Tisztelt Polgármester Urak, képviselők, nagykátai, tápióbicskei, tápiósági polgárok!
Úgy tartják, a történelem nem más, mint az emlékezésre méltó dolgok és cselekedetek számbavétele. Fordulópontok, válságok, ébredések, kivételes emberek szózatai, vakmerő váteszek kiállásai, rettenthetetlen hadvezérek győzelmei. Abban a reményben állunk most is ezen a történelmi helyen, hogy a döntő órák, a velőtrázó tettek színtere és a halálmegvető bátorsággal harcoló honvédek szellemének megidézése segít majd minket abban, hogy sikeresebben álljuk a mi mai életünk hétköznapi ütközeteit.

1849. április 4-én lónyerítés, lábdobogás, a pengék érces csengése, halálhörgés, pattogó vezényszavak és fülsüketítő robbanások verték fel ennek a békés tájnak a csendjét, a levegőben szúrós lőporfüst kavargott. A Tápió fahídja ijesztően megremegett, minden eresztékében recsegett és ropogott, amikor Klapka honvédei elsöprő rohamra indultak a szemközti dombokon állást foglaló császáriak ellen. Az ellenség pusztító kartácstüze, a felszakított mellkassal összeeső bajtársak halmai azonban megtorpanásra kényszerítették a támadókat. Egyesek, idézem: az ellenség golyói elől a Tápió ingoványaiba menekültek, a halál fenyegető bömbölése elől a csábítva ólálkodó halál csendjébe. Írja visszaemlékezéseiben a honvédsereg fővezére, Görgei Artúr.

A megfeszülő lábakat és a fegyvert markoló kezeket lebénító habozás, az elbizonytalanodás pillanatai szinte órákká merevedtek, és akkor itt ennél a hídfőnél egy kar, egy zászló emelkedett magasba, Földváry Károly őrnagy Klapka visszaszorított hadtestének megsegítésére érkező, úgynevezett Wysocki-hadosztály harmadik honvédzászlóaljának parancsnoka a kilencedik honvédzászlóalj lobogóját kiragadta a zászlótartó kezéből. A harmadik honvédzászlóalj nem hagyta cserben parancsnokát, a kilencedik pedig zászlaját. Egymással versengve, összekeveredve feltartóztathatatlan áradatként zúdultak át ezen a hídon, és Jellasics horvátjait visszaszorították a dombokra.

Ahogyan Than Mór, ma talán haditudósítónak mondanák, legendás csataképén is megörökítette az itt folyó kérlelhetetlen küzdelmet és az emberi erőfeszítések nagyságát. Mihelyt a magaslatokat megszálltuk, az ütközet egyre kedvezőbben alakult. Az ellenség két ágyút ott hagy az előbb elvettek közül, felgyújt egy lőszeres kocsit, melyet nem vihet magával, de ez sem tartóztat fel minket, bár csekély időközönként szétpattannak a rajta lévő gránátok. Rövid harc után az ellenség kivonult Bicskéből, felgyújtotta a falut, hogy előnyomulásunkat nehezítse. Emlékszik vissza Leiningen-Westerburg Károly tábornok, az elveszettnek hitt tápióbicskei csatát győzelemmé fordító egység parancsnoka, majd így folytatja. Soha sem éreztem oly mélyen, hogy sorsunk Isten kezében van, ezen a napon nem törődtem a golyók süvöltésével és zúgásával, úgy éreztem, ma nem történhet semmi bajom.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

De vajon minek köszönhető, hogy a történelem ura mellénk állt azokban a viszontagságos hónapokban. Vajon mi vezette csupán az előző nyáron Kossuth kérésére az Országgyűlésben megajánlott, majd frissen besorozott honvédeket ilyen fényes győzelemre. A császári hadak egyébként harcedzett katonái ellen. Vajon mi adott nekik erőt a józan mérlegelés szerint kilátástalannak tűnő küzdelemben.

Nos, Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Alighanem tudták, az igazi katona nem azt gyűlöli, ami vele szemben áll, hanem azt szereti, ami a háta mögött van. Vagyis nem valami, valaki ellen, hanem a hazájáért, városáért, falujáért, családjáért és a házáért harcol. Tudták, minden, amiért érdemes élni, a családunk, a munkánk, az otthonunk, az a hely, ahol felnevelhetjük a gyermekeinket, és nyugovóra hajthatjuk a fejünket, nos mindez veszélybe kerülhet. Tudták a haza iránti hűség, a gondviselés által adott vértezet. Lehet, hogy ez a hűség az életünket ugyan nem védi meg, de az életünk értelmét és célját igen.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves emlékezők!
Amikor 1848-49 történetére, a forradalom és a szabadságharc eseményeire tekintünk vissza, akkor elsősorban a kezdet és a vég jut az eszünkbe. A felemelő március vértelen forradalma és a lesújtó világosi fegyverletétel. Mintha magyar lélek sokat kárhoztatott tulajdonsága nem is a nagy történelmi pillanatokban, hanem a dicsőséges múltra való emlékezésben mutatkozna meg leginkább. Szalmalángként hírtelen lobbanunk lángra március 15-ére gondolva, és az aradi vértanúk emlékével a szívünkben egy szempillantás alatt hamvába is hal a lelkesedésünk.

