Tisztelt Demján Elnök Úr! Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Nem irigylem Önöket, hogy ebéd helyett engem szolgálnak fel itt ebéd gyanánt, de hát böjt idején a soványabb falatokat is meg kell becsülni. Ami a felsorolt kérdéseket illeti, ha jól emlékszem a saját leendő előadásomra, akkor egyetlen kérdés kivételével mindegyikre tartalmaz valamifajta reakciót. Ez az egy a gépkocsivezetés és alkoholfogyasztás kérdése. Erre nem készültem. De ha a villányi és a Villány környéki választók is úgy akarják, akkor hamarosan a magyar parlamentnek lesz európai szinten jegyzett borász parlamenti képviselője, és így a lehetőség nyitva van, hogy a javaslatot megfontolásra a borászok a leendő magyar parlamenti többség elé terjeszthessék.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Érdekes körben vagyunk ma együtt, az elmúlt húsz évben sokan és sokfélét gondoltak a jelenlévők közül politikáról, pártokról, kormányokról, gazdasági nézetekről, gazdaságpolitikáról. Én például többször is mondtam már Demján elnök úrnak, hogy az igaz, hogy az mindegy, hogy a macska fekete vagy fehér, a lényeg, hogy az egeret megfogja, de a piros macskát már messziről is látják az egerek, ezért a piros macska sohasem fog egeret. A vörösről nem is beszélek. Igaz, mások meg azt gondolják, hogy mindez a narancssárgára nézve is érvényes.

Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Akárhogy is, az élet úgy hozta, hogy most hasonlókat, sőt Önöket hallgatva, azt hiszem, lényegét tekintve egyfélét gondolunk. Akik ma ide eljöttünk, úgy gondoljuk, hogy ez így nem mehet tovább. Ezen sürgősen változtatni kell, és ennek éppen itt az ideje. Vagyis mindannyiunkat a remény hozott ide a mai napon. Azt hiszem, mindannyian hiszünk abban, hogy reménytelen helyzet nincs, csak reménytelen kormányok vannak, és talán abban is hiszünk, hogy szegény ország sincs, csak gyenge kormányzattal megvert országok vannak. A változtatásban természetesen mindenkinek megvan a maga dolga, az enyém is, ezért jöttem el ma ide, mert tudatában vagyok annak, hogy a helyzet súlyos, és tudatában vagyok a saját felelősségemnek is.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ráadásul a világban egy újabb korszakos változás zajlik húsz év után. Aligha gondolta volna valaki huszonegy évvel ezelőtt, amikor a berlini fal leomlott, a Szovjetunió megszűnt, a kommunista politikai és gazdasági rendszerek elsüllyedtek, hogy húsz év után hasonló, nagy, az egész világot újjászervező, újjáalakító változások napjait éljük majd. Itt van Oroszország újjászerveződése, itt van Ázsia felemelkedése, Kína, amely a mai, szabadjára engedett világgazdasági rendben a globalizáció első számú haszonélvezője lett. Itt van India, amely hamarosan a világ első három legnagyobb termelő gazdaságához tartozik majd. Ahogy Csányi Sándor utalt rá, itt van az Egyesült Államok a maga gondjaival, hiszen ez a válság, amely megrázta a világot, most nem a tanulatlan, periférián elhelyezkedő, a csodált piacgazdaság leckéjét még nem teljesen megtanult államok köréből indult ki, hanem a világgazdaság rendszerének centrumából, a világgazdaság centrumából. A jól képzett, bennünket gyakran kioktató világgazdasági centrumból, az Egyesült Államokból.

Aztán itt van az európai kontinens, ahol egy korszak, a neoliberális korszak véget ért, egy gazdasági nézetrendszer, a tudományos kapitalizmus bukott meg, amely azt tanította nekünk, hogy a piac mindenható, ezért nem szükséges korlátozni. Megbukott itt, Európában egy politikai nézetrendszer, amely fölborította az egyén és a közösség közötti egészséges egyensúlyt, kétségbe vonta a felelősség szükségességét, és megbukott egy szellemi áramlat, amely ezt a gazdasági és politikai nézetrendszert összehangolta, és egyfajta európai ideológiai rendszerré szervezte. Azt akartam ezzel mondani Önöknek, tisztelt Hölgyeim és Uraim, hogy amit ma átélünk, az nem egy válság, hanem egy korszakos világgazdasági és világhatalmi átrendeződés. A világgazdasági és világhatalmi változások jégzajlása sodorja magával a világot. Önök bármerre fordítják a tekintetüket, ennek a változásnak a rengéshullámai körülöttünk mindenhol átrendezi a megszokott tájképet. Minden korban létezik egy koordinátarendszer, amelyen belül mindenkinek el kell helyeznie a gondolatait. Minden korban létezik egy mérce és mérésrendszer, amely megméri, megítéli és minősíti az eszméinket, az ideáinkat és az észjárásunkat. Itt van például a ma sokat emlegetett protekcionizmus kérdésköre. Én jól emlékszem, milyen stációkon ment keresztül a protekcionizmus gondolatának megítélése csak az elmúlt húsz évben az európai közgondolkodásban. Én emlékszem, amikor ez a szó utálatos volt, aztán azt mondták, hogy veszélyes, aztán azt mondták, hogy elvetendő, aztán azt, hogy megfontolandó, ma pedig azt mondják, hogy magától értetődő.

Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ebben az összefüggésrendszerben, vagyis egy nagy, világgazdasági és világhatalmi átrendeződés összefüggésében kell értelmezni és elhelyezni a mi magyarországi válságunkat. Ez is elég lett volna, hogy összegyűljünk itt a mai napon. Néhány nappal ezelőtt látott nyilvánosságot Franciaországban egy elnöki beszéd, amely egy öt hónapon keresztül tartó ipari termelési vita összegzése, amely jól jelzi, hogy a világgazdaság helyzete önmagában is elég indokot szolgáltat minden, nálunk sikeresebb államban is, hogy a gazdasági és a politikai élet vezetői kellő előkészítés mellett, s után összejöjjenek. De Magyarországon az együttlétünk mellett még ezen felüli okok is vannak. Mindannyian tudjuk, hogy Magyarország nagy bajban van, mások térdig, mi szügyig gázolunk a válságban. Magyarország sajátos helyzetben van, mert a gazdasági és a piaci spekuláció mellé társul a politikai spekuláció, amely tovább súlyosbítja a helyzetet, politikai kormányzati spekulációk, mint amilyen a költségvetési trükközés és adathamisítás. A politikai spekuláció részének tekintem a privatizációs bevételek ésszerűtlen fölhasználását.

