Tisztelettel köszöntöm Önöket! Jó napot kívánok, tisztelt Hölgyeim és Uraim! Amikor Peterdi Dániel esperes urat hallgattam, akkor rögtön zavarba is jöttem. Ő ugyanis azt mondta, hogy ő kapta a legszebb témát, én pedig azt hittem, hogy én. De most ezelől a vita elől ki fogok térni, és beérem annyival, hogy valószínűleg az enyém a legérdekesebb téma. Hiszen a hatalom világa, a közélet egy része kétségkívül a hatalom világával érintkezik, magam is jártam ezeken a grádicsokon. A hatalom világa és a Biblia kapcsolata az, amire itt most néhány szóban meg kellene emlékezni.

Mielőtt azonban ezt megtenném, engedjék meg, hogy megköszönjem a meghívást a Théma Egyesületnek és a Protestáns Fórumnak. Azért érzem izgalmasnak és érdekesnek a témát, mert nekem általában arról kell beszélnem, közéleti emberként azzal kell törődnöm, afelől kell gondolkodnom, ami változó. Vagyis a politikáról. Ma pedig arról is szó van itt, ami állandó, Isten szava, a változó és az állandó kapcsolata adja az izgalmasságát annak a témának, amiről szólnom kell. Mielőtt azonban beleereszkednék ennek a kérdésnek a mélységeibe, hadd mondjam el, hogy örülök annak, hogy gyakran találkozhatunk itt ezen a helyen, és örülök annak, hogy a református egyház és a magyar közélet dolgait ilyen helyszíneken, mint ez a templom is, megbeszélhetjük. Ne térjünk ki a kritikák elől se, vannak, akiket zavar az a természetesség, ahogyan református közéleti emberek és egyházi vezetők közösen lépnek a nyilvánosság elé, és közösen osztják meg gondolataikat a gyülekezeteikkel. Számot kell vetnünk azzal, hogy Magyarországról még nem pusztult ki az a régi rossz magyar szokás, amit gondolatrendőrségnek neveznék. Mindig vannak emberek, akik helyettünk akarják megmondani, hogy kinek hol, mikor és mit szabad megvitatni a másikkal. Pedig, tisztelt Hölgyeim és Uraim, ha két reformátusnak egymással megbeszélnivalója van, akkor a közösség belső rendje szerint ezt bátran megteheti, sőt aszerint kell, hogy megtegyék, nem pedig kívülről jövő utasítások alapján. Hogy kicsit frivol legyek, hadd mondjam azt, hogy én sem szóltam soha bele abba, amikor a Szabadkőműves Páholy vagy a Balatoni Horgászegyesület elnököt választott. Az az ő dolguk, hogyan és miképpen teszik meg ezt.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Négy dologról szeretnék beszélni. Azt hiszem, hogy sokat markoltam. Nézzék ezt el nekem, ezért bár négy nehéz témát hozok fel, mindegyiket fontosnak érzem, egyiket sem akarom elhagyni, de nem lehetek az idő szűke miatt kifejtő, hanem inkább a vázlatszerűség mellett maradok majd. Szeretnék beszélni a mai válságról, a beszéd és a cselekvés összefüggéséről, arról, hogyan harcol a keresztyén, és a mércéről. Mindezeket a Bibliával összefüggésben.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tőkéczki tanár urunk azt a gondolatot hozta ide zárásképpen, hogy mit jelent számára a Biblia. Én közéleti emberként ennek a kérdésnek csak egy vonatkozásáról szeretnék beszélni. Ugye magunkfajta közéleti emberek szeretnek azzal hízelegni maguknak, hogy, hogy is mondják ezt ma, hogy innovatívak – régen ezt találékonynak nevezték, vagy újítónak. Szóval innovatívak. Én is bele szoktam esni ebbe a hibába, amikor egy-egy helyzetet, megoldást kifundálok, akkor úgy gondolom, hogy ez most egy meglepően újszerű megoldás. És a Biblia arra figyelmeztet mindig, hogy ez nincsen így. Tulajdonképpen nincsenek újszerű megoldások. Nincs olyan közéletben ismert élethelyzet, amire nézvést valamilyen leírás, tanács ne lenne a Bibliából. A Biblia mindig figyelmeztetés a számunkra, közéleti emberek számára. Még mielőtt túlságosan megveregetnénk saját vállunkat kreativitásunk és újító szellemünk okán, legyen bennünk szerénység, és jöjjünk rá arra, hogy lényegében minden élethelyzet, amely a közéletben velünk előfordulhat, már leíratott és megtalálható. Ez nekem jogászként mindig is nagy élményt okoz, mert egy magamfajta ember, amikor a jogi egyetemre beiratkozik, akkor az első lecke, amit tanítanak számára, az első szemináriumon a jogelmélet úgy hangzik, hogy az élet felleltározhatatlan, és miután felleltározhatatlan, azért nem is lehet minden élethelyzetekre külön szabályokat alkotni, ezért a jog általános szabályokat alkot, amiket majd alkalmaznunk kell az egymástól különböző élethelyzetekben. A Biblia élő cáfolata ennek a gondolkodásmódnak, vagy legalábbis ezen jogászi gondolkodásmód egyetemes érvényének. Hiszen akárhogy is forgatjuk a szavakat, a Biblia végülis egy olyan írás, egy olyan tanítás, ami, nem tudom pontosan, ez hogyan történhetett, de nyilván meg van ennek az oka, de felleltározza az emberi élet szinte minden helyzetét. És ennyiben egy jogász számára különös varázzsal bír.

