hogy megtaláljuk a megoldásokat a nemzetgazdasági bajok kezelésére.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Közérthetően: Brüsszelben azzal töltenek el – erről Tőkés püspök úr, képviselőtársunk sokat mesélt – értékes napokat és heteket, hogy a csirkeketrecek méretét módosítsák. Előírják, hogy a disznóknak játékot kell betenni az ólakba, és a libák lelkiállapota egy fontos európai politikai kérdés. Miközben egyébként százezrek veszítik el a munkahelyüket, omlik össze a pénzünk, és minden nap érezzük, hogy nehezebb és nehezebb lesz megélni. Ha ezek az abszurditások nem tűnnek el az európai politikai életből, esélyünk sincs arra, hogy a valódi komoly kérdésekre megtaláljuk a válaszokat.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ezek után arra a kérdésre kell most válaszolnunk, ha igaz az előadásom kiindulópontjául választott tétel, hogy miközben Nyugat-Európa egyre nagyobb bajba kerül, Közép-Európa viszont sikeres a válságkezelésben, mivel magyarázzuk ezt? Tudjuk-e igazolni egyáltalán ezt az állítást, és ha igen, mivel magyarázzuk ezt?

Először is, tisztelt Hölgyeim és Uraim, a közép-európai országok nem követték el azt a hibát, amit Franciaország, Olaszország és Spanyolország – hogy csak a legnagyobbakat említsem – elkövetett, vagyis hogy a válság kirobbanása után további adósságokba verték magukat. Ezt nem követték el a lengyelek, a csehek sem, meg a szlovákok sem. Talán Románia sem követte el eddig, bár most itten nehéz idők jönnek. Egy ország van, aki elkövette ezt a hibát, ez Magyarország, aki a 2008-as válság után radikálisan megnövelte az államadósságát, és most azért harcolunk, hogy az adóssághegy ne szakadjon ránk, hanem kimászhassunk alóla. Persze jó tudni a közép-európai országoknak, hogy miután alacsonyabb az államadósságuk jóval, mint a nyugatiaké, a nyugatiak lassan elérik azt az egyéves nemzeti össztermék 90 %-át, amelyről azt állítja a modern politikai gondolkodás, hogyha az ember elérte azt a szintet, onnan már önerőből visszafordulni, az államadósságot csökkenő pályára állítani nincs esélye, és óhatatlanul a hitelezők martalékává válik egy ország. Kiszolgáltatottá válik, elveszíti a szuverenitását, és külső segítség nélkül a működőképességét sem tudja fönntartani. Amikor a mi kormányunk megalakult, akkor Magyarország 80 % fölött volt, most már a 80 alatti tartományban vagyunk, de miután Szlovákiában és Romániában is, Csehországban és Lengyelországban is alacsony az államadósság, 50 alatt vagy az 50 % szintjén van, erős a csábítás, hogy a politikai nyomásokat és konfliktusokat úgy kezeljék ezek az országok, ahogy a nyugat-európaiak tették 2008-2009-ben, és följebb engedjék az adósságukat, mint ahol most van. Életveszélyes. Ez egy életveszélyes fenyegetés és kihívás Közép-Európa számára, meg kell őrizni a józan eszünket, bármilyen nehéz is, és nem szabad arra a sorsra jutnunk, mint a déli országoknak, ahol a válságra a hitelek, az eladósodás megnövekedésével válaszoltak.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Szerintem a hatalom személyes természetét illetően a közép-európaiak még jobb ösztönökkel rendelkeznek, mint a nyugatiak. Mi nem éltük át azt a negyven esztendős jóléti társadalmat, ahol tulajdonképpen egy sikeres társadalmi modell, társadalmi és gazdasági modell eredményeképpen, persze a kormányokat kellett időnként cserélni, mert a politikus hibáznak, és olyankor érdemes új lehetőséget biztosítani egy-egy közösség számára, új vezetőkért folyamodni, régieket elküldeni, újakat megválasztani, de az a gondolat, hogy esetleg a vágányokon kéne átállítani, ez Nyugat-Európában az elmúlt években, az elmúlt évtizedekben nem volt szükséges, következésképpen a hatalom személyes jellegének hiányát, elvi és intézményes jellegét ösztönszerűen elfogadták. Ezzel szemben Közép-Európában ilyenfajta elkényelmesedésre nem volt módunk. Itt nem épült föl semmiféle jóléti világ, itt az az illúzió, hogy a dolgok tulajdonképpen jól mennek, csak bizonyos elveket meg intézményeket kell követni, majdnem mindegy igazából, hogy melyik erő, melyik elit kormányoz, ennek nincs jelentősége, ez a gondolat nem alakult ki.

