Hosszú lesz, itt-ott meredek, úgyhogy csatolják be az öveiket.

Kedves Dalma Asszony! Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A népből, a néppel, a népért, vagyis az emberektől kapott felhatalmazással, az emberekkel együtt, az emberek érdekében. Valahogy így mondta, és bizonyára így is értette Abraham Lincoln, amikor megfogalmazta a demokratikus kormányzás lényegét. Milyen kár, hogy ez az észjárás manapság kifelé megy a divatból, sőt hovatovább populizmusnak, veszélynek minősül. Az emberektől kapott felhatalmazással az emberekkel együtt, az emberek érdekében: ez vágott belém élesen január 21-én, a Békemenet sokszázezres tömegét látva. Mielőtt bármit is mondanék Önöknek, hadd mondjak köszönetet azoknak, akik a hazánkra zúduló méltánytalan pergőtűz közepette kiálltak Magyarország mellett, és kiálltak egymásért. A politika a közélet porondja, nem a balett-táncosok világa. Ha az ember itt éli napjait, gyakrabban jut eszébe Muhammad Ali, mint Aleszja Popova, bár mindkettő táncos lábú. De azért, habár titkoljuk, a magamfajta politikai harcosok is emberből vannak. Igenis, akiknek bizony számít, sőt fontos, hogy néha, legalább néha együtt érezzenek velük, biztassák, bátorítsák őket, és erőt adjanak nekik. Nem sajnáltatni akarjuk magunkat, elvégre aki lónak állt, az húzzon. Nem olcsó szenvelgésre vágyunk, csak arra, hogy az emberek néha jelezzék, értik, hogy értük folyik a küzdelem, tudják, hogy a harang értük szól. Mindenkinek köszönöm!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Napra pontosan egy évvel ezelőtt találkoztunk ugyanitt és ugyanezen alkalomból. Akkor is tudtuk, hogy a 2011-es izgalmas év lesz. No, de azt azért kevesen gondolták akkor, mi minden vár ránk. Az tisztán látszott már az uniós elnökségünk kezdete előtt, hogy Európa a kommunizmus bukása utáni legnehezebb éve elé néz. Az események aztán valójában minden előrejelzést felülmúltak. 2011-ben az Európai Unióban 13 kormány bukott meg. Volt, aki rendes, volt, aki előrehozott választáson, de olyan is volt, hogy még csak választás sem kellett hozzá. A szomszédaink közül is négy országban: Szlovákiában, Szlovéniában, Horvátországban és a minap Romániában kényszerült távozni a kormányzat. Korábban stabilnak látszó országokban törtek ki zavargások, alakultak ki erőszakos összecsapások, bénították meg egész országrészek működését. Olyan, hagyományosan a demokrácia erődítményének számító országban, mint Hollandia, csak a radikális vagy szélsőséges politikai erők külső támogatásával tud működni a kormányzat. Olyan veszélyek tűntek fel az európai horizonton, mint számos euróövezeti ország fizetésképtelensége, és már nem tartoznak a politikai sci-fi világába a közös valuta bedőléséről, az Európai Unió megroppanásáról vagy széteséséről szóló találgatások. A mai napig reális veszély, hogy a gazdasági folyamatok Európában a visszaesés, a zsugorodás, a recesszió irányába fordulnak. A 2012-es évre szóló gazdasági előrejelzéseket naponta kiigazítják, és mindig lefelé. Mértéktartó fogalmazással is azt kell mondanom Önöknek, hogy a 2011-es év megrendítő volt Európa számára. Nem egyszerűen gazdasági visszaesésről beszélek, inkább álmok, tervek, jövőbe vetett remények megingására gondolok, és arra, hogy több országban az európai öntudat, sőt önbizalom behorpadását láthatjuk. Sok tízmillió európai fejében megkérdőjeleződtek saját gazdasági és társadalmi rendszerünk erényei, helyessége és életképessége is. Európa lassan olyan lesz, mint az alkohol: nagy célokra inspirál, és megakadályozza, hogy elérjük azokat.