Nos, csupán annyit szerettem volna ezzel mondani, tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Testvérek, hogy a Biblia egyik fontos jellemzője, amit a közéleti embernek jó tudnia, hogy nem úgy általában fogalmaz meg ítéleteket és értékelést a világról, hanem konkrétan az adott helyzetben. Segít például beazonosítani a helyzetet, amiben vagyunk. Nézzük ezt a világválságnak mondott pénzügyi válságot! Mit is hallunk? Azt halljuk idehaza, azt hallottam tegnap Brüsszelben, hogy okosan elmagyarázták nekünk, milyen gazdasági, pénzpiaci és kormányzattechnikai összetevői vannak annak a hibasorozatnak, amely most a megrendülés szélére sodorta a világ pénzügyi rendszerét. De alig hallunk arról a tényről, hogy ezt a válságot valójában emberek okozták. Ez egy ember okozta válság. Nagyon egyszerűen kifejezem magamat: loptak, csaltak, hazudtak, hamisítottak, eltitkolták a valóságos tényeket, és mindezt azért tették, hogy minél több pénzhez juthassanak. Vagyis kapzsiság, mértéktelenség húzódik meg a mostani pénzügyi válság legmélyebb dimenziójában. Ez adja a megfejtését ennek a helyzetnek.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Ez az a pillanat, amikor az embernek fel kell tennie azt a kérdést, milyen az az emberkép – és itt folytatom Tőkéczki tanár úr gondolatát –, amely a modern pénzügyi rendszer, általában a modern kapitalizmus kiindulópontját jelenti. Leegyszerűsítve: amit liberális emberképnek szokás mondani antropológiailag helyes feltételezésekből indul-e ki. És a mostani válság világosan megmutatja, hogy a liberális világfelfogás antropológiailag hibás kiindulópontot választott. Leegyszerűsítve ez a gondolat annyit tesz, hogy arra kell törekedni, hogy az ember minél inkább kiszélesíthesse az autonómiáját, minél inkább megvalósíthassa önmagát, és hogyha ez bekövetkezik, akkor az emberben lakozó jó kiárad, és a világot is jóváteszi. Ez a válság, amiben most vagyunk, arra emlékeztet bennünket, hogyha az emberben benne lévő adottságok mindenfajta szabály, korlátozási keret nélkül kiáramlanak, akkor az a veszély fenyeget bennünket, hogy nemcsak a jó, hanem a rossz is kiárad. A konzervativizmusnak ez a kritikája a liberalizmussal szemben, amelyben elmondja, hogy a liberalizmus miközben a jót akarja terjeszteni, nem számol azzal az adottsággal, hogy az emberben jó és a rossz hajlamok egyszerre vannak jelen, és a kiáradás a konzervatívok felfogása szerint, ami „A liberalizmus kritikájában” olvasható, nemcsak a jó, hanem a rossz kiáradását is magával hozza.

Azonban, tisztelt Hölgyeim és Uraim, mindez emlékeztet bennünket arra is, hogy a Biblia antropológiája más, mint a liberális vagy az azt kritizáló konzervatív antropológia. És ha jól értem, amit az Írás mond, valami olyasmit beszél, hogy nem arról van szó, hogy a jó is meg a rossz is kiárad, hanem hogy magától csak a rossz árad ki. A jó csak akkor árad ki, hogyha valamifajta kegyelemben részesülünk, és megtaláljuk azt a talapzatot, amelyre állva a bennünk lakozó jót elő tudjuk hívni, és kiáradásra tudjuk bírni. Azt kell mondanom tehát, hogy soha, legalábbis mióta én a közéletben forgolódom, nem volt olyan kedvező világhelyzet a bibliai antropológia számára, mint a mostani válságban. Csak nem szabadna engednünk, hogy a válság értelmezése pénzügytechnikai, közgazdasági vagy jogi természetű maradjon. Most kellene a keresztyén közösségeknek, a kereszténydemokrata politikusoknak rámutatni a válság antropológiai gyökereire és kimutatni azokat az összefüggéseket, amelyeket próbáltam én is most itt, Önök előtt szóba hozni. Ez egy nagy lehetőség, amellyel élnünk kell. Érdekes tanulság, de a zárójeles megjegyzés messzire vinne, hogy Európa ezt sokkal rosszabbul teszi, gyengébben teljesíti, mint az Egyesült Államok. Ha megnézzük a mostani válság feldolgozásának, mondjuk úgy, hogy antropológiai diemnzióit, Európában erről alig van szó. Tegnap Brüsszelben például egyáltalán nem hallottam erről, és amikor felvetettem, akkor kicsit meglepetten néztek rám. Az Egyesült Államokban pedig erről van szó elsősorban: a kapzsiságról, a mértéktelenségről, arról a nyomásról, amely a nagy világcégek vezetőinek körében kialakult az elmúlt három-négy évben, amikor úgy érezték, hogy most lehet iszonyú vagyonokat keresni. A felelősséggel tartozó emberek nem az értékek, hanem a pénz begyűjtésének versenyszámában neveztek be, és hoztak létre olyan, valóságos értéket nem képviselő pénzügyi termékeket, kötvényeket, amelynek eladása révén ők meggazdagodtak, mások pedig tönkrementek. Az ide vágó bibliai sor nagyjából így hangzik: „Mert minden rossznak gyökere a pénz szerelme: mely után sóvárogván némelyek eltévelyedtek a hittől, és magokat általszegezték sok fájdalommal”.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Ennyit talán a válságról. Ezek után hadd mondjak néhány szót, néhány gondolatot, ha megengedik, a beszédről és a cselekvésről. Hiszen itt is a magamfajta politikusok, közéleti érdeklődésű emberek számára találhatunk eligazítást az Írásban. A Biblia szembeállítja egymással a felesleges beszélgetéssel a cselekvést. Kiolvasható az Írásból, hogy az ideális állapot az, amikor a szó és a tett nem két különböző dolog, hanem ugyanannak a történésnek két oldala. Nem vagyok sem teológus, sem nyelvész, de valahol azt olvastam, hogy a Biblia eredeti nyelvében nincs is külön kifejezés a szóra és a tettre. Sem a görögben, sem a héberben nem találunk külön szót, hiszen a világ is beszéd által, Isten beszéde által teremtetett. Ha jól értem, ez azt jelenti, hogy a prófétákra, az Isten szolgáira bízza a szót, ami egyúttal cselekedet és tett. Közben pedig az Írás az üres beszédet, ami a cselekvést helyettesíti és a valóságot elhomályosítja, mélyen elítéli. Van itt egy apostoli intés, amit a modern politikai életben is szem előtt kellene tartanunk. Így hangzik: „Mert nem beszédben áll az Istennek országa, hanem erőben.” És használ az Írás egy olyan szóösszetételt, amit politikában nem szoktam hallani, de most, amikor ide készültem, sikerült előásnom: a szóharc kifejezést. Így ír Pál apostol: „Ha valaki másképpen tanít, és nem követi a mi Urunk, Jézus Krisztus egészséges beszédeit és a kegyesség szerint való tudományt, az felfuvalkodott, aki semmit sem ért, hanem vitatkozásokban és szóharcokban szenved, amelyekből származik irigység, viszálykodás, káromlások, rosszakaratú gyanúsítások, megbomlott elméjű és az igazságtól megfosztott embereknek hiábavaló torzsalkodásai, akik az istenfélelmet nyerekedésnek tekintik”. Elég kínos ezeket a szavakat olvasni. Ha a Parlamentben felolvasnám, valószínűleg sokan személyes sértésnek tekintenék.

Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim! Azt gondolom tehát, hogy a cselekedet és beszéd, felesleges beszéd, szóharc ügyében is megtaláljuk az eligazítást az Írásban. Hogyan harcol a keresztyén? Van-e különbség keresztyén és nem keresztyén politikus között, amikor harcol a közéletben? Hiszen a közélet a megegyezéseken meg az alkotáson túl gyakran vita, diskurzus, harc, meggyőzés, tehát valahogyan rendelkezni kell egy iránytűvel, amely választ ad a számunkra arra a kérdésre, van-e különbség a politikai harc közben a keresztyén ember viselkedése és a magát a keresztyén közösséghez nem soroló ember viselkedése között.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Szerintem van. A keresztyén embernek, akármilyen keményen is harcol, véletlenül se értsék félre, én nem a puhány harcolás mellett kezdek érvelni, nem az önfeladás mellett, mert ha harc, akkor legyen harc, csak közben pontosan tudjuk, mi ellen harcolunk. Ez különbözteti meg szerintem a keresztyén embert a nem keresztyén politikustól. Pontosan tudja, hogy mi ellen harcol, ugyanis mi nem emberek ellen harcolunk. Nem emberek ellen harcolunk, nem embereket akarunk megbélyegezni, és nem rajtuk akarunk bosszút állni. Nem azért, mintha azt gondolnánk, hogy a bosszú eleve számításba se jöhet, hanem azért, mert tudjuk, hogy nem ránk tartozik. Hogy egész pontosan idézzem ide a vonatkozó mondatot: „Enyém a bosszúállás, én megfizetek” – mondja az Úr a Zsoltárok könyvében. Ez azt jelenti, hogy ez nem a mi dolgunk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, egy keresztyén ember, egy keresztyén közéleti ember, amikor vitatkozik, pontosan tudja, hogy a rossz döntések, a rossz intézkedések és a rossz szándékok ellen harcol. De az embert, akit az Isten teremtett, megkülönböztetjük attól a kártételtől, amelyet okozott. A kártétel ellen elszántan harcolunk, az embert magát pedig rábízzuk a Mindenható Istenre, illetve a Mindenható ítéletére, ahogy mondja „az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa, aki elveszett”. Mellesleg saját magunkat sem árt erre bízni; etekintetben nincs különbség a harcoló felek között.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! A mérce. Mindig itt van a fejemben Antall József miniszterelnök úrnak egy mondata, amit hosszú időn keresztül nem értettem. Miután megértettem, rájöttem, hogy mert túlbonyolítottam, azért nem értettem. A mondat egyszerű és világos, így hangzik: „Európában az ateista is keresztény.” Sokat gondolkodtam ezen, és először arra gondoltam, hogyha van zugivó, akkor nyilván van zugimádkozó is. Erre gondolhatott a Miniszterelnök. De aztán ahogy az ember korosodik, és kibomlik a mondat értelme előtte, rájön arra, hogy nem erről van szó. Tehát nem arra célzott, hogy vannak, akik kifelé eltitkolják hívői mivoltukat, és otthon titokban pedig hívő emberek. A szocializmusban persze ez előfordulhatott, de amikor ezt a Miniszterelnök Úr mondta, már nem volt indokolt ez a magatartás. Tehát valami másról van szó. Nyilván arról van szó, hogy ez az egész kulturális közeg, amiben mi létezünk, ahogyan születünk, ahogyan meghalunk, ahogyan beszélünk, ahogy a szókincsünket összeállítjuk, abban mind ott vannak a bibliai történetek, keresztyén tanok, kifejezések, képek és hasonlatok. Nyugodtan mondhatjuk, hogy hívő és nem hívő egyaránt az anyatejjel szívta magába az alapvető keresztyén tanokat. Vagyis a konklúzió: kulturális és morális értelemben az európai ember nem tud kibújni a keresztyén bőréből.

Ebből két dolog következik az én számomra, illetve a politika számára. Az első, hogy senkinek sem érdemes azzal vesződnie, hogy megpróbáljon kibújni a bőréből. Ez a politika világában azt jelenti, hogy nem érdemes az európai politikusoknak olyan alkotmányt összeállítani, amelyben azt az egyszerű tényt eltitkolják, hogy Európának keresztyén gyökerei vannak. Az egész alkotmányozást, ha innen nézzük – dicséretre méltó jogászi teljesítmények mellett – egy állandó önmegtagadási folyamatként látom, ahol megpróbálnak kibújni az európai alkotmány megfogalmazói a maguk Isten-adta, történelem adta, kultúra adta, erkölcs adta keresztyén űrből. Nem érdemes tehát semmilyen indokkal tagadni, elhallgatni vagy elbagatellizálni, vagy afféle választható opciónak beállítani azt a tényt, hogy Európa keresztyén. Értelmetlen vállalkozás olyan európai társadalmat elképzelni, amelyikben az emberek végsősoron nem a tízparancsolat morális mércéjéhez mérik szavaikat és tetteiket. Mert a Bibliát el lehet távolítani egy lakásból, de ha valaki csak egyszer is hallott a tízparancsolatról, akkor azt az életben többé a fejéből kiverni nem tudja.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Ez a tény pedig, mármint hogy Európában még az ateista is keresztyén, egy nagy lehetőség a megújulásra, amelyre kétségkívül szüksége van nemcsak Magyarországnak, de az egész kontinensnek. Van egy közös kulturális és morális örökség, egy erős alap, amiből ki tud indulni a megújulás. Nem a megújulás alapjait kell megtalálni, mert azok adottak, azok megvannak, hanem ebből kell levezetnünk azokat a tanácsokat, javaslatokat, programokat, amelyekre szüksége van az európai és a magyar embernek a XXI. században.

Mi a titka annak, hogy a keresztyénség, illetve az azt körvonalazó Biblia ilyen erős és mellőzhetetlen, meghaladhatatlan tanításnak tűnik az európai ember számára. Ha megengedik, erről még mondanék néhány szót. Én egy nonkonformista nemzedékhez tartozom. Tehát szeretnék ezen változtatni, de nem megy. Ez habitussá válik egy idő után, abban a korban születtünk, valamikor a hatvanas évek elején, abban a korban nőttünk föl, amikor a nyugatitól ugyan eltérő módon, de valahogy, titokzatos módon csak beszivárgott a nonkonformista viselkedésmód rendje a mi életünkbe is, ahol nem a szülők követése, hanem a vitatkozva meghaladása volt a parancs. Eszerint is éltük a gyerekkorunkat. Eszerint jártunk, azt gondolom, iskolába. Ezért vannak tele az egykori üzenőfüzeteink mindenféle figyelmeztetésekkel, és ezért számítunk nagyon sokan még mind a napig is gyakran fenegyereknek a politika világában, de ettől nem tudunk szabadulni.

