Nos, külön köszönjük Önnek, Miniszterelnök Úr, hogy a szív ügyét szóba hozta. Nem is gyarapítom tovább ezt a gondolatsort, csak ideillőnek érzem, mert azt hiszem, hogy ez egy olyan gondolat, amivel hosszabb távon is hozzájárultunk az európai gondolkodáshoz és talán közbeszédhez is. A mi bíborosunk, Erdő Péter talán egy évvel ezelőtt egy interjújában mondta azt, amit ideillőnek érzek, hogy Európának meg kell értenie, hogy szüksége van a kereszténységre, mert kereszténység nélkül Európának nincsen szíve. Vagyis e nélkül soha sem lesz olyasmi, amit szeretni lehet majd, amit szeretni tudnak majd Európa polgárai.
 
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Vendégek!
A programunk kezdete előtt már beszélgettem a külföldi vendégeinkkel. Láthatóan nehezükre esik, mi tagadás, néha nekünk is megérteni, hogy pontosan mi is történik ebben az országban. Milyen országnak is a vendégei ők. Nem példátlan eset ez a magyar történelemben, hogy nehéz megérteni azt a sajátos észjárást, a különleges politikai helyzetet, amiben Magyarország van. Elő is bányásztam a nyilván sokuk által ismert, külföldiek által talán kevésbé, régi párbeszédet, amiből kitűnik, hogy milyen nehéz is megérteni Magyarországot. Ez még a második világháború időszaka, a hadüzenet ügye, amikor fennmaradt egy párbeszéd, legalábbis ha írásban nem is, de a legendák világában, ami a Magyarország egyesült államokbeli nagykövetének tisztségviselője és az amerikai külügyminisztérium magas rangú tisztviselője között zajlott beszélgetésnek a lenyomata. A következőképpen hangzik: Magyarország ugye köztársaság? Nem, nem, uram, királyság. Akkor van királyuk? Nincs, tengernagyunk van. Akkor van flottájuk? Nincs, mivel nincs tengerünk. Van valamilyen követelésük? Igen. Amerikával szemben? Nem. Angliával szemben? Nem. Oroszországgal szemben? Nem. Hát akkor kivel szemben vannak követeléseik? Romániával szemben. Vagy úgy, akkor Romániának is hadat fognak üzenni. Nem, uram, szövetségeseik vagyunk.

Nos, tehát kedves külföldi vendégeink nehéz országba fogadtak el egy meghívást. Nehéz is, nehezen érthető ország ez, gondoljanak arra, hogy tegnap Magyarország, amelyik tagja a NATO-nak és az Európai Uniónak, éppen egy együttes kormányülést tartott Oroszországgal, ami mégiscsak egy váratlan fejlemény. Vagy gondoljanak arra, hogy Magyarországon hatalmon tud maradni egy kormányzat akkor is, hogyha a neve a világpolitika színpadán, az európai politika színpadán a hazugság áruvédjegyévé vált. Olyan mondat után, hogy „hazudtunk reggel, éjjel meg este” – a mondat belső logikájával most ne törődjenek – hatalmon lehet maradni, és a kormány úgy tud tenni, mintha mi sem történt volna. Nehéz ország ez. Egy olyan országba érkeztek, ahol tulajdonképpen állandósult a rendkívüli állapot. A rendkívüli állapot nem a köznyugtalanságot jelenti, egy ország életében az a rendkívüli állapot, amikor a kormány, amit a kormány akar, azt a választópolgárok mindig elutasítják, és amit a választópolgárok akarnak, azt pedig mindig a kormány utasítja el. És mi ebben a rendkívüli helyzetben élünk lassan másfél esztendeje.

Aztán persze itt vagyunk mi is, szokatlan dolog egy olyan ellenzéki párt, mint amilyen a Fidesz – Magyar Polgári Szövetség, ami a felmérések szerint lassan kiüti a mennyezetet, óvnám is magunkat attól, hogy komolyan vegyük ezeket a számokat, amelyből a világon – szeretném aláhúzni – az ég egy adta világon semmi nem következik. De mégiscsak példátlan egy európai agy számára, hogy az ellenzék támogatottsága valahol a 68 százalék körül van, a kormányé ehhez képest meg valahol a 20 és 30 közötti tartományban.

Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Valóban a helyzet olyan abszurd, kedves Vendégeink, hogy szinte már Mrożek tollára kívánkozik. Ebben a helyzetben én egy szerencsés döntésnek látom azt utólag is, amit a Fidesz győri kongresszusa határozott el egy évvel ezelőtt, amely nem egyszerűen arról döntött, hogy a Fidesz indítson meg egy programalkotó munkát, hanem arról döntöttünk, hogy másképp kell gondolkodnunk a politikai programokról. Ha úgy tetszik, csatlakoznunk kell ahhoz a logikához, érdemes átültetnünk azt a logikát, amely szerint a nyugat-európaiak, a nyugat-európai testvérpártjaink a programjaikat készítik. Ismét a vendégeinkhez fordulok, ez egy olyan ország, ahol értelmesnek tűnik egy olyan mondat a kormány részéről, hogy „ellenzéknek nincs programja”.

Nyugat-Európában ez a mondat értelmetlen, hiszen az ellenzéknek mindig van programja, mert valamilyen program jegyében lépett fel a választásokon, és egész addig, amíg új programot nem alkot, az a program van életben. De Önök az ilyen bugyutaságok, mondjuk úgy, hogy közéleti szerencsétlenségek ellen kitalálták azt a struktúrát, miszerint a nyugat-európai pártok alapprogramokat alkotnak. Az alapprogramok lefektetik azokat az irányokat, értékeket és szakma-politikai alapokat is, amire majd később a választási programok és a kormányprogramok épülnek. Az éppen akkor aktuális számok, gazdasági helyzet és viszonyok ismeretében. Ezért ennek az alapprogramnak az elfogadása egy olyan tett a részünkről, amely nem egyszerűen a most zajló vitákban ad számunkra mankót, azt mondhassuk persze, hogy van programunk, hanem a következő esztendőkre is. Ha az alapprogramot jól alkottuk meg, akkor talán 10-15 évre is megadja a választ arra, hogy mit akar a Fidesz; mi a jobboldal programja. Úgy, mint ahogy a német kereszténydemokratáknál is, a most elfogadott alapprogramot megelőző alapprogram az 1994-es évből származik, és a kereszténydemokraták ezért mindig joggal mondták Németországban, ha valaki tudni akarja, hogy mi következik kereszténydemokrata kormányzás esetén, akkor üsse fel az alapprogramot, és abból megkapja a választ a kérdésre.
 
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Vendégeink!
Ráadásul nem egyszerűen csak egy mrożeki abszurditásokat mutató országba érkeztek most Önök vendégként, hanem egy olyan országba is, amely egy népszavazásra készülődik, ami nem túl gyakori dolog olyan országokban, ahol a népszavazás csak kisegítő eszköze a képviseleti demokráciának. De szeretném, ha Önök tudnák, hogy ez egy nagyon fontos pillanat lesz Magyarország életében. Ez a népszavazás lényegében egy előrehozott választás lesz. Ugyanis nemcsak arról fogunk dönteni, hogy mi legyen a feltett kérdésekkel, hanem ítéletet mondunk az egészségügy jövendőbeli szerkezetéről, az oktatás jövendőbeli szerkezetéről, sőt mi több választ adunk arra a kérdésre, hogy ezen az úton akarunk-e tovább menni, amely meggyengítette Magyarországot, vagy egy másik irányt kívánunk, amely Magyarországot ismét erőssé teheti. Ezért mondom, hogy a népszavazás egy előrehozott választás lesz.

No, de most már sok mindent mondtam arról, hogy milyen bonyolult ország ez. Kedves vendégeinknek azonban az az igénye mégis csak jogos lehet, hogy most már azért mondjuk meg, azon túl, hogy abszurd az ország, mégis: mi itt a legnagyobb gond. Mi az, amitől leginkább szenvednek a magyarok? Mi fáj a legjobban? Mi magyarázza ezeket a szinte már felfoghatatlanul elbillenő arányokat mutató felméréseket? A kormány elutasítottságát, az újra és újra kitörő, felszínre törő feszültségeket. Ha egy mondatban, egy gondolatban kellene válaszolnom Önnek, mondjuk Miniszterelnök Úr, erre a kérdésére, akkor valami olyasmit mondanék, hogy Magyarországon a legnagyobb gond, amitől a legjobban szenvedünk, az önbecsülés hiánya.