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Annál különösebb, de mégis igaz, hogy a kontinensünket megrázó földlökések közepette két, európai léptékkel mérve kis magyar település mutatta fel a jövőnk szempontjából a legfontosabb igazságot. Devecser és Kolontár újjáéledése azért volt a legfontosabb esemény a tavalyi évben, mert kétségbevonhatatlan bizonyítéka annak, hogy nincs helyzet, amiből ne tudna az ember sikerrel talpra állni, nincs olyan mélypont, ahonnan ne lehetne új életet építeni. A devecseriek és a kolontáriak sokkal többet vesztettek, mint az európai válság kárvallottjai. Nekik mindenüket, egész addigi életüket elsodorta a vörösiszap-áradat. Jártam ott, emlékszem azoknak az embereknek az arcára és tekintetére, akiknek mindenük odaveszett, minden, amiért megdolgoztak, amihez ragaszkodtak, ami kedves volt a számukra, ami biztonságot jelentett. Van olyan próbatétel, amikor elhomályosul a jövő, megrepednek a biztosnak hitt alapok, a félelem és a kétségbeesés szorításából nem látszik kiút. Nekik sikerült kitörniük ebből a szorításból; bátrak voltak és erősek, 2011-ben újra kezdték, és ma már az új életüket építhetik. Azért fontos az ő történetük, mert Magyarország is olyan helyzetben van ma, ami próbára teszi a hitünket. Tudom, hogy sokan félnek az euróválság újabb hullámaitól. Sok ember ma azért aggódik, mi van, ha a megújulás nem lesz sikeres, mi van, ha mi, a mostani kormány sem tudjuk kivezetni az országot a nehéz helyzetből. De ilyenkor kérem, jusson eszünkbe a régi igazság, hogy félni csak a félelemtől kell. Ha legyőztük saját félelmünket, szabad az út. Köszönjük, Devecser, köszönjük, Kolontár!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

2010-ben belevágtunk egy hatalmas közös vállalkozásba, hogy megépítsünk egy erős Magyarországot, ahol mindannyiunknak jobb lesz az élete, és hittünk abban, hogy ez sikerülni fog. Mi pontosan tudtuk, mibe kezdtünk bele. Tudtuk, hogy nem sétagaloppra indulunk. Rácáfoltunk korábbi gyengeségeinkre, legyőztük a kishitűségünket, félretoltuk a hazánkat romlásba sodró erőket, és létrehoztuk Magyarország történetének egyik legnagyobb összefogását. Azt is tudtuk, hogy nyolc év súlyos hibáit és húsz év mulasztásait nem lehet néhány hónap vagy akár egy-két hét alatt helyrehozni. Az ország úgy járt, mint az olasz tengerjáró hajó, amit néhány hete katasztrófába kormányzott a kapitánya, majd elsőként elhagyta a fedélzetet. Azok, akik a magyarokat zátonyra futtatták, ugyanígy viselkedtek. Az embereket és az országot meg sem próbálták menteni. Nem érdekelte őket, mi lesz az emberekkel, miután odahagyták a bajba jutott hajót, csak annyit mondtak: viszlát! Most pedig a szárazföldről külföldi üzlettársaik szoknyája mellől handabandázva tücsköt-bogarat szórnak azokra, akik maradtak, és próbálják menteni a menthetőt.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Amikor a mai előadás előtt megkérdeztem a feleségemet, miről beszéljek, csak annyit válaszolt: mondj el mindent! Mondtam neki: abból baj lesz. Szerencsére persze minden nincs, különösen nincs egy óra alatt, de arra azért mindannyian emlékszünk, milyen volt a zátonyra futtatott és oldalára dőlt Magyarország, amikor az új kormány munkához látott. Én úgy láttam akkor, hogy három bajt kell orvosolnunk: az adósságcsapdát, a munka elveszett becsületét és a tartalékok hiányát. 2010-ben, bármerre is nézett az ember, mindenhol adóssághegyeket látott. Egymillió devizahitelben vergődő család, vagyis három-négy millió ember, akik valaha elhatározták, saját otthont teremtenek, és egyszer csak abban a helyzetben találták magukat, hogy több éves törlesztés után több az adósságuk, mint amennyi hitelt felvettek. Ha nem tudnak fizetni, ott maradnak fedél nélkül. Az adósrabszolgaság, amiről eddig csak történelemórán hallottak, és ami a felvilágosodottnak mondott korunkból nézve hihetetlen barbár jelenségnek látszott, egyszer csak mindennapi valóssággá vált. Ráadásul a családok mellett az ország vezetői még eladósították a vállalkozásokat, az önkormányzatokat és az államot is.