Mi az a sajátosság, ami ezt a tanítást, amelyet a Biblia foglal össze a számunkra, mindenki számára, a hagyománykövetők és a nonkonformista életösztönű emberek számára is különlegessé teszi? Azt gondolom, hogy talán az, hogy az európai ember életének legfontosabb dilemmáját állítja középpontba. Ugyanis az én számomra a Biblia elsősorban a szabadságról szól. Arról szól, szabad-e a korlátokat és a szabadságot egymással szembeállítani. És a magam fajta, hatvanas években született nemzedék ezt örömmel tette. Szembeállítani a szabadságot és az emberi létezéshez nélkülözhetetlen korlátokat. És ma pedig, ha az ember már közeledik az ötvenes éveihez, akkor rájön arra, hogy a Biblia arra tanít bennünket, hogy a szabadságot és annak korlátait nem szabad egymással szembeállítani. Egyben személyes segítséget is nyújt a magamfajta generáció számára a Szentírás. Mire is gondolok, pontosan, engedjék meg, hogy Chesterton néhány sorát most itt felidézzem. Ez az a példatörténet, amelyik már megvilágítja azt, amiről beszélek. Így ír ő: „Lehetséges, hogy a keresztény tanítás és fegyelem olyan, mint egy fal, de ez a fal játszóteret kerít be. A kereszténység az egyedüli keret, melyben a pogány öröm fennmaradhatott. Képzeljük csak el, hogy gyermekek játszadoznak a tengerből magasan kiemelkedő sziget gyepes ormán. Míg a szirt szélén ott állt a fal, a legbolondabb játékba is nyugodtan belevethették magukat, s a sziget olyan lett, mint egy lármás gyerekszoba. Ám egy napon leomlott a fal, és elébük tárult a veszély a maga meztelenségében. Nem zuhantak a mélybe, de mikor barátaik visszatértek, ott találták őket összebújva és dideregve a sziget közepén, és ajkukon elnémult a dal.” Valószínűleg ez a történet, amely a szabadság és annak szükségszerű korlátairól a legbeszédesebben szól hozzánk.

Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim! Én azt gondolom, hogy a szabadság iránti vágy az európai emberből sohasem vész ki, mindig is az egyik legfontosabb lokomotívja marad az európai történelemnek, és nekünk kereszténydemokratáknak, a kereszténydemokraták politikai családjába tartozó közéleti embereknek azt érdemes elmondani mindig a felnövekvő fiatal nemzedék számára, hogy a szabadság és annak korlátai szorosan összetartoznak.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Ezt másképpen megfogalmazva úgy is mondhatom, hogy kell, hogy legyen egy mérce, amellyel mindig megmérjük magunkat. Kell szabadság, kell kreativitás, innovatív politika, de kell, hogy legyen egy mérce, amely mindig a tetteink megítélésének kiindulópontja maradhat. Ha ennek a mércének a megfogalmazásáról kell néhány mondatot mondanom, akkor ott kell folytatnom, ahol Tőkéczki László abbahagyta: az írástudók felelősségéről. Mert ezt a mércét újra és újra meg kell fogalmaznunk, újra és újra képekbe kell öntenünk, és meg kell jelenítenünk a közéletben. Ez az írástudók felelősségét veti fel. Kétségkívül mindenkinek megvan a maga felelőssége azért, hogy Magyarország oda jutott ma, ahol áll, ahova esik. De ebben az írástudók felelőssége kétségkívül kitüntetett. Én emlékszem, 2006 nyarán olvastam egy írást, miután senkit sem szeretnék megszégyeníteni, ezért név szerint nem fogom megidézni. Csak utalok a legnagyobbnak tartott, ma élő magyar közgazdászra, aki az írástudók felelőssége témakörben maradandót alkotva – ahogyan az amerikai mondaná – elérte azt a pontot, ahonnan már nincs visszaút, ahol azt találta mondani: az nagyon helyes, hogy az ország bizonyos vezetői megtévesztették és becsapták a magyar népet, mert ha nem ezt tették volna, akkor valami még nagyobb baj következett volna be. Ez még nagyobb baj még mi volnánk… Ha valaki esetleg nem értené a finom utalást.

Azt szeretném csak ezzel mondani Önöknek, hogy írástudók felelőssége ebben a korban, amikor a mércétlenségtől szenved az ország, sokkal súlyosabb, mint bármikor korábban, és bátran mondhatom, hogy visszatérjek kiinduló gondolatomhoz, a liberális antropológia talaján álló írástudók – sajnos, fájdalmas, azt kell mondanom – semmit sem tudnak nekünk mondani, amit használni tudnánk a XXI. században. Pedig ez volt a legelterjedtebb írástudófajta az elmúlt húsz évben Magyarországon. Azzal szeretném zárni a gondolataimat, hogy nyilvánvalóan új írástudókra van szüksége Magyarországnak. Olyan írástudókra, akik a Bibliában leírt mércét érthető módon fogalmazzák meg a számunkra, akik ezt a mércét érthető módon és hitelesen képviselik, akik képesek a szabadságot és annak szükségszerű korlátait egyszerre bemutatni, és vonzóvá tenni a fiatal nemzedékek számára.

De Gaulle egy dél-belgiumi, Franciaországból áttelepült jezsuita csoport által működtetett gimnáziumba járt, ezért ismerjük azt a jelmondatot, ami ennek a gimnáziumban a falára vésetett, és úgy hangzik: „Bármi is történjék, a vonal mindig egyenes marad.”

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Azt szeretném tehát Önöknek mondani, hogy Magyarországon valószínűleg, és persze reményeim szerint miért akarnám ezt én eltitkolni, lesz előbb vagy utóbb, az én reményeim szerint is inkább előbb, mint utóbb politikai változás. De amire rá szerettem volna mutatni a mai rövid hozzászólásomban az az, hogy ez kevés lesz. Az nem lesz elegendő. Ha el is jutunk a politikai változás pontjáig, nekünk ott meg kell fordítanunk a szétesést, lecsúszást és a kicsinyhitűséget. Ezért mindenekelőtt Magyarországnak nem is politikai fordulatra van szüksége, hanem lelki fordulatra. A kérdés csak az, lehetséges-e lelki fordulat Magyarországon politikai fordulat nélkül? Erre nem tudok válaszolni. De azt biztosan tudom, hogy a politikai fordulat lelki fordulat nélkül szinte semmit sem fog rajtunk segíteni. És ennek a lelki fordulatnak az elérésében biztos vagyok, hogy a keresztyén közéleti emberek, a protestáns egyházak, azon belül pedig a református egyház kiválóságai a jövőben is számíthatnak egymásra. Ehhez kívánok mindannyiuknak sok erőt és jó egészséget!