Nem vesszük észre, hogy az, amire évszázadok óta vágytunk, azóta amióta ellenséges birodalmak néztek rajtunk keresztül farkasszemet egymással, nos 1849-ben sikerült. Nem arra vágyott-e a törökverő Zrínyi, hogy Magyarország önerőből a saját politikáját követve, saját fegyvereire támaszkodva idegen segítség nélkül szerezze vissza a földjét, és vívja ki függetlenségét. Valóban Tisztelt emlékezők, mintha nem hagynánk időt arra, hogy utol érjen bennünket a történelmünk, hogy megérintsen, hogy szólhasson hozzánk. Pedig ha hagynánk, akkor láthatnánk azt, hogy 1848-49 történetében a kezdet és a vég között ott van a csúcspont is. A reménység és a reményvesztettség között ott van a győzelem is. Használjuk ki most ezt a mai lehetőséget, hagyjuk, hogy itt a tápióbicskei csata színhelyén megérinthesse a lelkünket a hely szelleme, a szabadságharc, de túlzás nélkül mondhatjuk, a magyar történelem egyik legfényesebb, legragyogóbb pillanata.

Igen, ezen a helyen méltán érezhetjük magunkat győztesnek, és itt ne is féljünk ezt kimondani. Ugyanis a szabadságharc történetének legsikeresebb hadjáratával, a tavaszi hadjáratával, és legrövidebb, alig több mint kéthetes ostromával, azaz Buda visszavételével ország, világ előtt bebizonyítottuk, a magyar nemzet 1848. márciusában nemcsak talpra állt, amikor hívta a haza, hanem talpon is tudott maradni. Nemcsak visszanyerte a szabadságát, de a cári beavatkozásig meg is tudta védeni azt. Ezzel a fegyverténnyel pedig megkérdőjelezhetetlenné vált Magyarország teljes felszabadítása és függetlensége.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
E nélkül aligha érthető a 48-49-es forradalom és szabadságharc története, valamint az, ami a győzelem után történt velünk. Mi magyarok hosszú évszázadok óta először önerőből, saját hazánkban európai színvonalú saját hadsereget szerveztünk, és az kiállta a versenyt egy nagyhatalom hadseregével. Egyenlő ellenfelei tudtunk lenni a császári királyi hadsereg tiszteletben, becsületben, érdemrendekben az európai hadszíntereken aratott győzelmekben megőszült tábornokainak, és ebben szerepe volt annak a kiemelkedő gazdasági, szellemi fejlődésnek, amely ’48-at megelőzte, szerepe volt az 1848-as kormányváltásnak és törvényalkotásnak, amely mögött a nemzet többsége felsorakozott, és szerepe volt annak a kiállásnak, bátorságnak, amit szabadságunk megvédésében mutattunk. Így tudtunk mi magyarok ismét szabad, független és erős országot építeni. Egy erős Magyarországot, amelynek legyőzéséhez egy másik nagyhatalmat, méghozzá a legnagyobbat, a cári Oroszországot kellett a Habsburg birodalomnak segítségül hívnia.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A mögöttünk hagyott másfél évszázad elegendő és igen keserű bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy bármilyen csábító és ígéretes szavakba is burkolják, ami keletről érkezett, az sok minden volt, de legkevésbé sem szabadság és jólét. Nemzedékek vágya teljesült, amikor emberöltők elmúltával végre teljesülhetett a nyugatos nemzedékek küldetése, és Európát újra egyesíthettük. Egy olyan közösség részévé váltunk, amelyben az élet többről, másról is szól, mint a napi betevő megszerzéséről. A nyugati világban sok százmillió ember osztozik a szó, a gondolat és a tett szabadságának élményében. A mai nyugati világban valamennyi európai ember maga választhatja meg az életét.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Mi most itt a szabadság nevében állunk. Egy nagy elnök egyszer azt mondta: a nyugati szabadság és demokrácia azon a hiten alapul, hogy az ember Isten gyermeke, az érték alapköve, és minden társadalom csoport és állam az ő javát szolgálva létezhet csak. Azon kormány hatalmát is korlátozni kell a saját népe elleni tettekkel szemben, amely az emberek jóváhagyásával kormányoz. Egyetlen kormány sem korlátozhatja a vallás gyakorlásának jogát, a biztonságos otthonhoz való jogot, sem magas, sem alacsony rangú hivatalnokok nem okozhatnak fájdalmat, és nem róhatnak ki büntetéseket önkényesen, nem korlátozhatják a tanuláshoz, a munkához, és általában a lehetőségekhez való jogunkat, mert csak így lehetnek az emberek azok, amivé lenni képesek. Ez minden nyugati társadalom szent joga. Ezek az alapvető különbségek a diktatúrák és közöttünk, ahogy egykor ez volt a különbség Athén és Perzsia között.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim!
Magyarország ma nem azért van bajban, mert polgárai kudarcot vallottak, hanem azért, mert a vezetői vallottak kudarcot. Batthyány, Kossuth és Görgei öröksége arra int minket, ahhoz, hogy Magyarország ismét erős és győztes ország legyen, olyan vezetőkre van szükségünk, akik olyan nagyszerűek, mint Magyarország polgárai.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Évtizedekkel a szabadságharc leverése után Fejérváry Géza miniszterelnök, Ferenc József jó barátja úgy döntött, hogy összebékíti a veterán honvédeket a császárral. Az idős honvédeknek nem volt más dolguk, mint a beígért dupla nyugdíjért cserébe megkoszorúzni Henci emlékművét, azét a császári parancsnokét, aki a magyar honvédekkel szemben Budát védve rommá lőtte Pestet. A koszorúzásra azonban nem került sor. A ’48-as nemzedék veteránjai jobban szerették a szabadságot annál, hogy Júdás-pénzzel megvásárolhatók lettek volna. Inkább lemondtak a megemelt nyugdíjról, sem hogy megcsúfolják győzelmük emlékét. A szabadság ma sem eladó, a jottányit se ’48-ból gondolata ma is ugyanazt jelenti, a ma élő nemzedékek nem engedhetnek a kivívott szabadságból.