Az állam eladósítása engem azért is különösen szíven üt, mert 1998 és 2002 között egyszer már sikerült kiverekedni magunkat az adósságcsapdából, és 52 százalékra leszorítottuk az ország államadósságát. Ha most ennyi lenne az adósságunk, mi adnánk kölcsön az IMF-nek. Ha úgy állnánk, mint 2002-ben, nem lenne más dolgunk, mint azon vitatkozni, hány légitársaságot hozzunk létre. Hány új kórházat, vagy gyárat építsünk. És mennyivel emeljük a nyugdíjakat, meg az egészségügyi dolgozók fizetését. Ehelyett a szocialisták visszanyomtak bennünket az adósságketrecbe. Nehéz lesz ezt valaha is megbocsátanunk. Arra is emlékezhetünk, hogy 2010-ben az adósságcsapdán túl leginkább az nyomasztotta az országot, hogy nem érte meg dolgozni. A tisztességes munka se biztonságot, se előrejutást nem ígért. Bátorság, bizony bátorság kellett ahhoz, hogy valaki munkára alapozza az életét. Márpedig ahol a munkának nincs értéke, ott sohasem lesz növekedés, és ahol nincs növekedés, nem jönnek létre új munkahelyek, inkább a meglévők is megszűnnek. Ez történt 2010-ig Magyarországon. Egyre kevesebb munkaképes embernek jutott munkahely, és akinek jutott, az is azzal ébredt reggelente, nem kéreti-e a főnök, hogy közölje: nincs rá szükség tovább. Az adórendszer, amit progresszívnek mondtak, minden volt, csak az nem: büntette a teljesítményt, és csak az a kisebbség járhatott jól, amely valamiképp kikerülte vagy kijátszotta. És akinek erre nem volt módja  – ¬¬ leginkább a középosztály és a közalkalmazottak  –  egyre nehezebb helyzetben találta magát. Tudom, hogy ezek unalomig ismert dolgok, mégse menjünk el mellettük szó nélkül! Lehet, hogy ideig-óráig jól jön valakinek, ha úgy keres pénzt, hogy azután nem fizet adót, de ahhoz nem kell matematikusnak lenni, hogy az ember belássa, egyszer egy ilyen rendszernek mindenki a vesztese lesz. És a legnagyobb vesztesei éppen azok lesznek, akiket trükkösen alkalmazott a munkaadójuk. A nyolc éven át növekvő munkanélküliség és a becsületes munkáról leszoktató adórendszer valójában mindenkit nyomasztott, mert mindenki tudta, hogy ennek előbb-utóbb nagyon rossz vége lesz. Végül 2010-re oda jutottunk, hogy 2 millió 600 ezer adófizető tartotta fenn a 10 milliós Magyarországot.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Az eladósodás és a munkaellenes gazdasági rendszer aztán magával hozta Magyarország harmadik nagy problémáját: a hónapról hónapra élést, a családi tartalékok teljes hiányát, azt a nyomasztó érzést, hogy baj esetén nincs mihez nyúlni. A brutális és értelmetlen megszorító csomagok, az igazi munka helyetti evickélés, a devizahitelek, a gazdaság leállása elapasztották a cégek és a háztartások tartalékait. Ami volt, azt rövid úton fel kellett élni. Ha megugrik a fűtésszámla, ha beteg lesz a gyerek, ha segítségre szorul az idős szülő, ha elbocsájtják a családfőt, nincs tartalék, és bekopogtat a kétségbeesés. És így járt egész Magyarország. A szocialista kormányok eltüntettek mindent, ami sűrűbb volt a levegőnél, és amikor jött a pénzügyi válság első hulláma, nem volt mihez nyúlni. Így festett hát az ország 2010-ben, egy korszak végén, amellyel szinte mindenki rosszul járt. Mert régi igazság az: ahol nagyon sokan járnak rosszul, ott némelyek kirívóan jól járnak. Magyarország esetében is jó páran meggazdagodtak mások kiszolgáltatottságán. A magánnyugdíj-pénztáraknál például hatalmas jutalékokat fizettek épp abban az esztendőben, amikor az emberek vagyonának nagy része elveszett. Azok is haszonélvezői voltak a korszaknak, akik befolyásos kapcsolataik révén rátették a kezüket a közpénzekre a BKV-nál, és oda juttatták Budapestet, hogy képtelen fenntartani saját közlekedési vállalatát. Mindennél többet elárul a tény, hogy a napokban a 4-es metró felkerült a legkárosabb beruházások listájára, mint – idézem – a rosszul felhasznált közpénzek iskolapéldája. Egy biztos: ilyen előzmények után az alapos elszámoltatás a legkevesebb, amit elvárhatnak tőlünk az emberek.