Köszönöm szépen!


orbanviktor.hu

Tisztelettel köszöntöm Önöket! Jó napot kívánok, tisztelt Hölgyeim és Uraim! Amikor Peterdi Dániel esperes urat hallgattam, akkor rögtön zavarba is jöttem. Ő ugyanis azt mondta, hogy ő kapta a legszebb témát, én pedig azt hittem, hogy én. De most ezelől a vita elől ki fogok térni, és beérem annyival, hogy valószínűleg az enyém a legérdekesebb téma. Hiszen a hatalom világa, a közélet egy része kétségkívül a hatalom világával érintkezik, magam is jártam ezeken a grádicsokon. A hatalom világa és a Biblia kapcsolata az, amire itt most néhány szóban meg kellene emlékezni.

Mielőtt azonban ezt megtenném, engedjék meg, hogy megköszönjem a meghívást a Théma Egyesületnek és a Protestáns Fórumnak. Azért érzem izgalmasnak és érdekesnek a témát, mert nekem általában arról kell beszélnem, közéleti emberként azzal kell törődnöm, afelől kell gondolkodnom, ami változó. Vagyis a politikáról. Ma pedig arról is szó van itt, ami állandó, Isten szava, a változó és az állandó kapcsolata adja az izgalmasságát annak a témának, amiről szólnom kell. Mielőtt azonban beleereszkednék ennek a kérdésnek a mélységeibe, hadd mondjam el, hogy örülök annak, hogy gyakran találkozhatunk itt ezen a helyen, és örülök annak, hogy a református egyház és a magyar közélet dolgait ilyen helyszíneken, mint ez a templom is, megbeszélhetjük. Ne térjünk ki a kritikák elől se, vannak, akiket zavar az a természetesség, ahogyan református közéleti emberek és egyházi vezetők közösen lépnek a nyilvánosság elé, és közösen osztják meg gondolataikat a gyülekezeteikkel. Számot kell vetnünk azzal, hogy Magyarországról még nem pusztult ki az a régi rossz magyar szokás, amit gondolatrendőrségnek neveznék. Mindig vannak emberek, akik helyettünk akarják megmondani, hogy kinek hol, mikor és mit szabad megvitatni a másikkal. Pedig, tisztelt Hölgyeim és Uraim, ha két reformátusnak egymással megbeszélnivalója van, akkor a közösség belső rendje szerint ezt bátran megteheti, sőt aszerint kell, hogy megtegyék, nem pedig kívülről jövő utasítások alapján. Hogy kicsit frivol legyek, hadd mondjam azt, hogy én sem szóltam soha bele abba, amikor a Szabadkőműves Páholy vagy a Balatoni Horgászegyesület elnököt választott. Az az ő dolguk, hogyan és miképpen teszik meg ezt.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Négy dologról szeretnék beszélni. Azt hiszem, hogy sokat markoltam. Nézzék ezt el nekem, ezért bár négy nehéz témát hozok fel, mindegyiket fontosnak érzem, egyiket sem akarom elhagyni, de nem lehetek az idő szűke miatt kifejtő, hanem inkább a vázlatszerűség mellett maradok majd. Szeretnék beszélni a mai válságról, a beszéd és a cselekvés összefüggéséről, arról, hogyan harcol a keresztyén, és a mércéről. Mindezeket a Bibliával összefüggésben.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tőkéczki tanár urunk azt a gondolatot hozta ide zárásképpen, hogy mit jelent számára a Biblia. Én közéleti emberként ennek a kérdésnek csak egy vonatkozásáról szeretnék beszélni. Ugye magunkfajta közéleti emberek szeretnek azzal hízelegni maguknak, hogy, hogy is mondják ezt ma, hogy innovatívak – régen ezt találékonynak nevezték, vagy újítónak. Szóval innovatívak. Én is bele szoktam esni ebbe a hibába, amikor egy-egy helyzetet, megoldást kifundálok, akkor úgy gondolom, hogy ez most egy meglepően újszerű megoldás. És a Biblia arra figyelmeztet mindig, hogy ez nincsen így. Tulajdonképpen nincsenek újszerű megoldások. Nincs olyan közéletben ismert élethelyzet, amire nézvést valamilyen leírás, tanács ne lenne a Bibliából. A Biblia mindig figyelmeztetés a számunkra, közéleti emberek számára. Még mielőtt túlságosan megveregetnénk saját vállunkat kreativitásunk és újító szellemünk okán, legyen bennünk szerénység, és jöjjünk rá arra, hogy lényegében minden élethelyzet, amely a közéletben velünk előfordulhat, már leíratott és megtalálható. Ez nekem jogászként mindig is nagy élményt okoz, mert egy magamfajta ember, amikor a jogi egyetemre beiratkozik, akkor az első lecke, amit tanítanak számára, az első szemináriumon a jogelmélet úgy hangzik, hogy az élet felleltározhatatlan, és miután felleltározhatatlan, azért nem is lehet minden élethelyzetekre külön szabályokat alkotni, ezért a jog általános szabályokat alkot, amiket majd alkalmaznunk kell az egymástól különböző élethelyzetekben. A Biblia élő cáfolata ennek a gondolkodásmódnak, vagy legalábbis ezen jogászi gondolkodásmód egyetemes érvényének. Hiszen akárhogy is forgatjuk a szavakat, a Biblia végülis egy olyan írás, egy olyan tanítás, ami, nem tudom pontosan, ez hogyan történhetett, de nyilván meg van ennek az oka, de felleltározza az emberi élet szinte minden helyzetét. És ennyiben egy jogász számára különös varázzsal bír.

