ó napot kívánok! Tisztelettel és szeretettel köszöntöm Önöket!
Németh Zsolt elmondta azt is, amiről beszélni fogok, és azt is, amiről nem; ugyanis csak huszonöt percem van, és az általa felsorolt kérdések valószínűleg súlyuknál fogva többórás előadást igényelnének.

Kedves Jelenlevők!
Először is hadd viszonozzam Tőkés László püspök urunk, parlamenti képviselőnk köszöntését, aki Makkai Sándor püspöktől azt a gondolatot idézte, hogy a nemzeti kérdés, a határon túli magyarok ügye nem politikai, hanem erkölcsi kérdés. Ravasz László egyszer azt írta, hogy ahhoz, hogy az ember kiálljon a nyilvánosság elé, és vegye magának a bátorságot, hogy más emberekhez beszéljen, annak van egy súlyos, megkerülhetetlen előfeltétele, s ez úgy hangzik, hogy legyen egy igazsága. Ennek szellemében köszöntöm Tőkés László püspök urunkat, akinek nemcsak palástos emberként van egy nyilvánvaló igazsága: az út, az igazság és az élet szellemében, hanem van egy nemzeti igazsága is, amelyet megalkuvás nélkül képvisel, mióta én őt ismerem. Ezért megtiszteltetés, László, hogy veled együtt szerepelhetek ma itt, a nyilvánosság előtt!

Tisztelettel és felemelt mutatóujjal köszöntöm a város polgármesterét, Albert Tibor barátunkat! Valószínűleg a legnehezebb polgármesteri teendő neki jutott a Kárpát-medencében, ugyanis ő szem előtt van. Minden évben látni fogjuk, hogy ő mire jutott. Nem fenyegetésképpen mondom, de ha akarjuk, ha nem, kedves Tibor, rajtad tartjuk a szemünket, és minden évben mérleget fogunk vonni: vajon a tusnádiak jól döntöttek-e, amikor bizalmukat a Te vállaidra helyezték. A munkádhoz sok sikert kívánunk!

Természetesen azokat is köszöntöm, köszöntjük, akik ma nincsenek itt, de jó akarattal szemlélik a mi itteni együttlétünket. A magyar nyelv szellemesen árnyalt nyelv; a jelen nem lévőkre két kifejezést is alkalmaz: ugyanis van a magyar nyelvben, aki hiányzik, és van, aki nincs itt.

Kedves Barátaim!
Mi természetesen mindenkit köszöntünk. És mielőtt mondandóm lényegére térnék, még egy gondolat erejéig engedjék meg, hogy kommentáljam püspök urunknak a magyar belpolitikára tett egyik megjegyzését. Ugye, amikor a célkeresztbe a Fidesz – Magyar Polgári Szövetség vagy jómagam kerülök, akkor fontos tudnunk, hogy nem egy pártkérdésről és nem egy személyes kérdésről van szó. Ha kellő történelmi távlatból figyeljük a velünk szemben, ellenfeleink részéről folytatott küzdelmeket és akciókat, akkor azt a történelmi mérleget kell megvonnunk, hogy valójában 1947 óta, tehát mondjuk úgy, hogy a második világháború utáni átmeneti, demokratikus többpártrendszerre épülő, alkotmányos időszak lezárása óta, ami testvérek közötti is hatvanegy esztendő, csak négy olyan esztendeje volt Magyarországnak, amikor egy karakteresen nemzeti és kereszténydemokrata kormány karakteresen nemzeti és kereszténydemokrata politikát valósított meg. Ez a négy év 1998 és 2002 között volt. Az Antall-kormány igen értékes munkáját, amely ’90-től ’94-ig tartott, inkább egyfajta csődgondnok munkásságához hasonlítom, ahol nemigen kínálkozott lehetőség arra, hogy megmutassa a nemzeti oldal, hogy milyen is a másfajta, nem szocialista, nem kommunista kormányzás Magyarországon. Erre egyszer nyílt esély: 1998 és 2002 között.