Elegendő, ha arra gondolnak, hogy az elmúlt húsz év legnagyobb, egyszerre rendelkezésre álló bevétele talán a reptér privatizációjakor állt rendelkezésünkre, az a legnagyobb összeg: meghaladta a négyszázmilliárd forintot. Az akkori javaslatot, hogy azt tegyük egy reformalapba, és onnan hajtsunk végre nagy elosztási rendszerreformokat, mert szemben a közhiedelemmel, az nem pénzt hoz, hanem rövidtávon pénzt visz, legfeljebb közép- és hosszútávon hoz. Nem ez történt, és ma ez a bevétel, ez a hatalmas összeg a magyar nemzetgazdaság egyik legjelentősebb summája már nincsen sehol. Hasonlóképpen a kormányzati spekulációk körébe sorolom a hitelfelvételt, amely jóléti kiadásokat finanszírozott.

Én pontosan emlékszem, mert ott ültem az ellenzéki kerekasztal tárgyalásain is, a látszat néha csal. Már akkor is ott ültem, 1989-ben, ahol teljes egyetértés volt abban függetlenül attól, hogy a kommunista vagy az ellenzéki oldalon ült valaki, hogy még egyszer nem fordulhat elő Magyarországgal az, hogy a vezetői hiteleket vesznek föl, és abból jóléti kiadásokat finanszíroznak. A jóléti kiadások finanszírozása voksszerzést jelent, és ilyen értelemben a hitelekkel a politikai élet saját magát finanszírozza ahelyett, hogy a gazdaságot finanszírozná. Ezt mondtuk ki akkor, hogy ez még egyszer nem fordult elő. És nézzék meg, 2002 után az első dolog, ami padlóra vitte a magyar gazdaságot, éppen ez a politikai spekuláció volt. Fölrúgva a régi közmegegyezést, ismét hatalmas hiteleket vettek föl, és ebből nem a gazdaságot finanszírozták, nem gazdasági növekedést támogattak, hanem – mint Önök is tudják – inkább jóléti kiadásokra, meg nem térülő költségvetési kiadásokra ment ez el.

De ide sorolom, tisztelt Hölgyeim és Uraim, mármint a kormányzati spekulációk magyar helyzetet tovább súlyosbító tényei közé a körbetartozást, ami egy egész primitív, útonállói spekuláció, és ide sorolom a korrupciót is, amivel kapcsolatban hosszas fejtegetést nem kívánok tenni, csak azt szeretném mondani, hogy arról nem beszélni kell, hanem fel kell számolni. A felszámolás módja jól ismert. Nem fordulhat elő, hogy közmegbízatást teljesítők, akik korrupcióban érintettek, megtartják a személyes vagyonukat, miután lelepleződtek. Ilyen nem fordulhat elő. Nem fordulhat elő, hogy az okozott kárt nem térítik meg. Nem fordulhat elő, hogy megrovás után milliárdosként a magángazdaságba távozva morzsolgatják eseménytelen mindennapjaikat. Ez mind nem fordulat elő, tisztelt Hölgyeim és Uraim, mert a mindenkori kormánynak ezt meg kell akadályoznia.

Ami a korrupciót illeti, Chikán Attila előadásának egy megjegyzésére szeretnék utalni, természetesen a többiek előadásai is kétségkívül inspirálóak voltak. Dejà vu érzésem volt, úgy volt, mint régen a kormányüléseken, ott is mindig Chikán Attila miniszter úr hozzászólása váltotta ki belőlem a legtöbb reakciót, aminek valószínűleg az is oka lehet, hogy az ember általában mindig a volt tanárának akar bizonyítani elsősorban. Ez most sincsen másképpen. A korrupcióval kapcsolatban azt szeretném mondani, hogy a török időkre történő utalás megtévesztő, és vigyázni is kell vele. Nagyon közel van az „ennek így kell lennie” az „egyik kutya, másik eb” fölfogáshoz, és ha így gondolkodunk, akkor nincs kiút ebből a helyzetből. Tehát fontos, hogy különbséget tegyünk aközött, hogy egyes emberek háza táján, egyes politikai vagy gazdasági közösségek háza táján néha előfordul korrupció, amit nem szabad elfogadni, és súlyosan büntetni kell, meg aközött, hogy máshol a korrupció a szerveződés alapja. Ez nagy különbség. És ezért ne hozakodjunk elő a török példával, mert bezárjuk magunkat egy olyan csapdába, amiből pedig ki lehetne szabadulni. Egészen más dolog, hogyha néha olyasmi történik, aminek nem szabadna megtörténnie, és persze azért jár a büntetés, meg más, hogyha a BKV-nál még a fizetésből is vissza kell adni politikusoknak, tisztelt Hölgyeim és Uraim! Ez egy másik világ. És az egyiket azonnal föl kell számolni, a másikkal szemben pedig szívós harcot kell folytatni.

Hasonlóképpen, ha megengeded, Attila, még arra a fölmérésre is szeretnék egy mondat erejéig utalni, amit azzal kapcsolatban idéztél ide, hogy a magyarok az államtól várják a megoldást. Én is olvastam azt a fölmérést, csak más a konklúzió az én fejemben. Szerintem a magyarok nem az államot szeretik, a magyarok biztonságra vágynak, és szeretnének élni egy olyan piacgazdaságban, amely biztonságot nyújt a számukra, megélhetést, állást, kiszámíthatóságot. Amíg nem tapasztalják meg, hogy a piacgazdaság is képes ilyen létfeltételeket teremteni, addig mindig az államhoz fognak fordulni. Tehát ha azt akarjuk, hogy ez ne így legyen, akkor azért legalább annyit kell tenni a gazdasági élet szereplőinek, mint a mindenkori kormányzati vezetőknek.

