Tisztelettel köszöntöm Önöket! Jó napot kívánok mindannyiuknak!
Először is engedjék meg, hogy megkülönböztetett tisztelettel köszöntsem elnökünket, hivatalosan hadd fogalmazzak így: Dévényi urat. Bár nagyon ritkán szoktuk őt így szólítani, de a százéves születésnapon talán ez kijár. Mindannyian tudjuk, akik az életben nehéz területeken is próbálunk boldogulni, hogy megszállott emberek nélkül nem megy. Azért köszöntöm őt első helyen, mert – mindegy, hogy milyen rendszerben éltünk, az előzőben vagy a mostaniban – ha nem lett volna néhány olyan megszállott ember az én fiatalkoromban, mint Dévényi úr, közöttünk, akkor aligha jöttünk volna össze ma a századik születésnapunkat ünnepelni. Úgyhogy mindannyiunk nevében, Elnök úr, engedd meg, hogy megköszönjem a munkádat.

Engedjék meg, hogy a jelenlévő, különböző szakosztályokat képviselő edzők, egykori edzők, játékosok, egykori játékosok mellett külön is tisztelettel köszöntsem a város polgármesterét, Warvasovszky urat. Nagyon fontos a számunkra, hogy ő itt van. Én személy szerint is nagyon örültem, hogy eljött. Tudják, még ha az ember saját falujába vagy egykori egyesületéhez megy is vissza, nem tud elvonatkoztatni attól, illetve leginkább a vele együtt jelenlévők nem tudnak elvonatkoztatni attól, hogy mégiscsak a politikából érkezik az ember. Én is onnan jövök, és fontos, ha egy sporteseményen vagyunk, hogy élő bizonyságát adjuk annak, hogy sportot politikai alapon nem lehet sem szervezni, sem űzni. Ezért fontos, hogy a másik politikai irányt képviselő, itt lévő polgármester úrral együtt köszönthetjük a százéves MÁV Előrét. Mert aki már volt öltözőben, az talán tudja, hogy a legfelemelőbb ebben az öltözői kultúrában, hogy ott nem számít, kinek milyen a pártállása, hogy mi volt az apja, hogy ő éppen micsoda, hogy eszes-e vagy kevésbé az, hogy csinos-e vagy a Jóisten kevésbé segítette meg etekintetben. Ez mind nem számít. Ott csak a barátság, a szolidaritás, az öröm, a játék, a közös boldogság számít. Úgyhogy köszönöm szépen, Polgármester úr, hogy itt vagy, és biztatást jelent az ittléted arra nézve, hogy a jövőben lehet majd a magyar sportot nem politikai alapon szervezni.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Az igazság az, hogy sokat szabódtam, hogy vajon elfogadjam-e ezt a felkérést, mert a klubnak vannak olyan nagy telesítményt elért játékosai, akik talán méltóbban tudnék köszönteni az egyesületet, mint ahogyan én teszem. Hiszen amiért engem idehívtak a mikrofon mögé, az elsősorban nem a futballpályán nyújtott teljesítményem. Szomorúan jelzem, de ezt be kell vallanom. És azon gondolkodtam, hogy visszautasítsam-e a meghívást, vagyis a felkérést, de arra jutottam, hogy a fölkérés ügyében majd Dévényi úr elszámol, nekem azzal kellene elszámolnom, hogyha visszautasítanám. Azt nem tudtam volna jó szívvel megtenni, ezért a fölkérést nagy örömmel fogadtam el. Sőt mi több, arra is gondoltam, amit egyszer Nemeskürty tanár úr mondott nekem. Bizonyára emlékeznek rá, hogy amikor mi még kormányon voltunk, akkor volt a millénnium éve Magyarországon, és a millénniumi ünnepségsorozat megszervezésére kerestem egy nagytekintélyű és megfelelő embert, és Nemeskürty tanár úrnál – akinek a neve talán ebben a körben is ismert – kötöttem ki. És amikor már rég elbuktuk a következő választást, üldögéltünk és beszélgettünk a régi szép időkről, kérdeztem őt, miért vállalta el – idős emberről van szó – idős kora létére, hogy a magyar millénnium ünnepségét majd ő megszervezi, s azt mondta: „Tudod, Viktor, az a helyzet, hogy ilyen állás ezer év múlva lesz legközelebb”. Én is úgy gondoltam, hogy jó, ha elfogadom ezt a fölkérést, mert ilyen felkérést száz év múlva fogok kapni legközelebb, és az ember nem engedheti meg magának, hogy egy ilyen lehetőséget elszalasszon.

