Tisztelettel köszöntöm Önöket, én is jó napot kívánok!

 

Mindig könnyebb, ha van előzenekar. Ha az előzenekar nagyon kurta, akkor persze a helyzet nem könnyebbedik igazán. Így azt a lehetőséget, hogy az előttem szólóhoz kapcsolódóan mondjam el a mondandómat, most elveszítettem, de miután a külügyminiszter úrral ma délután a kormányülésen úgyis találkozom, ezért csak Önöket érte veszteség.

 

Ami a dolog lényegét illeti, szeretném én is kifejezni a magyar kormány részéről a köszönetünket, amiért az elmúlt, szerintem izgalmas időszakban eltelt egy esztendőben Önök az erejüket megfeszítve képviselték Magyarország érdekeit a világ legkülönbözőbb, izgalmas pontjain. A miniszter úr velem való egyeztetés nélkül előadást, pontosabban beszédet ígért. Én szeretném a mércét lejjebb szállítani, tehát beszéd nem lesz. Esetleg megalkudhatnánk egy előadásban is. Szerintem a ritka lehetőség, hogy évente egyszer így látjuk egymást, talán ennél is közvetlenebb formát igényel, úgyhogy előadás se lesz. Talán egy rövid áttekintésre szeretném visszaminősíteni az én mondandómnak a státuszát. Általában azt szeretném mindenkitől kérni, hogyha az elmúlt egy évről beszélgetünk, és próbálunk ez alapján irányokat találni a következő egy év munkájához, akkor egy-két mondatba sűrítsük össze mindazt, amit elvégeztünk. Tehát legyen közös kiindulópontunk.

 

Amikor gondolkodtam, hogy mégis hogyan tudnám az Önök számára ezt a sűrítményt előállítani, akkor nagyon jókedvűen végeztem ezt a munkát, mert megpróbáltam összevetni az Önök teljesítményét meg Magyarország teljesítményét annak a szűkebb környezetnek a teljesítményével – most nevezzük Európai Uniónak –, amely egyébként a mi létközegünket alkotja. Elég jókedvűen vetettem papírra egymás után azokat az állításokat, amelyeken nyugodhat az egy évet röviden értékelő mondat, amely nagyjából úgy hangzik számomra, hogy, miután az euró válsága szemben a korábbi reményeinkkel, miszerint az gyors lefutású lesz, nem teljesült, és az euró válsága egy elhúzódó, lassacskán már történelmileg is értelmezhető időszakká válik, ezért a fő kérdés egy külügyi munka megítélésénél – azt hiszem – az, hogy a válságkezelésben, tehát a nem tőlünk kiindult, nem általunk okozott válság kezelésében melyik ország, melyik diplomáciai testület, melyik kormányzat milyen teljesítményt nyújt. Ha így nézzük a dolgot, akkor azt kell mondanom, hogy Magyarország remekül teljesített. Ebben az Önök munkája benne van. Nyugodtan mondhatjuk, hogy általában Közép-Európa sokkal sikeresebben kezeli az európai gazdasági válságot. Úgy tűnik, hogy sikeresebben keresi az abból kivezető utat, mint a hagyományos európai uniós területek, és ezen belül is Magyarország figyelemre méltó sikerrel kezeli a válságot. Szerényen, de magabiztosan mondhatjuk azt, hogy válságkezelés tekintetében az elmúlt év azt bizonyította, hogy jobbak vagyunk, mint azok az országok, amelyek valójában a válságot előidézték, vagy akiknek a területén egyébként a válság elsősorban jelentkezik. Szerintem ez egy olyan reális mérce, egy olyan reális szempontrendszer, amely alkalmat ad arra, hogy egy reális értékelést alakítsunk ki az elmúlt egy évben végzett munkánkról. Ebben a kontextusban gondolkodva a mögöttünk hagyott egy évről és elmélkedve az előttünk álló esztendőről – reményeim szerint a nap eseményei majd ezt igazolják nekünk – egy jókedvű nagyköveti értekezletre van okunk. Mindenkinek azt szeretném javasolni, hogy nyilván egyikőjük munkája sem hibátlan, ezzel még a miniszterelnök sem hízeleghet magának, tehát nincs olyan külképviselet-vezető, aki ne tudna javítani a munkáján, olyan szám, amihez még egyet ne lehetne hozzáadni, olyan nincs, tehát a lehetőségek végtelenek. De összességében – ezt a megszorító megjegyzést leszámítva – nyugodtan mondhatjuk azt, hogy az elmúlt egy évben, egy rendkívül nehéz időszakban, rendkívül nehéz nemzetközi környezetben, rendkívüli megértési problémákkal küszködve a belpolitikai döntéseink és a nemzetközi összefüggésrendszer tekintetében a magyar diplomácia kiválóan állt helyt.

 

Ezek a találkozók, amelyek minden évben egyszer megismétlődnek, lehetőséget adnak arra, hogy a történések kontextusát próbáljuk valahogyan megrajzolni. Ugyanis az én, lassacskán a húsz-egynéhány évet meghaladó, hazai és nemzetközi politikai tapasztalatom azt mondatja velem, hogy a bajok a belföldi kormányzás és a külkormányzás összefüggéseiben akkor jelentkeznek, hogyha más kontextusban látja, értelmezi a saját munkáját a kormányzat, tehát a magyar belpolitikai vezetés, és egy másik kontextusban értelmezi a munkáját a külképviseleteken dolgozó vezetőink világa. Ha ez a két értelmezési keret eltér egymástól, abból súlyos konfliktusok adódnak: kudarcok egyfelől, másfelől pedig konfliktusok a magyar belpolitika és a külképviseletek munkáját koordináló kormányzati szelet, a Külügyminisztérium, illetve az ott dolgozók között. Tehát nagyon fontos, hogy a magyar belpolitikai vezetés és a magyar politikát külföldön képviselő és megvalósító külügyi munkatársi világ azonos kontextusban értelmezze a helyzetet. Nem mondom, hogy azonos módon kell gondolkodnunk a világról. Szép volna, de tekintettel az európai hagyományokra ez nem lehetséges. Egy olyan kultúrkörben, ahol az ember egyszerre esik térdre a saját kulturális tradíciói előtt, és egyszerre viszonyul kritikusan hozzá, márpedig a felvilágosodás óta az európai kultúrkör ilyen, egy ilyen kultúrkörben nem várható el, hogy mindenki minden fontos dologról ugyanazt gondolja. Ezzel az igénnyel nem is állunk elő. Tehát szabad mindenkinek teljesen mást gondolnia, mint amit a minisztere, horribile dictu talán mint a miniszterelnöke. Az is lehetséges. Ugyanis a dolognak nem az a lényege, a munkánknak nem az a lényege, hogy mindenről ugyanazt gondoljuk. A munkánknak az a lényege, hogy amikor cselekszünk, akkor mindannyian ugyanabban a kontextusban értelmezzük a tennivalónkat. És hogyha jól van vezetve egy egység – legyen szó egy belkormányzati minisztériumról vagy egy külügyminisztériumról –, ha jól van vezetve egy egység, és a kontextus azonos, és a feladat világos, akkor az az egység jól fog teljesíteni. Ez az, ami elvárható szerintem kölcsönösen egymástól. Mi világosan szabjuk meg a célokat, egyértelműen fogalmazunk a kontextust illetően, és Önök pedig az így kiadott feladatokat ebben a kontextusban értelmezve a legjobb tudásuk szerint hajtják végre. És egy másik esemény az, amikor este összejövünk, akkor megbeszélhetjük azt, hogy egyébként van-e értelme annak, amit csinálunk, de ez egy másik beszélgetés, és talán a külügyi munka legizgalmasabb része is. Régi hagyomány ez Magyarországon a politikában.

 

Én magam már nem tudom, hogy ez miért és hogyan alakult ki, de szerintem több mint száz éves múltra tekint vissza, hogy a magyar külügyi állománynak nagyon erős az önreflexiós képessége. Ez ha a kötelesség elé kerül, akkor problémákat okoz, ha munka helyett van önreflexió, az problémákat okoz, ha azonban elmarad, akkor elveszít a politikai vezetés egy nagyon fontos attribútumot, hozzájárulást. Ezért az egy fontos dolog, hogy megtaláljuk azt az egyensúlyt, ami a feladatok fegyelmezett, kötelező végrehajtása és az egész munkánkra történő reflektálásból fakadó szellemi energia kinyerése között van. Nem tudom, világos-e, amit próbálok mondani? Mind a két dologra szükségünk van. Csak fegyelmezett katonákkal lehet jó eredményt elérni, de nem olyan jó eredményt, mint hogy ha a fegyelmezett katonák úgy egyébként esténként értékelik nemcsak a kiadott feladatok végrehajtása szempontjából, hanem tágabb összefüggésben is a saját munkájuk értelmét. A külügy kifejezetten csábít szerintem erre a fajta magatartásra és életformára, életvitelre és szakmai megközelítésre. Egy olyan bonyolult közegben kell értelmezni újra és újra azt, ami történik, és ez intellektuálisan kifejezetten csábító. Én szeretném, hogyha a magyar külügyből nem veszne el ez a fajta intellektuális izgalom, késztetés, alkotókedv, innováció, meg azt is szeretném, ha ez nem menne a munka rovására. Na, ez a nagyon nehéz egyensúly és feladat, amit a külügyminiszter úrnak kell az Önök segedelmével a külügy tekintetében megteremteni. Ezért, János, sok sikert kívánok a következő időszakra nézve is!

 

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

 

Akkor talán beszéljünk egy kicsit a kontextusról! Beszéljünk arról az összefüggés rendszerről, arról a képkeretről, amelyen belül értelmet nyer mindaz, amit teszünk. A kiindulópont talán, amely a közös értelmezési keret megteremtése szempontjából döntő lehet, a nyugati világ állapotának megértése. A magyar kormányzat kiindulópontja az, hogy az euróövezet válsága a következő évekre is meghatározó eleme marad az európai politikának. Semmilyen reményt nem látunk arra, legalábbis józan ésszel igazolhatóan létező forgatókönyvet és reményt nem látunk arra, hogy annak a válságtömegnek – majd ezeknek az egyes elemeiről kicsit beszélgethetünk itt a délelőtt során –, amelyet fölhalmozott Nyugat-Európa, amelynek a kanócát persze nem Nyugat-Európa gyújtotta meg, hanem Amerikában gyújtották meg, hiszen a válság onnan indult ki, de annak a gyúanyagnak, amely fölhalmozódott Európában, a kezelése rövid távon, lezárható formában, egy egy-két éven belül megszülető új európai gazdasági és politikai rend formájában nem várható. A magyar külügyi állománynak arra érdemes fölkészülnie, hogy a munkáját az európai válságközegben fogja végezni a következő években is. Ráadásul a válság az, amely tisztán pénzügyi természetűnek indult, időközben újabb és újabb területekre terjedt ki, még pontosabban fogalmazva kiderült, hogy más területeken is léteznek válságok, még hogyha azok nem is tolakodtak elő olyan látványos formában, mint a pénzügyi válság. Kiderült, hogy van egy reálgazdasági válságunk is, amit, mondjuk úgy, hogy a politikai kapitalizmus nyelvén – vannak ezek a nyelvek, amelyen a lebutított közgazdaságtant és a lebutított történelmet vegyítik, és még vizsgáznunk is kellett belőle –, szóval ezen a rossz bikkfanyelven úgy szoktak nevezni, hogy versenyképességi probléma. Tehát van egy reálgazdasági válság, ami versenyképességi problémaként jelenik meg a nyilvánosság előtt, és van egy politikainak mondott válság is, amit azonban én inkább vezetési válságnak tekintenék. Három helyen szűnt meg a bizalom ma a nyugati világban, elsősorban Európában: megszűnt a pénzpiacon, megszűnt a gazdasági életben, és megszűnt a választók és a vezetők közötti viszonyban is. Ezért beszélünk egyszerre egy pénzpiaci válságról, egy reálgazdasági válságról, és – maradjunk ennél a kifejezésnél: – egy politikai válságról.

 

Természetesen nem azért jöttünk össze, hogy – miután magunkat jól megdicsértük a remekül végzett munkánk okán, utána – lehordjuk a többieket, hogy ők meg milyen rosszul csinálják. Nem javaslom, hogy ezt a nagyképű megközelítést vegyük magunkra. De mégis, az európai válságkezelés 2008-tól máig tartó időszakát értékelve nyugodtan elmondhatjuk, hogy sikertelen. Nyugodtan elmondhatjuk azt, hogy a meghatározó motívuma az európai politikai vezetőknek, amikor szembesülnek a válsággal, hogy az egy rövid időhorizont. Ez a meghatározó motívum. Ez összefügg a demokrácia természetével, hiszen négyévente választások vannak. 2008 óta eltelt négy év. Ha igaz, hogy még jó néhány évig eltart a válság, akkor szinte nincs olyan európai vezető, aki ne kerülne belpolitikai választói megmérettetés elé a válságszakaszban. Ezért nagyon nehéz egy ilyen helyzetben elvárni az európai vezetőktől, hogy egy történelmi léptékben jelentkező, időtávját tekintve is történelmi léptékben jelentkező válság esetében ugyanazon az időhorizonton adják meg a választ, mint amilyen horizonton a válság megjelent. Ezért ma a legfeszítőbb és gyakran legfrusztrálóbb érzés Brüsszelben ma az, hogy látjuk, hogy a válságnak és a válságot okozó gondoknak történelmi perspektívái vannak, az arra adandó válasznak pedig csak rövid perspektívája van. Még egyszer mondom, miután Európa egy demokratikus vezetési modellt választott magának a II. világháború után, ez nem kritika a részemről, hanem egész egyszerűen annak az érzékeltetése az Önök számára, hogy van egy beépített probléma, amely nem segíti, bár bizonyos szempontból talán segíti, de más szempontból pedig kifejezetten nehezíti az európai válságkezelést.