Hasonlóképpen még egy utolsó megjegyzést. Azt is hallottuk Chikán tanár úrtól, a volt miniszterünktől, hogy a politika az elosztást kedveli. Ez megint egy olyan, hajak alá már mélyen beevett fölfogás, amelyet ki kell hívnunk. Egy szabályos párbajra kell kihívnunk ezt a gondolatot. Ugyanis ez nem így van, vagy legalábbis egy más nézőpontból másképpen fest. A helyzet az, hogy a politikusok már csak olyanok, hogy versenysportágban indulnak. Olyanok, mint Önök. Versenypiacon vannak. Van rivális, vannak szabályok, nyerni szeretnének. És ezért nagy kérdés az, hogy kitől kaphatják meg a voksokat. És egész addig, amíg egy magyar gazdaságban többen élnek elosztásból, mint termelésből, addig ne lepődjünk meg, hogyha a politikusok egyébként úgy gondolják, hogy a győzelemhez az visz közelebb, hogyha az elosztás révén próbálják megnyerni azokat, akik többen vannak az elosztási oldalon, mint akik egyébként termelő tevékenységet folytatnak. A nagy kérdés tehát az, hogy jön-e olyan politikai vezetés, amely képes nem alkalmazkodni a mostanra kialakult helyzethez, hanem megpróbálja, igen, reformlépésekkel, a vállalkozókkal való okos egyeztetések révén megfordítani ezeket az arányokat, és esélyt csinálni egy olyan politikának, amely nem az elosztási csoportoknak próbál ígéreteket tenni, hanem elsősorban a gazdaságot kedvezményezi, és világossá teszi, hogy a gazdaságot kedvezményezve elő lehet állítani azokat a forrásokat, amelyek egyébként a redisztribúcióból, az elosztásból élő társadalmi csoportok számára kiszámítható, tisztességes és biztos életet tesz lehetővé. Ezt a politikát várjuk mindannyian, de ezt úgy nem fogjuk elérni, ha megrójuk a politikusokat azért, mert alkalmazkodnak a versenyszabályokhoz. Mint ahogy Csányi Sándor szavait illetően, az adócsalás ügyében, ugye, prédikálhatunk mi itt az adó befizetésének szükségességéről, ha olyan versenyföltételeket szabunk, amely szinte kikényszeríti a vállalkozóból az adócsalást. Amit természetesen nem tudunk elfogadni, még akkor sem, hogyha a vállalkozó lét vagy adócsalás dilemmájában kell, hogy döntsön. Akkor sem fogadhatjuk el, de a megoldás nem az, hogy fölszámoljuk őket, hanem az, hogy létrehozunk egy olyan adórendszert, amely mellett azonban már tisztességesen, az adót befizetve, sikeresen is a vállalkozási szférában maradhatnak.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Tehát. Azt gondolom, hogy azért jöttünk ma itt össze, mert most nem pártkérdésről van szó. Itt most nem ideológiai kérdésekről van szó, hanem valami sokkal egyszerűbb dologról. A dolog úgy áll, kellő szerénység mellett mondom ezt, hogy Önöknek szükségük van egy erős kormányra, nekünk szükségünk van egy erős vállalkozói világra, és mindkettőnkre szüksége van Magyarországnak, ezért vagyunk ma itt együtt. Mind a ketten, a politika is és a gazdaság tagjai, résztvevői is itt akarnak élni, itt akarnak boldogulni, ha külföldre mennek, akkor Magyarország hírét öregbíteni akarják, ezáltal Önök is és mi is definíciószerűen nemzeti elkötelezettségűek vagyunk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Azért jöttünk össze, legalábbis én azért jöttem, hogy kiderüljön, számíthatunk-e egymásra. És ha az derül ki, hogy számíthatunk egymásra, akkor ne habozzunk kinyilvánítani az együttműködési szándékunkat. De mire is szövetkezzünk? Arra kell most szövetkeznünk, hogy elkerüljünk valamit. Ahogyan a meghívó, Demján elnök úr mondta, hogy elkerüljük, hogy Európa cselédországa legyünk, hogy elkerüljük, hogy Európa szegényháza legyünk, hogy elkerüljük a mai helyzetnek azt a megismétlődését, amikor tétlenül és tehetetlenül szemléli az ország vezetése, miképpen sodródik a hazánk. Igen, bár nem esik jól, de ki kell mondani: Magyarország ma gyenge ország. Gyengék vagyunk, mert gyenge a vezetésünk, gyengék a vezetőink, gyenge a kormányzatunk, ezért gyenge az államunk, és gyenge a hazánk is. Azért jöttük össze, hogy megbeszéljük, miképpen lehet ezen a helyzeten változtatni. Hogyan kerülhetnek az ország élére erős vezetők? Hogyan hozhatnak azok létre erős vezetést, hogyan lesz erős kormányzatunk? Hogyan lesz erős gazdaságunk, erős vállalkozói világunk, erős államunk és erős nemzetünk?