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Mindennek az lett a vége, hogy egy horribilis kifizetetlen számla maradt hátra Magyarországnak címezve, és a számlán ezermilliárdos tételek szerepelnek. Erre a horribilis számlára a baloldali politikusok és üzlettársaik egyhangúlag azt mondták: fizessék ki az emberek! Ma is ezt hallom tőlük itthon, és ezt hallom Európában is. Ne segítsen a kormány a devizahiteleseknek, ne kérjünk fair hozzájárulást a bankoktól és a nemzetközi cégektől, inkább fizessék az emberek az egész számlát. De mi 2010-ben mondtunk erre a megoldásra egy kétharmados nemet, ezért új tehermegosztási rendszert vezettünk be. Nem volt éppen életem legelegánsabb lépése, ahogy ellentmondást nem tűrően kivetettük a bankadót, a válságadót, majd a végtörlesztést. Ez aligha kerül be a politika szépészeti tankönyveibe. Nem volt azonban vesztegetni való időnk, az ország talpon maradása érdekében meg kellett tenni. Tudják, a halogatás olyan, mint a hitelkártya: jó móka, amíg a számlát meg nem kapjuk. Éppen ez az, ami egyeseknek annyira fáj itthon és Európában is. Ők azok, akik arra buzdítanak, hogy Magyarország forduljon vissza, térjünk vissza azokhoz a módszerekhez, azokhoz a szerintük jól bevált eszközökhöz, amelyek egyszer már eladósították és tönkretették az országot, nekik viszont jó hasznot hoztak. Nekik egy dolgot üzenhetek. Jöjjön bárhonnan, én mindenkivel együttműködöm, aki segít abban, vagy legalább nem gátolja, hogy elérjük a célunkat, az erős Magyarországot. De a legkeményebben harcolni fogok minden olyan politikával és törekvéssel szemben, ami vissza akarja hozni azt a rendszert és azokat a módszereket, amelyek legyengítették, és válságba sodorták az országot. Ráadásul ma már Európában is új szelek fújnak. Ami tegnap még szokatlan, sőt elképzelhetetlen volt, mára elfogadottá és bevetté vált. Elég, ha csak az Európai Központi Bank új elnökének radikálisan új monetáris politikájára gondolunk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Mindez, bármilyen nehézségeket okoz is az életünkben, mégiscsak a múlthoz tartozik. De mi nem azért jöttünk össze, hogy csupán a múltról beszéljünk, hanem sokkal inkább a jövőről. A mi vágyainkban nincsen semmi rendkívüli. Egy erős, független, szabad országot akarunk, amely biztonságos életet nyújt nekünk. Ez nem mesebeli álom, ez minden egyszerű, becsületes ember jogos vágya. Tisztességes munka, biztos megélhetés, érdem szerinti előrejutás, család és otthon, amelyből a gyerekek elindulhatnak az önálló életükbe, és végül méltó idős kor. A legtöbben erre vágyunk. Ezt hívják a társadalomtudósok önálló középosztályi életnek. Ma az a kérdés és az a tétje a mi küzdelmünknek, hogy ezt a középosztályi életet hogyan tudjuk biztonságba helyezni azok számára, akik már eljutottak idáig, hogyan tudjuk megnyitni a nehéz helyzetben lévő, leszakadó családok számára, és végül hogyan tudjuk garantálni, hogy az ország politikai vezetése továbbra is a középosztály kezében maradhasson.