 

Ilyen hosszú, udvarias bevezető után kilyukadok oda, amit mondani akartam, hogy lényegében a felelősség áthárítása és a döntések eltolása az a politika, ami ma jellemzi az európai válságkezelést, aminek a magyarázata az előbb elmondott európai történelmi hagyomány. Ugyanakkor az európai frusztráltságot növelendő azt is tudja mindenki, nyilván az Önök kollégái is éppúgy, mint az én kollégáim, hogy a válság magától meg nem fog elmúlni. Pedig minden válság véget ér egyszer, de a válság magától nem fog elmúlni. Tehát valamit csinálni kellene annak érdekében, hogy ne csak a válság éppen aktuális, előttünk álló, néhány, rövid hónapban megjelenő kellemetlenségeit kezeljük, hanem valahogyan a bajok gyökeréig is nyúlnunk kellene. Ugyanakkor érzékeljük az erre való képtelenségünket is. Mondok egyetlen példát erre. Biztos Önök is látták már, hogy a főnökünk – ha szabad így fogalmaznom –, Van Rompuy úr, a miniszterelnökök munkáját szervező elnök készített egy dokumentumot, amelyet egy interim jelentés formájában valamikor az ősszel és a lezárás szándékával talán télen meg fogunk vitatni, amely az európai továbbépítkezésnek az építőkockáit tartalmazza. Önök persze nem pártpolitikai harcosok, ezért nem biztos, hogy pontosan tudom majd használni itt azt a képet, amit hasonlatként mondani fogok, de elég gyakori a mi, tehát a pártpolitikai harcosok világában, hogy amikor szembesülünk egy problémával, ami vagy kényelmetlen, vagy nem tudjuk, hogyan kéne megoldani, vagy tudjuk, hogyan kéne megoldani, de valamilyen okból úgy látjuk, hogy nincs eszközünk, hogy megoldjuk, akkor legjobb azt félretenni, és el kell kezdeni beszélni a Holdról, a holdutazásról vagy a Marsról. Amikor itt van előttünk egy olyan probléma, aminek a gyökere mégiscsak abban áll, hogy a német gazdaság versenyképessége nagyságrendekkel meghaladja a vele közös pénzt használó országok versenyképességi szintjét, és ezért a német termékek lényegében egy óriási külkereskedelmi és fizetési mérlegtöbbletet hoznak létre Németország javára, mondjuk, a déli államok rovására, és nyilvánvalóan ez az a probléma amit meg kéne oldanunk, erről Önök nem fognak találni egyetlen mondatot sem ebben a dokumentumban. De találnak a bankunióról, a politikai legitimációról, a Jóisten tudja, még mi mindenről, amit mi a politikában úgy hívunk, hogy Hold-stratégia. Amikor egy ilyen papírt megkapok, akkor rögtön tudom, hogy ez egy Hold-stratégia, megoldani nem tudjuk a problémákat, ellenben remek közös dokumentumot fogunk tudni szerkeszteni a Marsra küldendő delegációkról vagy a Holdra küldendő megfigyelőkről. Ez a diszkrepancia a válság igazi természete, igazi kérdései meg az ezzel foglalkozó dokumentumok között, ami megfigyelhető, jól mutatja, indirekt módon lényegében bevallja, hogy ma az európai politikai vezetés csak nagyon korlátozott mértékben képes arra, hogy szembesüljön az igazi problémákkal. Na ez az, amiért megkockáztatható az a kiindulópont, hogy Önöknek a munkájukat a következő egy-két évben még egy sikertelen, elhúzódó vagy csak közép- és hosszú távon sikeres, rövid távon sikertelen európai válságkezelési közegben kell majd elvégezniük úgy, hogy közben erről azért ilyen nyíltan ne beszéljenek. Nekem is lesz majd épp elég bajom, miután itt van a média, és majd mindenfajta kritikákat kapok azért, amit elmondtam. Önök ezt nem vállalhatják. Ez a miniszterelnök luxusa. Az én fizetésemben ez benne van, az Önökében nincs. Tehát Önök erről a problémáról, amiről én beszéltem, ilyen nyíltan egyáltalán nem beszélhetnek természetesen, hanem az elismerés hangján kell szólni minden erőfeszítésről, amelyet a többi ország a sikeres válságkezelés érdekében tesz úgy, ahogyan Önök ezt a diplomácia iskolájában tanulták, ahogyan ezt tenni kell, de a dolog lényege, ha már összejöttünk, hogy megértsük, hogy a következő egy évben milyen munkát kell elvégeznünk, szóval a bajok gyökere az valahol itt van. 

 

Ez azt jelenti, tisztelt Hölgyeim és Uraim, beszéljünk egyenesen, hogy ma teret, időt, piacokat és befolyást veszít Európa. És ennek a hatásai alól Magyarország nem tudja kihúzni magát. Ennek a hatásait képes befolyásolni, képes valamelyest alakítani, de kivonni magát nem képes. Ezért nekünk tudomásul kell vennünk, hogy az a mondat, bármilyen fellengzős mondatnak is hangzik, nem egy irreális szövegezés, amely úgy hangzik, hogy a legnagyobb reményünk, amiért érdemes imádkoznunk, az, hogy a rossz európai válságkezelés ne húzzon bennünket vissza. Ez a következő évvel összefüggő legnagyobb európai reményünk. Tekintettel arra, hogy a válságkezelés, amit mi választottunk a magyar nemzetgazdaság szempontjából hasznosnak ítélve azt, más természetű, mint amit Európa választott, és a mi értékelésünk az, hogy a mi válságkezelésünk kecsegtet sikerrel már rövid távon is, az európai válságkezelés pedig nem. Sőt, hogy ez ne tűnjön egy váteszi magyar pozíciónak, hiszen nem az, tegyük hozzá, hogy nemcsak hogy a magyar válságkezelés sikeresebb, hanem a közép-európai válságkezelés is sikeresebb. Nagyon régen szembesültünk ehhez hasonló jelenséggel, de ma nyugodtan kimondhatjuk, hogyha Közép-Európába Lengyelországot, Csehországot, Szlovákiát és Magyarországot soroljuk, akkor azt biztosan mondhatjuk, hogy a négy országból három kiugróan sikeres a válságkezelésben – ebben a háromban mi éppen nem vagyunk benne –, és a negyediknek jó esélye van arra, hogy csatlakozva a három másik sajátos gazdaságpolitikájához, gondolkodásmódjához és válságkezeléséhez, szintén sikeressé váljon. Bármennyire is nehéz ezt egy diplomáciai karnak – ahol az önbecsülés nyilván egy fontos szempont – elfogadnia, mégis kérem, hogy fogadják el. Kicsit csökkentsük az arcunk méretét és a mellkasunk térfogatát.

 

A helyzet ma úgy áll, hogy bár kétségkívül sikeresebbek vagyunk a válságkezelésben, mint a nyugatiak, de nem vagyunk olyan sikeresek, mint a lengyelek, a csehek és a szlovákok. Természetesen meg tudjuk magyarázni ezt a jelenséget. Leginkább azzal tudjuk magyarázni, hogy a válságkezelés sikerességét döntően befolyásolja az államadósság mértéke, mert az államadósság mértéke a válságkezelés lehetőségeit, mondjuk úgy, hogy manőverezési lehetőségeit meghatározza: ha magas, csökkenti azt, ha alacsony, pedig növeli. A lengyeleknek, a cseheknek és a szlovákoknak az alacsony államadósság miatt a válságkezelésre egy szélesebb manőverezési lehetőségük van, mint nekünk, magyaroknak. Ezért is sikeresebbek, ha a sikert most elsősorban a számokban kifejezhető sikerként fogjuk föl. Nyugat-Európa pedig azért tűnik a közép-európaiaknál sikertelenebbnek a válságkezelésben, mert a 2008-ban kirobbant pénzügyi válságra egy olyan rövid távú választ adott, amely egy hosszú távú válságot idézett elő, vagyis az államadósság megnövelésével vélte kivédhetőnek a pénzügyi válságot. Ezért az államadósságok a 2008-as szintről 2010-2011-re abba a tartományba emelkedtek fel, amit az európai tapasztalatok alapján életveszélyesnek lehet minősíteni.

 

Természetesen minden társadalmi-politikai jelenség számszerűsítése komoly kockázatot hordoz magában, mert a dolgok sosem válnak el olyan élesen egymástól, mint ahogy a számok világában ez történik, de a dolog úgy fest nagyjából, ez az én iránytűm, amivel én dolgozom, hogyha az államadósság 90 % fölé megy, az a reménytelen kategóriában van. Akinek az adott év GDP-jének a 90 %-a fölött, a nemzeti össztermékének a 90 %-át meghaladó szinten van az államadóssága, olyan ország, amelynek nincs reális forgatókönyve arra, hogy önerőből képes legyen visszatérni a kezelhető eladósodottság sávjába. 70 % fölött a veszélyzóna van, 70 és 90 % között van a veszélyzóna. Minél közelebb a 90-hez, annál súlyosabb veszélyzóna ez. Magyarország ebben a veszélyzónában van. Folyamatosan azzal kell számolnunk, az én munkám tekintélyes részét is az viszi el egyébként, hogy ebben a veszélyzónában történő óvatos manőverezésnek a munkálatait kell megtervezni és kivitelezni. A biztonság az 50 %-nál van. Amikor azt lehet mondani, hogy mindenki nyugodtan aludhat egy adott állam polgárai közül, az valahol ott van, ahol az államadósság az 50 % szintjén áll, vagy az alatt van. Észtországban 6 %: ők jól alszanak. Bulgáriában 16 %, ha nem tévedek: köszönik, ők is jól húzzák a lóbőrt. A szlovákok és a csehek 50 % alatt, illetve környékén vannak. És a lengyelek, amely nagy gazdaság, és nagy gazdaságnál nagyobbak a tévedési lehetőségek is, és a statisztika is színesebb világot hoz elénk, tehát a lengyeleknél is úgy gondolom, hogy valahol az 50-55 % között van ez. Ráadásul ott egy alkotmányos adósságfék is növeli a biztonságot. Ezért mondom én azt, hogy a többi közép-európai ország a válságkezeléshez jobb adottságokkal állt oda, állt neki, hozzá, mint ahogy ez Magyarország számára adva volt, hiszen árfolyamtól függően, hogy hogyan számolunk, ugye, Magyarország államadóssága 80 % fölött volt a 2010-es választás időszakában, és innen jöttünk most le, szintén árfolyamfüggő, hogy hogyan számolunk, valahova a 75 és a 80 %-os sávba. De nem vagyunk a 70 % alatti sávban. Amit mondani szerettem volna, az, hogy nekünk meg kell akadályoznunk, hogy egy olyan európai válságkezelésnek legyünk a részesei, amelynek következtében az államadósságunk ismét növekedésnek indul. Ezt kell mindenképpen megakadályoznunk.

 

Én tudom, hogy Magyarországon nagyon sokan, érdekes módon nemcsak bal-, hanem jobboldalon is fogadták egyfajta megkönnyebbüléssel, de legalábbis reménykedő sóhajjal az új francia elnök hivatalba lépését, mert azt gondolták, hogy a szigorú német, bizonyos pénzügyi szempontokból és fegyelemből nem engedő megközelítéssel szemben egy új megközelítés jelenik majd meg Európában. És lehet, hogy ennek valóban örülhetünk is. De egy dolog biztos: hogyha ennek a következménye végül is az lesz, hogy egy olyan európai válságkezelési szakaszba lépünk, amikor az államadósság növelése ismét bocsánatos bűn lesz, akkor az a magyar nemzeti érdekekkel élesen szembenálló európai fejlemény lesz. Ezért nekünk nem szabad támogatnunk semmilyen olyan európai válságkezelést, amely akár átmeneti levegőhöz jutás érdekében, akár valamilyen hosszabb távú teória alapján azt gondolja, hogy az államadósság átmeneti növelésével lehet kezelni a válságot. Ez a magyar belpolitika, a magyar társadalompolitika, a magyar gazdaságpolitika és a magyar külpolitika egyik sarokköve. Ebből nem engedhetünk. Ezért Magyarország továbbra is az adósság szintjének 70 % alá csökkentését, ezzel párhuzamosan az ebből fakadó költségvetési szabályok, fegyelem és mértékek betartását és a mindehhez kapcsolódó fegyelmezett állami gazdálkodási rendszert kell, hogy kiindulópontnak tekintse. Ebből nem szabad engednünk. Én nem akarom elhelyezni a magyar álláspontot az európai térben abból a szempontból, hogy kihez van közelebb: inkább a németekéhez, ne adj’ Isten a finnekéhez vagy inkább a franciákéhoz vagy a spanyolokéhoz. Ez szerintem beszélgetésnek jó, munkának komolytalan téma. A lényeg az, hogy vannak világos magyar nemzeti érdekek, amelyek bizonyos fajta válságkezelést számunkra kívánatossá, másfajta válságkezelést pedig veszélyessé tesznek, illetve minősítenek.

 

Nyilván amikor most erről a kérdésről beszélünk, akkor a válságkezelés absztrakciós nyelvén beszélünk, de ha teszünk egy kísérletet, amelyet szerintem még külügyeseknél is megengedhető, hogy egy ásónyommal mélyebbre ássunk, s a dolognak megpróbáljuk megnézni egy morális dimenzióját, akkor még inkább látni fogjuk, hogy miért kell Magyarországnak ragaszkodnia ahhoz a válságkezeléshez, amit választott. Ugyanis az államok eladósodásának egy nagyon sajátos folyamatrendszerét figyelhetjük meg, folyamatábráját rajzolhatjuk föl. Tipikusan az államok eladósodása magánhitelekből történik. Az történik, hogy az államok a maguk pénzügyi igényeit, lejáró államadósságaik megújítását, ha a válságkezelésnek adósságnövelésen keresztüli eszközét választják, akkor új források bevonását tipikusan a pénzpiacokról végzik el, ami magántőkét jelent. A válság növekedésével vagy akár egy ország körüli válsághangulat fölerősödésével értelemszerűen az odaadott kölcsönök kamatai és hozamai nőnek. Ezért az államok eladósodásának ma az első számú nyertesei a pénzpiacok, akik finanszírozzák az eladósodó államokat. Most az összeesküvés-elméleteknek azt a világát ne érintsük, amely arról szól, hogy tulajdonképpen az egész folyamatnak ez a célja. Most erről ne beszéljünk, mert akkor, azt gondolom, hogy az értelmes beszélgetés lehetőségét elveszítjük, hanem maradjunk egyszerűen csak annál a ténynél, hogy ma az államok, ha hitelre van szükségük, magánhiteleket kénytelenek felvenni. Minél jobban el vannak adósodva, annál több hitelt, és annál magasabb kamattal. Ugyanakkor ezeknek a hiteleknek a visszafizetését és megújítását pedig közpénzből kell megoldaniuk. Tehát azzal a helyzettel állunk szemben erkölcsileg, hogy az országok eladósodása egyik oldalon magánprofitokat eredményez, az ebből fakadó veszteség és teher pedig társadalmasítva van, ami hol nyugdíjcsökkentésben, hol szociális megszorításokban, hol egyéb, a fölvett hitelek visszafizetéséhez szükséges, fegyelmezett költségvetési politikával együtt járó más lépésekben ölt testet. Ezt nem lehet hosszú ideig csinálni.