Azért kell megtalálnunk az együttműködés ösvényét, mert ezt csak együtt érhetjük el. A nagy célokra pedig – mint ahogy a mai együttlét jelmondata is figyelmeztet bennünket – társulnunk kell! De nem mindegy, tisztelt Hölgyeim és Uraim, hogy Önök majd kivel fognak társulni. Arról már beszéltem, hogy nyilván a mostani helyzet folytatása semmilyen reménnyel nem kecsegtet. De arra is érdemes Önöknek figyelniük, hogy mire van szüksége egy vállalkozói világnak a profithoz, a számításai megtalálásához. Szeretném Önöket nyomatékosan figyelmeztetni arra, hogy a sikeres gazdasági tevékenységhez nyugalom és kiszámíthatóság kell. Ezért nem mindegy, hogyan változtatunk. Van biztonságos változás, és van olyan változás is, amely mindent fölforgat, és ami mindent fölforgat, ott Önöknek, az üzletnek, a biznisznek sok fű nem terem, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Mindannyian tehát, Önök is és én is, Önök is és mi is egy biztonságos változásban vagyunk érdekeltek. És Önök is tudják a gazdasági tapasztalatból azt, ami érvényes a politikában is. A biztonságos változáshoz két dolog kell: tapasztalat és erő. Szélsőségességgel, radikalizmussal, az ország életének fölforgatásával sohasem jöhet létre erős vállalkozói világ, sohasem jön létre az a környezet, amely egyébként esélyt és versenylehetőséget, sőt versenyelőnyt kínál a magyar vállalkozóknak.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Vagyis nagy célokra érdemes társulnunk, mert mindannyian tudjuk, hogy Magyarország akkor erős, amikor nagy céljai vannak. Idézzük csak fel az iskolai tanulmányainkat! Erős volt a hazánk a reformkorban, amikor a nemzetállam megteremtése és a feudális viszonyok megszüntetése volt a nagy cél, ami összefogta a magyarok energiáit. Erős volt a mi hazánk a kiegyezés utáni időszakban is, amikor a polgári fejlődés beindítása, hazai ipar, kereskedelem, közlekedés és kultúra fellendítése foglalkoztatta az ország vezetőit. Erős volt a mi hazánk, bár romokban hevert a II. világháború után, amikor a lerombolt ország újjáépítésén szinte eufórikus állapotban dolgozott mindenki, aki túlélte a világégést. Akkor az újjáépítés nagy célja megsokszorozta a háborúban sokat szenvedett magyarok életerejét. És úgy gondolom, hogy bár rövidebb időszak volt, de ebbe a sorba tartozik a Széchenyi-terv korszaka is, amikor a hazai gazdaság hosszú idő után egy olyan üzenetet kapott, mely arról szólt, hogy nélkülük a magyar gazdasági élet szereplői, a gazdaságot működtető vállalkozók nélkül, az ő és a mindenkori állam szövetsége nélkül Magyarország nem erősödhet meg. A fölsorolt valamennyi történelmi időszakban hol rövidebb, hol hosszabb időre Magyarország vitán felül erős volt, és ereje egész Európában tiszteletet váltott ki, és elismerést gerjesztett a magyarok iránt.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Magyarország ma azért látszik gyengének, mert az utóbbi években nem voltak, és ma sincsenek nagy céljai. Erről azonban nem az emberek tehetnek, mert mindig az ország vezetőinek a dolga, hogy megfogalmazzák és kitűzzék a nemzetet egyesíteni képes nagy célokat.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Nagy célokat csak jó erőállapotban lévők tudnak kitűzni és véghezvinni. Engem mindig is ez a meggyőződés hajtott. Én tudom, hogy Magyarországnak van ereje. Ha itt körülnézünk, akkor nem túlzás, ha azt állítom, hogy Magyarország ereje itt van ebben a teremben. Mindannyian tudjuk, hogy itt ma az erősek gyűltek össze, akiknek van erejük ahhoz, hogy változtassanak az ország sorsán – a gyengék nincsenek itt. A gyengék ma, kedves Barátaim, máshol vannak.

Magyarországnak újra nagy célokat kell maga elé kitűznie, hogy kilábaljon a válságból, és mielőbb meghatározó és megkerülhetetlen szereplője legyen a közép-európai gazdasági régiónak is. Nagy közös célok valójában mindig nemzeti ügyeket jelentettek. Olyan ügyeket, amelyeket egy adott történelmi helyzetben minden magyar ember, legyünk szerényebbek, de legalábbis a nagy többség egyszerre tartott fontosnak. A mai helyzet több ilyen nemzeti ügyet is kijelöl. Az Önök kérdései éppen ennek a nyomvonalán haladnak. Rend, biztonság megteremtése, az egészségügy rendbehozatala, és sorolhatnám. De ha ma bárkit megkérdeznek az Önök utcán, akkor azt fogják tapasztalni, hogy tízből nyolc ember a magyar gazdaság talpra állítását és a munkahelyteremést említi első helyen. Igen, a felnőtt magyar lakosság több mint nyolcvan százaléka kész arra, hogy a magyar gazdaság talpra állításának ügyét nemzeti ügyként fogadja el, és ezt támogassa. Egy ilyen talpra állításnál azonban mindenkinek az energiájára szükség van. Az elmúlt nyolc év legsúlyosabb bűne a politikában az volt, hogy a kormányzás saját gyengesége miatt gyakorlatilag ellenségként kezelte a vállalkozókat – az irigységről most nem beszélnek, velünk több szerencséjük lehet, mert mi egyáltalán nem vagyunk irigyek az Önök sikereire, bennünket nem zavarnak a gazdag emberek, sőt azt hisszük, hogy szegénységből csak szegénység következik. Arra van szükség, hogy a gazdagabb és jómódú és tehetséges emberek ügyesen sáfárkodjanak a képességükkel, ezért a kiemelkedő gazdaság sem zavar bennünket, föltéve, ha van összefüggés a jólét és az érdem között. Ez az egyetlen, amit fontosnak tartunk.

Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Azonban az elmúlt nyolc évben akár irigység, akár a kormányzati gyengeség leplezése okán, bármi is volt az oka, végül is a kormányzat ellenségként kezelte a vállalkozókat. Ezt az első pillanatban meg is üzente, amikor elkezdte megfojtani, kiszorítani a szuszt a Széchenyi-tervből. De nem ez volt a legsúlyosabb eset, tisztelt Hölgyeim és Uraim! A magyar politikának, a magyar kormányzati politikának van a vállalkozókkal szemben egy ősbűne. Most nem arra a mondatra gondolok, amit Önök is ismernek – „hazudtunk reggel, éjjel meg este” –, nem is arra, hogy trükkök százaival tévesztettük meg a választókat, még csak nem is arra, hogy „nem csináltunk semmit”, „majdnem beledöglöttem, hogy másfél évig úgy kellett tenni, mintha kormányoztunk volna”. Nem ezekre a mondatokra gondolok – pedig ezek is szép helyezés reményében indulhatnának egy nemzetközi versenyen –, hanem arra a mondatra gondolok, amely maga volt a színtiszta hadüzenet, és úgy hangzott: el lehet innen menni. Ez a legsúlyosabb mondat, ami egy országban, egy nemzeti közösségben elhangozhat.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Mert mi lesz, ha egyszer megfogadják? Akkor elmennek először a tőketulajdonosok, elmennek a vállalkozók, aztán elmennek a szakunkások, aztán elmennek a segédmunkások, aztán elmennek az állami alkalmazottak, az orvosok meg az ápolók. És aki ezt a mondatot mondta, itt marad egyedül. Ő lehet a legyek ura, tisztelt Hölgyeim és Uraim! Ezért ezt a mondatot a magyar politikának ki kell törölnie, és világossá kell tennie, hogy épp az ellenkezőre van szükség. Azt akarjuk, hogy senki se menjen el, sőt azt akarjuk, hogy aki elment, az ismét úgy nézhessen Magyarországra, hogy itthon megtalálja a számítását, és ha tud, van még benne vágy, képesség és erő, akkor igenis jöjjön haza, mert számítunk rá.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Most olyan kormányra van szükség, amely elég erős ahhoz, hogy kiálljon a magyar vállalkozókért, és nemcsak itthon, hanem külföldön is. Olyan kormányra van szükség, amely képes előkészíteni a terepet a magyar vállalkozások számára a határokon túl is. Én sokat járom az országot, és azt mondhatom Önöknek, hogy rengeteg a tehetséges ember, sok a nagyszerű gondolat, van még alkotókedv, föllelhető a vállalkozói szellem, van még készség a szorgalomra és a tudás megszerzésére, csak mindez kihasználatlan. Ha egyáltalán működik még Magyarország, az ma nem az IMF-hitelnek köszönhető, hanem annak, hogy vannak még Magyarországon olyan emberek, olyan magyar vállalkozók és olyan munkavállalók, akik szívósságából, munkabírásából és tehetségéből még futja a napi munkavégzésre. Ők, igen, ők mentik meg napról napra Magyarországot a gazdasági válságtól.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Tehát nem az alkotókedv, nem az életerő, nem a szívósság vagy a munkabírás hiányzik Magyarországon, hanem valami egészen más. Nekem gyakran van olyan érzésem, mint amikor egy autóval hosszú, kanyargós úton el akarunk jutni valahová, és egyszer csak egy kanyar után azt látjuk, hogy sziklák fekszenek előttünk – teljesen eltorlaszolva az utat. Ez a történet azonban nem a közúton játszódik, tisztelt Hölgyeim és Uraim, hanem a fejünkben, igen, a mi fejünkben. És a sziklák, amelyek eltorlaszolják az utat, valójában a saját gondolkodásmódunk rögzült tévképzetei. Idézek belőlük néhányat. Nem lehetséges olyan bankrendszer Magyarországon, amely nem a spekulációt, hanem a magyar gazdaságot finanszírozza, vagy milyen sokan gondolják, hogy nem lehetséges olyan adórendszer, amely nem a feketegazdaságba üldözi az embereket, hanem munkára és vállalkozásra ösztönöz. Vagy mások fejéből: nem lehetséges olyan közbeszerzési rendszert kidolgozni, amely előnyben részesíti és helyzetbe hozza a magyar vállalkozásokat. Vagy egy másik ilyen tévhit: nem lehetséges olyan törvényeket hozni, amelyek megvédik a magyar termelőket, termékeket, árukat és fogyasztókat.

Itt áll az ország, tisztelt Hölgyeim és Uraim! Fejében a blokkoló, önlefegyverző akadályokkal, tehetetlen bénultságban, és mindenki azon gondolkodik Magyarországon, hogy ezeket a bizonyos sziklatömböket hogyan lehetne megkerülni. Szeretném elmondani Önöknek, hogy ezeket a tömböket nem lehet megkerülni. Ezeket csak elmozdítani lehet, ezeket félre kell lökni az útból, vagyis föl kell tűrnünk az ingünk ujját, kell vennünk egy nagy levegőt, ezeket a tévképzeteket félre kell gördítenünk az útból. Higgyék el, ha egyszer nekikezdünk, sokkal könnyebben fog menni, mint gondolnánk, mert ezek a tévképzeteket valóban tév-képzetek, félreértések, igazságtalan, valótlan állítások. Merjük egyszer kimondani, hogy igen, lehetséges olyan bankrendszer Magyarországon, amely a magyar gazdaságot, a termelő vállalkozásokat és a munkahelyteremtést finanszírozza, és nem a spekulációt. Miért ne hihetnénk mindannak, amit ma itt hallottunk, miért ne hihetnénk a takarékszövetkezetek nevében itt elhangzott előadásának? Miért ne bízhatnánk bennük, és helyezhetnénk őket végre egyszer a politikai figyelem középpontjába?

Igen, ki kell mondanunk, hogy lehetséges olyan adórendszer, amely az embereket munkára és vállalkozásra ösztönzi, nem pedig a törvények kijátszására. Miért nem mondjuk ki egyszer világosan, miért nem mondja ki az ország első számú vezetője, egyszer végre érthetően és világosan, hogy van olyan közbeszerzési rendszer, amely előnyben részesíti és helyzetbe hozza a magyar vállalkozásokat. És miért nem mondják ki a parlamenti képviselőink végre, hogy igenis lehetséges olyan törvényeket hozni, amelyekkel megvédik a magyar termelőket, a magyar földet, a magyar termékeket, árukat, fogyasztókat és vízkészletet.

Nézzünk végre szét a világban, tisztelt Hölgyeim és Uraim! Az Egyesült Államoktól Anglián, Franciaországon át Németországig mindenhol ezen dolgoznak. A bankrendszer átalakításán, az adózás egyszerűsítésén, az ottani, hazai vállalkozók erősítésén és védelmén, munkahelyek teremtésén, vagyis röviden összefoglalva: az egész nyugati civilizációban a termelés felpörgetése lesz a cél a növekedés beindítás érdekében. Itt a legfrissebb példa. Elég, ha felütik az újságokat: az Európai Unió azon gondolkodik – leginkább a németek –, hogy valamilyen európai valutaalapot kellene létrehozni. A francia elnök nyíltan beszélt a héten arról, hogy adókedvezményt és támogatást adnak azoknak a francia cégeknek, akik külföldről hazajönnek: hazatelepülési támogatást. Vagy ugyanebben a beszédben azt mondja a francia elnök, hogy huszonöt százalékkal akarja növelni Franciaország ipari termelését öt, azaz öt év alatt. És amikor Magyarországon valaki így mer beszélni, legyen az vállalkozó vagy politikus, akkor azonnal voluntarizmusról beszélnek. Ugyan kérem, itt és most, Európában?