Magyarországon elpárolgott az önbecsülés. Nem csak az ellenfélé, a saját önbecsülésünk is elpárolgott. Mert miből fakad az önbecsülés? Az önbecsülés tulajdonképpen azt jelenti, hogy büszkék vagyunk arra, ahogyan élünk. Arra az életre, amit képesek vagyunk magunknak teremteni. Ha körülnézünk ma Magyarországon, akkor azt látjuk, hogy a magyaroknak, és nemcsak a kormánypártiaknak, hanem azt kell mondanom, hogy talán még a többség, ezt is megkockáztatom, a többség számára általánossá, szinte legyőzhetetlenné, ezért elfogadhatóvá vált a hazugság, a korrupció, a színlelés, a megtévesztés, az őszintétlenség. Egy ilyen életre nincs miért büszkének lenni. Ezért a legfontosabb, minden programot megelőző fontosságú kérdés az, hogy Magyarországon a közéleti szereplőknek azt kell célul kitűzniük, hogy helyreállítsák Magyarország és a magyarok önbecsülését. Ez a program, amelyről most beszélünk, egy fontos lépés, hogy a magyarok helyreállítsák az önbecsülésüket, és olyan életet tudjanak berendezni maguknak, amely olyan értékekre épül, amelyre büszkék lehetünk. Nemcsak itthon, hanem Európában is.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Vendégeink!
Nemcsak az önbecsülés hiányától szenvedünk, hanem az értelmes viták hiányától is. A mai magyar politikából hiányoznak az értelmes viták. Agancsviadalok, rövid távú kommunikációs szempontú szóváltások, akciózások. A mai esemény azért frissítő és egyszerre inspiráló is a számomra, mert végre ki tudjuk magunkat szabadítani – ha csak egy délelőtt erejéig is – ebből az átkozott politikai közegből, és értelmes vitát folytathatunk, értelmes beszédet folytathatunk valóban fontos kérdésekről. Persze Európában is előfordul, hogy a nyilvánosságban nem a politika legfontosabb kérdéseit választják ki a kommentálásra érdemes témák közé azok, akiknek ez dolguk. Legutóbb a német kongresszusokat kísértem figyelemmel, ahol élénk, talán legfontosabb vita a kongresszusok után az volt, hogy hány percig tapsoltak az elnöki beszéd után az SPD kongresszusán, és hány percig tapsoltak a CDU kongresszusán. Tehát nem csak mi szenvedünk attól, amiről beszélek, de higgyék el, hogy a politika általános szellemtelenségén, időnként céltévesztésén túl itt, Magyarországon még egy jó adag provincializmus is nehezíti az életünket. Szájer József egy mondatával utalt is erre, hogy a magyar közbeszédben hajlamosak vagyunk egy-egy kategóriát, értéket abszolutizálni, s ha valamit abszolutizálunk, onnantól kezdve a szellemnek sok tennivalója, mozgástere már nem marad.

Nos, ezért én szeretnék köszönetet mondani Navracsics Tibornak, hogy tető alá hozta ezt a mai délelőttöt. Olyan ez a délelőtt a számunkra, legalábbis az én számomra, mint egy oxigénpalack, amikor az ember körül fogy a levegő, és végre, végre újra friss, éltető levegőhöz juthat. Úgyhogy, Tibor, Neked is, mint frakcióvezetőnek és munkatársaidnak is szeretném mindannyiunk nevében megköszönni, hogy lehetőséget adtál erre a délelőttre.

Szerencsés döntéseteknek érzem azt, hogy végül is nem egy nagygyűlésen történik egy nagy, kongresszusi sportcsarnok teremben a program bemutatása, hanem sokkal inkább egy higgadt és nyugodt hangvételű konferencián. Azt is a mai délelőtt értékei közé sorolom, hogy a mai találkozónkat megelőzte sok ezer ember bevonása ebbe a beszélgetésbe. Az, ami itt most történik, annak nem csak mi vagyunk a részesei, aki a végkifejlet helyszínén itt lehetünk, hanem az a sok ezer ember, aki egy év alatt elmondta a véleményét, megírta a javaslatait, közreműködött ennek a programnak az elkészítésében. Ez az egy év, amely mögöttünk van, és a programalkotásnak ez a sajátos természete, amit választottatok, engem mindig megerősít a saját magunk politikai közösségének természetét, rendíthetetlenségének természetét illetően. Egy olyan erős politikai közösség a mienk, amelyhez hasonlót nagyon keveset lehet találni a magyar történelemben is, de Európában is.

Ha megengedik, itt is elmondom, hogy amikor ránézek a saját politikai közösségünkre, akár ezen a mai délelőttön, vagy akár ennél nagyobb rendezvények kapcsán, akkor mindig eszembe jut a mamutfenyőnek a története. Ugye, régóta kínozza az embereket az a kérdés, hogy mitől van az, hogy a mamutfenyő akár ezer évet is, sok száz évet, időnként ezer évet is képesek megélni. A legutóbbi kutatások szerint a válasz erre a kérdésre úgy hangzik, hogy a mamutfenyőket a megfelelő pillanatban, valamikor a hatvan és nyolcvan éves koruk között valami erdőtűz érte. Emésztette őket a tűz, de nem pusztította el. És ezért a törzsük egy olyan ellenanyagot termelt ki, egy olyan növekedési pályára lépett, egy olyan módszert választott saját maga gyarapítására, amely később már egyetlen, a bioszférában föllelhető élőlény által sem támadható eredményesen. Ezért a mamutfenyőknek, ha jó időben éri őket a tűz, és nem pusztítja el, akkor életük végéig a bioszférában már nincsen ellenségük. Egy veszély fenyegeti csak őket, mint ahogy a mi politikai közösségünket is. Ez pedig az, hogyha a növekedés során aránytalanul fejlődnek a tagjaik. A súly az aránytalanság miatt az egyik vagy a másik oldalra elhúzza őket, kidőlnek, és elpusztulnak. Ha azonban egy közösség képes megtalálni a belső egyensúlyát, ha képes olyan programot alkotni, amelynek az egyensúly az előfeltétele, ha jól jelöljük ki a közösségünk szellemi, problematikus súlypontját, akkor ez a nagy mamutfenyő sohasem fog elbillenni. Amíg az idők fönnállnak, addig a magyar választóközönség biztos lehet abban, hogy lesz egy olyan politikai alternatíva, amely a számunkra fontos értékek mentén szerveződik, és azokat képviseli a magyar közéletben.

Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A rövid köszöntés után engedjék meg, hogy a kiválasztott gondolataimat ismertessem most Önökkel. Az első gondolat, amiről szeretnék ma itt Önökkel beszélni, az úgy hangzik, hogy mire való ma egy politikai program Magyarországon? Ha az ember elolvassa ezt az impozáns kiállítású kiadványt, akkor az első oldalakon a magyar politikában régen olvasott, szép, szívhez szóló, komoly, veretes szöveggel találja magát szembe. Ennek az első szövegrésznek a lényege úgy hangzik, ez is a címe ennek a fejezetnek, hogy „A jövő visszahódítása”. Ez a dokumentum arra a kérdésre, hogy mire való ma egy politikai program, azt a választ adja, hogy arra való, hogy visszahódítsuk a jövőt. Ez jól fest egy újság címoldalán, de mit jelent? Ez azt jelenti, ha jól olvastam a programot, hogy ma a mi analízisünk szerint Magyarországon nem a jövendőt meghatározó szándékok, hanem a múlt, a múlt ösztönei, a múlt reflexei, a múlt politikai gyakorlata és a múlt emberei uralkodnak. És ami történik, az nem előre visz bennünket, hanem időben visszafele. Visszavisz valami olyan állapot felé, amelyet el akartunk hagyni, amelyet le akartunk zárni, amelyet magunk mögött akartunk hagyni már régóta. Tehát ennek a politikai programnak ma az a célja, hogy ahelyett, hogy Magyarország visszafele haladna, a magyar emberek visszavehessék a jövőt, és végre – átlépve az ország saját árnyékát, ha úgy tetszik – a jövő kérdései felé forduljanak.

Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Mit jelent az, hogy visszafelé megyünk a múltban? Ez is egy bevett kommunikációs panelje a politikai közbeszédnek, gyakran fordul elő. Az ellenfél is szokta ránk mondani, mi is mondjuk most éppen az ellenfélre. Na de mi az értelme ennek a mondatnak? Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim! Ahhoz, hogy a visszafele haladás értelmét a mai politikában pontosan fölfoghassuk, akkor vissza kell nyúlnunk a kezdőponthoz, a rendszerváltáshoz. A rendszerváltoztatás szándékait kell tisztáznunk. Mit is akartunk akkor? Mindenkit szeretnék emlékeztetni arra, hogy a nyolcvanas években, mikor megfogalmaztuk a rendszerváltoztatás célkitűzéseit, akkor a törekvéseink középpontjában valami olyasmi is állt, hogy az államszocializmusban összefonódott gazdaságot és politikát külön kell egymástól választani. Hiszen a legnagyobb baja, ez vitte csődbe tulajdonképpen Magyarországot 1990-re, az volt, hogy ez a két szféra, a politika és gazdaság összefonódott. A tervalku egyszerre volt gazdasági és politikai folyamat. Az MSZMP Központi Bizottságában megtalálhatóak voltak a legnagyobb vállalatok vezérigazgatói is, és a politikai és gazdasági karrierek között teljesen természetes volt az átjárás. A cél tehát az volt, hogy az összenőtt gazdasági és politikai szférát különválasszuk. Ne elszigeteljük, mert nyilván a gazdaság és a politika között mindig van egy kapcsolat. Ez szükségszerű, hogy így legyen. De az, hogy két elkülönült entitás között kapcsolat van, nem azonos azzal, hogy a kettő összenő. Nyilván itt egy kényes viszonyról van szó. Én nem is a politika és a gazdaság házasságát, hanem sokkal inkább az ennél mobilisabb, variábilisabb együttélést tartom fontosnak; a politika és a gazdaság együttélésének megfelelő formáját. Sohasem vezet jóra, mindig bajt okoz az, ha egyik vagy másik szféra elhatalmasodik a másikon. Arról a problémáról, amikor a gazdaság hatalmasodik el a politikán, ma nem szeretnék hosszabban beszélni, de tudjuk, hogy ez a veszély is létezik. Európában is létezett, a neoliberális gondolkodásmód ezt a veszélyt hozta egyébként Európába, ami azt jelenti, hogy a politikusok, a politikai döntéshozók elfogadják a gazdasági életnek azt az egyébként érthető törekvését, mi több, követelését, hovatovább nyomását, hogy a politikai döntéseket egyetlen szempont mozgassa: a gazdasági racionalitás. S a politikának szembe kell állnia, és a társadalomnak szembe kell szállnia ezzel a törekvéssel, mert a politikai döntéseknek csak egyik, bár nagyon fontos szempontja a gazdaság. Létezik azonban biztonság, legyen szó közbiztonságról vagy katonai biztonságról. Létezik környezetvédelmi megfontolás, a jövő nemzedékek iránti felelősség vagy éppen léteznek demográfiai természetű szempontok, amelyeket egy politikai döntésnél érvényesíteni kell. Tehát az sem jó, ha a gazdaság rátelepszik a politikára, de Magyarországnak ma nem ez a baja. Az én állításom, amivel szeretném itt ma Önöket megismertetni, az ennek az ellenkezője. Én arról a bajról szeretnék beszélni, amikor a politika rátelepszik a gazdaságra, amely meggyőződésem szerint ma minden gazdasági bajunk gyökere.

Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A gazdaságnak van egy belső önszabályozó rendszere, amely képes arra, hogy a természetellenes gazdasági folyamatokat előbb vagy utóbb kiküszöbölje, a gazdasági életen belül jelentkező bajokat egy önkorrekció segítségével orvosolja. Azonban a politikának ilyen belső, önkorrekciós, önszabályozó rendszere nincs. Illetve egyetlen dolog van, ezt úgy hívják, hogy erkölcs. Az erkölcs írott és íratlan szabályai, amelynek szabályzatgyűjteményét mi egész egyszerűen demokráciának szoktuk nevezni. Ha ezeket a törvényeket betartja a politika, akkor képes saját maga hibáit kijavítani, képes megújulni, képes újraalkotni önmagát.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Nem véletlen, hogy az az Európa, amiről beszélünk, ahonnan a vendégeink ma érkeztek, éppen ezért a demokratikus berendezkedés és a szabad piacgazdaság párosítását választotta, mert úgy látta, sok száz év alatt azt a tanulságot vonta le, hogy ennek a kettőnek a találkozása, ezek a keretek biztosítják legoptimálisabban az európai társadalmakban az egyéni szabadságot, a gazdasági és társadalmi gyarapodást és fejlődést.

Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ezen a ponton hadd tegyek egy kitérőt a növekedés, gyarapodás és fejlődés kérdéséhez. Ugyanis itt is van egy különlegesség, amit Nyugaton nem tapasztalok, de Magyarországon igen. Magyarországon, ha növekedésről beszélünk, akkor mindig csak gazdasági növekedésről beszélünk, holott a növekedésnek van egy társadalmi értelme is. A növekedést a gazdaságban könnyen tudjuk mérni. Ennek kialakult módszertana van. Nyugaton már van, de Magyarországon még nincs kialakult módszertana annak, hogyan mérjük a társadalmi növekedést. A politikának a célja nem a gazdasági növekedés, hanem a társadalmi növekedés, a társadalmi gyarapodás, a lelki és közösségi erőforrások növekedése, a társadalmi kohézió erősítése, a lélekszám növekedése, a civilizáltság, kultúráltság, a képzettség színvonalának emelése. Ezeket is mérni kellene, mint ahogy Magyarországon sajnos ma ez nem mérjük.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Visszatérve a politika önszabályozó rendszerére. Természetesen, amikor a politika elveszíti az erkölcsi alapjait, vagyis elveszíti a belső önszabályozó rendszerének működéséhez szükséges törvénykönyvét, azért nem kizárólag a politikusok a felelősek. A közélet azért mindig több, mint a politikusok ilyen vagy amolyan gyülekezete. Az, hogy egy politikai rendszer elveszítheti az erkölcsi mércéjét, és így az önszabályozó rendszere megbénul, az a politikával, közélettel foglalkozó – az egyszerűség kedvéért most nevezzük ezt – értelmiségnek is felelőssége. Az, hogy egy ország oda juthat, hogy az erkölcsi normák teljesen mellőzhetőek a politikai döntéseknél, ez egész egyszerűen elfogadhatatlan. Az, hogy a társadalom együtt él azzal, hogy szinte közhely számba megy, hogy az erkölcsi szempontok nem érvényesülnek a politikában, hogy ez egy elfogadott állapottá válik, ebben a politikusok felelősségén túl bizony látnunk kell a teljes magyar értelmiség felelősségét is. Amikor egy politikai párt be tudja csapni az egész országot, akkor ez nagyon súlyos szegénységi bizonyítvány nem csak az ellenzékre, hanem az egész magyar értelmiségre nézve, tisztelt Hölgyeim és Uraim.

Nos, tehát mire való egy program itt és most Magyarországon? A program célja először is a gazdaság és a politika szétválasztása. Másodszor a politika önszabályozó rendszerének helyreállítása, egyszerűség kedvéért a demokrácia helyreállítása, illetve a gazdasági és a társadalmi növekedés biztosítása. Ez a program ezt a három funkciót próbálja betölteni. Hogy jutottunk ide, ahol vagyunk? Mitől gyengült le Magyarország? Miért van az, hogy visszanézve innen, nem mondanám, hogy erről a magaslatról, hanem kitekintve ebből a gödörből, az 1998 és 2002 közötti év, amelyek közel sem voltak hibátlanok, lassan már aranykorszaknak tűnnek fel? Mitől van ez, tisztelt Hölgyeim és Uraim? A válasz talán abban ragadható meg, hogy Magyarország ma egy végzetesen legyengült ország, aminek elsődleges oka, hogy a politika elveszítette a kontrollját, amely nem balesetszerűen következett be, hanem jól átgondolt előzetes szándékok és tervek szerint.