Nos, csupán annyit szerettem volna ezzel mondani, tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Testvérek, hogy a Biblia egyik fontos jellemzője, amit a közéleti embernek jó tudnia, hogy nem úgy általában fogalmaz meg ítéleteket és értékelést a világról, hanem konkrétan az adott helyzetben. Segít például beazonosítani a helyzetet, amiben vagyunk. Nézzük ezt a világválságnak mondott pénzügyi válságot! Mit is hallunk? Azt halljuk idehaza, azt hallottam tegnap Brüsszelben, hogy okosan elmagyarázták nekünk, milyen gazdasági, pénzpiaci és kormányzattechnikai összetevői vannak annak a hibasorozatnak, amely most a megrendülés szélére sodorta a világ pénzügyi rendszerét. De alig hallunk arról a tényről, hogy ezt a válságot valójában emberek okozták. Ez egy ember okozta válság. Nagyon egyszerűen kifejezem magamat: loptak, csaltak, hazudtak, hamisítottak, eltitkolták a valóságos tényeket, és mindezt azért tették, hogy minél több pénzhez juthassanak. Vagyis kapzsiság, mértéktelenség húzódik meg a mostani pénzügyi válság legmélyebb dimenziójában. Ez adja a megfejtését ennek a helyzetnek.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Ez az a pillanat, amikor az embernek fel kell tennie azt a kérdést, milyen az az emberkép – és itt folytatom Tőkéczki tanár úr gondolatát –, amely a modern pénzügyi rendszer, általában a modern kapitalizmus kiindulópontját jelenti. Leegyszerűsítve: amit liberális emberképnek szokás mondani antropológiailag helyes feltételezésekből indul-e ki. És a mostani válság világosan megmutatja, hogy a liberális világfelfogás antropológiailag hibás kiindulópontot választott. Leegyszerűsítve ez a gondolat annyit tesz, hogy arra kell törekedni, hogy az ember minél inkább kiszélesíthesse az autonómiáját, minél inkább megvalósíthassa önmagát, és hogyha ez bekövetkezik, akkor az emberben lakozó jó kiárad, és a világot is jóváteszi. Ez a válság, amiben most vagyunk, arra emlékeztet bennünket, hogyha az emberben benne lévő adottságok mindenfajta szabály, korlátozási keret nélkül kiáramlanak, akkor az a veszély fenyeget bennünket, hogy nemcsak a jó, hanem a rossz is kiárad. A konzervativizmusnak ez a kritikája a liberalizmussal szemben, amelyben elmondja, hogy a liberalizmus miközben a jót akarja terjeszteni, nem számol azzal az adottsággal, hogy az emberben jó és a rossz hajlamok egyszerre vannak jelen, és a kiáradás a konzervatívok felfogása szerint, ami „A liberalizmus kritikájában” olvasható, nemcsak a jó, hanem a rossz kiáradását is magával hozza.

Azonban, tisztelt Hölgyeim és Uraim, mindez emlékeztet bennünket arra is, hogy a Biblia antropológiája más, mint a liberális vagy az azt kritizáló konzervatív antropológia. És ha jól értem, amit az Írás mond, valami olyasmit beszél, hogy nem arról van szó, hogy a jó is meg a rossz is kiárad, hanem hogy magától csak a rossz árad ki. A jó csak akkor árad ki, hogyha valamifajta kegyelemben részesülünk, és megtaláljuk azt a talapzatot, amelyre állva a bennünk lakozó jót elő tudjuk hívni, és kiáradásra tudjuk bírni. Azt kell mondanom tehát, hogy soha, legalábbis mióta én a közéletben forgolódom, nem volt olyan kedvező világhelyzet a bibliai antropológia számára, mint a mostani válságban. Csak nem szabadna engednünk, hogy a válság értelmezése pénzügytechnikai, közgazdasági vagy jogi természetű maradjon. Most kellene a keresztyén közösségeknek, a kereszténydemokrata politikusoknak rámutatni a válság antropológiai gyökereire és kimutatni azokat az összefüggéseket, amelyeket próbáltam én is most itt, Önök előtt szóba hozni. Ez egy nagy lehetőség, amellyel élnünk kell. Érdekes tanulság, de a zárójeles megjegyzés messzire vinne, hogy Európa ezt sokkal rosszabbul teszi, gyengébben teljesíti, mint az Egyesült Államok. Ha megnézzük a mostani válság feldolgozásának, mondjuk úgy, hogy antropológiai diemnzióit, Európában erről alig van szó. Tegnap Brüsszelben például egyáltalán nem hallottam erről, és amikor felvetettem, akkor kicsit meglepetten néztek rám. Az Egyesült Államokban pedig erről van szó elsősorban: a kapzsiságról, a mértéktelenségről, arról a nyomásról, amely a nagy világcégek vezetőinek körében kialakult az elmúlt három-négy évben, amikor úgy érezték, hogy most lehet iszonyú vagyonokat keresni. A felelősséggel tartozó emberek nem az értékek, hanem a pénz begyűjtésének versenyszámában neveztek be, és hoztak létre olyan, valóságos értéket nem képviselő pénzügyi termékeket, kötvényeket, amelynek eladása révén ők meggazdagodtak, mások pedig tönkrementek. Az ide vágó bibliai sor nagyjából így hangzik: „Mert minden rossznak gyökere a pénz szerelme: mely után sóvárogván némelyek eltévelyedtek a hittől, és magokat általszegezték sok fájdalommal”.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Ennyit talán a válságról. Ezek után hadd mondjak néhány szót, néhány gondolatot, ha megengedik, a beszédről és a cselekvésről. Hiszen itt is a magamfajta politikusok, közéleti érdeklődésű emberek számára találhatunk eligazítást az Írásban. A Biblia szembeállítja egymással a felesleges beszélgetéssel a cselekvést. Kiolvasható az Írásból, hogy az ideális állapot az, amikor a szó és a tett nem két különböző dolog, hanem ugyanannak a történésnek két oldala. Nem vagyok sem teológus, sem nyelvész, de valahol azt olvastam, hogy a Biblia eredeti nyelvében nincs is külön kifejezés a szóra és a tettre. Sem a görögben, sem a héberben nem találunk külön szót, hiszen a világ is beszéd által, Isten beszéde által teremtetett. Ha jól értem, ez azt jelenti, hogy a prófétákra, az Isten szolgáira bízza a szót, ami egyúttal cselekedet és tett. Közben pedig az Írás az üres beszédet, ami a cselekvést helyettesíti és a valóságot elhomályosítja, mélyen elítéli. Van itt egy apostoli intés, amit a modern politikai életben is szem előtt kellene tartanunk. Így hangzik: „Mert nem beszédben áll az Istennek országa, hanem erőben.” És használ az Írás egy olyan szóösszetételt, amit politikában nem szoktam hallani, de most, amikor ide készültem, sikerült előásnom: a szóharc kifejezést. Így ír Pál apostol: „Ha valaki másképpen tanít, és nem követi a mi Urunk, Jézus Krisztus egészséges beszédeit és a kegyesség szerint való tudományt, az felfuvalkodott, aki semmit sem ért, hanem vitatkozásokban és szóharcokban szenved, amelyekből származik irigység, viszálykodás, káromlások, rosszakaratú gyanúsítások, megbomlott elméjű és az igazságtól megfosztott embereknek hiábavaló torzsalkodásai, akik az istenfélelmet nyerekedésnek tekintik”. Elég kínos ezeket a szavakat olvasni. Ha a Parlamentben felolvasnám, valószínűleg sokan személyes sértésnek tekintenék.

Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim! Azt gondolom tehát, hogy a cselekedet és beszéd, felesleges beszéd, szóharc ügyében is megtaláljuk az eligazítást az Írásban. Hogyan harcol a keresztyén? Van-e különbség keresztyén és nem keresztyén politikus között, amikor harcol a közéletben? Hiszen a közélet a megegyezéseken meg az alkotáson túl gyakran vita, diskurzus, harc, meggyőzés, tehát valahogyan rendelkezni kell egy iránytűvel, amely választ ad a számunkra arra a kérdésre, van-e különbség a politikai harc közben a keresztyén ember viselkedése és a magát a keresztyén közösséghez nem soroló ember viselkedése között.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Szerintem van. A keresztyén embernek, akármilyen keményen is harcol, véletlenül se értsék félre, én nem a puhány harcolás mellett kezdek érvelni, nem az önfeladás mellett, mert ha harc, akkor legyen harc, csak közben pontosan tudjuk, mi ellen harcolunk. Ez különbözteti meg szerintem a keresztyén embert a nem keresztyén politikustól. Pontosan tudja, hogy mi ellen harcol, ugyanis mi nem emberek ellen harcolunk. Nem emberek ellen harcolunk, nem embereket akarunk megbélyegezni, és nem rajtuk akarunk bosszút állni. Nem azért, mintha azt gondolnánk, hogy a bosszú eleve számításba se jöhet, hanem azért, mert tudjuk, hogy nem ránk tartozik. Hogy egész pontosan idézzem ide a vonatkozó mondatot: „Enyém a bosszúállás, én megfizetek” – mondja az Úr a Zsoltárok könyvében. Ez azt jelenti, hogy ez nem a mi dolgunk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, egy keresztyén ember, egy keresztyén közéleti ember, amikor vitatkozik, pontosan tudja, hogy a rossz döntések, a rossz intézkedések és a rossz szándékok ellen harcol. De az embert, akit az Isten teremtett, megkülönböztetjük attól a kártételtől, amelyet okozott. A kártétel ellen elszántan harcolunk, az embert magát pedig rábízzuk a Mindenható Istenre, illetve a Mindenható ítéletére, ahogy mondja „az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa, aki elveszett”. Mellesleg saját magunkat sem árt erre bízni; etekintetben nincs különbség a harcoló felek között.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! A mérce. Mindig itt van a fejemben Antall József miniszterelnök úrnak egy mondata, amit hosszú időn keresztül nem értettem. Miután megértettem, rájöttem, hogy mert túlbonyolítottam, azért nem értettem. A mondat egyszerű és világos, így hangzik: „Európában az ateista is keresztény.” Sokat gondolkodtam ezen, és először arra gondoltam, hogyha van zugivó, akkor nyilván van zugimádkozó is. Erre gondolhatott a Miniszterelnök. De aztán ahogy az ember korosodik, és kibomlik a mondat értelme előtte, rájön arra, hogy nem erről van szó. Tehát nem arra célzott, hogy vannak, akik kifelé eltitkolják hívői mivoltukat, és otthon titokban pedig hívő emberek. A szocializmusban persze ez előfordulhatott, de amikor ezt a Miniszterelnök Úr mondta, már nem volt indokolt ez a magatartás. Tehát valami másról van szó. Nyilván arról van szó, hogy ez az egész kulturális közeg, amiben mi létezünk, ahogyan születünk, ahogyan meghalunk, ahogyan beszélünk, ahogy a szókincsünket összeállítjuk, abban mind ott vannak a bibliai történetek, keresztyén tanok, kifejezések, képek és hasonlatok. Nyugodtan mondhatjuk, hogy hívő és nem hívő egyaránt az anyatejjel szívta magába az alapvető keresztyén tanokat. Vagyis a konklúzió: kulturális és morális értelemben az európai ember nem tud kibújni a keresztyén bőréből.

Ebből két dolog következik az én számomra, illetve a politika számára. Az első, hogy senkinek sem érdemes azzal vesződnie, hogy megpróbáljon kibújni a bőréből. Ez a politika világában azt jelenti, hogy nem érdemes az európai politikusoknak olyan alkotmányt összeállítani, amelyben azt az egyszerű tényt eltitkolják, hogy Európának keresztyén gyökerei vannak. Az egész alkotmányozást, ha innen nézzük – dicséretre méltó jogászi teljesítmények mellett – egy állandó önmegtagadási folyamatként látom, ahol megpróbálnak kibújni az európai alkotmány megfogalmazói a maguk Isten-adta, történelem adta, kultúra adta, erkölcs adta keresztyén űrből. Nem érdemes tehát semmilyen indokkal tagadni, elhallgatni vagy elbagatellizálni, vagy afféle választható opciónak beállítani azt a tényt, hogy Európa keresztyén. Értelmetlen vállalkozás olyan európai társadalmat elképzelni, amelyikben az emberek végsősoron nem a tízparancsolat morális mércéjéhez mérik szavaikat és tetteiket. Mert a Bibliát el lehet távolítani egy lakásból, de ha valaki csak egyszer is hallott a tízparancsolatról, akkor azt az életben többé a fejéből kiverni nem tudja.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Ez a tény pedig, mármint hogy Európában még az ateista is keresztyén, egy nagy lehetőség a megújulásra, amelyre kétségkívül szüksége van nemcsak Magyarországnak, de az egész kontinensnek. Van egy közös kulturális és morális örökség, egy erős alap, amiből ki tud indulni a megújulás. Nem a megújulás alapjait kell megtalálni, mert azok adottak, azok megvannak, hanem ebből kell levezetnünk azokat a tanácsokat, javaslatokat, programokat, amelyekre szüksége van az európai és a magyar embernek a XXI. században.

Mi a titka annak, hogy a keresztyénség, illetve az azt körvonalazó Biblia ilyen erős és mellőzhetetlen, meghaladhatatlan tanításnak tűnik az európai ember számára. Ha megengedik, erről még mondanék néhány szót. Én egy nonkonformista nemzedékhez tartozom. Tehát szeretnék ezen változtatni, de nem megy. Ez habitussá válik egy idő után, abban a korban születtünk, valamikor a hatvanas évek elején, abban a korban nőttünk föl, amikor a nyugatitól ugyan eltérő módon, de valahogy, titokzatos módon csak beszivárgott a nonkonformista viselkedésmód rendje a mi életünkbe is, ahol nem a szülők követése, hanem a vitatkozva meghaladása volt a parancs. Eszerint is éltük a gyerekkorunkat. Eszerint jártunk, azt gondolom, iskolába. Ezért vannak tele az egykori üzenőfüzeteink mindenféle figyelmeztetésekkel, és ezért számítunk nagyon sokan még mind a napig is gyakran fenegyereknek a politika világában, de ettől nem tudunk szabadulni.