Itt pontosan tudjuk, mondjuk, Magyarországon, hogyha jönnek a szocialisták, előbb vagy utóbb összedöntik az országot. És előbb vagy utóbb a jobboldalhoz kell fordulnunk, az hozza rendbe. Aztán ha ráuntunk a jobboldalra, meg a jobboldal mindenfajta hibákat vét, meg nem elég ügyes, akkor persze visszamegyünk a baloldalhoz, aki majd megint jól összedönti az országot, és utána megint visszahívjuk a jobboldalt, hogy tegyen már rendet, legyen kedves, mert ebből nagyon nagy baj lesz, Ez pontosan így történt az elmúlt húsz évben. Így nyertük meg 1998-ban a választásokat, így vesztettük el 2002-ben. Így hívták az emberek vissza a szocialistákat, majd így hívtak vissza bennünket 2010-ben. Vagyis világos Közép-Európában – szemben Nyugat-Európával –, hogy sorsdöntő jelentősége van annak, hogy kik kormányoznak, milyen emberek ők, és pontosan milyen döntéseket hoznak. Ezért a felelősség elve a politikából nem is itt tűnt el, de semmiképpen nem tűnt el olyan mértékben, mint ahogyan ez a nyugat-európai országokban ma ismeretes.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ez lapul a Kelet–Nyugat vita és viszonyrendszer mélyén. Ezek után még annyit szeretnék mondani Önöknek, hogy a saját feladatunk súlyát helyesen mérjük föl, hogy 1990-ben sokkal könnyebb volt a helyzet szellemi, intellektuális értelemben, mint most. Mert 1990-ben – jól emlékszem még azokra a tusványosi összejövetelekre is – teljesen nemcsak, hogy törvényes, hanem szinte szükségszerűnek látszó gondolat volt az, hogyha sikerül mindent úgy csinálnunk, mint a nyugatiaknak, akkor az jó lesz. A kérdés csak az, hogy tudjuk-e úgy csinálni, mint ők. És akkor abban versenyzünk egymással, hogy ki tud nyugatiasabban gondolkodni, nyugatiasabb intézményeket, gazdaságpolitikát, társadalompolitikát megvalósítani, mert aki azt jobban tudja, az teszi sikeressé az országot. Ez a mostani helyzet, hogy a Nyugat súlyosabb válságban van, vagy legalább is pillanatok alatt súlyosabb válságban lesz, mint Közép-Európa, ezt a kényelmes intellektuális ösvényt eltorlaszolja. Nincs kit utánozni, nincs sikerrecept, amit ha átfordítanánk ide, Erdélybe vagy Magyarországra, akkor könnyebbé válna az életünk. Nekünk kell kigondolni, hogy mi a helyzet, mi a bajunk, nekünk kell beazonosítani a gondjainkat, és nekünk kell úgy válaszokat találni, hogy persze a többiek tapasztalatát beépítjük, de nem hihetjük, hogy egész egyszerűen onnan átültetve ide bizonyos dolgokat, megoldódnak életünk nehéz problémái. Ezt én szabadságnak tartom. Az ember először azt gondolná, hogy ez baj. Lehetne érvelni emellett is, de összességében inkább egy nagy intellektuális szabadság, egy óriási lehetőség. És ha bízunk magunkban, hogy alkalmasak vagyunk, hogy megértsük a folyamatokat, amelyekben élünk, ha képesek vagyunk kidolgozni a megoldásokat, a jobb életet hozó megoldásokat, és hiszünk abban, hogy képesek vagyunk magunkat megszervezni ennek érdekében, akkor az az előnyünk, amely jól láthatóan a válságkezelésben ma a nyugatiakkal szemben a rendelkezésünkre áll, megmarad. Ha ki merjük mondani, hogy semmi értelme Nyugat-Európát másolni, hanem a szabadság szellemének jegyében a saját gazdasági rendszereinket kell fölépíteni, ha ezt ki merjük mondani, akkor óriási lépést tettünk a siker irányába.