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Abban a nagy munkában, amelyet 2010 májusában elkezdtünk, most egy mérföldkőhöz érkeztünk. Vállalkozásunk első szakasza lezárult: Magyarország új alapokon áll, ez immár visszavonhatatlan tény, ahogy az is, hogy ezeket az alapokat már senki sem ütheti ki vagy szedheti fel a magyarok talpa alól. Ha valakinek mégis kétsége volna, idézze fel a Békemenetben vonuló derűs elszántságát.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ha Magyarország új alapjairól beszélünk, akkor elsőként a munka értelmére kell gondolnunk. Senkitől sem várható el, hogy tisztességgel dolgozzon, ha úgy érzi, nincs értelme a munkájának, és nem érdemes dolgozni, ha szinte kizárólag mások hasznára dolgozunk. Ezért fordultunk szembe az adósrabszolgasággal. Senki sem gondolja, hogy a korábban felvett hiteleket csak úgy el lehetne törölni, hiába esne jól. De azt igenis mindenki elvárhatja, hogy olyan reális, járható ösvényt láthasson maga előtt, amelyen ha végigmegy, akkor kijuthat a nyomasztó adósságteher alól. Azt egész egyszerűen nem fogadhatjuk el, hogy az emberek sokévi fizetés után lakásuk helyett a deviza-jelzáloghitelüket hagyják a gyermekeikre. Mostanra csak a végtörlesztés révén, tehát december végéig mintegy 160 ezer család, mintegy félmillió ember kiszabadulhatott a nyomasztó devizateher alól. Ez nemcsak az ő számukra jelent megkönnyebbülést, azt is jelenti, hogy az ország külső deviza-adósságállományából mintegy 766 milliárd forintnyit sikerült átváltani, egyben majd 200 milliárd forintnyi árfolyam-ingadozástól szabadultak meg a végtörlesztők, és hamarosan a Bankszövetséggel kötött megállapodás értelmében a többiek terhe is elviselhető szintre csökken majd. Sikerült jelentősen csökkentenünk az államadósságot is, habár néha a tisztánlátást megzavarja a forint árfolyam-ingadozása. Ha az adósság növekedését nem fékezzük meg, ma Magyarország ott tartana, ahol Görögország, végleg elvesztette volna a függetlenségét, nem dönthetnénk többé saját sorsunkról, és a népakarat helyett a hitelezőink uralkodnának felettünk. Az igazsághoz az is hozzátartozik, bár az államadósságot jelentősen csökkentettük, még nem érezhetjük biztonságban a függetlenségünket. Mindenesetre az adósság csökkentése érdekében kidolgozott Széll Kálmán Terv végrehajtása jelenleg 83 százalékon áll.

A munka útjában álló másik akadály a régi, aránytalan adórendszer volt, amely büntette a munkát, a teljesítményt és a vállalkozást, ezért kicseréltük egy másikra. Én is tudom, hogy sokan nem szeretik ezt az új rendszert. Azt is tudom azonban, hogy nincs olyan adórendszer, amit szeretni lehetne. Egy adórendszer esetében elég, ha az emberek belátják annak gazdasági ésszerűségét. Bátran és világosan meg kell mondanunk, hogy a társadalmi igazságot a jövedelmi adórendszeren nem lehet számon kérni. Végső soron csak kétféle adórendszer van: az egyik jutalmazza, a másik pedig bünteti a munkát. A társadalmi igazságot a szociális rendszeren keresztül kell megcéloznunk. A mai arányos rendszerben aki többet vállal, többet teljesít, annak több is marad, vagyis van értelme többet és jobban dolgozni, mert feljebb lehet jutni, nem vesz el az állam senkitől aránytalanul többet csak azért, mert többet teljesít. Aki pedig azt hiszi, hogy a magasabb adókulccsal a gazdagokat adóztatja, az aligha ismeri a magyar valóságot. A gazdagok, a multimilliomosok mindig megtalálják a módját, hogy kivonják a jövedelmüket az adó alól, egész nemzetközi iparágak épültek ki erre. Valójában a végén mindig a középosztállyal fizettetik meg a terheket, ezért a középosztály védelme csak az arányos, egykulcsos jövedelemadóval valósítható meg. Tudom, sokan érzik úgy, főleg a szerényebb keresetűek, hogy nekik nem könnyíti meg a helyzetüket az új adózás, és ez ma valóban így is van. Ennek az az oka, hogy az új rendszerre csak 2013. január 1-jén tudunk teljes fordulatszámmal átállni. Ha ez megtörténik, az ő zsebükben is több marad majd. Ma az a lényeg, hogy megváltoztattuk az ösztönzés irányát; ha beüzemeltük, megszoktuk, kiismertük, akkor úgy nőhetnek majd a jövedelmek, hogy többé közben nem adósodik el sem a cég, sem az ország.