Kedves Barátaim!
A család védelme, a magyar vállalkozások támogatása, a magyar gazdák védelme, a nemzeti kultúra istápolása és a nemzet határokon átívelő újraegyesítése azok a mérföldkövek, irányjelzőtáblák, amelyek jellemzik, leírják ezt a baloldalitól, a szocialistától vagy posztkommunistától jelentősen, lényegében, szívében eltérő más karakterű kormányzást. No, ez itt a baj, ez a baj velünk, vagyis hogy vagyunk; hogy világos, hogy van egy alternatíva, egy másik választás lehetősége, egy másik út. A mi közösségünk a magyar nemzet létezésének egy másik formája ahhoz képest, mint amelyet ma elszenvedni kényszerülünk. Ezért tehát a bennünket ért támadásokat, érjék azok a Fideszt vagy személyesen engem, mi sohasem tekintjük pártkérdésnek vagy személyes kérdésnek, hanem ebben a tágabb összefüggésben szemléljük.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Sportcsarnokban szabadegyetemi előadást tartani maga a műfaji konfúzió. Sportcsarnokban politikai beszédeket lehet tartani, de mi előadásokkal készültünk. Ezért nézzék el nekem, ha a hely, mármint a sportcsarnok helyszínéhez képest lassabban, tagoltabban és a szavakat mérlegelő módon fogok majd beszélni.

Az első dolog, hogy emlékeztessük önmagunkat arra, hogy a Kárpát-medencében több olyan kultikus hely is létezik, amelynek könnyen felismerhető, gyorsan megnyilatkozó szelleme van. Ilyen ez a helyszín is. Ez az a hely, ahol nem kell érveket keresni és találni arra, hogy a magyar nemzet van, hogy a magyar nemzet egységes, hogy nem a múlthoz, hanem a jelenhez és a jövőhöz is tartozik. A hely szelleme ezeket az érveket feleslegessé teszi. Mindannyian érezzük, hiába vagyunk különböző államok polgárai, az előbb hallhattuk, hogyan köszöntöttük Csáky Pált vagy Pásztor Istvánt, hiába más színű az útlevelünk, valójában a hely szelleme nyilvánvalóvá teszi, fölöslegessé teszi a magyarázatát, az indoklását annak, hogy miért vagyunk együtt. Igen: a magyar nemzet egységes nemzet. Aki ezt elismeri, ennek alapján cselekszik, az az összefogást támogatja, aki ezt a tételt, a magyar nemzet egységességének tételét tagadja, az pedig a megosztás szellemét képviseli.