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A francia elnök odáig merészkedett – most a bankok vezetőit arra kérem, hogy ne figyeljenek, vagy ha van náluk repülősó, vegyék elő –, a francia elnök nem kevesebbre készül, mint arra, hogy bevezet egy ipari takarékbetétet nyíltan meghirdetve, hogy a megtakarított források egy részét minél közvetlenebb módon lehessen eljuttatni a termelés fölpörgetése érdekében. Én nem azt akarom mondani, hogy erre nekünk is szükségünk van, csak szeretném Önöknek jelezni, hogy az egész világ eddig szokatlan, újfajta eszközöket és módszereket keres annak érdekében, hogy túljusson azon a válságon, amelyben mindannyian, de leginkább mi, magyarok benne vagyunk. Ha továbbra is provinciálisak vagyunk, ha továbbra is csak azokat az ideológiai tételeket hajtogatjuk, amelyeken nyugodott az elmúlt húsz évben a magyar gazdaság, ha ezek az újszerű eszközök és formák nem honosodnak meg Magyarországon, a mostani versenyhátrányunk még nagyobb lesz, mert a többiek nem lesznek restek, hogy megtalálják az új eszközöket és az új módszereket.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Van azonban egy olyan úttorlasz is itt Magyarországon, amely más országban nincs, legfeljebb Görögországban volt az elmúlt hetekig, és Magyarországon valójában ez az úttorlasz okozza a legnagyobb gondot, leginkább itt vagyunk hátrányban másokhoz képest. Ez a torlasz nem egy tévhit, itt egy valóságos torlaszról van szó. Néhány év óta Magyarországon gyakorlattá vált, hogy a kormány eltitkolja és meghamisítja a költségvetési számokat, manipulál az ország valós gazdasági helyzetét leíró adatokkal. Ennek három súlyos következménye lett. Először is az, hogy az ország elveszítette a nemzetközi színtéren a hitelképességét. A második következmény, hogy a kormánnyal, horribile dictu az egész politikával szemben óriási bizalmatlanság alakult ki a magyar társadalomban. Ötéves adócsökkentő programot fogadtunk el, ha emlékeznek rá, 2005. év végén, hogy a választások után bevallja a kormány, hogy vicc volt, voksot akart, az egészet hatályon kívül is helyezi. És a harmadik következmény, ami talán a legsúlyosabb, hogy nem is tudhatjuk, pontosan mi a helyzet. Nem ismerjük a gazdaság valódi állapotát, nem ismerjük a pontos tényeket és adatokat. Márpedig erős és tartható költségvetés, erős és tartható adatok, tudásbázis nélkül felelős kormányprogramot nem lehet készíteni, mert az olyan, mintha lottószelvényt töltenénk ki. Ennek az úttorlasznak az elhordásával tehát nem lehet várni, ezt azonnal el kell kezdenünk, mert amíg nem végezzük el, addig nem tudunk megmozdulni. Ezért az elmúlt napokban úgy döntöttünk, hogy felállítunk egy gazdasági tényfeltáró bizottságot, amelynek vezetését a volt pénzügyminiszterre, Varga Mihályra bízzuk, és fölhatalmazzuk őt arra, hogy külső szakértők bevonásával kezdjék meg a gazdaság teljes átvilágítását. Én arra szeretnék kérni mindenkit, az itt ülők közül, hogyha keresik őket, akkor legyenek kedvesek, álljanak rendelkezésre, hogy végre lezárhassuk a magyar gazdaság egyik legsúlyosabb korszakát.

De nem elég az utat felszabadítani, azt is biztosítanunk kell, hogy soha többé ne torlaszoljuk el saját magunk előtt. A múlt hibáiból tanulnunk kell, hogy még egyszer ne követhessük el őket. Én bevallom Önöknek, hogy a legtöbb fejtörést, ha a választásokon túlra gondolok – ami egyébként önmagában nem helyes –, a választásokon túlra a választás után kell gondolni igazából, az ember könnyen megbotlik a saját cipőfűzőjében, de mégis, az ember nem mindig tud ellenállni a kísértésnek, és ha a választások utánra gondolok, akkor a legnagyobb – ha megengedik, hogy így fogalmazzak – szakmai dilemmát az okozza, hogyan fogjuk a világ nyilvánossága előtt felfedni az ország valóságos helyzetét anélkül, hogy ne kerüljünk Görögország helyzetébe. Hogyan tudjuk úgy elmondani az igazat, hogy közben a törékeny bizalom, amely körülöttünk kialakult, és ami az árfolyamokban ölt egyébként testet, amelyre Csányi Sándor helyesen rámutatott, hogy a törékeny bizalom ne illanjon el. De ne is szoruljunk bele a hazugságba, mert előbb-utóbb úgyis el kell mondanunk. Hazugságban nem lehet élni. A gazdaság kikényszeríti előbb-utóbb az igazat, ennek a módját meg kell találnunk. Mert valóban a legtörékenyebb, a magyar gazdaság ma a legtörékenyebb arról az oldalról, amit árfolyamkockázatnak nevezünk. És a valóság fölfedése önmagában képes olyan bizalmi válságot kialakítani Magyarország körül, amit a legtehetségesebb emberekből álló kormánynak sem biztos, hogy sikerül majd kezelnie. Ez tehát az a politikai, gazdasági és nemzetközi dilemma, amiben ma egész Magyarország itt, Görögország árnyékában ül.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Tehát visszatérve a gondolatomhoz, annak érdekében, hogy még egyszer ne kövessünk el hasonló hibákat, néhány dolgot ki kell mondanunk, mint a következő kormányprogram és gazdaságpolitika alapvetéseként vagy annak pilléreiként. Az első, hogy nem szabad a munkát és a termelést spekulációval kiváltani. Másodszor: nem szabad hitelből jóléti kiadásokat finanszírozni. Harmadszor: nem szabad kiárusítani az ország kincseit és erőforrásait, úgy, mint a termőföldje, a vize, a tudása vagy a turisztikai adottságai. Negyedszer: nem szabad valótlan számokkal manipulálni a költségvetést. Ha ezen mind túlvagyunk, képesek vagyunk erre a néhány pillérre gazdaságpolitikát építeni, és a sziklákat az útról eltakarítottuk, és szabad a pálya, akkor már csak azt a kérdést kell feltenni, hogy ez az út mit is jelent, és hova vezet.

Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Az eddigiekből is kitűnik talán, hogy én úgy érzem, hogy egész Magyarország egy nagy vállalkozás előtt áll. Szerintem ez mindenkit, aki ma itt van, belülről már jó ideje feszít. Mindenki úgy gondolta, hogy ő maga személy szerint is és a hazánk is sokkal többre lenne képes annál, mint amilyen teljesítményt az elmúlt években mutattunk. Mindannyian tudjuk, hogy a magyar gazdaság talpra állítása a régi alapokon nem valósítható meg. Látjuk, halljuk, hogy a világ túllépett azokon az axiómákon, amire eddig a magyar gazdaságot is építettük. Itt állunk tehát egy közös, nagy vállalkozás előtt. Úgy érzem, hogy az egész ország erre vár, erre biztatnak bennünket. Nem egyszerűen szabadulni akar a mostani kormányzóktól, az sem kevés, sokkal többet vár: egy igazi nagy közös vállalkozást, amelyben megmutathatja az erejét, a képességét, a szorgalmát és a tudását.