Mi az a sajátosság, ami ezt a tanítást, amelyet a Biblia foglal össze a számunkra, mindenki számára, a hagyománykövetők és a nonkonformista életösztönű emberek számára is különlegessé teszi? Azt gondolom, hogy talán az, hogy az európai ember életének legfontosabb dilemmáját állítja középpontba. Ugyanis az én számomra a Biblia elsősorban a szabadságról szól. Arról szól, szabad-e a korlátokat és a szabadságot egymással szembeállítani. És a magam fajta, hatvanas években született nemzedék ezt örömmel tette. Szembeállítani a szabadságot és az emberi létezéshez nélkülözhetetlen korlátokat. És ma pedig, ha az ember már közeledik az ötvenes éveihez, akkor rájön arra, hogy a Biblia arra tanít bennünket, hogy a szabadságot és annak korlátait nem szabad egymással szembeállítani. Egyben személyes segítséget is nyújt a magamfajta generáció számára a Szentírás. Mire is gondolok, pontosan, engedjék meg, hogy Chesterton néhány sorát most itt felidézzem. Ez az a példatörténet, amelyik már megvilágítja azt, amiről beszélek. Így ír ő: „Lehetséges, hogy a keresztény tanítás és fegyelem olyan, mint egy fal, de ez a fal játszóteret kerít be. A kereszténység az egyedüli keret, melyben a pogány öröm fennmaradhatott. Képzeljük csak el, hogy gyermekek játszadoznak a tengerből magasan kiemelkedő sziget gyepes ormán. Míg a szirt szélén ott állt a fal, a legbolondabb játékba is nyugodtan belevethették magukat, s a sziget olyan lett, mint egy lármás gyerekszoba. Ám egy napon leomlott a fal, és elébük tárult a veszély a maga meztelenségében. Nem zuhantak a mélybe, de mikor barátaik visszatértek, ott találták őket összebújva és dideregve a sziget közepén, és ajkukon elnémult a dal.” Valószínűleg ez a történet, amely a szabadság és annak szükségszerű korlátairól a legbeszédesebben szól hozzánk.

Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim! Én azt gondolom, hogy a szabadság iránti vágy az európai emberből sohasem vész ki, mindig is az egyik legfontosabb lokomotívja marad az európai történelemnek, és nekünk kereszténydemokratáknak, a kereszténydemokraták politikai családjába tartozó közéleti embereknek azt érdemes elmondani mindig a felnövekvő fiatal nemzedék számára, hogy a szabadság és annak korlátai szorosan összetartoznak.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Ezt másképpen megfogalmazva úgy is mondhatom, hogy kell, hogy legyen egy mérce, amellyel mindig megmérjük magunkat. Kell szabadság, kell kreativitás, innovatív politika, de kell, hogy legyen egy mérce, amely mindig a tetteink megítélésének kiindulópontja maradhat. Ha ennek a mércének a megfogalmazásáról kell néhány mondatot mondanom, akkor ott kell folytatnom, ahol Tőkéczki László abbahagyta: az írástudók felelősségéről. Mert ezt a mércét újra és újra meg kell fogalmaznunk, újra és újra képekbe kell öntenünk, és meg kell jelenítenünk a közéletben. Ez az írástudók felelősségét veti fel. Kétségkívül mindenkinek megvan a maga felelőssége azért, hogy Magyarország oda jutott ma, ahol áll, ahova esik. De ebben az írástudók felelőssége kétségkívül kitüntetett. Én emlékszem, 2006 nyarán olvastam egy írást, miután senkit sem szeretnék megszégyeníteni, ezért név szerint nem fogom megidézni. Csak utalok a legnagyobbnak tartott, ma élő magyar közgazdászra, aki az írástudók felelőssége témakörben maradandót alkotva – ahogyan az amerikai mondaná – elérte azt a pontot, ahonnan már nincs visszaút, ahol azt találta mondani: az nagyon helyes, hogy az ország bizonyos vezetői megtévesztették és becsapták a magyar népet, mert ha nem ezt tették volna, akkor valami még nagyobb baj következett volna be. Ez még nagyobb baj még mi volnánk… Ha valaki esetleg nem értené a finom utalást.

Azt szeretném csak ezzel mondani Önöknek, hogy írástudók felelőssége ebben a korban, amikor a mércétlenségtől szenved az ország, sokkal súlyosabb, mint bármikor korábban, és bátran mondhatom, hogy visszatérjek kiinduló gondolatomhoz, a liberális antropológia talaján álló írástudók – sajnos, fájdalmas, azt kell mondanom – semmit sem tudnak nekünk mondani, amit használni tudnánk a XXI. században. Pedig ez volt a legelterjedtebb írástudófajta az elmúlt húsz évben Magyarországon. Azzal szeretném zárni a gondolataimat, hogy nyilvánvalóan új írástudókra van szüksége Magyarországnak. Olyan írástudókra, akik a Bibliában leírt mércét érthető módon fogalmazzák meg a számunkra, akik ezt a mércét érthető módon és hitelesen képviselik, akik képesek a szabadságot és annak szükségszerű korlátait egyszerre bemutatni, és vonzóvá tenni a fiatal nemzedékek számára.

De Gaulle egy dél-belgiumi, Franciaországból áttelepült jezsuita csoport által működtetett gimnáziumba járt, ezért ismerjük azt a jelmondatot, ami ennek a gimnáziumban a falára vésetett, és úgy hangzik: „Bármi is történjék, a vonal mindig egyenes marad.”

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Azt szeretném tehát Önöknek mondani, hogy Magyarországon valószínűleg, és persze reményeim szerint miért akarnám ezt én eltitkolni, lesz előbb vagy utóbb, az én reményeim szerint is inkább előbb, mint utóbb politikai változás. De amire rá szerettem volna mutatni a mai rövid hozzászólásomban az az, hogy ez kevés lesz. Az nem lesz elegendő. Ha el is jutunk a politikai változás pontjáig, nekünk ott meg kell fordítanunk a szétesést, lecsúszást és a kicsinyhitűséget. Ezért mindenekelőtt Magyarországnak nem is politikai fordulatra van szüksége, hanem lelki fordulatra. A kérdés csak az, lehetséges-e lelki fordulat Magyarországon politikai fordulat nélkül? Erre nem tudok válaszolni. De azt biztosan tudom, hogy a politikai fordulat lelki fordulat nélkül szinte semmit sem fog rajtunk segíteni. És ennek a lelki fordulatnak az elérésében biztos vagyok, hogy a keresztyén közéleti emberek, a protestáns egyházak, azon belül pedig a református egyház kiválóságai a jövőben is számíthatnak egymásra. Ehhez kívánok mindannyiuknak sok erőt és jó egészséget!

Köszönöm szépen!


orbanviktor.hu