Ugyanakkor óvnám magunkat attól, hogy megtagadjuk Nyugat-Európát. Fontos dolog talán, hogy elhangozzon, hogy a képet ugyan, amelyet Nyugatról őrzünk, érdemes átalakítanunk, de nem szabad elfelejtenünk, hogy egy kontinenshez tartozunk, egy gazdasági rendszerben vagyunk, és egy csónakban ülünk, egy hajóban evezünk. Ezért az a gondolat – és a magyar parlamentben időnként hallok ilyet –, amelyből az tűnik ki, mint ha nekünk érdekünk volna, kívánatos lenne, hogy Nyugat-Európa, elsősorban az eurózóna összeomoljon és szétessen, teljes félreértése a nemzeti érdekeinknek. Nekünk az az érdekünk, hogy a Nyugat kezelni tudja a válságát, oldja meg a bajait, és hogy egész Európa kilábaljon a bajból. Csak azt a törvényszerűséget kell elfogadnunk, hogy nem ugyanolyan módon tud kilábalni Európa nyugati fele, az eurózóna országai, mint ahogyan ki tud lábalni ebből a helyzetből és új távlatot tud nyitni a maga számára Közép-Európa.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ez a problémakör, amiről most beszéltem, egy másik, nagyon izgalmas kérdéshez is elvezet bennünket, amit nem tudok itt minden izgalmas szegmensében kitárgyalni vagy bemutatni Önöknek, de azért megnyitni vagy kicsit nyitni az ablakot, a vita irányába kinyitni az ablakot mindenképpen szeretném. Európának szövetségesekre volna szüksége. Furcsa, szerintem fájdalmas, de nem tagadható jelenség, hogy a mostani válság mögött rejtett amerikai–európai konfliktusok is állnak. Ezeknek a természetrajza rendkívül izgalmas, most csak odáig merészkednék el, hogy azt mondom, hogy jól láthatóan erősebbek azok a személyek és azok az érdekek, amelyek Európában és Amerikában egymásban riválist látnak, és nem pedig közös civilizációhoz tartozó, bár jelentős mértékben különböző potenciális szövetségest. A szövetségességünk lényegében a biztonságpolitikára korlátozódik. Ez ugyan nagyon fontos, értékes és megőrzendő. NATO kódnév alatt rejtőzik ez a közös érdek. A gazdasági területre nem vagy csak nagyon lassan tudjuk azt kiterjeszteni. Ha azt nézzük, hogyan viszonyul Amerika az európai gazdasághoz, ha az európaiak viszonyát nézzük az amerikai gazdasághoz, abban több a konfrontatív elem, mint az együttműködésre törekvés. Ez nagy baj. Mert azt a kérdést hozza ide, az európaiak elé, hogy akkor honnan fogunk erőforrásokat bevonni az európai gazdaságba, kivel fogunk együttműködni? Ezért a mostani európai–amerikai viszony óhatatlanul előtérbe hozza Oroszország kérdését. Hiszen Oroszország olyan erőforrásokkal rendelkezik, amelyeket a saját maga gazdasági rendszerébe önerőből nem tud bevonni. Nagyobbak a gazdasági forrásai, a potenciálja, mint aminek önerőből történő fölhasználására képes. Ezért az a gondolat, hogy Európának és Oroszországnak előbb-utóbb – és inkább előbb, mint utóbb – meg kell találnia a stratégiai együttműködés formáját, ez a gondolat erősödni fog a következő időszakban.

A németek, mint Önök már látják, keresik is ezt a formát, építik a vezetékeiket, ha figyelik, hogyan alakul a német tőke mozgása a világgazdaságban, akkor jól látják, hogy itt egy szövetség van épülőfélben. Ez nem lep meg bennünket. Egyáltalán nem új a világtörténelem során. Ami számunkra, közép-európaiak számára fontos, az, hogy a szerintem elkerülhetetlen Európa–Oroszország közötti együttműködés úgy jöjjön létre, hogy annak Közép-Európa – szemben az eddigi formáival az együttműködésnek – ne vesztese, hanem nyertese legyen. Azért ha Önök végiggondolják a XX. századot, olyan nagyon nem jártunk jól, amikor a tőlünk nyugatabbra lévők összefogtak az oroszokkal. Arra Közép-Európa általában ráment. Ráment egész Magyarország. A nagyszerű történelmünk évszázadai vesztek el egy ilyen rosszul kialakított együttműködés eredményeképpen. Tehát nekünk, közép-európaiaknak egy ilyen helyzetben, ha nem akarunk ismét pórul járni, és nem akarunk széllel szemben menni – olyan széllel szemben, amellyel szemben nincs esélyünk talpon maradni –, akkor nekünk össze kell fognunk egymással, és egy nagyon erős, a történelem során még talán soha nem tapasztalt közép-európai együttműködésre kell fölkészülnünk arra a húsz-huszonöt évre, ami most következik a világgazdaságban és a világpolitikában. Közösen kell megteremtenünk a közép-európai biztonsági garanciákat, az energiabiztonságot, az útvonalak biztonságát, a kereskedelempolitika biztonságát és a katonai biztonságot is. A közép-európai együttműködés útjának megtalálása a következő húsz-huszonöt év sikeres Közép-Európájának legbiztosabb kérdése.