Meg azért sem szerettem volna visszautasítani a meghívást, mert mindannyian tudjuk, hogy nehéz idők járnak ma a vasútra, a vasutasokra meg a vasút környékén szervezett sportklubokra, és talán ilyen időkben egy meghívás el nem fogadása maga lett volna a cserbenhagyás, amit semmiképpen nem szerettem volna a nevemre venni. Sőt, örülök, hogy most itt lehetek. Ha megengedik, a volt edzőimet külön is szeretném köszönteni. Örülök, hogy Luxi bácsit látom itt, az előbb Tenner Gyurival találkoztam a bejáratnál, és Németh Jani bácsit is láttam valahol. Ők nekem mind ifista edzőim voltak. Hálás szívvel köszönöm az akkori munkájukat, és köszönöm, hogy ma itt együtt lehetünk. És amikor készültem, akkor arra gondoltam, hogy talán elég lesz néhány élményt föleleveníteni, és ezzel eleget is teszek én a fölkérésnek, de rájöttem, hogy száz év többet követel, és ezért túl kell menni, mélyebbre kell egy ásónyommal ásni az egykori sportélmények fölidézésnél.

Százéves évfordulónál kevés csak annyit mondani, hogy már gyerekkoromban is azt szerettem volna, hogy Szabó Gyulával egy csapatba kerülhetnék. Most ez sikerült. Kicsit elkéstünk ugyan ezzel, de mégiscsak egy padban ülhetek vele egy asztal mögött. Talán kevés ünnepi köszöntőnek, ha azt mondom, mindig is azt szerettem volna, hogyha olyan rüsztöm van, mint Csókának volt, vagy ha úgy fejelek, mint Cs. Horváth, vagy ha annyi eszem van a futballhoz, mint Lazsának, vagy ha olyan tüdőm van, mint Sugár Tibinek. Ez ugyan mind igaz, és helyes ezeket az élményeket fölidézni a magam fiatalságából, de száz év többet érdemel, többet követel. Ezért én írtam is egy rövid beszédet, amelyben megpróbáltam összefoglalni azt, hogy a sportból az élet más iránya felé vagy hivatása felé irányt vett emberek mégis mit köszönhetnek a sportnak. S ha megengedik, én ezt a rövid köszöntőm most szó szerint szeretném is ismertetni.

Gasztronómusok, konyhafőnökök és haspókok gyakran szokták mondani, hogy azok vagyunk, amit megeszünk. De mi, sportolók tudjuk, hogy nem pusztán azok vagyunk, amit megeszünk. A szellem és a lélek tápláléka is formál, épít, vagy akár sorvaszthat minket. Ahogy testünket a vitaminok, úgy építik jellemünket gyermek- és ifjúkorunk helyszínei, benyomásai, élményei. Ezek azok a szellemi és spirituális vitaminok és nyomelemek, amelyek nélkül egészséges gondolkodás, így igazán jó élet sem létezik. Vagyis itt, belül azok vagyunk, azzá lettünk, amit egykor a szívünkbe zártunk.

Miért is mondtam el mindezt Önöknek? Nos, azért, mert jómagam – az itt ülők többségéhez hasonlóan – azért lettem olyan, amilyen, az, aki, mert többek között gyermekkorom óta sportoltam, és mert – más helyek mellett – itt sportoltam, itt sportolhattam a MÁV Előrénél. Amikor Grosics Gyulát, az aranycsapat legendás kapusát megkérdezték, hogyan került életre szóló kapcsolatba a futballal, a válasz megdöbbentően egyszerű volt. Idézem őt: „A labdarúgópálya az iskola és a lakásunk közé esett. Ki se tudtam volna kerülni. Persze nem is akartam.” Ennyi. Bizony néha éppen csak ennyin múlik. Hogy létezik, működik, az utunkba esik egy sportklub, egy focipálya. És az se baj, ha végül a gyerekből nem lesz bajnok, de örökre ott ragad a pályán, a közösségben. Így lett a MÁV Előre elválaszthatatlan, kitéphetetlen része az én életemnek is. Az itt töltött évek nem olyanok, mint egy levethető, eldobható rossz szokás, mint például a katonaságnál felvett csúnya beszéd vagy kannás bor, hanem bennünk van, belénk ivódott az a szemlélet, az az életfilozófia, amit itt kaptunk.

Persze biztosan vannak néhányan, akik megmosolyognak bennünket, amikor életfilozófiáról beszélünk. Kétségtelen, a sportnak nincs tanítóhivatala, nincsenek felkent papjai, orthodox dogmái. Viszont, szintén a régi keleti bölcsességhez hasonlóan, minden elmondott tételnél többet ér, ha megmutatják, és együtt csináljuk. A pontosságról és fegyelmezettségről szóló előadások százai sem értek volna annyit, mint az edző dorgálása vagy puszta tekintete, ha elkéstünk az edzésről. A rendről szóló példázatok évtizedek alatt se mentek volna be úgy a bőrünk alá, mint az a néhány jól irányzott nyakleves, ha ráálltunk a törölközőre. És végül a tisztességes, becsületes, kitartó küzdelemről szóló prédikációk semelyike sem tett volna ránk olyan hatást, mint azok a meccsek, amelyeket itt játszottunk.