Valójában a nemzet ügyében a megosztás szellemét ma a magyar kormánypárt képviseli, amely nem egy politikai vád, hanem egy politikai tény. Ugyanis a státustörvénybe, ebben a bizonyos négy esztendőben megalkotott törvénybe nem véletlenül került az a mondat, hogy a magyar nemzet egységes. Ennek a helynek a szellemében fogalmaztuk azt a mondatot, mint ahogy nem véletlen, hogy a státustörvény módosításakor nem egyszerűen csak kihúztak bizonyos, a magyar nemzet kohézióját biztosító intézményeket ebből a törvényből, hanem ezt a közvetlen gyakorlati konzekvenciával nem járó, elvi, erkölcsi tételt is kihúzták a törvényből, amikor a mostani kormánytöbbség azt a törvényt módosította. A mostani törvényben már nem szerepel, hogy a magyar nemzet egységes. Ezért mondom, hogy aki ezt megszavazta, az a nemzet megosztásának politikáját folytatja: az, aki pedig ennek a továbbéléséért, a törvénybe való visszahelyezéséért küzd, mint például a Fidesz – javaslom is, Zsolt, egyébként, hogy nyújtsuk be ismét az erre vonatkozó törvénymódosítási javaslatot ismét a parlament felé – pedig a nemzet összefogása és egysége érdekében dolgozik.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ez az a hely, ahol a hely szelleme világossá teszi, hogy egy nemzet mindig több, mint egy ország. És ez nemcsak azoknak a népeknek az esetében van így, ahol az országhatár és a nemzet határai nem esnek egybe, hanem hogy a nemzet több, mint az ország, ez még olyan országok esetében is nyilvánvaló, amelyeknek határai egyik a másikkal egybeesik. Egy ország – ez lesz a mai mondandóm lényege – nem más, mint egy szabályrendszer, egy technikai keret az élet számára. Sportnyelven szólva az ország a sportfelszerelés, a stadion meg a szabálykönyv. Egy nemzet azonban ennél mindig több. Egy országnak szabályai vannak, egy nemzetnek pedig érzései. Figyeljék meg, hogy amikor Magyarországon baloldali kormány van, a diplomáciai tárgyalásokon milyen gyakran tűnik fel a tárgyalóasztalon, a tárgyalófelet beazonosító kártyán, hogy Magyar Köztársaság. Én amikor román tárgyalófelekkel találkoztam, soha nem láttam, hogy azt írták volna ki, hogy Román Köztársaság. Mindig azt írták ki, hogy Románia. Mert Magyarország és a Magyar Köztársaság két különböző dolog. A Magyar Köztársaság maga, ha úgy tetszik, a technikai keret, Magyarország pedig maga a nemzet szimbóluma, megnevezése, megtestesítője. Remélem az olimpián azért még megőrizzük azt a szokásunkat, hogy nem  Hungarian Republic, hanem Hungary táblák alatt vonul majd föl a magyar delegáció. Azért tartom ezt a különbségtételt fontosnak, mert egy országnak szerkezete van, és egy dolgot, aminek a szerkezete romlik el, meg lehet javítani, egy nemzetnek pedig lelke van, és ha a nemzetnek a lelke romlik el, azt kívülről megjavítani nem lehet. Ez a különbségtétel az, amely ki kell, hogy jelölje számunkra a nemzetstratégiai keretekben jelentkező programot.

Ezért van az, kedves Barátaim, hogy soha nem volt még olyan borúlátó, soha nem látta a jövőjét olyan sötéten, olyan árnyékosnak a Magyarországon élő magyarok közössége, mint éppen most. Négyötöde a magyaroknak azt gondolja, hogy Magyarországon rossz vagy inkább rossz irányba mennek a dolgok. Ez nem egyszerűen egy politikai vélemény, hanem a nemzet önérzékelésének világos lenyomata. Én ma nem arról szeretnék beszélni, hogy miért alakult ez így. Megmondom őszintén: erről beszélni már én is unok; mindenki tudja, hogy kinek a hibája, hogy ide jutott a magyar nemzet. Én arról szeretnék beszélni, hogy mit kell, és mit lehet most tenni.

Azonban hogy a teendők nagyságrendjét, minden fatalizmus nélkül mondom, történelmi súlyát megérezhessük, fontos rögzítenünk, hogy milyen környezetben, milyen világhangulatban, milyen világállapotban kell Magyarországnak választ keresnie a saját kérdéseire. Korszakváltás történik a világban, és ha a világban korszakváltás történik, az minden nemzet számára súlyos kihívás. Ilyenkor a versenyképes nemzetek talpon maradnak, megtalálják a helyes válaszokat, a versenyképtelen nemzetek pedig súlyos, esetenként létüket is fenyegető válságba sodródnak. Ma korszakváltás napjait éli a világ. Mindannyian érezzük, hogy az a légkör, amiben eddig éltünk, megváltozik. Érezzük, hogy a világ átalakul. Érezzük, hogy az európai, vagy hadd fogalmazzak inkább így: a nyugati emberek idegállapota, hangulata és szellemi éghajlata változik. Minden fontos információ, tény, adat, fejlemény, ami a világból hozzánk érkezik, valahogyan erről a változásról, a világ mélyreható átalakulásáról szól. Ez nem személyes sejtelem, nem neurotikus rögeszme, és nem is csak egy dekadens életérzés, divat. Úgy látom, hogy a világon, de legalábbis a nyugati ember világán egy új érzelmi állapot hatalmasodik el: érzi, hogy alapvető változások zajlanak körülötte, a világ át- és újraalakul. Nem értjük pontosan, talán még nem értjük pontosan, hogy csak a Nyugat, a modern Nyugat korszakának végéhez érkeztünk-e, amikor Nyugattal szemben más kultúrkísérletek vagy civilizációk emelkednek föl, vagy az egész emberiség kerül egy új dimenzióba, egy új térfogatba. Nem értjük még pontosan, hogy vajon egy nagy műveltségi kísérletnek a végére értünk-e, arról van-e szó, hogy egy civilizáció befejezte vagy befejezni készül önmagát, vagy ennél is többről, a homo sapiens létfeltételeinek teljes átalakulásáról van-e szó. Vagyis nem tudjuk még pontosan, hogy egy műveltség váltópillanatában vagyunk-e, ahogyan az antik műveltség átadta a helyét a későbbi, azután következő keresztény műveltségnek, vagy az emberiség időváltásának pillanatában vagyunk. Ez a mostani mondandóm szempontjából mindegy.