A politika Magyarországon korrupttá vált, megromlott, hazugságok, csalások, trükkök, megtévesztések és a tényleges korrupciós ügyek együttesen romlottá tették a mai magyar politikát, és ezzel súlyosan legyengítették Magyarországot, tönkretették a gazdaságot, és formálissá tették a demokrácia működését. Erre szoktuk a Fideszben azt mondani, hogy Magyarországon ma demokrácia nélküli többpártrendszer működik. A homlokzat még, úgy-ahogy rendben van, de nem javasolt bemenni a házba. Az én állításom, amelyet szeretnék ma itt megosztani önökkel, úgy hangzik, hogy a regnáló hatalom tudatosan számolta fel a politikai szabályzórendszerét. Tudatosan söpörte félre a demokratikus játékszabályokat. Tudatosan gyűrte maga alá a demokratikus intézményeket, vagyis szándékosan számolta fel a versenyt a politikában. Hiszen ami történik, nem más, mint a verseny felszámolása a politikában. Hogyan lehetne versenyről beszélni ott, ahol csalással lehet győztest hirdetni? Ahol olyan módszereket lehet alkalmazni, amelyeket a versenyszabályzat eleve tilt, és ha valaki mégis alkalmazza, mégis győztessé válhat. Ez azt jelenti, hogy valójában nem működik a politikában a verseny.
 
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Hogyan tette korrupttá a politikát az uralkodó elit? Hogyan tette tönkre ez a korrupt politika a gazdaságot? Érdemes erről a kérdésről, hiszen ez egy evidencia – legalábbis a jobbközép értelmiség egymás közötti beszélgetéseiben – érdemes egy kicsit mélyebbre ásnunk. Szerintem két módon tette tönkre a megromlott politika a magyar gazdaságot. Először is azzal, hogy véglegesítette a magyar gazdaság duális szerkezetét. A második – mind a kettőre ki fogok majd röviden térni – nyers pártpolitikai és hatalmi törekvések finanszírozására használja a magyar gazdaság összes erőforrását. Ez a két mód az, ahogyan tönkre tették a magyar gazdaságot.

Azt mindannyian tudjuk, hogy a rendszerváltoztatás után, hogy a duális szerkezetről beszéljek röviden, Magyarországon kialakult egy olyan helyzet, a duális gazdasági kifejezést nyilván mindenki érti, aki itt van, amikor megjelent egy jól működő, prosperáló, magas profithozamot előállító, külföldi kézben lévő beruházástömeg: az egyik gazdaság. Azzal szemben ott áll egy tulajdonától megfosztott, vagy legalábbis csak korlátozottan azzal rendelkező lét-nemlét határán, csőd és megmaradás határán egyensúlyozó kicsi, tőkeerejét tekintve szegény kis- és középvállalkozói réteg. Ez a duális szerkezet. Mindannyian azt gondoltuk, hogy ez az első egy-két évben természetes, de a cél az, hogy ez egy átmeneti helyzet legyen. Az egész rendszerváltoztatás utáni kormányzás értelme és célja az, hogy ez a duális szerkezet megszűnjön, részben úgy, hogy a két szféra a kis- és középvállalkozók számára is értelmes, eredményes módon kapcsolódik össze, részben úgy, hogy a kis- és középvállalkozók felerősödnek Magyarországon, és így a magyar tőke, a magyar gazdaság is megerősödik. Azonban ma 2007-et írunk, 17 év telt el a rendszerváltás óta, és ki kell mondanunk, hogy a duális gazdaság nem egy átmeneti kísérő jelensége a magyar rendszerváltásnak, hanem tartóssá vált eleme a magyar gazdasági rendszernek.

Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ennek a következményeit mindannyian ismerjük. A nemzeti össztermék nagyobb része egész egyszerűen nem marad az országban, a fogyasztást nem élénkíti, a beruházásokat alig-alig támogatja, ha politikusi nyelven szeretnék fogalmazni, akkor azt mondanám, hogy a nemzeti össztermék valójában nem minket gazdagít, hanem valaki mást. 

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A mai helyzetben, amikor egy százalékot is alig tesz ki a gazdasági növekedés, akkor különösen egyszerűen elgondolhatjuk, hogy az elmúlt év gazdasági növekedési hozamából mennyi gazdagította egy ilyen duális gazdasági szerkezet mellett a magyarokat. Ha figyelembe vesszük, hogy ennek az egy százalékos nemzeti össztermék-növekedésnek a számítási módszertanát ez előtt néhány évvel megváltoztatták, most már a feketegazdaság, a prostitúció meg a kábítószer-kereskedés is benne van a magyar gazdasági növekedési mutatóban, és ha ezt kivonnánk ebből a 0,9 százalékból, erősen kétséges, hogy az, amit a józan felfogású emberek gazdaságnak tekintenek, egyáltalán produkált-e valaminő növekedést az elmúlt évben.

Nos, a történetre mindannyian emlékeznek. 1998 és 2002 között elindítottunk egy folyamatot, amelynek az volt a célja, hogy a nagy nemzetközi cégekkel felesleges konfliktusok nélkül – ami nem azt jelenti, hogy konfliktusok nélkül, mert az nem ment, de – olyan új megállapodásokat kössünk, amelyek megerősítik a magyar tulajdonú gazdaságot is, a hazai kis- és középvállalkozásokat, amelyek egyébként nem mellékesen a legtöbb embernek, aki nem tulajdonos, hanem munkaerejét bocsátja áruba, ad lehetőséget kenyérkeresetre. Ismerik a Széchenyi-terv történetét, ismerik a Matolcsy György nevével fémjelzett gazdaságpolitikát, és azt a történetet ismerik, hogy a 2002-es kormányváltás után lényegében egy-másfél esztendő alatt hogyan szüntették meg, iktatták ki a magyar gazdaságból azokat a mechanizmusokat, amelyek éppen ezeket a célokat szolgálták volna.

Ennél egy bonyolultabb folyamat az, ahogyan, amit én „kettes folyamatnak” neveztem, ahogyan a politika ma tönkreteszi a gazdaságot. Meg is fogalmaztam, most fel fogom olvasni ezt a három mondatot, mert szeretnék szabatosan fogalmazni. A másik rombolási irány az, hogy a politikai hazugságok és hibák árát, a hazugság árát a magyar gazdasággal fizettetik meg. Ez azt jelenti, hogy a kormányzópártok saját politikai és hatalmi törekvéseik, céljaik szerint használják fel a költségvetési forrásokat, élik fel az ország tartalékait, az így keletkezett horribilis hiányt pedig adósságot, infláció formájában, megszorításokkal és új adók formájában, a szociális kiadások drasztikus csökkentésével ráterhelik a magyar gazdaságra. Ez a bonyolult mondat adja meg a választ arra, hogy hogyan teszi tönkre ma a magyar politika, ez a korrupt politika a magyar gazdaságot.

Egy mondatban összefoglalva, ma az uralkodó politikai elit a magyar gazdaság minden növekedési energiáját feléli a saját politikai túlélése érdekében. A saját politikai céljaikat nem saját erőforrásokból, nem általuk létrehozott saját új erőforrásokból, mint ahogy mi tesszük, közösséget hozzunk létre, pártot szervezünk, szövetséget építünk, szóval nem ezekből az erőkből finanszírozzák, és tartják fönn, élik el a politikai céljaikat, hanem egész egyszerűen a magyar gazdaság pénzügyi erőit csoportosítják át a politikai céljaik érdekében. No, ez az a két romboló folyamat, amely egyszerre érvényesül Magyarországon, és amellyel a magyar politika tönkreteszi ma a magyar gazdaságot. Ez okozza a válságot.

Miközben az állam egyfelől látványosan kivonul a gazdaság lassan minden területéről, a hallatlanul magas adókért cserébe az adófizetőknek szinte semmit sem szolgáltatva, azt hihetnénk, hogy éppen hogy elválasztja a gazdaságot a politikától, éppen fordítva, mert közben a másik ajtón visszatér, durván beavatkozik a gazdaság működésébe, túladóztat, erőforrásokat von ki, korrupciós rendszereket működtet, kliens-rendszert építet, a hazai tulajdonú vállalkozásokat háttérbe szorítja, és nem teszi lehetővé, hogy azok megerősödjenek. Ezen a formán, ezen az ajtón belépve pedig visszatér, és rátelepszik a magyar gazdaságra. Azt kell mondanom, ha nem is ugyanúgy telepszik rá ma a politika a magyar gazdaságra, mint ’90 előtt, de a jelenség nagyon hasonló. Ezért mondtam, hogy térjünk vissza a rendszerváltáshoz, hogy megértsük, mi az a helyzet, amely fojtogatja ma a magyar gazdaságot. Ha már korábban a házasság meg az együttélés példáját hoztam, akkor hogy maradjak ennél a gondolatkörnél, azt a képet rajzolom fel, hogy ma a magyar politika lényegében megerőszakolja a gazdaságot. Ez azonban felvet egy nagyon nehéz politikai kérdést.