Én, ha ezt a nagy vállalkozást, ezt a közérzületet megpróbálom szavakba önteni, akkor olyasmit mondhatok Önöknek, hogy a magyarok arra várnak, hogy mi közösen, azt hiszem, hogy Önök és mi közösen megalkossuk az értékteremtő piacgazdaságot. Az értékteremő piacgazdaságot úgy, ahogyan ezzel a franciák meg a németek is próbálkoznak. Egy olyan gazdaságot, amely a munkaerő hozzáadott értékére épül, és ennél fogva hosszú távon is fenntartható. Egy olyan nemzeti gazdaságot, amely magyarul, magyar fejjel gondolkodik, magyar erőforrásokra épít, magyar munkaerőt alkalmaz, a magyar beszállítókat részesíti előnyben, vagyis Magyarország erejét növeli.

Félreértés ne essék, Magyarország nincs és hosszú ideig nem is lesz abban a helyzetben, hogy lemondjon – miért is kellene – a külföldi befektetésekről és beruházásokról. Attól tartok, hogy az a szám, amit itt előttem Beck elnök úr mondott, miszerint a magyar nemzeti össztermék negyven százalékát ők állítják elő, egy alulbecsült szám. Ha jól megszámolom, lehet, hogy van az még ötven is, tisztelt Elnök úr! Ez jól mutatja, hogy nekünk természetesen szükségünk van külföldi beruházásokra, amelyek bekapcsolódnak a magyar gazdaság vérkeringésébe, és bennünket pedig besegítenek a nemzetközi gazdaság vérkeringésébe. Ezért indokolt az a fölvetés, amelyik valamelyik kérdésben fogalmazódott meg, hogy mindenfajta állami kedvezményt, amit a külföldieknek nyújt a magyar állam – ha egyáltalán ez szükséges – csak akkor tegye meg, hogyha egyébként olyasmit kér cserébe, amely a magyar vállalkozók számára és a magyar gazdaság számára, mint beszállítói kvóták előírása, mint beszállító vállalkozások kiválasztása, mint hozzáadott érték, mint munkahelyteremtés, egyébként más országban megszokott és elvárható.

Nos tehát, tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Én azt gondolom, hogy a nagy közös vállalkozása a magyaroknak abban áll, hogy az előttünk álló úton végigmenjünk, és eljussunk oda, abba az állapotba, amit úgy hívhatunk, hogy értékteremtő piacgazdaság. Nos, hát ez az a pont, ahol itt van ez a Demján Sándor úr előadásában, a kivetítőn látható hat pont. Nem tudom, megvan-e még, amely, ha jól értettem az Elnök úr szavait, lényegében udvarias formában, de végül is az előföltételeket tartalmazza, azokat a pontokat, amelyeket a Vállalkozók és Munkaadók Országos Szövetsége és a hozzá tartozó világ a kormányzattal, bármilyen kormányzattal való együttműködés előföltételnek tekint a jövőben. Ez egy súlyos, nem mondom, hogy udvariatlan, de egy súlyos, kétségkívül egyenes, világos beszéd és helyzet, amiben most mindannyian vagyunk, és én nem is kerülhetem meg, hogy ezekre válaszoljak. Ha megengedik, akkor rabolva még az Önök idejét néhány percig, ezen a hat ponton szeretnék is keresztülgyalogolni.

Az első a „Versenyképes adókat!” Itt meg tudunk állapodni egymással abban az esetben, hogyha az Önök számára is elfogadható, hogy a vállalkozások adóterheit négy év alatt, a lakosságét hat év alatt a régiós versenytársaink szintjére, majd valamivel az alá süllyesztjük. Ezt vállalni tudja a következő kormány. „Társulj és fogj össze, magyar.” Itt azt tudom mondani, Elnök úr, hogy mi hívei vagyunk annak, hogy szakmai és regionális tőketársaságok jöjjenek létre valamikor 2011 során tőke- és kamattámogatással, állami részvétellel, különböző, Nyugaton már ismert formák bevezetésével. „A termelés prioritása” – mondja a harmadik pont. Ezt talán nem is kellene itt elismételnem, mert én úgy fújom, hogy Önöknek a könyökükön jön ki, ami úgy hangzik, hogy a társadalom foglalkoztatásszerkezetének átalakítását célozzuk meg tíz év alatt, és tíz év alatt egymillió munkahely létesítését tartjuk szükségesnek és lehetségesnek, döntő mértékben a termelő szférában. A negyedik pont, amely úgy hangzik, hogy „Piacot a magyarországi vállalkozásoknak!” Ha jól értettem a hozzászólásokat, itt az érdeklődés köre leginkább a közbeszerzések irányába fordult. Én azt tudom vállalni, hogy 2012-re, mert itt néhány törvényt azért meg kell alkotnunk, a hazai közbeszerzésekben a többségi magyar tulajdonban lévő vállalkozások ugyanolyan arányban lesznek nyertesek, mint a német és a francia gazdaságban az ottani többségi tulajdonban lévő cégek. Ezt 2012-re vállalhatónak látom. „Kis- és középvállalkozások fellendítése” az ötödik pont. Itt azt tudom mondani Önöknek, hogy a gazdaságfejlesztésre fordítható erőforrások aránya alacsony a nem gazdasági célokra fordított erőforrásokhoz képest. Tehát először is aránymódosításra van szükség az európai uniós pénzek esetében a gazdasági és nem gazdasági célú beruházások között, majd utána a gazdaságon belül pedig aránymódosításra van szükség a kis- és középvállalkozások irányába. Én áttanulmányoztam az európai uniós pénzek felhasználását a velünk rivális országok esetében itt, a régióban és néhány kiemelkedően jól teljesítő országét, Finnországét vagy Németországét, és azt tudom mondani, hogy azt elérhetőnek látom, hogy a hazai termelő kis- és középvállalkozások az európai uniós támogatásokból körülbelül ötven százalékban részesedjenek, ezzel Európában egyébként az első, második, harmadik helyen lehet majd lenni.