A lényeg, hogy a receptorai mindenfelől változásjeleket kódolnak. Érezzük, hogy valahogy megváltozik a teremtő és a teremtett világ kapcsolata, legalábbis nekem mindig ezt az érzést adja át, amikor a géntudomány újabb és újabb eredményeiről hallok beszámolókat. Amikor kiderül, hogy mi magunk teremtünk lényeket, szemben a korábbi tudásunkkal, miszerint ez nem a homo sapiens dolga. Érezzük, hogy átalakul az ember és a természet kapcsolata: a klímaváltozásról szóló hírek mind egy mély változást sugallnak. A hírek egy része egy világhatalmi rend átalakulásáról szól; egy régi világhatalmi rend végéről, amelyben a világ erőforrásai a Nyugat felé áramoltak, a globalizáció ezt a folyamatot még föl is erősítette, de most megfordult: és a globalizáció haszonélvezői többé nem a nyugati társadalmak, hanem a keleti, az ázsiai világ. Érezzük a változást, amikor arról van szó, hogy az a korábbi képzetünk, hogy a civilizációs teljesítményünk szinten tartásához szükséges erőforrások, ha nem is kimeríthetetlenek, ha nem is rendelkeznek kimeríthetetlen tartalékokkal, de elérhetők a számunkra. És most azt látjuk, hogy mindennek, ami a civilizáció fönntartásához szükséges, égbe szökik az ára, és egyre kevésbé lesz elérhető mindenki számára. Azt is látjuk, hogy az individuum föltétlen és általános tisztelete helyett valahogy kirajzolódik a tömegesség kultúrájának világa. Azt is látjuk, hogy mindenki boldoguljon a saját helyén életfölfogása helyett, mint hogyha egy új népvándorlás kiáradásainak első jeleit éreznénk akár az iszlám világ felé, akár a kínai, a távol-keleti világ felé fordítjuk a tekintetünket. Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim, egy ilyen korszakban, egy ilyen mély változásokkal leírható korszakban kell, kellene helytállnia a magyaroknak.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ahelyett azonban, hogy a helytállásra való képesség jegyeit mutatná Magyarország, azt látjuk, hogy még korábban, a megelőző nyolc-tíz évben, talán tizenötben is, a magyarok úgy tudtak magukra tekinteni, hogy ők maguk sikeresek, vagy ők a legsikeresebbek, a szomszédaink pedig kevésbé azok vagy sikertelenek. Most a dolog megfordult. Azt látjuk, hogy körülöttünk mindenki talál jó válaszokat ebben az átmeneti korszakban; a szomszédaink sikeressé válnak – mi pedig sikertelenné. Ugye, élenjáróból sereghajtóvá válunk: szerepcsere történik. Azt tapasztaljuk, hogy a magyar nemzet lemorzsolódása folytatódik. A számszerű hanyatlása a magyar nemzetnek olyan tény, amelyet nem érdemes vitatni. Látszik, ahogy településeink, régióink etnikai arculatváltáson mennek keresztül.