Miért történik ez? Hát miért csinálják? Erre józan ésszel nehéz, de nem lehetetlen választ adni. Lényegében három lehetőség kínálkozik, hogy megadjuk a választ erre a kérdésre. Miért csinálják mindezt? Az első, hogy mert ilyenek. Gonoszok, tönkre akarják tenni az országot, itt mindenfajta összeesküvés-elméleteket tudnék felvázolni, a magyar jobboldal inkább periférikus irodalma széles választékot szolgál az ember számára, ha itt keresi a megfejtést. Én ezt nem osztom. A másik lehetőség, hogy ügyetlenek, szakmailag nem értenek hozzá, buták. Én ezt a választ sem fogadom el, azért, mert ugyan nem látunk a fejükbe, és ezt a kérdést, hogy azok-e vagy sem, nem tudom eldönteni, de hogy egyébként, ha Önök kinyitnak ma egy weboldalt, vagy bekapcsolják a rádiót, vagy elmennek egy gondolkodó emberekből álló társaságba, akkor azonnal összetalálkoznak olyanokkal, akik éppen programot írnak, programot alkottak, vagy már közzé is tették a programjukat. Tele van a magyar értelmiség ilyenekkel. Soha nem látott gazdagságban alkotott meg, és hozott elő programokat: egészségieket, gazdaságiakat, tehát ha a politikai elit esetleg korlátolt is volna, az a lehetőség, hogy mások tudását bevonja, ami egyébként a kormányzás normális módja, akár megvásárolja, akár alkalmazza, akár csak elcsenje, ez a lehetőség nyitva áll. Ezért azt mondani, hogy azért teszik tönkre ma a gazdaságot, mert nem tudnák, hogy mit kellene csinálni, én ezt a választ sem fogadom el. Mi a harmadik lehetséges válasz?

Most itt egy bonyolult kérdésről kell beszélnem, hiszen egy nehéz kérdést kell megválaszolni. Röviden azt kell mondanom, hogy valójában szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy egy másfajta társadalmi berendezkedést akarnak, mint mi. Azért nem értjük meg pontosan az ő szándékaikat, mert a mi szemünk előtt lebeg egy társadalomkép: milyen Magyarországot akarunk, milyen rendszerben szeretnénk élni, és azt gondoljuk, hogy mindenki, aki részt vesz a demokratikus diskurzusban, ugyanezen célt tekinti érvényesnek a saját maga számára is. Az igazság az, hogy ők nem azt a rendszert, a versenyre épülő politikai és gazdasági rendszerét akarják felépíteni, mint mi, hanem egy egészen másik berendezkedést. És ha annak a logikájából nézzük, hogy mi történik, hirtelen megvilágosodásunk támad. Szándékosan egy másfajta típusú berendezkedés, társadalmi berendezkedés érdekében történik mindaz, ami történik.

Néhány szót kell szólnom arról, hogy mi is az a berendezkedés. Széles képből szeretnék közelíteni a konkrétabb válasz felé. Ha messziről nézzük, akkor azt mondom Önöknek, hogy számunkra a rendszerváltoztatás alapját szolgáló nyugatos társadalmi berendezkedés helyett ők inkább egy keleties berendezkedést akarnak. Itt most persze rögtön elnézést kell kérnünk a japánoktól, a kínaiaktól, tehát azoktól, akik ha a Kelet szót hallják, azt magukra is vonatkoztatják, itt a mi fejünkben élő Kelet szóra kell gondolni. Hát oroszos, így is mondhatnám. Tehát az ismert oroszos társadalmi berendezkedésről van szó, amely lényegileg tér el a nyugatostól.

Most ha megengedik, nem bonyolódnék abba a rendkívüli izgalmas kérdésbe, hogy miközben Szájer József szavait az előbb megérthettük, hogy a Nyugat éppen megújult Merkel kancellár asszony személye, Sarkozy személye, a 68-asok szellemi dominanciájának gyengülése, talán hanyatlása és egy új jobboldal megszületése Nyugat-Európában, ezt világosan jelzi, nem szoktunk figyelmet szentelni annak, hogy a Kelet is megújult. Az oroszos Kelet is megújult. Ez már nem az, pontosabban ez még ugyanaz, ami volt, de megújult. Nem lett Nyugat, hanem saját magát újította meg a saját logikája szerint. Ilyen szempontból a kritikánk nagy része a putyini Oroszország felé ugyan érthető, de nem értelmes. Olyasmit kérünk számon rajtuk, amik nem szerepelnek a céljaik között. Az, hogy ott is van választás, ott is van parlament, ott is működnek a piacgazdaságra jellemző formális intézmények, megtéveszt bennünket.

Azoknak a logikája, összeszerveződése, a világ, amit az kirajzol, az élet, ahogyan abban élni lehet, az egészen különböző attól, mint amit mi szeretnénk. Tehát azt kell mondanom, hogy amit ma, ha messziről nézem, a kormány törekvései kirajzolnak, az egy keleties, oroszos típusú társadalmi berendezkedés megvalósítása. Nem olyan brutálisan, mint ahogy azt megszoktuk tőlünk Keletre, hanem ennek a közép-kelet-európai, kicsit operettes-bécsies hangulatában.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!En
nek a társadalomképnek, hogyha közelítünk a konkrét valósághoz, lényegi eleme, hogy gyenge legyen a középosztály. A középosztály nem véletlenül gyenge. Azért gyenge, mert az uralkodó osztály azt akarja, a ma hatalmon lévő politikai kurzus azt akarja, hogy a középosztály vékony és gyenge legyen. Ennek a társadalomképnek része, hogy minél több legyen a függőségben élő ember. Olyan, aki valami központilag szervezett transzferre, szétosztásra, redisztribúcióra szorul, mert ezen keresztül lehet hatalmat és befolyást gyakorolni. Nos, sohasem célja – szemben velünk – a mai hatalomnak és annak a gondolkodásnak nem célja, hogy felszámolja az embereket függőségbe kényszerítő körülményeket. Ezt csak mi gondoljuk. Mi szeretnénk, ha minél több autonóm, saját lábán álló, független személyiségből álló, egyre gyarapodó középosztálya lenne Magyarországnak. Ezért mi szeretnénk, ha egyre kisebb lenne azoknak a száma, akik egyfajta függőségi hálóba szervezetten kell, hogy éljék az életüket. De ők nem gondolják, hogy ez baj volna. Hát ők minden döntésükkel ezeket a függőségi hálókat építik újra, erősítik meg, fonják egyre vastagabbra és vastagabbra. 

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ennek a társadalomképnek felel meg a gazdaságpolitika is. Első látásra az ember azt gondolná, hogy ez nem más, mint egy neoliberális gazdaságpolitika. Számos olyan döntést látunk, amely valójában kizárólag a legvagyonosabbak, a nagytőke érdekeit szolgálja, és hátrányos mindenki másnak. Az ember könnyen rávágja: itt neoliberális gazdaságpolitika van, ami legyengíti az államot, értelmetlen mértékig privatizál, olyan helyre is be akarja engedni a piacot, ahol egyébként annak semmi keresnivalója, tehát mintha neoliberális lenne. De másfelől számos olyan döntés születik, amely inkább feudalisztikus rendszert mutat: centralizál, kiiktatja a versenyt, monopóliumokat erősít meg. Nos, összességében beavatkozik a gazdaságba. Valójában választási okokból nem támogatja, és szándékosan hátrányos helyzetbe hoz mindenkit, akiről úgy gondolja, hogy nem rá szavazna. Márpedig a független egzisztenciájú középosztály nagy része ilyen.