Ha megengedik, akkor itt tennék egy végső, nyitnék egy utolsó gondolatot, és be is fejezem a mondandómat. Magyarország és Románia irányába nyitnám meg ezt a gondolatot. Ugyanis jól látható, gazdasági állapotukat tekintve jól látható, hogy a többiek, Lengyelország, Csehország, Szlovákia, ha nincs is hibátlan állapotban, senki nem mondaná, hogy arrafelé könnyű az élet, de gazdasági pályájukat tekintve győztes pályán vannak. A közép-európai győztesek csoportjához fognak tartozni a válság második szakaszában, illetve a válság után. Van azonban két ország – sose gondoltam volna, hogy ide jutunk, hogy itt egy mondatban kell erről beszélnem –, amelyik azért küzd, hogy belekerülhessen a közép-európai sikerzónába. Ez Magyarország és Románia. Ez mindannyiunkat meglep. Mert eddig mindig úgy volt, legalábbis mi úgy gondoltuk, és 2002-ig talán így is volt, hogy az, hogy Magyarország, ha Közép-Európa sikeres lesz, evidencia, hogy ehhez a sikeres térséghez fog tartozni, nem kell ezért küzdeni, ez szinte úgy adja magát. Hiszen, ha mi sem, akkor ki lesz itt sikeres Közép-Európában? Ez a talán indokolatlanul nagyképű gondolat megkérdőjeleződött. Ma az a helyzet, hogy a magyar államadósság, mint említettem már, volt a 80 fölötti sávban, miközben a szlovákoké 30 és 50 % között mozog, a csehek fegyelmezetten 40 környékén tartják, a lengyelek is olyan 50-55 %-os sávban. Magyarországnak erőfeszítéseket kell tennie azért, hogy ne szakadjon le, de nem Nyugat-Európától, hanem most már azért kell erőfeszítéseket tennie, hogy ne szakadjon le Közép-Európától. A mindenkori választások tétje Magyarországon ma elsősorban ez, és a következő választásokon is ez lesz. Egy sikeres, fejlődő Közép-Európához való tartozás lehetőségének az életben tartása és a korábbi éllovas pozíció visszaszerzése éveken át tartó kemény és sikeres politika és munka eredményeképpen.

Ha Romániáról mondhatok, Zsolt, egy mondatot még. Nekem nem dolgom, hogy a román politikai elit teljesítményét értékeljem. Talán az sem, hogy a román gazdaságról véleményt mondjak, hiszen nyilvánvaló, hogy itt nagyon nehéz az élet, nem kell ahhoz Nobel-díjas makroközgazdásznak lenni, hogyha az ember végigmegy gépkocsival a magyar és román területeken, akkor láthatja, hogy azért nincs kolbászból a kerítés. És nem kell akadémikusnak lenni ahhoz sem, hogy értelmezni tudja az ember azokat a számokat, amelyeket a román gazdaságról lát: elbocsátások, reálbércsökkenés, és így tovább. Kétségkívül sok baj van itt, de ha képesek vagyunk arra, hogy a napi gyötrelmeket egy pillanatra zárójelbe tegyük, vagy egy másik nézőszögből tekintsünk rájuk, akkor azt láthatjuk, hogy az elmúlt tíz év Románia európai és közép-európai fölzárkózása tekintetében sikeres időszak volt. Különösen az utolsó hét-nyolc évben Románia közel került ahhoz az állapothoz, hogy a közép-európai siker automatikusan őt is magával rántsa. Nagyon nagy veszteségek árán, óriási fájdalmak árán, de ellenőrzése alá vonta a saját költségvetését, ami Nyugaton is nagyon nehéz, az államadósságot képes volt bizonyos határok között tartani, habár most úgy látom, hogy itt a korlátok ledöntése fenyeget, és általában olyan változást vitt véghez, amely lehet, hogy most nem hozott könnyű életet, de a következő néhány évre magában hordozza a fejlődés lehetőségét. Számos elvonatkoztatott gazdasági mutató tekintetében Románia közelebb került Magyarországhoz. Ránk úszott, ha úgy tetszik. Arról már nem is beszélek, hogy a szlovákok bizonyos mutatók tekintetében elléptek mellettünk. Ez a magyar történet.