Karinthy Ferencnek van egy egypercese Puskás Öcsiről. Idézem. „Esős idő volt, a pálya mélyen felázva, csupa pocsolya” – írja. „Mindenki csúszkált, bukdácsolt, a passzok, lövések a latyakba ragadtak, vagy el-fölcsúsztak, falsul kiperdültek. Egyedül Puskás nem látszott tudomást venni a rossz talajról, átadásai, szöktetései hajszálpontosak, minden bombája életveszélyes. Zelk, a költő és szurkoló a mérkőzés után megkérdezte tőle a presszóban: - Mondja, Öcsikém, hogy lehet az, hogy a többiek labdái rendre a tócsába fulladnak, vagy messzi elszállnak, a magáé meg mindig épp a víz színén siklik el? Hogy csinálja, mi ennek a technikája? - Úgy kell, rúgni, Művészkém - kacsintott a csatár.”

Kedves Barátaim!
Hát erről lenne szó! A sportban nem beszélünk a dolgokról, hanem csináljuk. Nem oktatjuk a sport szellemiségét, hanem úgy, annak megfelelően élünk. És ez a sportszerű élet az, amely, mint egy lelki gerincoszlop, mindannyiunkat egyenesen és egyenesben tartott az életünk során, annak minden területén, és összetartásra, önfeláldozásra, az egyéni érdek teljes alárendelésére, kitartásra, tettrekészségre, gyors elhatározásra, önálló megítélésre, abszolút tisztességre, a fair play, a nemes küzdelem szabályainak mindenkori betartására buzdított.

Kedves Barátaim!
Mi az, amit a sport a testen kívül az előbbiek mellett a léleknek ad? Ez nem más, mint a siker. A siker a lélek kenyere, mindennapi betevője. Siker nélkül éhezünk, majd elkezdünk sorvadni, töpörödni, a siker hiánya ledönt a lábunkról, és a lélek amúgy ártalmatlannak tűnő betegségei akár végzetesek is lehetnek számunkra. A sport tehát a siker biztos forrása. Igaz, hogy sokszor nem tudja helyettesíteni mindazt, amit az élet más területeiről várnánk, ahogy egy falat kenyér sem feledteti a sült ízét. Egy sportsiker – egy megyei döntő megnyerése, vagy akár pusztán a saját korábbi csúcs javítása – természetesen nem jelent gyógyírt például a munkahelyi leépítésre, az árak, a közüzemi díjak emelésére, az eladósodottságra, és még folytathatnám. De segít abban, hogy talpon maradjunk, tartja és táplálja bennünk a lelket. Aki sportol, akármilyen nehéz helyzetbe is kerül, annak magától értetődő, hogy ne adja fel soha.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A siker mindig, még csapatsportban is, a helytállás egyéni teljesítménye. De a sikeres pillanatig a közösség viszi el a győztest. Ezért különlegesek és a szívemhez közelebb állók a csapatsportok, mert ilyenkor szemérmetlenül kiabálhatjuk, hogy mi vezetünk, és nekünk megy jól a játék. A tehetségnek azonban nem elég a létezés, légüres térben semmit sem ér a kreatív ember. A tehetségnek hátország kell, amelyből elindulhat, és esély, amit kitárnak előtte. Tehetséges gyerekből lehet, hogy csak kevés van, de nagyon sok okos felnőtt kell hozzá, hogy a környezet lehetőségekkel teli és támogató legyen e kevés tehetséges gyerek számára. Mindenféle sportsiker tehát eleve többes számú, és arra tanít, azt neveli belénk, hogy egyedül nem megy, hogy külön-külön, pláne egymás rovására nem lehetünk sem boldogok, sem eredményesek, sem kiemelkedőek.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Elnök úr!
Nem tudom, hallottak-e róla, hogy Magyarországon először a sárospataki gimnáziumban került be az iskolai tanmenetbe a sport. Az 1600-as években Lórántffy Zsuzsanna hívott a kollégiumba egy neves cseh pedagógust – bizonyos Jan Komenskyt –, hogy honosítsa meg Magyarországon a tornaórát. E kiváló férfiú írt egy könyvet a testnevelésről, és ebben a könyvben a következőket üzente a magyaroknak. Idézem őt: „Űzzétek ki a tunyaságot az iskolából! Nektek adom, nektek mondom, nektek ajánlom ezt, szeretett magyarjaim! Legyetek egészségesek és virgoncak! Egymást kölcsönösen buzdítsátok a serénységre, és űzzétek ki magatokból a renyheséget! Mert felkelőben van a ti napotok! Sol enim vester oritur!”

Ami a felkelő napot illeti, azt mostanság ismét nagyon várjuk. Addig is kívánom, hogy a város lakóinak még inkább szeretett helye, a közösségi élet nyüzsgő színtere legyen ez a százéves sportklub! Továbbra is legyen élet, amely betölti – az a semmi máshoz nem hasonlítható zaj, az életerő, a vitalitás hangja, amely minden sportpályát körülvesz, s hogy a sportpálya szélén mindig akadjon elég idő megtárgyalni a világ ügyes-bajos dolgait, kifutni magunkból a bosszúságot és fürödni a boldogságban.

Köszönöm, hogy meghallgattak! Isten éltesse a százéves egyesületet!


orbanviktor.hu