És itt van végül a hatodik, a legsúlyosabb eset. Ismét az árfolyamkockázatokra szeretném fölhívni a figyelmet. „Euró, de nem minden áron.” Demján elnök úr azt mondta, hogy amíg a magyar gazdaság teljesítménye nem éri el az Európai Unió átlagának nyolcvan százalékát, addig nem kell lemondani az önálló árfolyam- és kamatpolitikai előnyeiről, ha jól értettem a gondolatát. A nyolcvan százalék sok. Én nem akarok alkudozni, mert ez méltatlan volna hozzánk. Ha nyolcvan százalékot mondunk, azzal időpontot is mondunk, mert olyan gazdasági növekedést előidézni, hogy néhány éven belül az Európai Unió átlagának nyolcvan százalékát elérjük a mostani nyolc évvel a hátunk mögött, ez azt jelenti, hogy nem belátható időpontra tolódik az euró bevezetése. Én nem mondom, hogy ez így jó vagy rossz, én csak azt akarom mondani, hogy sokszor megégette már magát a magyar politika az euró bevezetésének időpontjával. Én szeretném fönntartani a következő kormány számára azt a szabadkezet, hogy amikor látható, hogy mikor reális csatlakoznunk, akkor nevezzük meg a céldátumot és a csatlakozás egyéb föltételeit. Aki egyszer a száját forró tejjel megégette, az a hideg vizet is fújva issza. Nevetségessé tettük magunkat több alkalommal, amikor évente módosítottuk az euróhoz való csatlakozás időpontját úgy, hogy a végén már időpontot sem mertünk mondani.

Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ezt a hibát nem szeretném elkövetni, ezért a hatodik pontra én nem tudok kezet adni. Ellenben azt javaslom, hogy volt itt egy kérdés, aminek a súlya talán eléri azt a szintet, hogy a hatodik pont között – ha hat ponthoz ragaszkodunk, nekem tetszik – helyet kaphasson. Az örökösödési ügy. Én nem azt tartom csak problémának – kicsit bátrabb volnék, mint Önök –, tehát nemcsak azt látom gondnak, hogy a magyar vállalkozók, amikor különböző vagyonelemek örökléséről van szó, akkor huszonegy százalékos illetéket kell, hogy fizessenek. Nekem ennél sokkal alaposabb, mélyebben fekvő bajom van a mostani rendszerrel. Én egyetértek azzal, amit Demján Sándor – komolyan veszem, amit Demján Sándor, nemcsak egyetértek, hanem halálosan komolyan veszem – a bevezetőjében mondott, hogy a magyar vállalkozókban van még hajlam arra, hogy nem akárhol, hanem itthon akarnak élni és sikeresek lenni. A magyar vállalkozók nem úgy gondolkodnak a saját sikerükről és vagyonukról, mint amit magukkal akarnának vinni a sírba. Sőt, azt sem akarják, hogy ebek harmincadjára jusson, ha az élet túllépett rajtuk. Hanem azt szeretnék, hogyha családi vállalkozások jönnének létre Magyarországon, ha jól értem, azt szeretném, ami Németországban és Olaszországban is van, ahol egy vállalatnál büszkén tüntetik fel a két-, vagy háromszáz évvel ezelőtti alapítást, és említik azt a tényt, hogy még mindig családi kézben van. Nos, én ezzel mélyen egyetértek, és ha nem akarjuk, hogy a magyar vállalkozók máshol keressék a boldogulásukat, hogy úgy fogalmazzak, ha azt akarjuk, hogy a vállalkozóknak megmaradjanak a nemzeti érzelmei, akkor fontos, hogy ezek a hosszú úttal rendelkező családi vállalkozások létezhessenek Magyarországon. És ma ezt irtja, kifejezetten ennek a fölszámolására törekszik a jogrendszer.

De én továbbmegyek: ez nemcsak a vállalkozókkal van így, ez mindenkivel így van. Ezért én azt gondolom, hogy ott, ahol egyenes ági öröklésről van szó, az élet természetes módján lefelé vagy szerencsétlen módon fölfelé – az is elő szokott fordulni –, ahol tehát egyenes ági öröklésről van szó, ott az államnak egész egyszerűen nincsen semmi keresnivalója. Semmi keresnivalója! Nemcsak a vállalkozás esetében, senkinek az esetében sincs. Ha a társadalom kiinduló egységének nemcsak a személyt, hanem inkább a családot tekintjük, mert az családon belül marad, és a családi ügyekbe az államnak nincs keresnivalója. Ezért tehát én egy ilyen értelmű erős, az öröklési rendre vonatkozó, a szabad vagyonáthárítás jogát fönntartó megfogalmazást egy hosszabb egyeztetés után lehetségesnek tartok. Na, hát ennyit talán erről a hat pontról.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Végezetül, mielőtt megköszönném, hogy itt lehettem, azzal szeretném zárni mondandómat, összefoglalva a gondolataimat, hogy az elmúlt nyolc év Magyarországon a gyengék korszaka volt, és itt az ideje, hogy most az erősek korszaka következzék, amivel mindenki, minden magyar jobban jár. Ha én ebben a Magyarországban, ebben az erős Magyarországban hiszek, és én arra szeretném Önöket buzdítani minden nehézség ellenére, meg minden keserűség ellenére, meg minden, az államtól kapott pofon ellenére is arra szeretném Önöket igenis biztatni, hogy merjenek nagyok lenni, nagyobbak, mint valaha gondolták volna. Én tudom, hogy Magyarország soha nem állhat talpra, és nem lehet erős magyar vállalkozók nélkül. Arra szeretném kérni Önöket, hogy érezzék át ennek a jelentőségét, és ennek az Önökre háruló személyes felelősségét. És arra kérem Önöket, hogy azt is lássák meg egyben, hogy ez nemcsak felelősség, hanem egyben lehetőség is az Önök számára, hogy maradandó dolgokat alkossanak, és újabb és újabb sikereket érjenek el. Én azt szeretném, hogy Magyarország olyan ország legyen, ahol a magyar emberek felnéznek, mert felnézhetnek a magyar nemzet vállalkozóira.

Hajrá Magyarország! Köszönöm, hogy meghallgattak.


orbanviktor.hu