A magyar tulajdonú kis- és középvállalkozói csoport ma Magyarországon ilyen. Ezek a rétegek nem függnek szociális transzferektől, ezért nem is lehet őket megvásárolni egy-egy politikai vasárnap délelőttjén, mint ahogy egyébként a függőségben lévő emberek egy tekintélyes részével sajnos a kiszolgáltatottságuk miatt ezt meg lehet tenni. Ezért ki kell mondanom, hogy a mai politika az érdekelt a duális gazdasági szerkezet fenntartásában, és érdekelt egy olyan társadalomban, amelyben egy szűk elittől függ a pénzbeli juttatások révén a társadalom többsége vagy a társadalom tagjainak többsége, széles rétegeinek a sorsa. Én ezt a politikát új arisztokrata politikának szoktam nevezni, amiért még rögtön aznap délután megrónak azok a jobboldali-középjobboldalhoz tartozó barátaim, akiknek valamilyen úton-módon kapcsolatuk van a régi arisztokráciával, mondván, hogy ahelyett, hogy a régi marxista történelemfilozófiát kijavítanánk, és az arisztokrácia valóságban meglévő történelmi érdemeit hangoztatnánk, ehelyett én ilyen új arisztokrata jelzőkkel megbélyegzem őket. Szeretném világossá tenni, hogy nem a régi arisztokráciáról van szó, hanem az újról.

A régi arisztokráciának az volt a lényege, hogy valóban kiváltságot élvezett, de ezért speciálisan többlet-ellenszolgáltatásokat nyújtott. Megvédte a hazát, gondoskodott a kulturális javak fenntartásáról, működtette az iskoláit, és így tovább, és így tovább. Az új arisztokráciának éppen az a lényege, hogy úgy tart igényt kiváltságokra, hogy közben semmit sem vállal ezért cserébe. Ezért nem régi, hanem új arisztokráciáról beszélhetünk, és ennek a politikának az a célja, hogy a kiváltságosok szűk körének politikai és gazdasági hatalmát állandósítsa egy olyan világban a többség érdekével szemben, amikor egyébként a politikai döntés a többségen múlik. Nem kis feladat, amit megoldanak. A többség érdekével szemben kormányozni, a többséget függőségben tartani, és az adott vasárnap az ő segítségükkel megnyerni egy választást. Ez nem kis dolog! Ehhez egy ilyen bonyolult építményre van szükség, tisztelt Hölgyeim és Uraim, amit próbáltam most itt talán kicsit bonyolultan leírni és fölrajzolni.

Nos, valójában ennek a politikának lényegi eleme a társadalom megosztása. Nem bal- és jobboldali irányban van megosztva ez a magyar társadalom, tisztelt Hölgyeim és Uraim. És végképp nem igaz, hogy a jobboldal osztaná meg a magyar társadalmat. Ugye, a jobboldal állítólag azzal osztja meg a magyar társadalmat, hogy eszméket hirdet. Az eszméknek az a természete, hogy van, aki egyetért velük, mások meg nem. De ez nem megosztás, hanem az élet természetes rendje.  Hogy az ember fontos kérdésekről beszél, és kiderül, kivel pendülsz, kivel nem egy húron. Az igazi megosztása a magyar társadalomnak valójában szociális természetű. A kiszolgáltatott emberek kiszolgáltatott helyzetben tartásából fakad, őket kell leválasztani a középosztályról, izolálni, és amikor eljön az idő és az érdek, szembe kell velük fordítani. Politikai eszközként kell őket használni az uralkodó elit érdekeinek megfelelően. Ezért az igazságosság, amikor ők mondják, nem azt jelenti, mint amit mi mondunk. Ők az igazságosságon azt értik, hogy egymás ellen játszanak ki társadalmi csoportokat. Igazságosság címszava alatt szembefordítják a szegényeket a gazdagokkal. Osztályharcot hirdetnek időnként, amikor veretesebb időket élünk. Vagy amikor egészségügy-politikáról van szó, akkor szembefordítják az orvosokat a betegekkel. Vagy amikor oktatási kérdéseket kellene megoldani, akkor nem megoldják, szembefordítják a tanárokat a szülőkkel. Az ő fejükben az igazságosság valójában egymással szemben álló társadalmi csoportokat és azok vitáját jelenti, és maguk is generálják hozzák létre ezeket a vitákat.

Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Nem nyugati értelemben vett szociális háló fölépítésében érdekeltek, hanem a függőségek hálójának megteremtésében érdekeltek. Mi ennek az eredménye? Ennek az eredménye egy alacsony gazdasági növekedésű, versenyképtelen, a külső környezetétől függő, saját erőforrásait rendre felélő ország. Vagyis azt kell mondanom, mindaz, amitől ma szenvedünk, nem más, mint egy hatalmi technika eredménye. Azonban ennek a politikának van egy gyenge pontja. Ez a gyenge pont pedig nem elméleti, hanem gyakorlati természetű. És egy ilyen rendszer rendkívül költséges. Nagyon sok pénzbe kerül. És ciklikus fenntarthatósági válságokat okoz. Sokba kerül, mert hiszen alacsony a növekedés, hiszen megfojtja az individuumot, a kis- és középvállalkozók nem tudnak hozzájárulni a gazdasági növekedéshez. Magas a munkanélküliség egy ilyen rendszerben. Elterjed a feketegazdaság. Óriási a nyugdíjteher. Magas az infláció. Tehát ez a rendszer, amit ők fölépítenek, az ugyan politikailag racionális, egy vasárnap működik, amikor megnyerik a választást, de valójában a két, egymástól négy évre lévő vasárnap között azonban rendkívül költséges, és fenntarthatósági válságokat hoz magával.

Köszönöm szépen, Zoltán.

Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ha ebben a helyzetben vagyunk most – az erőmet demonstrálva nem fogok inni –, ha tehát ez a helyzet, ha ebben az országban élünk, ha ez a megfejtésünk mindarra, ami körülöttünk zajlik, akkor azt a kérdést kell föltennünk, hogy mit szeretnénk e helyett. Mint ahogy a program címe is mondja, egy erős Magyarországot szeretnénk. A kérdés az, mitől lesz újra erős Magyarország? Ezzel a kérdéssel szeretnék végezetül foglalkozni.

Ha igaz, hogy a politika tette tönkre a magyar gazdaságot, és ezáltal gyengítette le az országot, akkor szerintem a politika kötelessége is, hogy erre a mai helyzetre választ adjon. Ha a politikából származik a baj, akkor nem lehet okos gazdasági programokkal megoldani. Alapvetően egy politikai változás szükséges ahhoz, hogy kinyíljon az út, ahol értelmes, másik alternatív gazdaságpolitikát valósíthatnak meg azok, akik erre vállalkoznak. Meggyőződésem, hogy ez a mai, régi és korrupt politika nem alkalmas. Egy, a politika erkölcsi önszabályozó rendszerét újraindító és azt működtető politikára van szükség. Önök tudják, hogy én nagyra tartom a dakoták hozzájárulását a politikai filozófia gondolkodásához, ezért itt is megemlítem azt a közkeletű dakota bölcsességet, miszerint nem a disznók szokták maguk után kitakarítani az ólat. Ez a mi politikai programunknak egy ki nem mondott, de lényegi alapvetése.

Nos, tehát egy új politikai programra van szükségünk. Egy olyanra, amelyben meg lehet bízni, és amely megteremti a politika erkölcsi alapját, és amely több mint a szakpolitikák összessége, de egyúttal minden későbbi szakpolitikai részletkérdés megválaszolásának alapjául is szolgál. Meggyőződésem szerint a mai helyzetből az erős Magyarországhoz vezető út rendkívül könnyen fölismerhető. Egy szóban is meg tudom mondani, mi ez, úgy hívják, hogy növekedés. Egy gyenge országot megerősíteni csak növekedéssel lehet. Erre a világon sehol senki semmilyen más módszert még nem talált ki. Nem olyan nehéz megadni a választ arra a kérdésre tehát, hogy miképpen építsünk fel egy erős Magyarországot. Ennél egy bonyolultabb kérdés, hogy mi az előfeltétele annak, hogy Magyarország ismét növekedni tudjon. S itt érkeztem el mondanivalóm lényegéhez, némi kitérő és vargabetűk után. Két előfeltétele van szerintem ma Magyarországon annak, hogy a növekedés útjára lépjünk, ahogy Matolcsy György vagy a közgazdászok szokták mondani, növekedési pályára állítsuk az országot. Az első a növekedés gazdasági környezetének megteremtése, a másik pedig a növekedés társadalmi környezetének a megteremtése.

Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A növekedéshez szükséges gazdasági és társadalmi környezet megteremtéséhez olyan elvekre van szükségünk, amelyek ma nem érvényesülnek a magyar politikában. Ez a program, amelyet ma itt ismertetünk, ezeket az elveket egyenként megnevezi, számba veszi, s a programunk fundamentumául rendeli.

Nos, az első ilyen elv az a demokrácia eszménye. Ez a program, az erős Magyarország programja kitart amellett, hogy a demokrácia lényegét az autonóm, önálló mérlegelésre és döntéshozatalra képes individuumok adják, akik abban a tudati, kulturáltsági, műveltségi, érdeklődési és vagyoni helyzetben vannak, hogy önálló, autonóm döntést hozzanak, autoritással rendelkezzenek a saját sorsuk felett.

A második elv az a kölcsönös felelősségvállalás elve, amit a program világosan kifejt. Szeretném Önöknek elmondani, a kölcsönös felelősségvállalás, ami furcsa szónak hangzik, nem azonos a nagyon hasonlóan hangzó kollektív felelősséggel. A kollektív felelősségnek az a lényege, hogy végül senki nem lesz felelős semmiért. A kölcsönös felelősségvállalás individualista természetű. Mindenki maga, egy személyben kell, hogy vállaljon valamifajta felelősséget, és aki nem vállalja a felelősségnek azt a részét, ami őrá egyénenként esik, az nem részesülhet a közösből ugyanúgy, mint azok, akik ezt vállalják. Ez a kölcsönös felelősségvállalás lényege, és ez különbözteti meg a szocializmus kollektív felelősségének, illetve felelőtlenségének eszméjétől. A kölcsönös felelősségvállalás közösségi társadalmat hoz létre. Szemben a kizárólag öngondoskodásra épülő, szerintem üres programmal, amely végül is elidegenedéshez, önzéshez és a sok millió magányos társadalmához vezet. Arról nem beszélve, hogy Magyarországon az öngondoskodásra épülő társadalomkép egzisztenciális alapjai is hiányoznak. Minden öngondoskodás első számú föltétele a biztonságot adó tulajdon és rendszeres jövedelem, amellyel ma millió-szám nem rendelkeznek magyar emberek.

Harmadik elv, hogy bizony bátran le kell számolnunk néhány dogmával. Az első ilyen elavult dogma, amit magunk mögé kell hajítani a piac mindenhatóságának dogmája. Azt kell kimondanunk, hogy a piaci elv rendkívül fontos. És kiválóan működik a piacon, és sehol másutt. Ezért ott kell tartani, ahova való, és ahol működik, és nem szabad beengedni az élet olyan területeire, ahol nyilvánvaló, hogy inkább rombol, semmint épít.

Hasonlóképpen a negyedik elv, amelyet a program megfogalmaz, úgy hangzik, hogy nem csak gazdasági tőkére, de társadalmi tőkére is szükségünk van. Valahol láttam itt Kopp Máriát, aki ennek a társadalmi tőkekoncepciónak a szülőanyja, majdnem szülőatyát mondtam. Évtizedek óta beszél, ír, nem sértő, ha azt mondom, hogy prédikál arról, hogy végre a politikusok fogják föl, hogy nem csupán gazdasági növekedés van, hanem társadalmi növekedés is, nemcsak gazdasági tőke, de társadalmi tőke is létezik. A modern korban, ami ráadásul a gazdaság motorját az innovációban, a képzettségben véli megtalálni, különösen fontos, hogy kimondjuk, nemcsak gazdasági tőkére épít a programunk, hanem társadalmi tőkére is. A társadalmi tőkének az alapja pedig a társadalom kohéziós ereje és a szociális biztonság.

Következő, szerintem aktuálpolitikai szempontból legfontosabb elve ennek a programnak úgy hangzik, hogy a versenyképességet és a szociális biztonságot nem lehet egymással szembeállítani. Európában élünk. Európában, nem mondom, hogy máshol is, de Európában a versenyképesség előfeltétele a szociális biztonság. A szociális biztonságnak is föltétele a versenyképes gazdaság. A kettőt egyben kell látnunk, nem állítható szembe egymással. Fölhozható persze, hogy na, de Koreában meg Japánban. Amire azt az egyszerűnek tűnő, de lényeglátó választ adhatjuk, hogy ott japánok élnek, Koreában meg koreaiak. Itt meg magyarok meg európaiak, ezért bármennyire is vonzó papíron és a gazdasági elemzők számára az a modell, ahogyan a versenyképesség és szociális biztonság kérdését kezelik a japánok, sajnos mi erre alkalmatlanok vagyunk. Erre az útra nincs értelme rálépnünk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Tehát a gazdaság a növekedés. A növekedés gazdaság és társadalom föltétele. A gazdasági föltételekről keveset szeretnék beszélni, mert ez a program erről hosszan és kimerítően beszél. Pontosan fogalmazva: a gazdasági növekedésnek a receptjét ismerjük. Még a mai helyzetben is tudjuk, hogy milyen ez a recept. Három elemből áll: a foglalkoztatást, a munkát sújtó nehezítő körülményeket, terheket könnyíteni kell adó- és járulékcsökkentéssel, a vállalkozásokat gátló bürokratikus szabályokat föl kell számolni, vissza kell szorítani – ez kettes pont –, a hármas: az állami kiadásokat pedig inflációs szinten be kell fagyasztani egészen addig, amíg a pénzügyi helyzet nem stabilizálódik.  Ez nem egy bonyolult dolog. Én megmondom őszintén, hogy sohasem tartottam nehéz kérdésnek azt, hogy miképpen lehet a gazdaság számára a növekedés gazdasági előfeltételeit megteremteni. Sokkal nehezebben értettem, hogyha már egyszer egy bevált receptet 1998 és 2002 között mi kidolgoztunk, akkor mások számára miért okoz ennek a kérdésnek megválaszolása oly sok nehézséget.

Itt most van érdemi hozzászólás is. Tekintettel arra, hogy az első szabadon választott magyar parlament elnöke tette, ezért a beszéd során, ahogy illik, majd igyekszem válaszolni rá. Az adatok nyilvánossága – hangzott az égi hang. Nos, azonban, tisztelt Hölgyeim és Uraim, ennek a programnak és a mi szövetségünknek az igazi feladata, ami újszerű, ami egy olyan kihívás, amelyet korábban még nem láttunk, amellyel még nem volt szükség és mód arra, hogy megmérjük magunkat, más, több annál, mint a növekedés gazdasági föltételeinek megteremtése. És ez a növekedés társadalmi feltételeinek a megteremtése. Ez az igazi feladat, kedves Barátaim!

Egy olyan társadalmi közeget létrehozni, amely garantálja a nyugati berendezkedést, ahol érvényesülhetnek a piac és a demokratikus közélet szabályai. Ki kell mondanunk, hogy egy kettészakadt társadalom nem képes növekvő pályára állítani a gazdaságot. Ugyanis azok, akik bérből és fizetésből élnek, de nem tudnak megélni a jövedelmükből, elszegényednek, azok a munkán kívül más megoldásokat keresnek maguknak. Nem olyan erőfeszítéseket tesznek a saját sorsuk javítása érdekében, amely összességében gazdasági növekedést okoz, hanem olyan megoldásokat, amelyek inkább elvesznek a közösség erejéből. Számos rossz szabályozásra utalhatnék, mindannyian ismerjük azokat a kiskapukat, amin keresztül az emberek menekülnek, miután a munkájukból nem tudnak megélni. Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim, ha egy társadalomban mindenki minél hamarabb nyugdíjba akar menni, ha ki akar lépni a munkaerőpiacról, mert úgy látja, a munkájának nincsen értelme, abban az esetben a gazdaságot nem lehet növekedési pályára állítani, mert hiányzik ennek a társadalmi előfeltétele.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Mindez azt jelenti, hogy a középosztálynak, amely autonóm módon akarja élni, irányítani a maga életét, valamilyen együttélési megállapodásra kell jutnia a bérből és fizetésből élő – mondjuk úgy, hogy – elszegényedő-félben lévő, egyre kiszolgáltatottabb Magyarországgal. S arról nem szoktunk beszélni, de az a szociális válság, amibe a mai kormányzók rántották az országot, nem válogat. Az elszegényedés nem ismeri a párttagkönyveket. A pártlogókat sem tudja elolvasni. Nincs jobb- meg baloldali elszegényedés. Elszegényedés van. Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Éppen ezért nekünk ezzel a ténnyel kell elsősorban számolnunk. Fontosnak tartom azt is elmondani persze, hogy a középosztály számomra nem teljesen érthető okból nem fedezte föl, hogy micsoda veszélyt jelent az ő számára az a szociális válság, amely ma eluralja Magyarországot. És ennek a felelősségnek fölélesztése, a felelősség megérzéséhez szükséges tények, társadalomkép nyilvánosságra hozatala a másik nagy érdeme ennek a programnak. Megválaszolja azt a kérdést, miért kell a középosztálynak történelmi szövetségre lépnie a jómód és pénzbeli mértékegységek szerint alatta elhelyezkedő, bérből és fizetésből élő, lecsúszó-félben lévő, egyre szélesebb szegénytömeggel. Mért van múlhatatlanul önérdekétől vezettetve is szüksége a független középosztálynak arra, hogy ez a történelmi szövetség létrejöjjön. Ez miért nem elvesz az ő erejéből, hanem neki is és a családjának is személyes egzisztenciális érdeke.

