Kedves Vlagyimir Bukovszkij! Tisztelt Ünneplő Egybegyűltek!

II. János Pál egy alkalommal arra a kérdésre, hogy mit választana az Evangéliumból, ha csak egyetlen mondatot hagyhatna örökül az utókornak, töprengés nélkül ezt felelte: „Az igazság szabaddá tesz titeket.” Ma azért jöttünk össze, hogy tisztelegjünk az előtt az ember előtt, aki a kommunista diktatúra áldozataként a hatalmi önkény elleni harcra tette fel az életét. Azért jöttünk össze, hogy tisztelegjünk egy ember előtt, aki arra tette föl az életét, hogy mindig, minden körülmény közepette kimondja az igazságot. Az igazság adott erőt mindazoknak, akik életüket áldozták vagy kockáztatták a totális diktatúrák évtizedeiben. Az igazság adott erőt millióknak a szenvedés és megaláztatás óráiban. Az igazság adott mindenkor erőt Vlagyimir Bukovszkijnak, a szovjet idők ismert ellenállójának, polgárjogi harcosnak és közírónak, hogy küldetését teljesíthesse. Tőle tanultuk: „a kommunizmus volt a legnagyobb baj az emberiség történetében, és nem ünnepelhetjük eléggé, hogy véget ért.”

Egy kiváló közép-európai gondolkodó a következőt írta: „A XX. század totalitárius rendszerei rámutattak arra, hogy létezik egy veszély, amelynek létéről e rendszerek előtt senki nem tudott: az emlékezet eltüntetése.” Folytatom az idézetet: „Annak a nyomait, ami létezett, vagy eltörlik, vagy álcázzák és átalakítják; hazugságok és koholmányok lépnek a valóság helyébe, az igazság kutatását és terjesztését tiltják: a cél elérésére minden módszer megengedett.” Valóban, a kommunizmus annyira fanatikusan hitt a jövőben, a saját jövőjében, hogy a múltat kis híján végképp eltörölte. Legalábbis azt gondolta, hogy még erre is képes. Ezért voltak a kommunisták biztosak abban, hogy minden bűnre bocsánatot nyerhetnek a felejtés által. A gyilkosságokra éppúgy, mint a Gulagok poklára vagy az ÁVÓ pincebörtöneire. Kis híja volt, hogy ez sikerül is nekik. Csak egy valami akadályozta meg ebben a szándékukban. Az ember. Az ember, akit porszemként félresöpörtek az útból. Az ember, akit a kommunizmus a legkevésbé sem tisztelt, akit a legkevesebbre sem tartott. Az ember, akinek egy tiszteletre méltó példánya áll most itt, előttünk. Egy ember, aki egy túszcserével a szovjet birodalomból kiszabadulva minden energiáját a nyugati közvélemény felrázásának szentelte. Tette ezt fegyelmezetten, önsajnálat és illúziók nélkül, mindig tárgyilagosan fogalmazva. Ma persze sokan úgy érzik, kisebb gondunk is nagyobb annál, mint a kommunizmus áldatlan hagyatékával foglalkozzunk. Minek foglalkozni olyankor a múlttal, amikor az élet új és húsbavágó kihívások elé állít bennünket? Minek keresni felelősöket, minek igazságot szolgáltatni, amikor az előttünk álló új feladatok leküzdésére kellene inkább összpontosítani? Naponta szembesülünk efféle kérdésekkel. Nos, elsősorban azért, ahogy a kitüntetett vallja; őt idézem: „a múlttal való szembenézés nem dekadens hobbi, hanem a jövő szempontjából létfontosságú.”

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Egy magyar költő a következőket mondta:  „A múltat is teremteni kell, egy korszak attól lesz múlt, hogy megírják. Valamirevaló múlt megteremtéséhez néha nagyobb erő kell, mint a jövőéhez: mindent pontosan a helyére kell tenni. A rosszul elrendezett, rosszul megírt múlt föltámad, visszajár, és állandóan zavarja az embert. A megíratlan idő meg egyszerűen el sem megy; ködszerűen üli meg a tájat és az elmét.” Vlagyimir Bukovszkij a következőket írta:  „A nürnbergi pereket érheti ugyan bírálat, de óriásit alkottak. Helyreállították az emberi viselkedés abszolút erkölcsi normáit, a hitében megingott világot keresztény civilizációnk alapelveire emlékeztették, arra, hogy választási szabadságunk van, ennélfogva személyes felelősséggel tartozunk azért, ahogy élünk vele. Sem a többség véleménye, sem feljebbvalónk parancsa, de még az életünket fenyegető veszély sem ment fel bennünket a személyes felelősség alól.” Köszönjük Önnek ezt a figyelmeztetést. A múlt helyretételének szükségessége bennünket is kötelez, mert mi, magyarok a történelmünk során megtanulhattuk, hogy az a nép, amely hajlandó feladni az igazságot egy kis jólétért, egyiket sem érdemli, és végül mindkettőt elveszíti.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Az igazságnak nem csupán a diktatúra az ellenfele. Az igazság a demokráciában is védelemre szorul: az apátia vagy az anarchia éppúgy fenyegetheti, éppúgy felemésztheti. Ezért szükségünk van azokra, akik időről időre felráznak. Ma tehát egy olyan embert tüntetünk ki és állítunk példaként magunk elé, aki az élet fontos kérdéseire kérlelhetetlen és egyértelmű válaszokat adott, aki soha nem félt dönteni, ha erkölcs és erkölcstelenség, ha igazság és hazugság, ha becsület és becstelenség között kellett választani. Egy olyan embert állítunk példaként magunk elé, aki nem hitt abban, hogy minden viszonylagos, de hitt abban, hogy a jó és a rossz lényegében különbözik egymástól, ezért szét is választható. Ahogy Máté evangéliuma tanítja: „Mire való az embernek megnyerni a világot, ha elveszíti a lelkét?”

Tisztelt Vlagyimir Bukovszkij!

Engedje meg, hogy köszönetet mondjak. Köszönetet, amiért életművével zsinórmértéket szolgáltat valamennyi magyar és közép-európai polgár számára. Hivatásához, munkájához sok erőt és jó egészséget kívánok!


orbanviktor.hu