 

Ez a fajta folyamat – és itt most Németország és Franciaország is a 80 % fölötti tartományban van államadósság szempontjából –, ez a helyzet ellentétben van mind az európai jobboldal, mind az európai baloldal szellemi indíttatásával. Az eladósodás politikáját folytatva előreláthatóan brutális magánprofitokat termelünk meg az egyik oldalon, az ebből fakadó terheket pedig társadalmasítjuk, és szétterítjük a másik oldalon – ez nem fér össze sem a kereszténydemokrata indíttatású politikával, sem a baloldali, szociáldemokrata indíttatású politikával. Ezért ez a folyamat szükségszerűen vezet el, ahogyan elegánsan mondják, legitimációs válságokhoz, politikai válságokhoz, vezetési válságokhoz, majd végül társadalmi káoszhoz. Ez, ami most zajlik, az én fölfogásom szerint már csak nagyon rövid ideig folytatható, mert meg fognak jelenni azok a politikai erők, és nem az obskúrus jobb- és baloldali területről, hanem a bevett nagy pártok irányából meg fognak jelenni azok a politikusok, vezetők és programok, amelyek fölhívják a figyelmet erre az ellentmondásra. Ma ezen a nyelven nem beszélnek, mondjuk úgy, hogy a mainstreamhez vagy főáramhoz tartozó európai politikai vezetők. De nem kerülhetik el hosszú ideig, hogy előbb-utóbb ezt a kérdést ne fogalmazzák meg. Ezért szembe kell néznünk azzal, hogy az európai társadalmak demokratikus karakterükből következően nem fogják elviselni, eltűrni, nem tudnak együtt élni egy ilyen típusú, nevezzük úgy: profitszivattyú hosszú-hosszú éveken keresztül az ott korábban elért életszínvonal és vívmányok rovására történő működtetésével.

 

Ezért a válságnak egy teljesen új típusa vagy egy új szakasza – amit én a vezetők és vezetettek közötti bizalomhiánynak nevezek – is el fog következni. Szerintem ez Brüsszel és a nemzetállamokhoz tartozó polgárok viszonylatában már bekövetkezett. Amikor az európai vezetők Brüsszelben már beszélnek arról, hogy az európai polgárok nem értik, nem támogatják, nem tudják nekik elmagyarázni azt, ami a válságkezelés általuk követett logikájából brüsszeli szinten következik, már jól mutatja ezt a vezetési problémát. És a nemzetállami vezetők pedig nem engedhetik meg maguknak, hogy ugyanezek a problémák nemzetállami szinten is kifejlődjenek, mert ezek, ha csak profán módon fogalmazunk, akkor egyszerűen a választások elvesztéséhez, ha pedig egy kicsit mélyebben vagy emelkedettebben fogalmazunk, akkor pedig a nemzeti célok elvétéséhez vezetnek el. Ez az a helyzet, amiben szerintem ma vagyunk. Ez szerintem az a helyzetérzékelés, ami talán az Önök számára is világosan fölértékeli a nemzeti válságkezelések jelentőségét. Én tudom, hogy ez nem könnyű. Önöknek sem könnyű. Nekem is rendszeresen kell intellektuális erőfeszítéseket tennem, hogy ezt újra és újra világossá tegyem a magam munkája számára, ugyanis nem ebbe nőttünk bele.

 

Az elmúlt húsz évünk nem erről a logikáról szólt. Az elmúlt húsz évünk arról a logikáról szólt, hogy Magyarországon sikerült megdönteni a kommunizmust, sikerült félretolni a kommunistákat, sikerült kiszakadni a Szovjetunió érdekövezetéből – Varsói Szerződés, miegyebek –, és ha arról van szó, hogy mitől lesz sikeres egy újonnan függetlenné és demokratikussá vált ország, horribile dictu egy térség, akkor azt kell csinálni, amit Nyugaton. Ha olyat tudunk csinálni, mint amilyen Nyugat-Európa, ha azt a gazdasági rendszert tudjuk működtetni, ha azokat a szempontokat vesszük figyelembe, ami alapján ők sikeresek lettek, és követjük, akkor mi is olyan sikeresek leszünk, mint ők. Volt egy egyértelmű intellektuális mankó a hónunk alatt. Ezt a mankót a történelem kirúgta ebben a pillanatban a hónunk alól. Ez ugyan így egyszerűen kimondható mondat, de ha végiggondolják, hogy hány és hány kérdésben jön elő az Önök fejében is reflexszerűen egy-egy problémára az a válasz, hogy nézzük már meg, hogy csinálják Nyugaton, miközben ez már nem releváns, akkor rögtön láthatják, hogy nem olyan egyszerű ennek az új helyzetnek az intellektuális földolgozása és annak a megértése, hogy nem attól lesz jó a magyar külpolitika, ha olyan, mint a nyugati. Attól lesz jó, ha jól szolgálja a magyar nemzeti érdekeket. Intellektuálisan nekünk ezeket definiálni kell. Nem tehetünk úgy, mint az elmúlt húsz évben, hogy rámutatunk a nyugati sikerekre, és azt mondjuk, hogy na, hát így kell csinálni. Ez elveszett. Ezért a külügyi vezetésnek, a külügyi stratégia megalkotóinak, az egyes relációban a magyar nemzetstratégiát és nemzeti érdekeket definiáló külügyi állománynak bizony komoly intellektuális munkát kell végeznie, hogy újra és újra, hónapról hónapra definiálja, hogy mi is a magyar nemzeti érdek hosszú távon, középtávon és rövid távon, s az adott relációban ebből mi következik. Ez egy sokkal kreatívabb, sokkal kevésbé sematikus, sokkal több alkotó energiát, sokkal több alkalmazkodóképességet, sokkal több nyitottságot igénylő munka az Önök számra vagy az Önök részéről, mint a korábbi időszak volt. Én nagyon szeretném Önöket kérni, hogy ezt érzékeljék.

 

Persze van, aki – ez karakterkérdés – ezt problémának fogja föl, de én szeretném, hogyha a külügyben olyan emberek dolgoznának, akik ezt nem problémának, hanem áldásnak tekintik. Végre! Végre nem három fix benchmarkot kell előhúznunk valahonnan a nyugat-európai világból és azt lefordítani magyarra, és azt mondani, hogy itt a megoldás, hanem végre gondolkodni kell. Végre nekünk kell utat törni. Nekünk kell kiirtani a dzsungelben azt az ösvényt a macheténkkel, amin aztán Magyarország eltalál a célhoz. Szerintem ez egy jó hír. Ha igaz, amit én a külügyről gondolok, hogy ez a magyar államigazgatás egyik intellektuálisan legfogékonyabb része, akkor szerintem ez az Önök számára jó hír. És nagyon remélem, hogy Önök is élvezni fogják, mint ahogy én is rendkívül módon élvezem egyébként. Az egy dolog, hogy ez rendkívüli nehézségekkel jár Magyarország számára, kockázatai vannak, meg nem egy fölívelő gazdasági sikerkorszakban élünk, amit persze a választópolgárok nagyobb örömmel fogadnának, mint a mostanit, de nekünk, akik kifejezetten felelősek vagyunk egy ország jövőjéért, szerintem inspiráló intellektuális kihívás megtalálni azokat a válaszokat, amelyek – nem a következő egy évben, hanem – a következő tíz-tizenöt-húsz évben lesznek érvényesek Magyarország számára.

 

Mert abban meg nem érdemes reménykednünk, ahogy a régi, meglehetősen plebejus mondás tartotta a külpolitika világában, hogy menjünk haza a családunkhoz, és várjuk meg, hogy a németek eldöntsék, hogy mi legyen. Ez a megközelítés szerintem nem használható, mert nem várhatjuk, hogy Magyarország számára sikeres gazdasági, politikai, szociális rendszereket tőlünk nyugatra fognak megint kidolgozni, amit nekünk majd csak át kell venni. Semmivel nincs több esélyük, sőt kevesebb esélyük van a tőlünk nyugatabbra eső országoknak a következő tizenöt-húsz évben működő, szociális, társadalmi és gazdasági modell kialakítására, mint nekünk, közép-európaiaknak. Ezért ahelyett, hogy várnánk, hogy majd a németek, amit most a Nyugattal ekvivalensnek gondolok, megmondják, mi legyen, ehelyett nekünk alkotólag létre kell hoznunk egy ilyen közegben a magyar nemzetstratégiát. Szerintem mi ezt tesszük nap mint nap. Szerintem teljesen világos irányokat jelölünk ki ebből a szempontból. Talán ritkán van alkalom arra, hogy a napi küzdelmekből kilépve távlatosan beszéljünk ezekről a kérdésekről. Ezért hoztam elő ma éppen ezt a témát itt erre a mai áttekintésre vagy együttlétre. Ha innen nézzük, hogy mit csinál Magyarország, akkor a következő néhány állítást tehetjük.

 

Először is a magyar álláspont az, hogy a válságkezelés, tehát a válságot sikeresen kezelni és fölkészülni egyúttal a válság utáni időkre nem lehet – csak egy munkaalapú társadalomban. Ez a kiindulópont. Ha azt akarjuk, hogy Magyarország gazdasági stratégiája működjön, ahhoz az aktivitási mutatót – hívjuk most ezt így, a magyar statisztika nem segít bennünket az egyértelmű fogalmazásban, nevezzük ezt aktivitási mutatónak – a 70 % fölé kell vinni. Mindig elmondom: ez Kínában 85 %, Amerikában 75 %, az Európai Unióban 65 %, Magyarországon pedig 50 %, illetve 50 és 60 % között van attól függően, hogy milyen statisztikákat nézünk. De a lényeg, hogy ha 50, ha 60, nekünk 75-re kell mennünk, 70 fölé kell mennünk, inkább az amerikai szintet kell elérnünk. A kínai 85 %-ot nem fogjuk tudni elérni, mert ahhoz kínaiak kellenek, mi meg nem vagyunk kínaiak, tehát az nem fog menni. De az amerikaiak velünk egy kultúrkörbe tartoznak, és ha ott meg lehet csinálni egy 75 %-os aktivitási rátára épülő gazdasági modellt, akkor azt mi is meg tudjuk csinálni Közép-Európában. Hogy a nyugat-európaiak meg tudják-e csinálni, vagy sem, az az ő problémájuk. Tehát hogy az ott kialakult jóléti rendszer helyett, amit welfare societynek neveznek ők, képesek-e egy workfare societyt fölépíteni, nehéz kérdés. Itt sosem volt jóléti társadalom.

 

Ha nekünk egy jóléti társadalomból kellene visszamennünk egy munkaalapú gazdaságra, mi ugyanazokkal a gondokkal küszködnénk, mint a nyugatiak. De azt nem mondom, hogy hála, csak azt mondom, hogy következtében a kommunizmusnak meg a húsz év átmenet, a rendszerváltás zavaros időszakának itt nem épült ki egy nyugat-euróapai jóléti állam. Még ha bizonyos formái meg is jelentek, azok nem ívódtak bele, nem épültek bele az egyéni életstratégiákba. Egy francia számára visszalépni a jóléti államból egy munkaalapú gazdaságba egész más társadalmi, személyes életstratégia-traumát jelent, mint egy magyar számára tudomásul venni, hogy a következő néhány évben csak munkán keresztül lehet jövedelemhez jutni. Itt sem könnyű ez, de egészen más a nagyságrendje pszichológiailag ennek a jelenségnek, társadalomlélektanilag is, nem csak az egyének szintjén. Ezért én jó reményekkel vagyok a tekintetben, hogy Közép-Európa – és most nemcsak Magyarországról, hanem a többi közép-európai országról is beszélek – létre fog hozni olyan gazdasági rendszereket, amelyek a 70 % fölötti aktivitási rátát mutatják. Természetesen ezek az aktivitási vagy munka világát jelentő politikák nem olyanok lesznek, mint a megelőző húsz-harminc évben. Nem napi nyolc óra folyamatos munkavégzés, és nem tudom micsoda – ilyenek is lesznek, mert gyáripar természetesen lesz, az államigazgatás mégiscsak működni fog –, hanem egy rugalmas munkaerőtérben fog mindez létrejönni rendkívül sok idénymunkával, részfoglalkoztatással, bedolgozással, sok alkalmi munkával, és így tovább. Azt a fajta nagyipari munkássághoz kötődő stabilitást, meg az államigazgatásban ismert nyolcórás munkavégzéses stabilitást, ami jellemezte Európát az elmúlt időszakban, azt nem tudjuk általánossá tenni Közép-Európában sem a következő időszakban, de hogy mindenkinek tisztes megélhetést lehetővé tevő, bár rugalmas, a munkavállaló részéről is állandó alkalmazkodást igénylő gazdasági rendszert építsünk föl, az lehetséges. A legfontosabb dolog, ha azt nézzük, hogy mit csinál Magyarország ma ebben a közegben, az első helyen ezt az amerikai aktivitási rátát megközelítő, aktivitási mutatót kitermelő gazdasági rendszert nevezhetjük.

 

A második a tehermegosztás politikája. Nagyon fontos dolog. A politikai viták középpontjában gyakran áll, ha Önök olvastak róla, akkor miután politikai viták középpontjában áll csak pártos megközelítést tudnak olvasni róla jószerivel. Ez alól valószínűleg én sem tudom magam teljes egészében kivonni, még ha törekszem rá, akkor sem. Itt egész egyszerűen arról van szó, hogy egy nagy munkaintenzitásra épülő gazdasági rendszert csak akkor lehet demokratikus körülmények között működtetni, hogyha azt az emberek elfogadják. Az a technokrata illúzió, ami az elmúlt húsz évben rendszeresen fölütötte a fejét Magyarországon, a legutóbbi időkben meg európai rangra emelkedett, miszerint a legjobb, hogyha technokrata szakértőket helyezünk választott politikai vezetők helyett egy-egy ország élére, ez a kísértés mindig jelen van, de ezt el kell magunktól rúgni, mert a technokraták által végrehajtott gazdasági átalakításnak nincs és nem is lesz legitimációja. Ezért bármilyen nehéz is, folyamatosan az új gazdasági rendszer kialakításakor is igényt kell tartanunk, és tekintettel kell lennünk a társadalmi legitimáció szempontjaira. Ezért a tehermegosztás – mondjuk úgy, hogy – társadalmasítása, ha baloldali lennék, akkor azt mondanám: igazságossá tétele vagy igazságosabbá tétele fontos eleme marad a magyar nemzetstratégiának. A tehermegosztás politikája, amikor lefordítjuk ezt az intézkedések nyelvére, akkor azt úgy hívják, hogy bankadó, multiadó, pénzforgalmi adó, tranzakciós adó, ilyen neveket tudok mondani. Ezek mind arról szólnak, hogy a gazdaság átalakításával és működtetésével, valamint az államadósság visszaszorításával együtt járó terheket nem lehet kizárólag és folyamatosan a lakosságra terhelni, hanem azt egy tehermegosztás jegyében szét kell teríteni minden olyan szereplőt bevonva, aki egyébként képes ennek a tehernek a viselésére. A tehermegosztás politikája nem fog eltűnni a magyar nemzetstratégiából, mert egész egyszerűen nincs olyan magántőke, magánvagyon, személyes jövedelem Magyarországon, amelynek az elvonására alapozva sikeres gazdasági átalakítást végre lehetne hajtani. A nálunk sokkal gazdagabb Nyugaton sem lehet ezt megtenni, de Magyarországon pedig végképp nem. De még ha meg is lehetne tenni, bár mint mondom, matematikailag sem lehet, akkor sem fogadnák el az emberek, és csak idő kérdése volna egy állandó politikai válság, politikai krízis és egy folyamatos legitimációs válság. Nem is szabad megkísérelni, hanem a tehermegosztás elve alapján kell ezt végrehajtani.