Miközben tehát azok a területek, ahol a határon túli magyarok élnek, sikeresekké válnak, hiszen Románia és Szlovákia ma egyfajta európai sikertörténet, aközben a lemorzsolódása a magyar nemzetrészeknek folytatódik. Erős a mondat, amit használni fogok, de talán nem pontatlan. A fogyás és a pusztulás nemzeti szempontból folytatódott, bár egyre komfortosabbá vált. Ezt, kedves Barátaim, nehéz nemzeti szempontból sikernek tekinteni. Gondoljunk arra is, hogy a sors miképpen büntette meg a magyarországi magyarokat. Idézzük föl, mit mondtak a mai kormányzati többség hatalmát gyakorló politikai és szellemi erők 2004. december 5-én. A szocialisták azzal fenyegették meg a magyar nemzetet, hogyha az összetartozásra szavaz, akkor Magyarországon az alábbi dolgok fognak bekövetkezni. Ha megadjuk a kettős állampolgárságot, akkor a nyugdíjak értéke majd csökkeni fog, a munkanélküliség nőni fog, a gazdasági növekedés visszacsúszik, lelassul, megáll és a magyar egészségügy, megrendül, szétesik a ránehezedő teher alatt. Kedves Barátaim, mi lett a magyarországi magyarok jutalma azért, hogy elhárítandó ezeket a veszélyeket nem szavazták meg a kettős állampolgárságot, nem szavaztak az összetartozásra, elutasították a határokon túli magyar testvéreikkel való sorsközösséget? Mi lett a jutalmunk? Az amivel büntetésképpen tulajdonképpen fenyegettek. A nyugdíjak értéke csökken, a munkanélküliség nő, a gazdasági növekedés visszacsúszik, és a magyar egészségügy megrendült.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Vagyis a magyarok jutalma az lett, hogy miután az összetartozást elutasították, a szomszédok győztes országokká váltak, a magyarországiak pedig a vesztesek táborába sorolódtak. A győztesnek gratuláció jár, tisztelt Hölgyeim és Uraim, a vesztes pedig jól teszi, ha elemzi saját vereségének okait. Bizony eddig az anyaország adott mintát, erőt, az anyaország jelentette a biztatást, mint sikeres, magyarlakta terület. Most a kocka megfordult: a siker a szomszédban van. Ott van a siker mércéje, ott van több munka, ott van több derűlátás, ott van több bizakodás, ott van több életerő. Még akkor is így van ez, ha az a többségi nemzetre inkább igaz, mint a kisebbségi sorban élő magyarokra. A sors másik büntetése, amelyet el kell szenvednünk, kedves Barátaim, az, hogy a magyar politika, a magyar hatalom hivatalos gazdái azt mondták, 23 millió román özönli majd el Magyarországot. És mit kaptunk büntetésül? Azt, hogy a magyarok hagyják el Magyarországot. Ma azzal a veszéllyel kell szembenéznünk, hogy kiürül az ország. A legjobban fölkészült, a legtehetségesebb, a leginkább mozdulni képes, a leginkább alkotóerejű idősek, középkorúak, de különösen fiatalok egyre gyakrabban fordítanak hátat Magyarországnak, és keresik valahol máshol a boldogulásukat.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Térjünk vissza a kiinduló gondolathoz. Itt van egy ország. És itt van egy nemzet. Egy ország, amelyet meg lehet javítani, és egy nemzet, amelyet javítani nem lehet. Az elmúlt hat évet, amely mélybe rántotta Magyarországot, két tévedés jellemzett a politikai gondolkodásban. Mind a kettőt a kormány erőltette Magyarországra. Az első gondolat úgy hangzik: megjavítjuk az embereket, mert bizonyos dolgokat rosszul gondolnak a világról. Például: megjavítjuk őket, és ráneveljük az öngondoskodásra. A második tévedés úgy hangzott, hogyha megjavítjuk az országot, akkor az emberek is meg fognak javulni. Vagyis ha megjavítunk egy egészségügyi rendszert, akkor az emberek egészségesebbek lesznek. Mind a két gondolatról kiderült, hogy hibás téziseken nyugszik.