Tisztelt Emlékezők! Ünneplő Gyülekezet!
Minden nemzet történetében vannak győztes helyek, amelyekre különösen büszke, mert ott fontos győzelmet aratott. Ezek a győztes helyek arra emlékeztetik, hogy mindig legyen büszke magára. Legyen hű önmagához, legyen hű történelméhez, és soha se mondjon le a győzelemről. Békeidőben egy ország akkor győztes, egy ország csak akkor győztes, ha képes teljesíteni saját polgárainak akaratát. Sokan gondolják ma, hogy a múltban ugyan voltak győzelmeink, sikereink, de manapság mi magyarok vesztesek vagyunk.

Tisztelt Ünneplők!
Ha ezt elhisszük, félrevezetjük, lefegyverezzük, és leromlásra ítéljük saját magunkat. Büszkén ki kell mondanunk, hogy igen, a magyar emberek nap, mint nap fontos győzelmeket aratnak. Amikor egy nemzetre olyan megpróbáltatások várnak, mint amilyeneket ma kell elszenvednünk, mint amely most zúdul a magyar nemzetre, és az a nemzet még sem roppan össze, a végsőkig, sőt azon túl is képes helyt állni, a legádázabb viharban is képes talpon maradni, az csak úgy lehetséges, hogy az emberek a mindennapi életben fogukat összeszorítva fontos győzelmeket aratnak. A kormányzati csapásokat nap mint nap verik vissza a magyar családok, a magyar vállalkozók, a magyar gazdák, munkavállalók, orvosok, pedagógusok, nyugdíjasok és diákok, és a végső győzelmet a történelemben mindig azok aratták, akik soha sem mondtak le a győzelem esélyéről a mindennapi életben. Ha kellett fogukat összeszorítva kitartottak minden körülmények között és előbb-utóbb felmorzsolták a legnagyobb túlerőt is.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim!
’48-ra és ’49-re emlékezve ne kerteljünk, tartozunk elődeinknek az egyenes beszéddel. A mai magyarok nehézségeinek, súlyos problémáinak oka, hogy létrejött 17 évvel a rendszerváltás után egy olyan új arisztokrácia, amely magának kiváltságokat követel a nemzet többsége kárára. Az új arisztokrácia módszeresen próbálja kizsigerelni az országot, éppen úgy, ahogy a XIX. században az idegen arisztokrácia próbálta ezt megtenni velünk. A magyarok 1848-49-ben legyőzték az idegen arisztokráciát, és megfutamodásra kényszerítették. Most hasonló feladat ránk, le kell győzni az új arisztokráciát, fel kell számolni a kiváltságosok kiváltságait. Ez lesz a nagy győzelem, amelyhez erőt adhatnak régi nagy diadalaink, ez az út vezet a mindennapi győzelmeken keresztül a sikerhez. Őseinknek tartozunk azzal, hogy ezt a történelmi kötelességünket teljesíteni fogjunk.

Köszönöm, hogy itt lehettem. Hajrá Magyarország! Hajrá Magyarok!


orbanviktor.hu