De román szemmel nézve mindezt a folyamatot, Románia előtt egy óriási lehetőség áll. Azok a román belpolitikai fejlemények, amit kívülről az ember egész egyszerűen csak bicskázásnak lát, ezek a román belpolitikai fejlemények – mi, akik sikert kívánunk egyébként Romániának – a mi szemünkben nagyon nagy kockázattal járnak. Úgy látjuk, mintha Románia kockára tenné azokat az eredményeket, amiket az elmúlt években – egyébként az emberek teherbíró képességének következtében vagy annak köszönhetően, kétségkívül az élet nehézzé tételének árán, de mégiscsak – megszerzett a maga számára. Egy olyan pozíciót, amiből lehetne jövőt építeni. S ha most itt minden szétesik és szétszakad, mint ahogy most látjuk, hogy már ki sem lehet igazodni azon, hogy pontosan mi történik, akkor függetlenül attól, hogy én nem avatkozhatok bele, hogy ki maradjon a bicskázás végén talpon, és kit húzzanak ki a bálteremből, mert ez nem az én dolgom, de engem, aki a románok miatt is meg Magyarország miatt is sikert kívánok Romániának, aggodalommal tölt el. És természetesen mi nem akarunk beleavatkozni az itteni politikai folyamatokba, de arra szeretném kérni a magyarokat, hogy érezzék át ennek a történelmi pillanatnak a súlyát és az ebből fakadó személyes felelősséget is. A következő néhány hónapban könnyen lehet, hogy Románia sorsa egy-két évtizedre eldől, mint ahogy Magyarország sorsa is eldőlt szerintem 2010-ben a kétharmados választási győzelmükkel – pozitív módon. De dőlhetett volna el egészen másik irányba is. Tehát Románia történelme szempontjából egy hasonló pillanatot élünk át, és én zárásképpen csak azt kívánom a románoknak is meg az itt élő magyaroknak is – a magyar nemzethez tartozó, de itt élő magyaroknak is –, hogy jó döntéseket hozzanak. Például úgy, hogy nem hoznak döntést. Ez rögtön egy lehetőség itt. Ma szombat van, és utána aztán a várható parlamenti választások. Hozzanak olyan döntéseket, amellyel meg tudják védeni azokat a bár vitatott, de kétségkívül létező, a jövő számára esélyt teremtő alapokat, amelyeket az elmúlt néhány évben a román kormányzatok és a román nép együttesen – ideértve most az itt élő magyarok teljesítményét is – létrehoztak.

Nos, hát ilyen izgalmas időket élünk. Miután választások nem lesznek, ezért ha megengedik, én most– mármint Magyarországon nem lesznek – nem látom szükségét, hogy igazoljam azt az egyszerű tényszerű állítást, hogy a kormány elfogadhatóan végzi otthon a munkáját. Nem bocsátkoznék most olyan gondolatokba, amelyek arról szólnak, hogy ami eddig történt, az hogyan teremti meg a lehetőségét annak, hogy Magyarország Közép-Európa sikerövezetéhez, azon keresztül pedig egy sikeres Közép-Európához kapcsolódjon a jövőben. Ezekről én most mind nem beszélek, hiszen Magyarországon ma nem választásokra készülünk, hanem az ingünk ujját gyűrjük fel nap mint nap, és dolgozunk, dolgozunk és dolgozunk annak érdekében, hogy azokat az átalakításokat, megújításokat és átszervezéseket, amelyek ahhoz kellenek, hogy Magyarország ezekhez a győztes országokhoz, a nyertes országokhoz kapcsolódjon, el tudjuk végezni nap mint nap.

Én köszönöm egyébként az itt jelen lévő magyaroknak – nem is tudom, ki maradt Pesten, ahogy itt körülnézek –, és köszönöm az Erdélyben élő magyaroknak is, hogy ebben a nehéz munkában az elmúlt években mindig nemcsak hogy számíthattunk az Önök támogatására, hanem nap mint nap érezhettük, hogy Önök szorítanak a mi otthoni sikerünkért.

Köszönöm szépen, hogy meghallgattak!
 

orbanviktor.hu