A helyzet megértéséhez válasszuk ki a modernkor egyik kulcsfogalmát, amit úgy hívnak: versenyképesség. Bármi történik Magyarországon, bármilyen hatalmi-kormányzati döntés születik, az ideológia, az indok mögötte mindig a versenyképesség. Minden lépést ez motivál, miközben az ország folyamatosan veszít a versenyképességéből. Versenyképesség-növelő terveket és intézkedéseket erőltetnek az országra, amelyek kivétel nélkül mind a gazdasági versenyképesség javítását célozták meg. Miközben persze ezt célozták, lerombolták a társadalom versenyképességét. Mert ha van külön ország, és van külön nemzet, akkor van versenyképes ország, és van versenyképes nemzet is. A versenyképes gazdaság érdekében az elmúlt hat évben lerombolták a magyar társadalom versenyképességét. Az elmúlt hat év tanulsága számomra abban ölt testet, hogy egy versenyképes gazdaság csak versenyképes társadalmon alapulhat. És fordítva: csak egy versenyképes nemzet tud versenyképes gazdaságot teremteni. A mai politika Magyarországon, és határon túl is folyamatosan rombolja a társadalom versenyképességét, és csodálkozik azon, hogy gazdasági intézkedései, amelyek a gazdasági versenyképesség javítását célozzák, nem érik el céljaikat.

A Fidesz javaslata úgy hangzik ma Magyarországon, hogy tíz év alatt teremtsünk egymillió új munkahelyet. Ez a javaslatunk az országnak. De van javaslatunk a nemzet számára is. Ugyanis egymillió munkahelyhez egymillió munkavállalóra is szükség van, ami nem egyszerűen egy biológiai kvóta, hanem egymillió olyan ember, aki akar dolgozni. Most a beszélgetésünk egyszerűsítése érdekében tegyük zárójelbe azt a tényt, hogy ebből az egymillió dolgozó emberből 300-400 ezer megvan Magyarországon, és dolgozik is, csak úgy gondolja, hogy jobb, ha ezt titokba teszi. Vagy ahogyan Magyarországon mondják, feketén, a hivatalos munkaerőpiac keretein kívül.

A szocialista kurzus politikája azt javasolta az elmúlt hat évben Magyarországnak, hogy cseréljük le a sportfelszerelésünket, mert rosszat választottunk. Változtassuk meg a szabályokat, mert rossz szabályokat találtunk ki a magunk számára. Vagy menjünk át egy másik stadionba, mert azt is elvétettük. És nem akar szembenézni azzal a ténnyel, hogy a baj mélyebben van. Nem a szabályrendszerben, nem a sportfelszerelésben, nem az országban, hanem ha úgy tetszik: a baj a nemzetben van; a társadalomban. Ugyanis a nemzetnek és a társadalomnak a lába alól az elmúlt hat évben kicsúszott a talaj. Maga is érzi ezt, ezért mondja négyötödük azt, hogy Magyarországon rossz irányba mennek a dolgok. Az elmúlt hat évben Magyarországon a versenyképes társadalom alapja borult fel.

A versenyképes társadalom alapja, ezt is megtanulhattuk az elmúlt hat évben, a szociális egyensúly. Ha van szociális egyensúly, akkor versenyképes egy társadalom. Ha a szociális egyensúly felborul, akkor a társadalom elveszíti a versenyképességét. A szociális egyensúly egy európai nép esetében három dolgot jelent. Először is azt, hogy stabil létbiztonságban él, vagyis védett az elszegényedés ellen. Nem fordulhat elő, hogy olyan változások álljanak be a gazdaság vagy a politika világában, aminek eredményeképpen ő és családja képtelenné válik a létfenntartásra. Vagyishogy eljön az a pillanat, amikor egyhavi munkájával megkeresett pénze nem elegendő arra, hogy egy havi személyes és családi létfenntartását fedezze. Ez a szociális egyensúly első pillére. A szociális egyensúly másik alapja az a tudat, amikor az ember úgy érzi, hogy esélye van arra, hogy az egészségét megőrzi, illetve ha elveszti, úgy látja, van esélye arra, hogy visszaszerezze. Vagyis nem rekesztik ki azoknak az embereknek a köréből, akiket meggyógyítanak, ha úgy adódik, vagyis elérhető egészségügyi ellátást kaphat. És a szociális egyensúly harmadik pillére az, amikor az ember meg van arról győződve, hogy elérhető számára az a tudás: kinyitották számára a tanulás, képzés, tudás azon kapuit, amelyekkel összegyűjtheti mindazt, amihez szüksége van, ha megélhetést biztosító munkát akar magának szerezni.