 

Ezért Önöknek nem defenzív módon kell viszonyulniuk azokhoz a kérdésekhez, amikor azt hallják külföldön, hogy „de Önök megadóztatják a bankjainkat.” Azt kell mondani, hogy „persze, ez jó, Önöknek is ezt kellene csinálni!” Csinálják is egyre többen. Amikor azt mondják, hogy „no, de Önök kivetnek mindenfajta adókat a nagy cégekre Magyarországon,” akkor: persze. Nem védekezni kell, hogy csak átmeneti… Nem! Ez a következő húsz év gazdaságpolitikájának része. A magyar gazdasági rendszer része. Azt akarom mondani, hogy azoknak az elemeknek az esetében, amelyekről tudjuk, hogy inherens része a következő tíz-tizenöt-húsz év magyar gazdaságpolitikájának, ott nem defenzívnek kell lenni, hanem érveket kell adni, hogy mit miért csinálunk. Nem az a feladat, hogy alkalmazkodjunk a velünk beszélők kontextusrendszeréhez, és úgy fogadtassuk el azt, amit csinálunk, hanem a saját kontextusunkat kell megmutatni. Ez van. És ha azt mondják, hogy de annak ilyen meg ilyen következményei vannak, arra két dolgot tudunk mondani. Először is: majd meglátjuk. Vagy ilyen következményei lesznek, vagy mások. Kettő: nem tegnap kezdtük el, tehát eltelt már több mint egy év. Nézzék meg, milyen állapotban van Magyarország a válságkezelés szempontjából, és milyen állapotban vannak más országok. És akkor mutassuk meg, hogy melyik a sikeres válságkezelés. És ha nem látunk világosan, akkor még adjunk egy-egy évet magunknak. Nézzük meg, hogy lesz ez a következő évben. Hogy lesz Spanyolországgal? Hogy lesz Olaszországgal? Mi lesz a görögökkel? És a franciák egyáltalán, hogy élik meg az új évet? Hogy fognak alakulni az államadósság mutatói? Meg tudják-e csinálni, hogy a költségvetési hiányukat az alá a szint alá viszik-e, ami automatikusan csökkenti az adósságukat? Vagy nem tudják megcsinálni? Mint ahogy eddig nem tudták megcsinálni. Én azt szeretném mondani Önöknek, hogy kellő szerénységgel, mert az ország nem elég erős, még nem elég sikeres, bár erősebb és sikeresebb, mint volt, de a sikerünk nem átütő. Ezért a szerénység meg a visszafogottság indokolt. Nem kell nagy mellénnyel képviselni a magyar válságkezelés sikerét, de kellő öntudattal kell visszaverni azokat a kísérleteket, amelyek meg akarják kérdőjelezni a magyar válságkezelés néhány fontos – nevezzük immanensnek – elemét.

 

Ugyanilyen elem, harmadik ilyen elem a felerősítés politikája, ami egyszerre demokráciakérdés, egyszerre társadalmi kérdés, és egyszerre reálgazdasági kérdés. Arról beszélek, hogy csak széles középosztállyal rendelkező társadalmak tudnak valódi demokráciát működtetni. Magyarországon pedig részben a kommunizmus miatt, részben az 1990 utáni átalakítás sajátosságai miatt a középosztály európai összevetésben rendkívül vékony és törékeny. Ezért nekünk, miközben természetesen makrogazdasági mutatók szempontjából kezelnünk kell a válságot, egy fölerősítési politikát kell végrehajtanunk. Nem megerősítésit hanem fölerősítésit, aminek az oka az, hogy mást jelent. Önök is voltak gyerekek. Amikor betegek voltak, akkor az édesanyjuk főzött húslevest azért, hogy fölerősítse Önöket. Most erről a dologról van szó. Nem egy tablettát kell bevenni, ami megerősíti a vitaminokon keresztül az izmainkat, hanem arra a legmélyebb létrétegekhez kapcsolódó fölerősítésről beszélek, ami létrehoz egy kultúrájában, öntudatában, gazdasági stabilitásában a korábbitól eltérő minőséget: egy igazi középosztályi minőséget. Ha ez nincs Magyarországon, akkor csak technokrata kormányzás van, vagy áldemokrácia, de valódi demokratikus kormányzás nem lesz hosszabb távon. Ezért nekünk a középosztályt meg kell, föl kell erősíteni: gyerekek utáni adókedvezmény, egykulcsos adórendszer, arányos adórendszer, adócsökkentés, ami belefér, munkahelyvédelmi programok, és így tovább és így tovább. Ezeket az elemeket mind a fölerősítés politikájának részeként tartósan részévé kell tennünk a magyar gazdaságpolitikának.

 

No, itt egy másik nagyon fontos részéhez érkezünk a válságkezelés kérdéseinek. Önök is találkoznak majd vele, vagy talán már találkoztak is vele, állandóan visszatérő dolog, hogy mindenhol csökkentik a nyugdíjakat a válsággal küszködő országokban, jószerivel csak Magyarországon nem. Amire persze először is az a válaszunk, hogy, na de 2011-ben a 13. havi nyugdíjat elvették; nem igaz, hogy nem csökkentették. Kettő: a magyar társadalomszerkezet sajátosságaiból fakadóan nem lehet Magyarországon stabil demokráciát építeni a magas arányt képviselő időskorú nemzedék demokráciapártisága nélkül. Ezért aztán Magyarországon rendkívül csekély lehetőség van arra, hogy a nyugdíjkifizetések megváltoztatásával próbáljunk költségvetési ésszerűsítést elérni. Ez lehetetlen! Tehát ezért tudomásul kell venni, hogy a demokrácia egyik alfája és talán ómegája is Magyarországon, hogy mindenki biztos lehessen abban, hogy amikor kimegy az aktív munkahelyi évek világából, és megérkezik a járadékos nyugdíjas világba, akkor nem kerülhet létbizonytalanságba. Ez kulcskérdés. Ha ezt nem tudja nyújtani a magyar társadalmi és politikai rendszer, akkor a magyar társadalmi politikai rendszer instabil marad. Ezért minden olyan igényt, jöjjön az az IMF-től, vagy kerüljön elő az csak diplomáciai beszélgetésben, ami ezen a helyen szeretne keresni valami megspórolási lehetőséget, a leghatározottabban mint demokráciaproblémát vissza kell utasítanunk, hogy ez nem lehetséges.

 

Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

 

Engedjék meg, hogy ezek után és végezetül beszéljünk az európai térségekről röviden, mert most már úgy látom, hogy a rendelkezésemre nem álló időt is felhasználtam. Amiről beszélni fogok, az alapos kifejtést igényelne, s megérne egy kisebb tudományos szemináriumot is. Ezt én most különböző okokból nem nyújthatom Önöknek, ezért nézzék el az állítások elnagyoltságát. Ha hátralépünk egyet, és egy szélesebb távlatból nézünk Magyarország jövőjére meg az európai világ várható alakulására, akkor ma a következőket látjuk. Rendkívül csekély esély van arra, hogy az Európai Uniót és az eurózónát létrehozó államok déli tagjai stabilizálni tudják a helyzetüket. Sok mindent olvastam, de egyetlen olyan tanulmányt sem ismerek, amely arról szólna, hogyan lenne képes ez a déli perem egyszerre javítani a versenyképességén, és egyszerre csökkenteni az államadósságát. Görögország példája rendkívül aggasztó. Nem a végkifejlet, bár szimpatizálok a görögökkel, és minden szolidaritásom az övék, hanem ahogyan oda jutottunk. Minden harmadik hónapban a miniszterelnökök egyszer meggyőzték magukat Brüsszelben arról, hogy az a megoldás, amit éppen akkor csináltunk, s háromhavonta mindig csináltunk valamit. És a végeredmény teljesen nyilvánvaló; Görögország nem versenyképes reálgazdaságát tekintve, és az államadósságát nemhogy nem tudja csökkenteni, hanem az emberi elme számára már befoghatatlan matematikai magasságokba emelkedett. Tehát senki sem gondolja, hogy Görögország valaha is képes lesz a dolgok normális menetében, vagyis hogy dolgozunk, termelünk, a jövedelem egy részét összpontosítjuk, annak egy részét államadósság fizetésére fordítjuk, és így elérünk egy kezelhető méretű államadósságig, senki sem gondolja, hogy Görögország erre képes lenne nagyon jelentős külső segítség nélkül. Senki sem gondolhatja, hogy a déli államok, ha ez így megy tovább még néhány hónapon keresztül, képesek lesznek erre. Különösképpen azért, mert nem érintjük a dolog lényegét, vagyis hogy a német gazdaság hogyan helyezkedik el az európai gazdasági rendszerben.

 

Ugyanis a német gazdaság növekedése, erősödése, versenyképessége, mint említettem már az előbb a bevezetőmben, folyamatos fizetésimérleg-hiányt okoz és kereskedelmimérleg-hiányt okoz a déli államokban, ezzel szemben kereskedelmi többletet, fizetési mérlegtöbbletet, és óriási lehetőségeket teremt Közép-Európában. Tehát hogyha a német gazdaság továbbra is olyan kiemelkedő szereplője marad az európai gazdaságnak, amilyen most, a déli államok nem tudnak alkalmazkodni ehhez a helyzethez – lehet, hogy tudnak, lehet, hogy nem, mint említettem az előbb, óvatos lennék a siker megítélését illetően –, de Közép-Európa számára ez a fejlemény kifejezetten lehetőségeket hoz. Nézzék meg a legutóbbi exportszámainkat, ha azt az idejétmúlt vagy legalábbis a nyilvánosságban már nem nagyon látom, de a megelőző húsz évben gyakran megírt szempontot nézem, hogy mennyi Magyarország adósságszolgálata, és mennyi a magyar export által előállított többlet, akkor a lehető legnyugodtabbak lehetünk, hiszen az előállított többlet jóval meghaladja a mindenkori törlesztési kötelezettségeinket. Ilyen ország kevés van Európában. A déli sávban egyáltalán nincsen, a Baltikumban találunk, és Közép-Európában is találunk. Németországnak is az adja az esélyt, hogy bár az államadósságméret már a veszélyes, a veszélyszituációt előidéző sávban található, mégis éppen a reálgazdasági versenyképessége miatt reális forgatókönyve van arra, hogy külső segítség nélkül is visszahozza az államadósságát a biztonságot jelentő ötven százalékos tartományba.

 

Tehát azt akartam ezzel Önöknek mondani, hogyha valami hirtelen megvilágosodás okán és valahogyan az égiektől kapott hirtelen akcióképesség okán nem jön létre valami egymáshoz rövid távon érthetően és jól kapcsolódó válságkezelési stratégia Európában, nem Mars-terv meg Hold-terv, hanem gyors és rövid távú, ha ilyen nem jön létre, akkor azok a folyamatok maradnak és erősödnek meg, amelyek különböző térségekre különítik el az európai államokat: folyamatos talpon maradásért küzdő délre, óriási versenyképességgel küzdő német gazdaságra, és a német gazdasághoz előnyös módon – termelési oldalról, tehát nemcsak vásárlóként, hanem – termelési oldalról is kapcsolódni képes közép-európai országokra. Ezek azok a tények szerintem, amelyre ma nemzetstratégiát érdemes építeni, amelyet érdemes nemzetstratégiai kiindulópontként használni. Ahogy Kristóf Attila szokta írni a Magyar Nemzetben, hogy ez jó vagy rossz, azt én nem tudom, vagy valahogy így van ott mindig abban a rovatban, tehát én nem szeretnék ebből kikerekíteni egy a megváltáshoz és a gyors fölemelkedéshez vezető pozitív happy end történetet, és nem akarom kizárni természetesen azt sem, hogy kedvezőtlen körülmények okán Magyarország belesodródik a saját válságába egyre inkább belekavarodó országok csoportjába. Ezt sem zárom ki, csak annyit akartam mondani Önöknek, hogy egy jól megkomponált, reális elemekből építkező, tehát nem más modelleket utánzó, hanem reális elemekből és saját adottságokból építkező magyar nemzetstratégia sikerrel kecsegtethet. Ilyen lehetséges, ilyet létre lehet hozni, ilyet végre lehet hajtani, és Magyarország az egész válságból végezetül megerősödve kerülhet ki, illetve azok közé az országok kisszámú országok csoportjához, illetve köréhez tartozhat, akik megerősödve kerülnek ki ebből a válságból. Ez nemzetstratégiai képesség kérdése: intellektuális, stratégiaalkotási, és stratégiavégrehajtási képesség kérdése. Na, hát ehhez szeretném kérni a következő egy évben is az Önök támogatását, tevékeny kivitelezését és végrehajtó munkáját.

 

Elnézést, hogyha a kelleténél kalandozóbb és hosszabb lett volna az áttekintésben, amit adtam Önöknek. Higgyék el, a legérdekesebb részeket még el sem mondtam, de abban reménykedem, hogy majd a kérdések ezeket felszínre fogják hozni. Úgyhogy, János, javaslom, hogy bár az időt tekintve – még egyszer mondom: – másokét is talán fölemésztettem, tán egy-két kérdés erejéig nem lenne haszontalan, ha még szót válthatnánk. Mert nemzetstratégiáról a hagyományos értelemben, tehát nem a gazdasági alapozású meg európai kitekintésű, hanem a térségi kitekintésű nemzetstratégiáról egyáltalán nem beszéltem, szomszédságpolitikáról egyáltalán nem beszéltem, keleti nyitásról egyáltalán nem beszéltem, holott itt van a vendégünk, az ő jelenlétében talán érdemes lett volna beszélni arról, hogy a keleti nyitás miért szintén immanens része a magyar nemzetstratégiának. Ezekről mind nem tudtunk most beszélni, de egy-egy kérdésre adott válasz erejéig talán fölvillanthatunk belőle valamit.

