Tisztelt Makovecz Család! Tisztelt Gyászoló Gyülekezet!

Azt hallottam, Makovecz Imre meghalt. Azt is beszélik, hogy eltávozott, és itt hagyott bennünket. Ez különös. Hogyan is halhatna meg az, aki halhatatlan? Hogyan is hagyhatna itt az, akibe nap mint nap belebotlik az ember? Belebotlik a Puskás Akadémia kollégiumépületében, a katolikus egyetem auditóriumában vagy éppen Csíksomlyóban, ha arra veti a jó sorsa. Ugyan miképpen szűnhetne meg létezni az, aki a világ kivételes szellemeinek titkos gyülekezetéhez tartozik? Azokhoz a szellemekhez, akiket összeköt egy rejtélyes szál, mely korokon, politikai rendszereken és múló irányzatokon ível át. Összeköti őket valami titkos elhivatottság, ami nem szakad el évszázadok múlásával, nem feslik az idő sodrásában, összeköti őket a cél, a küldetés, a kötelesség elijeszthetetlen teljesítése. Az aranykor emberei ők, akik kezdettől fogva mindig egyet akartak, pontosabban az Egyet akarták. Azt az Egyet, ami mindig volt, de mégis mindig újra kellett alkotni. Azt az egy festményt, azt az egy szobrot, azt az egy költeményt, azt az egy házat akarták megfesteni, kifaragni, megírni és megépíteni, amely már az emberiség megszületése előtt fent, a magasban létezett.

Kedves Imre Bátyám!

Mi tudtuk, hogy Te tisztában vagy a fentről kapott feladatoddal és tehetségeddel. Tudtuk, hogy az aranykor világának ereje lakik Benned. Értettük, amikor azt mondtad valakire: lakik benne valaki. Értettük, de nem mondtuk, mert valahogy illetlennek éreztük volna. Nem mondtuk, de tudtuk, hogy hányadán is állsz Te az ember előtti világgal. Ezért valahogy természetesnek vettük, hogy sohasem láttunk tolakodni vagy kérkedni. Melletted állva oly nyilvánvaló volt, hogy csak a középszer törtet, csak a tehetségtelenség hetvenkedik. Láttuk, ahogy méltósággal vársz, ha nem a Te időd járja. Láttuk, hogy nem hajolsz meg a tovatűnő évek sürgetésétől, sem a hatalom szavától, sem az anyagi teher alatt. Ezért is vettük természetesnek, hogy szavaid mindig az örök mércéhez igazítottad, és sohasem voltál hajlandó őket mézbe mártani se hízelgés, se fenyegetés hatására.

Tisztelt Imre Bátyám!

Az általad is oly nagyra tartott püspök-prédikátor azt tanította, hogy először jogot kell szereznünk ahhoz, hogy az embereknek útját álljuk, és rábeszéljük őket valamire. Ezt a jogot az igazságunkból meríthetjük. Csak az szól igazán, aki kénytelen szólni. Így lettél korszakos alakja a magyar politikának is, s ha az oly sok, többre hivatott, de a töklevél alá rejtőzött szellemi ember példáját követve, kényesen eltoltad volna magadtól az elrendelt kötelességet, hazánk sohasem talált volna önmagára, nem állt volna a saját lábára, s ma leginkább egy reménytelen szakadék mélyén vergődne.

Tisztelt Imre Bátyám!

Sokan vagyunk, akik Tőled lestük el, hogy az élet a maga egészében becsületügy. Nem szabad hát megvetni, nem szabad elprédálni, nem szabad eladni vagy eldobni, mert az az Istené, amit a mi becsületünkre bízott. Tartozunk hát a ránk testált élet egész tőkéjével és minden lehetőségével, ezért kötelesek vagyunk azt részletekben és híven törleszteni. Köszönjük az egyenes, kertelés nélküli beszédet, köszönjük a szigorú intelmeket. Nem felejtjük: a haza nem eladó, az ördöggel nem cimborálunk, a küldetésben nincs alku. Tudjuk, úgy kellene nekünk is keresnünk az igaz és erkölcsileg járható utat, ahogy Te tetted: konokul, világszínvonalon és megvesztegethetetlenül.

Tisztált Gyászoló Család! Tisztelt Gyászoló Egybegyűltek!

Az emberi történelem nagy alkotásait örök béke és örök kiengesztelődés lengi körül. Megbékítenek, mert visszateremtik a világot a Kezdet dicsőségére, és elfeledtetnek mindent, ami azóta történt. Ez a kiengesztelődés árad Makovecz Imre alkotásaiból, és ezt a békét érezzük most ravatala felett állva.

Kedves Imre Bátyám!

Most megadjuk Neked a végtisztességet. De ha holnap valaki azzal hozakodnék elő, hogy Te meghaltál, csak legyinteni fogunk: szegény ember, nem tudja, mit beszél. Ezért most úgy köszönök el Tőled, ahogy akkor szoktam, amikor még testi valódban is itt voltál közöttünk, és kifordultam a Kecske utcai házad kapuján: viszontlátásra, Imre Bátyám!


orbanviktor.hu