Szóval, tisztelt Hölgyeim és Uraim, Magyarországon felborult a szociális egyensúly, ez versenyképtelenné tette a magyar társadalmat, és ez versenyképtelen gazdaságot eredményezett. A feladat Magyarországon, hogy Lenin elvtárs kérdésére is válaszoljak, helyre kell állítani a felborult szociális egyensúlyt, mert akkor képesek leszünk versenyképessé tenni a társadalmat, képesek leszünk ezen keresztül versenyképessé tenni a gazdaságot. Ez a versenyképes nemzet receptje. Az intézkedéseknek pedig ez a helyes, egyedül helyes sorrendje. Fordítva nem megy. Először szociális egyensúly, aztán versenyképes társadalom, és ennek eredményeképpen versenyképes gazdaság.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A Fidesz által Magyarországon és a határon túl is javasolt Új Egyezségnek éppen az a lényege, hogy Magyarországon mindenki számára biztosítsuk a létbiztonságot, az elérhető egészségügyet és az elérhető tudást. Ez kell nekünk, a magyarországi nemzeti erőknek biztosítanunk mindenki számára, ha azt akarjuk, hogy a magyar nemzet nemzetként is versenyképes legyen. Azt az egyszerű igazságot kellene Magyarországon mindenki számára tudottá és megfontolásra érdemessé tenni, hogy aki nem reméli, hogy a munkájával biztos létalapot teremthet a családjának, aki fél, hogyha elveszti az egészségét, nem tudja visszaszerezni. Aki úgy érzi, hogy nem jut be a megfelelő iskolába, s azt látja, hogy a világ ellép mellette, az az ember nem látja a munkája értelmét, nem akar és nem is képes dolgozni, következésképpen nem is jön létre az az egymillió munkavállaló, amely nélkül Magyarország sikertelen gazdaságpolitikából sikeres gazdaságpolitikára nem válthat át. A rendszerváltás elején létrejött régi egyezségek szétestek, és újakat kell kötni.

Az Új Egyezség kiindulópontja, hogy egy országot meg lehet javítani, egy társadalmat azonban nem. Egy társadalmat megjavítás helyett először is meg kell hallgatni. Utána önbizalmat kell belé önteni, reményt kell benne ébreszteni, és utána távlatot kell nyitni. Egy önbizalmát vesztett, versenyképességét vesztett nemzetnek erre van szüksége: nem pedig pancser, kókler szerelőkre, akik olyasmit akarnak megjavítani, ami nem javítható.

A politikának ez mondandóm lényege végül is, tisztelt Hölgyeim és Uraim, az egész Kárpát-medencében a magyar politikának meg kell értenie, hogy olyan helyzetbe jutott a magyar nemzet, amikor minden korábbinál világosabban látszik, hogy külön nyelve van az értelemnek, és külön nyelve van a szívnek. Amikor Új Egyezségről beszélek, akkor arról beszélek, hogy Magyarországon az emberekhez először most a szív nyelvén kell beszélni. Többről van szó, mint arról, hogy az értelem és a gondolatok essenek egybe.

Magyarországon a sikerhez ma a szívek egybehangzására van szükség. Ez lehet az az út, amelyen, ha elindulunk, a szociális egyensúlyt helyreállítjuk, létrehozzuk a versenyképes magyar nemzetet, és ennek a bázisán létrehozzuk a sikeres, újra éllovassá váló versenyképes magyar gazdasági rendszert is.
 
Köszönöm szépen a figyelmüket!


orbanviktor.hu