 

 

orbanviktor.hu

 

Tisztelettel köszöntöm Önöket, én is jó napot kívánok!

 

Mindig könnyebb, ha van előzenekar. Ha az előzenekar nagyon kurta, akkor persze a helyzet nem könnyebbedik igazán. Így azt a lehetőséget, hogy az előttem szólóhoz kapcsolódóan mondjam el a mondandómat, most elveszítettem, de miután a külügyminiszter úrral ma délután a kormányülésen úgyis találkozom, ezért csak Önöket érte veszteség.

 

Ami a dolog lényegét illeti, szeretném én is kifejezni a magyar kormány részéről a köszönetünket, amiért az elmúlt, szerintem izgalmas időszakban eltelt egy esztendőben Önök az erejüket megfeszítve képviselték Magyarország érdekeit a világ legkülönbözőbb, izgalmas pontjain. A miniszter úr velem való egyeztetés nélkül előadást, pontosabban beszédet ígért. Én szeretném a mércét lejjebb szállítani, tehát beszéd nem lesz. Esetleg megalkudhatnánk egy előadásban is. Szerintem a ritka lehetőség, hogy évente egyszer így látjuk egymást, talán ennél is közvetlenebb formát igényel, úgyhogy előadás se lesz. Talán egy rövid áttekintésre szeretném visszaminősíteni az én mondandómnak a státuszát. Általában azt szeretném mindenkitől kérni, hogyha az elmúlt egy évről beszélgetünk, és próbálunk ez alapján irányokat találni a következő egy év munkájához, akkor egy-két mondatba sűrítsük össze mindazt, amit elvégeztünk. Tehát legyen közös kiindulópontunk.

 

Amikor gondolkodtam, hogy mégis hogyan tudnám az Önök számára ezt a sűrítményt előállítani, akkor nagyon jókedvűen végeztem ezt a munkát, mert megpróbáltam összevetni az Önök teljesítményét meg Magyarország teljesítményét annak a szűkebb környezetnek a teljesítményével – most nevezzük Európai Uniónak –, amely egyébként a mi létközegünket alkotja. Elég jókedvűen vetettem papírra egymás után azokat az állításokat, amelyeken nyugodhat az egy évet röviden értékelő mondat, amely nagyjából úgy hangzik számomra, hogy, miután az euró válsága szemben a korábbi reményeinkkel, miszerint az gyors lefutású lesz, nem teljesült, és az euró válsága egy elhúzódó, lassacskán már történelmileg is értelmezhető időszakká válik, ezért a fő kérdés egy külügyi munka megítélésénél – azt hiszem – az, hogy a válságkezelésben, tehát a nem tőlünk kiindult, nem általunk okozott válság kezelésében melyik ország, melyik diplomáciai testület, melyik kormányzat milyen teljesítményt nyújt. Ha így nézzük a dolgot, akkor azt kell mondanom, hogy Magyarország remekül teljesített. Ebben az Önök munkája benne van. Nyugodtan mondhatjuk, hogy általában Közép-Európa sokkal sikeresebben kezeli az európai gazdasági válságot. Úgy tűnik, hogy sikeresebben keresi az abból kivezető utat, mint a hagyományos európai uniós területek, és ezen belül is Magyarország figyelemre méltó sikerrel kezeli a válságot. Szerényen, de magabiztosan mondhatjuk azt, hogy válságkezelés tekintetében az elmúlt év azt bizonyította, hogy jobbak vagyunk, mint azok az országok, amelyek valójában a válságot előidézték, vagy akiknek a területén egyébként a válság elsősorban jelentkezik. Szerintem ez egy olyan reális mérce, egy olyan reális szempontrendszer, amely alkalmat ad arra, hogy egy reális értékelést alakítsunk ki az elmúlt egy évben végzett munkánkról. Ebben a kontextusban gondolkodva a mögöttünk hagyott egy évről és elmélkedve az előttünk álló esztendőről – reményeim szerint a nap eseményei majd ezt igazolják nekünk – egy jókedvű nagyköveti értekezletre van okunk. Mindenkinek azt szeretném javasolni, hogy nyilván egyikőjük munkája sem hibátlan, ezzel még a miniszterelnök sem hízeleghet magának, tehát nincs olyan külképviselet-vezető, aki ne tudna javítani a munkáján, olyan szám, amihez még egyet ne lehetne hozzáadni, olyan nincs, tehát a lehetőségek végtelenek. De összességében – ezt a megszorító megjegyzést leszámítva – nyugodtan mondhatjuk azt, hogy az elmúlt egy évben, egy rendkívül nehéz időszakban, rendkívül nehéz nemzetközi környezetben, rendkívüli megértési problémákkal küszködve a belpolitikai döntéseink és a nemzetközi összefüggésrendszer tekintetében a magyar diplomácia kiválóan állt helyt.

 

Ezek a találkozók, amelyek minden évben egyszer megismétlődnek, lehetőséget adnak arra, hogy a történések kontextusát próbáljuk valahogyan megrajzolni. Ugyanis az én, lassacskán a húsz-egynéhány évet meghaladó, hazai és nemzetközi politikai tapasztalatom azt mondatja velem, hogy a bajok a belföldi kormányzás és a külkormányzás összefüggéseiben akkor jelentkeznek, hogyha más kontextusban látja, értelmezi a saját munkáját a kormányzat, tehát a magyar belpolitikai vezetés, és egy másik kontextusban értelmezi a munkáját a külképviseleteken dolgozó vezetőink világa. Ha ez a két értelmezési keret eltér egymástól, abból súlyos konfliktusok adódnak: kudarcok egyfelől, másfelől pedig konfliktusok a magyar belpolitika és a külképviseletek munkáját koordináló kormányzati szelet, a Külügyminisztérium, illetve az ott dolgozók között. Tehát nagyon fontos, hogy a magyar belpolitikai vezetés és a magyar politikát külföldön képviselő és megvalósító külügyi munkatársi világ azonos kontextusban értelmezze a helyzetet. Nem mondom, hogy azonos módon kell gondolkodnunk a világról. Szép volna, de tekintettel az európai hagyományokra ez nem lehetséges. Egy olyan kultúrkörben, ahol az ember egyszerre esik térdre a saját kulturális tradíciói előtt, és egyszerre viszonyul kritikusan hozzá, márpedig a felvilágosodás óta az európai kultúrkör ilyen, egy ilyen kultúrkörben nem várható el, hogy mindenki minden fontos dologról ugyanazt gondolja. Ezzel az igénnyel nem is állunk elő. Tehát szabad mindenkinek teljesen mást gondolnia, mint amit a minisztere, horribile dictu talán mint a miniszterelnöke. Az is lehetséges. Ugyanis a dolognak nem az a lényege, a munkánknak nem az a lényege, hogy mindenről ugyanazt gondoljuk. A munkánknak az a lényege, hogy amikor cselekszünk, akkor mindannyian ugyanabban a kontextusban értelmezzük a tennivalónkat. És hogyha jól van vezetve egy egység – legyen szó egy belkormányzati minisztériumról vagy egy külügyminisztériumról –, ha jól van vezetve egy egység, és a kontextus azonos, és a feladat világos, akkor az az egység jól fog teljesíteni. Ez az, ami elvárható szerintem kölcsönösen egymástól. Mi világosan szabjuk meg a célokat, egyértelműen fogalmazunk a kontextust illetően, és Önök pedig az így kiadott feladatokat ebben a kontextusban értelmezve a legjobb tudásuk szerint hajtják végre. És egy másik esemény az, amikor este összejövünk, akkor megbeszélhetjük azt, hogy egyébként van-e értelme annak, amit csinálunk, de ez egy másik beszélgetés, és talán a külügyi munka legizgalmasabb része is. Régi hagyomány ez Magyarországon a politikában.

 

Én magam már nem tudom, hogy ez miért és hogyan alakult ki, de szerintem több mint száz éves múltra tekint vissza, hogy a magyar külügyi állománynak nagyon erős az önreflexiós képessége. Ez ha a kötelesség elé kerül, akkor problémákat okoz, ha munka helyett van önreflexió, az problémákat okoz, ha azonban elmarad, akkor elveszít a politikai vezetés egy nagyon fontos attribútumot, hozzájárulást. Ezért az egy fontos dolog, hogy megtaláljuk azt az egyensúlyt, ami a feladatok fegyelmezett, kötelező végrehajtása és az egész munkánkra történő reflektálásból fakadó szellemi energia kinyerése között van. Nem tudom, világos-e, amit próbálok mondani? Mind a két dologra szükségünk van. Csak fegyelmezett katonákkal lehet jó eredményt elérni, de nem olyan jó eredményt, mint hogy ha a fegyelmezett katonák úgy egyébként esténként értékelik nemcsak a kiadott feladatok végrehajtása szempontjából, hanem tágabb összefüggésben is a saját munkájuk értelmét. A külügy kifejezetten csábít szerintem erre a fajta magatartásra és életformára, életvitelre és szakmai megközelítésre. Egy olyan bonyolult közegben kell értelmezni újra és újra azt, ami történik, és ez intellektuálisan kifejezetten csábító. Én szeretném, hogyha a magyar külügyből nem veszne el ez a fajta intellektuális izgalom, késztetés, alkotókedv, innováció, meg azt is szeretném, ha ez nem menne a munka rovására. Na, ez a nagyon nehéz egyensúly és feladat, amit a külügyminiszter úrnak kell az Önök segedelmével a külügy tekintetében megteremteni. Ezért, János, sok sikert kívánok a következő időszakra nézve is!

 

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

 

Akkor talán beszéljünk egy kicsit a kontextusról! Beszéljünk arról az összefüggés rendszerről, arról a képkeretről, amelyen belül értelmet nyer mindaz, amit teszünk. A kiindulópont talán, amely a közös értelmezési keret megteremtése szempontjából döntő lehet, a nyugati világ állapotának megértése. A magyar kormányzat kiindulópontja az, hogy az euróövezet válsága a következő évekre is meghatározó eleme marad az európai politikának. Semmilyen reményt nem látunk arra, legalábbis józan ésszel igazolhatóan létező forgatókönyvet és reményt nem látunk arra, hogy annak a válságtömegnek – majd ezeknek az egyes elemeiről kicsit beszélgethetünk itt a délelőtt során –, amelyet fölhalmozott Nyugat-Európa, amelynek a kanócát persze nem Nyugat-Európa gyújtotta meg, hanem Amerikában gyújtották meg, hiszen a válság onnan indult ki, de annak a gyúanyagnak, amely fölhalmozódott Európában, a kezelése rövid távon, lezárható formában, egy egy-két éven belül megszülető új európai gazdasági és politikai rend formájában nem várható. A magyar külügyi állománynak arra érdemes fölkészülnie, hogy a munkáját az európai válságközegben fogja végezni a következő években is. Ráadásul a válság az, amely tisztán pénzügyi természetűnek indult, időközben újabb és újabb területekre terjedt ki, még pontosabban fogalmazva kiderült, hogy más területeken is léteznek válságok, még hogyha azok nem is tolakodtak elő olyan látványos formában, mint a pénzügyi válság. Kiderült, hogy van egy reálgazdasági válságunk is, amit, mondjuk úgy, hogy a politikai kapitalizmus nyelvén – vannak ezek a nyelvek, amelyen a lebutított közgazdaságtant és a lebutított történelmet vegyítik, és még vizsgáznunk is kellett belőle –, szóval ezen a rossz bikkfanyelven úgy szoktak nevezni, hogy versenyképességi probléma. Tehát van egy reálgazdasági válság, ami versenyképességi problémaként jelenik meg a nyilvánosság előtt, és van egy politikainak mondott válság is, amit azonban én inkább vezetési válságnak tekintenék. Három helyen szűnt meg a bizalom ma a nyugati világban, elsősorban Európában: megszűnt a pénzpiacon, megszűnt a gazdasági életben, és megszűnt a választók és a vezetők közötti viszonyban is. Ezért beszélünk egyszerre egy pénzpiaci válságról, egy reálgazdasági válságról, és – maradjunk ennél a kifejezésnél: – egy politikai válságról.

 

Természetesen nem azért jöttünk össze, hogy – miután magunkat jól megdicsértük a remekül végzett munkánk okán, utána – lehordjuk a többieket, hogy ők meg milyen rosszul csinálják. Nem javaslom, hogy ezt a nagyképű megközelítést vegyük magunkra. De mégis, az európai válságkezelés 2008-tól máig tartó időszakát értékelve nyugodtan elmondhatjuk, hogy sikertelen. Nyugodtan elmondhatjuk azt, hogy a meghatározó motívuma az európai politikai vezetőknek, amikor szembesülnek a válsággal, hogy az egy rövid időhorizont. Ez a meghatározó motívum. Ez összefügg a demokrácia természetével, hiszen négyévente választások vannak. 2008 óta eltelt négy év. Ha igaz, hogy még jó néhány évig eltart a válság, akkor szinte nincs olyan európai vezető, aki ne kerülne belpolitikai választói megmérettetés elé a válságszakaszban. Ezért nagyon nehéz egy ilyen helyzetben elvárni az európai vezetőktől, hogy egy történelmi léptékben jelentkező, időtávját tekintve is történelmi léptékben jelentkező válság esetében ugyanazon az időhorizonton adják meg a választ, mint amilyen horizonton a válság megjelent. Ezért ma a legfeszítőbb és gyakran legfrusztrálóbb érzés Brüsszelben ma az, hogy látjuk, hogy a válságnak és a válságot okozó gondoknak történelmi perspektívái vannak, az arra adandó válasznak pedig csak rövid perspektívája van. Még egyszer mondom, miután Európa egy demokratikus vezetési modellt választott magának a II. világháború után, ez nem kritika a részemről, hanem egész egyszerűen annak az érzékeltetése az Önök számára, hogy van egy beépített probléma, amely nem segíti, bár bizonyos szempontból talán segíti, de más szempontból pedig kifejezetten nehezíti az európai válságkezelést.