Erről szeretnék még most mondani néhány szót. Hogy ne mindig a szegény oroszokkal példálózzak, most inkább egy latin-amerikai képet szeretnék föleleveníteni. Aki már járt Latin-Amerikában, előbb vagy utóbb egy nagyvárosban szembe találja magát azzal a látvánnyal, amit a három méter magas betonkerítések jelentenek. Ahol nem az ország csúcsvezetői élnek. Ők nem abban a városban élnek, hanem annál jobb helyeken. Hanem ahova a latin-amerikai független középosztály, vállalkozó réteg kénytelen visszamenekülni, hogy megvédje a szegényekkel szemben azt, amit egyébként élete során fölhalmozott és elért.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ugyanis a szegénysorba, a szociális válsággal szegénysorba taszított emberek nem az ország uraival fordulnak szembe sosem. Nem is találkoznak velük. Ez nem jön létre. Hacsak „Nagy párbeszéd” címén a miniszterelnök nem oson be egyik vagy másik kultúrházba. De egyébként az ország igazi nagy urai sohasem lépnek, sohasem kerülnek egy légtérbe, nem lépnek kapcsolatba azzal a tömeggel, akiről beszélek. Viszont a szegények találkoznak azokkal, akiknek egy kicsit jobban megy. Találkoznak a boltossal. Találkoznak az autószerelővel. Találkoznak a kereskedőkkel. Találkoznak a vállalkozókkal, akik időnként megjavítják esetleg az épületeiket, házaikat. Velük találkoznak. És amikor a szegénység és a lesüllyedés már elviselhetetlen, akkor mindig velük szembefordulnak. Valójában a középosztály, ha nem figyel oda, pillanatok alatt egy olyan Magyarországon fogja magát találni, ahol a szegények, a szociális válság által lecsúszott, a válság által sújtott szegények nem az ország uraival, hanem a középosztállyal, az autonóm életre pályázó és arra képes, az ország rendkívüli értékét jelentő középosztállyal fognak szembefordulni.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ugyanis még ma Magyarországon is, amikor egy általános elszegényedésről beszélünk, ki kell mondani, hogy nem mindenki szegényedik. És most nem is az ország nagy urairól beszélek. Nagyon sok olyan polgártársunk van, a Fideszben is találhatók ilyenek, talán a szocialistáknál is, ez sem pártfüggő kérdés, akik vagy jobb helyzetből indultak, vagy tehetségesebbek, vagy szerencséjük volt, vagy nagyobb volt a képzettségük, vagy éppen jófajta képzettséget gyűjtöttek össze az elmúlt húsz évben, vagy egyszerűen csak könnyebben igazodnak el az életben, és sikeresek lettek. Nem úgy, hogy valakitől elvettek valamit, hanem úgy, hogy alkottak. És erre joggal szeretnének büszkék lenni arra, amit elértek. És erre egyre kevésbé van lehetőségük ebben az országban, mert érzik, ha nem is tudják még így megfogalmazni, de érzik azt, amiről beszélek. Hogyha van valamid, lassan szégyellned kell. Hogy ne beszélj arról, hogy tulajdonképpen neked nem megy olyan rosszul. Egy ilyen országban, ahol az alkotó energiák ettől szenvednek, kutatók, művészek, akik sikeresek, sportolók vagy éppen akár csak vállalkozók, egy ilyen országban az alkotó energiák mindig elvesznek, félrecsúsznak, elpárolognak, vagy eltitkolják őket azok, akik azzal rendelkeznek.

Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Azt akarom tehát mondani, hogy a szociális válság lényege az a végletes kettészakítottság, az a megosztottság, amely létre fog jönni hamarosan, ha valaki nem tesz valamit. A szociális válság lényege, hiszen ez nem egy rövid távú dolog, hanem egy történelmi korszaknak a leírása, ez egy korszak neve, hogy szociális válság, a lényege, hogy az ország egyik fele szegénnyé válik, és szembefordul azokkal, akik nem tehetnek arról, hogy ők szegények, ugyanakkor nem tudnak sikeressé válni ebben az országban. Ez végzetesen kettészakítja az országot, és egy önpusztító folyamatot indít el, amely nem teszi lehetővé, hogy ez a két réteg egymásra találjon. Így fogjuk megölni magunkat. Így fogjuk szétverni Magyarországot. Így fosztjuk meg Magyarországot az újra erőssé válás lehetőségétől, ha nem jön valaki, nem jönnek valakik, nem jön egy program, nem jön egy politikai erő, amely ezeket a folyamatokat megállítja.

Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Én nem tudok jobbat ajánlani a magyar társadalomnak, Önöknek, magunknak, mint hogy jöjjön létre az a történelmi szövetség, amelyről már beszélünk régóta, a bérből és fizetésből élők és a középosztály között. Mondjuk ki, hogy ez a program ezt a küldetést hivatott beteljesíteni. Ennek a történelmi feladatnak az elvégzésére magunkon kívül ma más politikai erőt sajnos nem látunk alkalmasnak. De hívunk mindenkit, ez az új többség lényege, aki látja ezeket a veszélyeket, részt akar venni ennek a küldetésnek a beteljesítésében, jöjjön, csatlakozzon hozzánk, segítsen bennünket. Ehhez politikai fordulatra van szükség, amelyről talán már beszéltem. A gazdasági elitnek is meg kell értenie, hogy egy milliószám szegényekből álló társadalomban semmit nem érezhetnek biztonságban, amit megszereztek, és végképp nem érezhetik biztonságban a reményeiket és céljaikat, amelyeket kitűztek maguknak az eddig elért sikereik alapján. Ezért a gazdasági elitnek is lehet, hogy rövidtávon, forintban kifejezve ez nem föltétlenül előnyös, de hosszabb távon csak egy ilyen társadalom az, amelyben ők jól érezhetik magukat, sikeresek lehetnek, büszkék lehetnek a sikerükre, és hozzájárulhatnak az ország egészének önbecsüléséhez is.

Meggyőződésem, hogy erre a történelmi szövetségre van szükség ahhoz, hogy Magyarország végérvényesen átlépje a saját árnyékát, hogy eltávolítsuk a múlt rekvizitumait, és kiiktassuk a politikából és a gazdaságból a régi rossz beidegződéseket. Szeretném elmondani Önöknek, hogy most, utóbb, tizenhét év elmúltával látom csak én is, hogy ez a történelmi szövetség hiányzott a rendszerváltoztatáskor. A rendszerváltoztatásnak a céljait ezért nem tudtuk igazából beteljesíteni. Ebből fakad az a frusztráltság, amit időnként visszagondolva a ’90-es céljainkra érzünk, mert ez a szövetség nem jött létre 1990-ben, de nem jött létre, ezért érezzük azt, hogy vergődünk, hogy kötelékek fognak bennünket le, hogy nem tudunk boldogulni. Valami átok ül rajtunk, amitől nem tudunk szabadulni tizenhét esztendeje. Mert nem jött létre ez a történelmi szövetség már 1990-ben. Meggyőz