 

Ilyen hosszú, udvarias bevezető után kilyukadok oda, amit mondani akartam, hogy lényegében a felelősség áthárítása és a döntések eltolása az a politika, ami ma jellemzi az európai válságkezelést, aminek a magyarázata az előbb elmondott európai történelmi hagyomány. Ugyanakkor az európai frusztráltságot növelendő azt is tudja mindenki, nyilván az Önök kollégái is éppúgy, mint az én kollégáim, hogy a válság magától meg nem fog elmúlni. Pedig minden válság véget ér egyszer, de a válság magától nem fog elmúlni. Tehát valamit csinálni kellene annak érdekében, hogy ne csak a válság éppen aktuális, előttünk álló, néhány, rövid hónapban megjelenő kellemetlenségeit kezeljük, hanem valahogyan a bajok gyökeréig is nyúlnunk kellene. Ugyanakkor érzékeljük az erre való képtelenségünket is. Mondok egyetlen példát erre. Biztos Önök is látták már, hogy a főnökünk – ha szabad így fogalmaznom –, Van Rompuy úr, a miniszterelnökök munkáját szervező elnök készített egy dokumentumot, amelyet egy interim jelentés formájában valamikor az ősszel és a lezárás szándékával talán télen meg fogunk vitatni, amely az európai továbbépítkezésnek az építőkockáit tartalmazza. Önök persze nem pártpolitikai harcosok, ezért nem biztos, hogy pontosan tudom majd használni itt azt a képet, amit hasonlatként mondani fogok, de elég gyakori a mi, tehát a pártpolitikai harcosok világában, hogy amikor szembesülünk egy problémával, ami vagy kényelmetlen, vagy nem tudjuk, hogyan kéne megoldani, vagy tudjuk, hogyan kéne megoldani, de valamilyen okból úgy látjuk, hogy nincs eszközünk, hogy megoldjuk, akkor legjobb azt félretenni, és el kell kezdeni beszélni a Holdról, a holdutazásról vagy a Marsról. Amikor itt van előttünk egy olyan probléma, aminek a gyökere mégiscsak abban áll, hogy a német gazdaság versenyképessége nagyságrendekkel meghaladja a vele közös pénzt használó országok versenyképességi szintjét, és ezért a német termékek lényegében egy óriási külkereskedelmi és fizetési mérlegtöbbletet hoznak létre Németország javára, mondjuk, a déli államok rovására, és nyilvánvalóan ez az a probléma amit meg kéne oldanunk, erről Önök nem fognak találni egyetlen mondatot sem ebben a dokumentumban. De találnak a bankunióról, a politikai legitimációról, a Jóisten tudja, még mi mindenről, amit mi a politikában úgy hívunk, hogy Hold-stratégia. Amikor egy ilyen papírt megkapok, akkor rögtön tudom, hogy ez egy Hold-stratégia, megoldani nem tudjuk a problémákat, ellenben remek közös dokumentumot fogunk tudni szerkeszteni a Marsra küldendő delegációkról vagy a Holdra küldendő megfigyelőkről. Ez a diszkrepancia a válság igazi természete, igazi kérdései meg az ezzel foglalkozó dokumentumok között, ami megfigyelhető, jól mutatja, indirekt módon lényegében bevallja, hogy ma az európai politikai vezetés csak nagyon korlátozott mértékben képes arra, hogy szembesüljön az igazi problémákkal. Na ez az, amiért megkockáztatható az a kiindulópont, hogy Önöknek a munkájukat a következő egy-két évben még egy sikertelen, elhúzódó vagy csak közép- és hosszú távon sikeres, rövid távon sikertelen európai válságkezelési közegben kell majd elvégezniük úgy, hogy közben erről azért ilyen nyíltan ne beszéljenek. Nekem is lesz majd épp elég bajom, miután itt van a média, és majd mindenfajta kritikákat kapok azért, amit elmondtam. Önök ezt nem vállalhatják. Ez a miniszterelnök luxusa. Az én fizetésemben ez benne van, az Önökében nincs. Tehát Önök erről a problémáról, amiről én beszéltem, ilyen nyíltan egyáltalán nem beszélhetnek természetesen, hanem az elismerés hangján kell szólni minden erőfeszítésről, amelyet a többi ország a sikeres válságkezelés érdekében tesz úgy, ahogyan Önök ezt a diplomácia iskolájában tanulták, ahogyan ezt tenni kell, de a dolog lényege, ha már összejöttünk, hogy megértsük, hogy a következő egy évben milyen munkát kell elvégeznünk, szóval a bajok gyökere az valahol itt van. 

 

Ez azt jelenti, tisztelt Hölgyeim és Uraim, beszéljünk egyenesen, hogy ma teret, időt, piacokat és befolyást veszít Európa. És ennek a hatásai alól Magyarország nem tudja kihúzni magát. Ennek a hatásait képes befolyásolni, képes valamelyest alakítani, de kivonni magát nem képes. Ezért nekünk tudomásul kell vennünk, hogy az a mondat, bármilyen fellengzős mondatnak is hangzik, nem egy irreális szövegezés, amely úgy hangzik, hogy a legnagyobb reményünk, amiért érdemes imádkoznunk, az, hogy a rossz európai válságkezelés ne húzzon bennünket vissza. Ez a következő évvel összefüggő legnagyobb európai reményünk. Tekintettel arra, hogy a válságkezelés, amit mi választottunk a magyar nemzetgazdaság szempontjából hasznosnak ítélve azt, más természetű, mint amit Európa választott, és a mi értékelésünk az, hogy a mi válságkezelésünk kecsegtet sikerrel már rövid távon is, az európai válságkezelés pedig nem. Sőt, hogy ez ne tűnjön egy váteszi magyar pozíciónak, hiszen nem az, tegyük hozzá, hogy nemcsak hogy a magyar válságkezelés sikeresebb, hanem a közép-európai válságkezelés is sikeresebb. Nagyon régen szembesültünk ehhez hasonló jelenséggel, de ma nyugodtan kimondhatjuk, hogyha Közép-Európába Lengyelországot, Csehországot, Szlovákiát és Magyarországot soroljuk, akkor azt biztosan mondhatjuk, hogy a négy országból három kiugróan sikeres a válságkezelésben – ebben a háromban mi éppen nem vagyunk benne –, és a negyediknek jó esélye van arra, hogy csatlakozva a három másik sajátos gazdaságpolitikájához, gondolkodásmódjához és válságkezeléséhez, szintén sikeressé váljon. Bármennyire is nehéz ezt egy diplomáciai karnak – ahol az önbecsülés nyilván egy fontos szempont – elfogadnia, mégis kérem, hogy fogadják el. Kicsit csökkentsük az arcunk méretét és a mellkasunk térfogatát.

 

A helyzet ma úgy áll, hogy bár kétségkívül sikeresebbek vagyunk a válságkezelésben, mint a nyugatiak, de nem vagyunk olyan sikeresek, mint a lengyelek, a csehek és a szlovákok. Természetesen meg tudjuk magyarázni ezt a jelenséget. Leginkább azzal tudjuk magyarázni, hogy a válságkezelés sikerességét döntően befolyásolja az államadósság mértéke, mert az államadósság mértéke a válságkezelés lehetőségeit, mondjuk úgy, hogy manőverezési lehetőségeit meghatározza: ha magas, csökkenti azt, ha alacsony, pedig növeli. A lengyeleknek, a cseheknek és a szlovákoknak az alacsony államadósság miatt a válságkezelésre egy szélesebb manőverezési lehetőségük van, mint nekünk, magyaroknak. Ezért is sikeresebbek, ha a sikert most elsősorban a számokban kifejezhető sikerként fogjuk föl. Nyugat-Európa pedig azért tűnik a közép-európaiaknál sikertelenebbnek a válságkezelésben, mert a 2008-ban kirobbant pénzügyi válságra egy olyan rövid távú választ adott, amely egy hosszú távú válságot idézett elő, vagyis az államadósság megnövelésével vélte kivédhetőnek a pénzügyi válságot. Ezért az államadósságok a 2008-as szintről 2010-2011-re abba a tartományba emelkedtek fel, amit az európai tapasztalatok alapján életveszélyesnek lehet minősíteni.

 

Természetesen minden társadalmi-politikai jelenség számszerűsítése komoly kockázatot hordoz magában, mert a dolgok sosem válnak el olyan élesen egymástól, mint ahogy a számok világában ez történik, de a dolog úgy fest nagyjából, ez az én iránytűm, amivel én dolgozom, hogyha az államadósság 90 % fölé megy, az a reménytelen kategóriában van. Akinek az adott év GDP-jének a 90 %-a fölött, a nemzeti össztermékének a 90 %-át meghaladó szinten van az államadóssága, olyan ország, amelynek nincs reális forgatókönyve arra, hogy önerőből képes legyen visszatérni a kezelhető eladósodottság sávjába. 70 % fölött a veszélyzóna van, 70 és 90 % között van a veszélyzóna. Minél közelebb a 90-hez, annál súlyosabb veszélyzóna ez. Magyarország ebben a veszélyzónában van. Folyamatosan azzal kell számolnunk, az én munkám tekintélyes részét is az viszi el egyébként, hogy ebben a veszélyzónában történő óvatos manőverezésnek a munkálatait kell megtervezni és kivitelezni. A biztonság az 50 %-nál van. Amikor azt lehet mondani, hogy mindenki nyugodtan aludhat egy adott állam polgárai közül, az valahol ott van, ahol az államadósság az 50 % szintjén áll, vagy az alatt van. Észtországban 6 %: ők jól alszanak. Bulgáriában 16 %, ha nem tévedek: köszönik, ők is jól húzzák a lóbőrt. A szlovákok és a csehek 50 % alatt, illetve környékén vannak. És a lengyelek, amely nagy gazdaság, és nagy gazdaságnál nagyobbak a tévedési lehetőségek is, és a statisztika is színesebb világot hoz elénk, tehát a lengyeleknél is úgy gondolom, hogy valahol az 50-55 % között van ez. Ráadásul ott egy alkotmányos adósságfék is növeli a biztonságot. Ezért mondom én azt, hogy a többi közép-európai ország a válságkezeléshez jobb adottságokkal állt oda, állt neki, hozzá, mint ahogy ez Magyarország számára adva volt, hiszen árfolyamtól függően, hogy hogyan számolunk, ugye, Magyarország államadóssága 80 % fölött volt a 2010-es választás időszakában, és innen jöttünk most le, szintén árfolyamfüggő, hogy hogyan számolunk, valahova a 75 és a 80 %-os sávba. De nem vagyunk a 70 % alatti sávban. Amit mondani szerettem volna, az, hogy nekünk meg kell akadályoznunk, hogy egy olyan európai válságkezelésnek legyünk a részesei, amelynek következtében az államadósságunk ismét növekedésnek indul. Ezt kell mindenképpen megakadályoznunk.

 

Én tudom, hogy Magyarországon nagyon sokan, érdekes módon nemcsak bal-, hanem jobboldalon is fogadták egyfajta megkönnyebbüléssel, de legalábbis reménykedő sóhajjal az új francia elnök hivatalba lépését, mert azt gondolták, hogy a szigorú német, bizonyos pénzügyi szempontokból és fegyelemből nem engedő megközelítéssel szemben egy új megközelítés jelenik majd meg Európában. És lehet, hogy ennek valóban örülhetünk is. De egy dolog biztos: hogyha ennek a következménye végül is az lesz, hogy egy olyan európai válságkezelési szakaszba lépünk, amikor az államadósság növelése ismét bocsánatos bűn lesz, akkor az a magyar nemzeti érdekekkel élesen szembenálló európai fejlemény lesz. Ezért nekünk nem szabad támogatnunk semmilyen olyan európai válságkezelést, amely akár átmeneti levegőhöz jutás érdekében, akár valamilyen hosszabb távú teória alapján azt gondolja, hogy az államadósság átmeneti növelésével lehet kezelni a válságot. Ez a magyar belpolitika, a magyar társadalompolitika, a magyar gazdaságpolitika és a magyar külpolitika egyik sarokköve. Ebből nem engedhetünk. Ezért Magyarország továbbra is az adósság szintjének 70 % alá csökkentését, ezzel párhuzamosan az ebből fakadó költségvetési szabályok, fegyelem és mértékek betartását és a mindehhez kapcsolódó fegyelmezett állami gazdálkodási rendszert kell, hogy kiindulópontnak tekintse. Ebből nem szabad engednünk. Én nem akarom elhelyezni a magyar álláspontot az európai térben abból a szempontból, hogy kihez van közelebb: inkább a németekéhez, ne adj’ Isten a finnekéhez vagy inkább a franciákéhoz vagy a spanyolokéhoz. Ez szerintem beszélgetésnek jó, munkának komolytalan téma. A lényeg az, hogy vannak világos magyar nemzeti érdekek, amelyek bizonyos fajta válságkezelést számunkra kívánatossá, másfajta válságkezelést pedig veszélyessé tesznek, illetve minősítenek.

 

Nyilván amikor most erről a kérdésről beszélünk, akkor a válságkezelés absztrakciós nyelvén beszélünk, de ha teszünk egy kísérletet, amelyet szerintem még külügyeseknél is megengedhető, hogy egy ásónyommal mélyebbre ássunk, s a dolognak megpróbáljuk megnézni egy morális dimenzióját, akkor még inkább látni fogjuk, hogy miért kell Magyarországnak ragaszkodnia ahhoz a válságkezeléshez, amit választott. Ugyanis az államok eladósodásának egy nagyon sajátos folyamatrendszerét figyelhetjük meg, folyamatábráját rajzolhatjuk föl. Tipikusan az államok eladósodása magánhitelekből történik. Az történik, hogy az államok a maguk pénzügyi igényeit, lejáró államadósságaik megújítását, ha a válságkezelésnek adósságnövelésen keresztüli eszközét választják, akkor új források bevonását tipikusan a pénzpiacokról végzik el, ami magántőkét jelent. A válság növekedésével vagy akár egy ország körüli válsághangulat fölerősödésével értelemszerűen az odaadott kölcsönök kamatai és hozamai nőnek. Ezért az államok eladósodásának ma az első számú nyertesei a pénzpiacok, akik finanszírozzák az eladósodó államokat. Most az összeesküvés-elméleteknek azt a világát ne érintsük, amely arról szól, hogy tulajdonképpen az egész folyamatnak ez a célja. Most erről ne beszéljünk, mert akkor, azt gondolom, hogy az értelmes beszélgetés lehetőségét elveszítjük, hanem maradjunk egyszerűen csak annál a ténynél, hogy ma az államok, ha hitelre van szükségük, magánhiteleket kénytelenek felvenni. Minél jobban el vannak adósodva, annál több hitelt, és annál magasabb kamattal. Ugyanakkor ezeknek a hiteleknek a visszafizetését és megújítását pedig közpénzből kell megoldaniuk. Tehát azzal a helyzettel állunk szemben erkölcsileg, hogy az országok eladósodása egyik oldalon magánprofitokat eredményez, az ebből fakadó veszteség és teher pedig társadalmasítva van, ami hol nyugdíjcsökkentésben, hol szociális megszorításokban, hol egyéb, a fölvett hitelek visszafizetéséhez szükséges, fegyelmezett költségvetési politikával együtt járó más lépésekben ölt testet. Ezt nem lehet hosszú ideig csinálni.

 

Ez a fajta folyamat – és itt most Németország és Franciaország is a 80 % fölötti tartományban van államadósság szempontjából –, ez a helyzet ellentétben van mind az európai jobboldal, mind az európai baloldal szellemi indíttatásával. Az eladósodás politikáját folytatva előreláthatóan brutális magánprofitokat termelünk meg az egyik oldalon, az ebből fakadó terheket pedig társadalmasítjuk, és szétterítjük a másik oldalon – ez nem fér össze sem a kereszténydemokrata indíttatású politikával, sem a baloldali, szociáldemokrata indíttatású politikával. Ezért ez a folyamat szükségszerűen vezet el, ahogyan elegánsan mondják, legitimációs válságokhoz, politikai válságokhoz, vezetési válságokhoz, majd végül társadalmi káoszhoz. Ez, ami most zajlik, az én fölfogásom szerint már csak nagyon rövid ideig folytatható, mert meg fognak jelenni azok a politikai erők, és nem az obskúrus jobb- és baloldali területről, hanem a bevett nagy pártok irányából meg fognak jelenni azok a politikusok, vezetők és programok, amelyek fölhívják a figyelmet erre az ellentmondásra. Ma ezen a nyelven nem beszélnek, mondjuk úgy, hogy a mainstreamhez vagy főáramhoz tartozó európai politikai vezetők. De nem kerülhetik el hosszú ideig, hogy előbb-utóbb ezt a kérdést ne fogalmazzák meg. Ezért szembe kell néznünk azzal, hogy az európai társadalmak demokratikus karakterükből következően nem fogják elviselni, eltűrni, nem tudnak együtt élni egy ilyen típusú, nevezzük úgy: profitszivattyú hosszú-hosszú éveken keresztül az ott korábban elért életszínvonal és vívmányok rovására történő működtetésével.

 

Ezért a válságnak egy teljesen új típusa vagy egy új szakasza – amit én a vezetők és vezetettek közötti bizalomhiánynak nevezek – is el fog következni. Szerintem ez Brüsszel és a nemzetállamokhoz tartozó polgárok viszonylatában már bekövetkezett. Amikor az európai vezetők Brüsszelben már beszélnek arról, hogy az európai polgárok nem értik, nem támogatják, nem tudják nekik elmagyarázni azt, ami a válságkezelés általuk követett logikájából brüsszeli szinten következik, már jól mutatja ezt a vezetési problémát. És a nemzetállami vezetők pedig nem engedhetik meg maguknak, hogy ugyanezek a problémák nemzetállami szinten is kifejlődjenek, mert ezek, ha csak profán módon fogalmazunk, akkor egyszerűen a választások elvesztéséhez, ha pedig egy kicsit mélyebben vagy emelkedettebben fogalmazunk, akkor pedig a nemzeti célok elvétéséhez vezetnek el. Ez az a helyzet, amiben szerintem ma vagyunk. Ez szerintem az a helyzetérzékelés, ami talán az Önök számára is világosan fölértékeli a nemzeti válságkezelések jelentőségét. Én tudom, hogy ez nem könnyű. Önöknek sem könnyű. Nekem is rendszeresen kell intellektuális erőfeszítéseket tennem, hogy ezt újra és újra világossá tegyem a magam munkája számára, ugyanis nem ebbe nőttünk bele.

 

Az elmúlt húsz évünk nem erről a logikáról szólt. Az elmúlt húsz évünk arról a logikáról szólt, hogy Magyarországon sikerült megdönteni a kommunizmust, sikerült félretolni a kommunistákat, sikerült kiszakadni a Szovjetunió érdekövezetéből – Varsói Szerződés, miegyebek –, és ha arról van szó, hogy mitől lesz sikeres egy újonnan függetlenné és demokratikussá vált ország, horribile dictu egy térség, akkor azt kell csinálni, amit Nyugaton. Ha olyat tudunk csinálni, mint amilyen Nyugat-Európa, ha azt a gazdasági rendszert tudjuk működtetni, ha azokat a szempontokat vesszük figyelembe, ami alapján ők sikeresek lettek, és követjük, akkor mi is olyan sikeresek leszünk, mint ők. Volt egy egyértelmű intellektuális mankó a hónunk alatt. Ezt a mankót a történelem kirúgta ebben a pillanatban a hónunk alól. Ez ugyan így egyszerűen kimondható mondat, de ha végiggondolják, hogy hány és hány kérdésben jön elő az Önök fejében is reflexszerűen egy-egy problémára az a válasz, hogy nézzük már meg, hogy csinálják Nyugaton, miközben ez már nem releváns, akkor rögtön láthatják, hogy nem olyan egyszerű ennek az új helyzetnek az intellektuális földolgozása és annak a megértése, hogy nem attól lesz jó a magyar külpolitika, ha olyan, mint a nyugati. Attól lesz jó, ha jól szolgálja a magyar nemzeti érdekeket. Intellektuálisan nekünk ezeket definiálni kell. Nem tehetünk úgy, mint az elmúlt húsz évben, hogy rámutatunk a nyugati sikerekre, és azt mondjuk, hogy na, hát így kell csinálni. Ez elveszett. Ezért a külügyi vezetésnek, a külügyi stratégia megalkotóinak, az egyes relációban a magyar nemzetstratégiát és nemzeti érdekeket definiáló külügyi állománynak bizony komoly intellektuális munkát kell végeznie, hogy újra és újra, hónapról hónapra definiálja, hogy mi is a magyar nemzeti érdek hosszú távon, középtávon és rövid távon, s az adott relációban ebből mi következik. Ez egy sokkal kreatívabb, sokkal kevésbé sematikus, sokkal több alkotó energiát, sokkal több alkalmazkodóképességet, sokkal több nyitottságot igénylő munka az Önök számra vagy az Önök részéről, mint a korábbi időszak volt. Én nagyon szeretném Önöket kérni, hogy ezt érzékeljék.

 

Persze van, aki – ez karakterkérdés – ezt problémának fogja föl, de én szeretném, hogyha a külügyben olyan emberek dolgoznának, akik ezt nem problémának, hanem áldásnak tekintik. Végre! Végre nem három fix benchmarkot kell előhúznunk valahonnan a nyugat-európai világból és azt lefordítani magyarra, és azt mondani, hogy itt a megoldás, hanem végre gondolkodni kell. Végre nekünk kell utat törni. Nekünk kell kiirtani a dzsungelben azt az ösvényt a macheténkkel, amin aztán Magyarország eltalál a célhoz. Szerintem ez egy jó hír. Ha igaz, amit én a külügyről gondolok, hogy ez a magyar államigazgatás egyik intellektuálisan legfogékonyabb része, akkor szerintem ez az Önök számára jó hír. És nagyon remélem, hogy Önök is élvezni fogják, mint ahogy én is rendkívül módon élvezem egyébként. Az egy dolog, hogy ez rendkívüli nehézségekkel jár Magyarország számára, kockázatai vannak, meg nem egy fölívelő gazdasági sikerkorszakban élünk, amit persze a választópolgárok nagyobb örömmel fogadnának, mint a mostanit, de nekünk, akik kifejezetten felelősek vagyunk egy ország jövőjéért, szerintem inspiráló intellektuális kihívás megtalálni azokat a válaszokat, amelyek – nem a következő egy évben, hanem – a következő tíz-tizenöt-húsz évben lesznek érvényesek Magyarország számára.

 

Mert abban meg nem érdemes reménykednünk, ahogy a régi, meglehetősen plebejus mondás tartotta a külpolitika világában, hogy menjünk haza a családunkhoz, és várjuk meg, hogy a németek eldöntsék, hogy mi legyen. Ez a megközelítés szerintem nem használható, mert nem várhatjuk, hogy Magyarország számára sikeres gazdasági, politikai, szociális rendszereket tőlünk nyugatra fognak megint kidolgozni, amit nekünk majd csak át kell venni. Semmivel nincs több esélyük, sőt kevesebb esélyük van a tőlünk nyugatabbra eső országoknak a következő tizenöt-húsz évben működő, szociális, társadalmi és gazdasági modell kialakítására, mint nekünk, közép-európaiaknak. Ezért ahelyett, hogy várnánk, hogy majd a németek, amit most a Nyugattal ekvivalensnek gondolok, megmondják, mi legyen, ehelyett nekünk alkotólag létre kell hoznunk egy ilyen közegben a magyar nemzetstratégiát. Szerintem mi ezt tesszük nap mint nap. Szerintem teljesen világos irányokat jelölünk ki ebből a szempontból. Talán ritkán van alkalom arra, hogy a napi küzdelmekből kilépve távlatosan beszéljünk ezekről a kérdésekről. Ezért hoztam elő ma éppen ezt a témát itt erre a mai áttekintésre vagy együttlétre. Ha innen nézzük, hogy mit csinál Magyarország, akkor a következő néhány állítást tehetjük.

 

Először is a magyar álláspont az, hogy a válságkezelés, tehát a válságot sikeresen kezelni és fölkészülni egyúttal a válság utáni időkre nem lehet – csak egy munkaalapú társadalomban. Ez a kiindulópont. Ha azt akarjuk, hogy Magyarország gazdasági stratégiája működjön, ahhoz az aktivitási mutatót – hívjuk most ezt így, a magyar statisztika nem segít bennünket az egyértelmű fogalmazásban, nevezzük ezt aktivitási mutatónak – a 70 % fölé kell vinni. Mindig elmondom: ez Kínában 85 %, Amerikában 75 %, az Európai Unióban 65 %, Magyarországon pedig 50 %, illetve 50 és 60 % között van attól függően, hogy milyen statisztikákat nézünk. De a lényeg, hogy ha 50, ha 60, nekünk 75-re kell mennünk, 70 fölé kell mennünk, inkább az amerikai szintet kell elérnünk. A kínai 85 %-ot nem fogjuk tudni elérni, mert ahhoz kínaiak kellenek, mi meg nem vagyunk kínaiak, tehát az nem fog menni. De az amerikaiak velünk egy kultúrkörbe tartoznak, és ha ott meg lehet csinálni egy 75 %-os aktivitási rátára épülő gazdasági modellt, akkor azt mi is meg tudjuk csinálni Közép-Európában. Hogy a nyugat-európaiak meg tudják-e csinálni, vagy sem, az az ő problémájuk. Tehát hogy az ott kialakult jóléti rendszer helyett, amit welfare societynek neveznek ők, képesek-e egy workfare societyt fölépíteni, nehéz kérdés. Itt sosem volt jóléti társadalom.

 

Ha nekünk egy jóléti társadalomból kellene visszamennünk egy munkaalapú gazdaságra, mi ugyanazokkal a gondokkal küszködnénk, mint a nyugatiak. De azt nem mondom, hogy hála, csak azt mondom, hogy következtében a kommunizmusnak meg a húsz év átmenet, a rendszerváltás zavaros időszakának itt nem épült ki egy nyugat-euróapai jóléti állam. Még ha bizonyos formái meg is jelentek, azok nem ívódtak bele, nem épültek bele az egyéni életstratégiákba. Egy francia számára visszalépni a jóléti államból egy munkaalapú gazdaságba egész más társadalmi, személyes életstratégia-traumát jelent, mint egy magyar számára tudomásul venni, hogy a következő néhány évben csak munkán keresztül lehet jövedelemhez jutni. Itt sem könnyű ez, de egészen más a nagyságrendje pszichológiailag ennek a jelenségnek, társadalomlélektanilag is, nem csak az egyének szintjén. Ezért én jó reményekkel vagyok a tekintetben, hogy Közép-Európa – és most nemcsak Magyarországról, hanem a többi közép-európai országról is beszélek – létre fog hozni olyan gazdasági rendszereket, amelyek a 70 % fölötti aktivitási rátát mutatják. Természetesen ezek az aktivitási vagy munka világát jelentő politikák nem olyanok lesznek, mint a megelőző húsz-harminc évben. Nem napi nyolc óra folyamatos munkavégzés, és nem tudom micsoda – ilyenek is lesznek, mert gyáripar természetesen lesz, az államigazgatás mégiscsak működni fog –, hanem egy rugalmas munkaerőtérben fog mindez létrejönni rendkívül sok idénymunkával, részfoglalkoztatással, bedolgozással, sok alkalmi munkával, és így tovább. Azt a fajta nagyipari munkássághoz kötődő stabilitást, meg az államigazgatásban ismert nyolcórás munkavégzéses stabilitást, ami jellemezte Európát az elmúlt időszakban, azt nem tudjuk általánossá tenni Közép-Európában sem a következő időszakban, de hogy mindenkinek tisztes megélhetést lehetővé tevő, bár rugalmas, a munkavállaló részéről is állandó alkalmazkodást igénylő gazdasági rendszert építsünk föl, az lehetséges. A legfontosabb dolog, ha azt nézzük, hogy mit csinál Magyarország ma ebben a közegben, az első helyen ezt az amerikai aktivitási rátát megközelítő, aktivitási mutatót kitermelő gazdasági rendszert nevezhetjük.

 

A második a tehermegosztás politikája. Nagyon fontos dolog. A politikai viták középpontjában gyakran áll, ha Önök olvastak róla, akkor miután politikai viták középpontjában áll csak pártos megközelítést tudnak olvasni róla jószerivel. Ez alól valószínűleg én sem tudom magam teljes egészében kivonni, még ha törekszem rá, akkor sem. Itt egész egyszerűen arról van szó, hogy egy nagy munkaintenzitásra épülő gazdasági rendszert csak akkor lehet demokratikus körülmények között működtetni, hogyha azt az emberek elfogadják. Az a technokrata illúzió, ami az elmúlt húsz évben rendszeresen fölütötte a fejét Magyarországon, a legutóbbi időkben meg európai rangra emelkedett, miszerint a legjobb, hogyha technokrata szakértőket helyezünk választott politikai vezetők helyett egy-egy ország élére, ez a kísértés mindig jelen van, de ezt el kell magunktól rúgni, mert a technokraták által végrehajtott gazdasági átalakításnak nincs és nem is lesz legitimációja. Ezért bármilyen nehéz is, folyamatosan az új gazdasági rendszer kialakításakor is igényt kell tartanunk, és tekintettel kell lennünk a társadalmi legitimáció szempontjaira. Ezért a tehermegosztás – mondjuk úgy, hogy – társadalmasítása, ha baloldali lennék, akkor azt mondanám: igazságossá tétele vagy igazságosabbá tétele fontos eleme marad a magyar nemzetstratégiának. A tehermegosztás politikája, amikor lefordítjuk ezt az intézkedések nyelvére, akkor azt úgy hívják, hogy bankadó, multiadó, pénzforgalmi adó, tranzakciós adó, ilyen neveket tudok mondani. Ezek mind arról szólnak, hogy a gazdaság átalakításával és működtetésével, valamint az államadósság visszaszorításával együtt járó terheket nem lehet kizárólag és folyamatosan a lakosságra terhelni, hanem azt egy tehermegosztás jegyében szét kell teríteni minden olyan szereplőt bevonva, aki egyébként képes ennek a tehernek a viselésére. A tehermegosztás politikája nem fog eltűnni a magyar nemzetstratégiából, mert egész egyszerűen nincs olyan magántőke, magánvagyon, személyes jövedelem Magyarországon, amelynek az elvonására alapozva sikeres gazdasági átalakítást végre lehetne hajtani. A nálunk sokkal gazdagabb Nyugaton sem lehet ezt megtenni, de Magyarországon pedig végképp nem. De még ha meg is lehetne tenni, bár mint mondom, matematikailag sem lehet, akkor sem fogadnák el az emberek, és csak idő kérdése volna egy állandó politikai válság, politikai krízis és egy folyamatos legitimációs válság. Nem is szabad megkísérelni, hanem a tehermegosztás elve alapján kell ezt végrehajtani.

 

Ezért Önöknek nem defenzív módon kell viszonyulniuk azokhoz a kérdésekhez, amikor azt hallják külföldön, hogy „de Önök megadóztatják a bankjainkat.” Azt kell mondani, hogy „persze, ez jó, Önöknek is ezt kellene csinálni!” Csinálják is egyre többen. Amikor azt mondják, hogy „no, de Önök kivetnek mindenfajta adókat a nagy cégekre Magyarországon,” akkor: persze. Nem védekezni kell, hogy csak átmeneti… Nem! Ez a következő húsz év gazdaságpolitikájának része. A magyar gazdasági rendszer része. Azt akarom mondani, hogy azoknak az elemeknek az esetében, amelyekről tudjuk, hogy inherens része a következő tíz-tizenöt-húsz év magyar gazdaságpolitikájának, ott nem defenzívnek kell lenni, hanem érveket kell adni, hogy mit miért csinálunk. Nem az a feladat, hogy alkalmazkodjunk a velünk beszélők kontextusrendszeréhez, és úgy fogadtassuk el azt, amit csinálunk, hanem a saját kontextusunkat kell megmutatni. Ez van. És ha azt mondják, hogy de annak ilyen meg ilyen következményei vannak, arra két dolgot tudunk mondani. Először is: majd meglátjuk. Vagy ilyen következményei lesznek, vagy mások. Kettő: nem tegnap kezdtük el, tehát eltelt már több mint egy év. Nézzék meg, milyen állapotban van Magyarország a válságkezelés szempontjából, és milyen állapotban vannak más országok. És akkor mutassuk meg, hogy melyik a sikeres válságkezelés. És ha nem látunk világosan, akkor még adjunk egy-egy évet magunknak. Nézzük meg, hogy lesz ez a következő évben. Hogy lesz Spanyolországgal? Hogy lesz Olaszországgal? Mi lesz a görögökkel? És a franciák egyáltalán, hogy élik meg az új évet? Hogy fognak alakulni az államadósság mutatói? Meg tudják-e csinálni, hogy a költségvetési hiányukat az alá a szint alá viszik-e, ami automatikusan csökkenti az adósságukat? Vagy nem tudják megcsinálni? Mint ahogy eddig nem tudták megcsinálni. Én azt szeretném mondani Önöknek, hogy kellő szerénységgel, mert az ország nem elég erős, még nem elég sikeres, bár erősebb és sikeresebb, mint volt, de a sikerünk nem átütő. Ezért a szerénység meg a visszafogottság indokolt. Nem kell nagy mellénnyel képviselni a magyar válságkezelés sikerét, de kellő öntudattal kell visszaverni azokat a kísérleteket, amelyek meg akarják kérdőjelezni a magyar válságkezelés néhány fontos – nevezzük immanensnek – elemét.

 

Ugyanilyen elem, harmadik ilyen elem a felerősítés politikája, ami egyszerre demokráciakérdés, egyszerre társadalmi kérdés, és egyszerre reálgazdasági kérdés. Arról beszélek, hogy csak széles középosztállyal rendelkező társadalmak tudnak valódi demokráciát működtetni. Magyarországon pedig részben a kommunizmus miatt, részben az 1990 utáni átalakítás sajátosságai miatt a középosztály európai összevetésben rendkívül vékony és törékeny. Ezért nekünk, miközben természetesen makrogazdasági mutatók szempontjából kezelnünk kell a válságot, egy fölerősítési politikát kell végrehajtanunk. Nem megerősítésit hanem fölerősítésit, aminek az oka az, hogy mást jelent. Önök is voltak gyerekek. Amikor betegek voltak, akkor az édesanyjuk főzött húslevest azért, hogy fölerősítse Önöket. Most erről a dologról van szó. Nem egy tablettát kell bevenni, ami megerősíti a vitaminokon keresztül az izmainkat, hanem arra a legmélyebb létrétegekhez kapcsolódó fölerősítésről beszélek, ami létrehoz egy kultúrájában, öntudatában, gazdasági stabilitásában a korábbitól eltérő minőséget: egy igazi középosztályi minőséget. Ha ez nincs Magyarországon, akkor csak technokrata kormányzás van, vagy áldemokrácia, de valódi demokratikus kormányzás nem lesz hosszabb távon. Ezért nekünk a középosztályt meg kell, föl kell erősíteni: gyerekek utáni adókedvezmény, egykulcsos adórendszer, arányos adórendszer, adócsökkentés, ami belefér, munkahelyvédelmi programok, és így tovább és így tovább. Ezeket az elemeket mind a fölerősítés politikájának részeként tartósan részévé kell tennünk a magyar gazdaságpolitikának.

 

No, itt egy másik nagyon fontos részéhez érkezünk a válságkezelés kérdéseinek. Önök is találkoznak majd vele, vagy talán már találkoztak is vele, állandóan visszatérő dolog, hogy mindenhol csökkentik a nyugdíjakat a válsággal küszködő országokban, jószerivel csak Magyarországon nem. Amire persze először is az a válaszunk, hogy, na de 2011-ben a 13. havi nyugdíjat elvették; nem igaz, hogy nem csökkentették. Kettő: a magyar társadalomszerkezet sajátosságaiból fakadóan nem lehet Magyarországon stabil demokráciát építeni a magas arányt képviselő időskorú nemzedék demokráciapártisága nélkül. Ezért aztán Magyarországon rendkívül csekély lehetőség van arra, hogy a nyugdíjkifizetések megváltoztatásával próbáljunk költségvetési ésszerűsítést elérni. Ez lehetetlen! Tehát ezért tudomásul kell venni, hogy a demokrácia egyik alfája és talán ómegája is Magyarországon, hogy mindenki biztos lehessen abban, hogy amikor kimegy az aktív munkahelyi évek világából, és megérkezik a járadékos nyugdíjas világba, akkor nem kerülhet létbizonytalanságba. Ez kulcskérdés. Ha ezt nem tudja nyújtani a magyar társadalmi és politikai rendszer, akkor a magyar társadalmi politikai rendszer instabil marad. Ezért minden olyan igényt, jöjjön az az IMF-től, vagy kerüljön elő az csak diplomáciai beszélgetésben, ami ezen a helyen szeretne keresni valami megspórolási lehetőséget, a leghatározottabban mint demokráciaproblémát vissza kell utasítanunk, hogy ez nem lehetséges.

 

Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

 

Engedjék meg, hogy ezek után és végezetül beszéljünk az európai térségekről röviden, mert most már úgy látom, hogy a rendelkezésemre nem álló időt is felhasználtam. Amiről beszélni fogok, az alapos kifejtést igényelne, s megérne egy kisebb tudományos szemináriumot is. Ezt én most különböző okokból nem nyújthatom Önöknek, ezért nézzék el az állítások elnagyoltságát. Ha hátralépünk egyet, és egy szélesebb távlatból nézünk Magyarország jövőjére meg az európai világ várható alakulására, akkor ma a következőket látjuk. Rendkívül csekély esély van arra, hogy az Európai Uniót és az eurózónát létrehozó államok déli tagjai stabilizálni tudják a helyzetüket. Sok mindent olvastam, de egyetlen olyan tanulmányt sem ismerek, amely arról szólna, hogyan lenne képes ez a déli perem egyszerre javítani a versenyképességén, és egyszerre csökkenteni az államadósságát. Görögország példája rendkívül aggasztó. Nem a végkifejlet, bár szimpatizálok a görögökkel, és minden szolidaritásom az övék, hanem ahogyan oda jutottunk. Minden harmadik hónapban a miniszterelnökök egyszer meggyőzték magukat Brüsszelben arról, hogy az a megoldás, amit éppen akkor csináltunk, s háromhavonta mindig csináltunk valamit. És a végeredmény teljesen nyilvánvaló; Görögország nem versenyképes reálgazdaságát tekintve, és az államadósságát nemhogy nem tudja csökkenteni, hanem az emberi elme számára már befoghatatlan matematikai magasságokba emelkedett. Tehát senki sem gondolja, hogy Görögország valaha is képes lesz a dolgok normális menetében, vagyis hogy dolgozunk, termelünk, a jövedelem egy részét összpontosítjuk, annak egy részét államadósság fizetésére fordítjuk, és így elérünk egy kezelhető méretű államadósságig, senki sem gondolja, hogy Görögország erre képes lenne nagyon jelentős külső segítség nélkül. Senki sem gondolhatja, hogy a déli államok, ha ez így megy tovább még néhány hónapon keresztül, képesek lesznek erre. Különösképpen azért, mert nem érintjük a dolog lényegét, vagyis hogy a német gazdaság hogyan helyezkedik el az európai gazdasági rendszerben.

 

Ugyanis a német gazdaság növekedése, erősödése, versenyképessége, mint említettem már az előbb a bevezetőmben, folyamatos fizetésimérleg-hiányt okoz és kereskedelmimérleg-hiányt okoz a déli államokban, ezzel szemben kereskedelmi többletet, fizetési mérlegtöbbletet, és óriási lehetőségeket teremt Közép-Európában. Tehát hogyha a német gazdaság továbbra is olyan kiemelkedő szereplője marad az európai gazdaságnak, amilyen most, a déli államok nem tudnak alkalmazkodni ehhez a helyzethez – lehet, hogy tudnak, lehet, hogy nem, mint említettem az előbb, óvatos lennék a siker megítélését illetően –, de Közép-Európa számára ez a fejlemény kifejezetten lehetőségeket hoz. Nézzék meg a legutóbbi exportszámainkat, ha azt az idejétmúlt vagy legalábbis a nyilvánosságban már nem nagyon látom, de a megelőző húsz évben gyakran megírt szempontot nézem, hogy mennyi Magyarország adósságszolgálata, és mennyi a magyar export által előállított többlet, akkor a lehető legnyugodtabbak lehetünk, hiszen az előállított többlet jóval meghaladja a mindenkori törlesztési kötelezettségeinket. Ilyen ország kevés van Európában. A déli sávban egyáltalán nincsen, a Baltikumban találunk, és Közép-Európában is találunk. Németországnak is az adja az esélyt, hogy bár az államadósságméret már a veszélyes, a veszélyszituációt előidéző sávban található, mégis éppen a reálgazdasági versenyképessége miatt reális forgatókönyve van arra, hogy külső segítség nélkül is visszahozza az államadósságát a biztonságot jelentő ötven százalékos tartományba.

 

Tehát azt akartam ezzel Önöknek mondani, hogyha valami hirtelen megvilágosodás okán és valahogyan az égiektől kapott hirtelen akcióképesség okán nem jön létre valami egymáshoz rövid távon érthetően és jól kapcsolódó válságkezelési stratégia Európában, nem Mars-terv meg Hold-terv, hanem gyors és rövid távú, ha ilyen nem jön létre, akkor azok a folyamatok maradnak és erősödnek meg, amelyek különböző térségekre különítik el az európai államokat: folyamatos talpon maradásért küzdő délre, óriási versenyképességgel küzdő német gazdaságra, és a német gazdasághoz előnyös módon – termelési oldalról, tehát nemcsak vásárlóként, hanem – termelési oldalról is kapcsolódni képes közép-európai országokra. Ezek azok a tények szerintem, amelyre ma nemzetstratégiát érdemes építeni, amelyet érdemes nemzetstratégiai kiindulópontként használni. Ahogy Kristóf Attila szokta írni a Magyar Nemzetben, hogy ez jó vagy rossz, azt én nem tudom, vagy valahogy így van ott mindig abban a rovatban, tehát én nem szeretnék ebből kikerekíteni egy a megváltáshoz és a gyors fölemelkedéshez vezető pozitív happy end történetet, és nem akarom kizárni természetesen azt sem, hogy kedvezőtlen körülmények okán Magyarország belesodródik a saját válságába egyre inkább belekavarodó országok csoportjába. Ezt sem zárom ki, csak annyit akartam mondani Önöknek, hogy egy jól megkomponált, reális elemekből építkező, tehát nem más modelleket utánzó, hanem reális elemekből és saját adottságokból építkező magyar nemzetstratégia sikerrel kecsegtethet. Ilyen lehetséges, ilyet létre lehet hozni, ilyet végre lehet hajtani, és Magyarország az egész válságból végezetül megerősödve kerülhet ki, illetve azok közé az országok kisszámú országok csoportjához, illetve köréhez tartozhat, akik megerősödve kerülnek ki ebből a válságból. Ez nemzetstratégiai képesség kérdése: intellektuális, stratégiaalkotási, és stratégiavégrehajtási képesség kérdése. Na, hát ehhez szeretném kérni a következő egy évben is az Önök támogatását, tevékeny kivitelezését és végrehajtó munkáját.

 

Elnézést, hogyha a kelleténél kalandozóbb és hosszabb lett volna az áttekintésben, amit adtam Önöknek. Higgyék el, a legérdekesebb részeket még el sem mondtam, de abban reménykedem, hogy majd a kérdések ezeket felszínre fogják hozni. Úgyhogy, János, javaslom, hogy bár az időt tekintve – még egyszer mondom: – másokét is talán fölemésztettem, tán egy-két kérdés erejéig nem lenne haszontalan, ha még szót válthatnánk. Mert nemzetstratégiáról a hagyományos értelemben, tehát nem a gazdasági alapozású meg európai kitekintésű, hanem a térségi kitekintésű nemzetstratégiáról egyáltalán nem beszéltem, szomszédságpolitikáról egyáltalán nem beszéltem, keleti nyitásról egyáltalán nem beszéltem, holott itt van a vendégünk, az ő jelenlétében talán érdemes lett volna beszélni arról, hogy a keleti nyitás miért szintén immanens része a magyar nemzetstratégiának. Ezekről mind nem tudtunk most beszélni, de egy-egy kérdésre adott válasz erejéig talán fölvillanthatunk belőle valamit.

 

 

orbanviktor.hu