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A mi politikánk azonban túlnyúlik a középosztály érdekkörén, és kísérletet tesz arra, hogy egyesítsük a középosztály és a leszakadó rétegek érdekeit. Egy ilyen érdekegyeztetés meggyőződésem szerint lehetséges. A középosztály és a leszakadók egyaránt abban érdekeltek, hogy a leszakadás megálljon, és családok százezrei ne segélyből, hanem munkából és a munkabérükből éljenek. A munkanélküliség elleni küzdelemben ezért új megoldásokat és új módszereket alkalmazunk. Ilyen lesz a 2012-ben útjára induló startmunka-program, amelynek alapjait tavaly fektettük le. 206 ezer embert fogunk visszahívni a munka világába, ez nemcsak nehéz, de ellentmondásos és ezért lelki szilárdságot igénylő feladat. Ugyanis még nem minden jövedelempótló segélyen élő ember érzi úgy, hogy vissza kellene jönnie a munka világába. Vannak, akik tíz, sőt húsz éve nem dolgoztak, és itt nem elítélésre, nem lesajnálásra vagy kioktatásra, hanem türelemre, empátiára és szelíd hajthatatlanságra lesz szükségünk. Igaz, hogy a 46 ezer forintos startmunkabér kevés, de több mint a 28 ezer forintos segély. Ma ennyire futja. De bízunk abban is, hogy a gazdaság hamarosan képes lesz növekedni, és akkor majd emelhetjük a startmunkabéreket is. És kérem, arról se feledkezzünk meg, hogy a startmunka mellett az elmaradt iskolai és szakmai oktatást is pótoljuk a képzetlen és felnőtt munkanélküliek esetében; ők szombaton iskolába fognak járni. Ha ez sikerül, akkor a rendszerváltás óta eltelt huszonkét év legnagyobb erkölcsi tettét vittük véghez.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ma fiatalok tízezrei úgy kerülnek ki az iskolapadból, hogy nem rendelkeznek használható tudással, valójában nincs a kezükben olyan szakma, amelyből eltarthatnák magukat, ez a mi felelősségünk. Ők a mi gyerekeink, nem bánhatunk rossz és felelőtlen szülők módjára a jövő nemzedékével. Ezért vállalnunk kell a mai sikertelen szakképzési rendszer teljes átalakításával szükségképpen együtt járó vitákat is. A szakképzés jövője egy olyan rendszer, ahol az elméleti alapozás mellett a tanulók rögtön a gyakorlatban, testközelből, munka közben ismerhetik meg a szakmát, ezért kitartunk, kitartok amellett, hogy több időt kell tölteniük gyakorlati munkával, mint az iskolapadban. A középiskolai oktatás továbbra is ingyenes marad, de aki nem akar tanulni, azt 16 éves kora után nem tartjuk erőszakkal az iskolában, ahol úgyis csak akadályozná a többiek tanulását. De ha benőtt a feje lágya, bármikor visszajöhet, és befejezheti a tanulmányait. Nem várhatunk tovább a felsőoktatás átalakításával sem, évente fiatalok ezrei jöttek ki úgy egyetemekről és főiskolákról, hogy azt hitték, a kezükben szorongatott diploma komoly értéket képvisel, aztán kiderült, hogy nem így van. Végül mindenki becsapva érezte magát: a diák, a tanítást fizető szülő és a leendő munkaadó is, aki azt hitte, felkészült munkaerőhöz jutott. Eközben a közösség pénzén kitanult tehetséges, frissen végzett szakemberek ezrei vették az irányt nyugatnak. Magyarország helyett Norvégiának, Angliának és Németországnak képeztük a legjobb koponyákat. Alapjaiban megújított rendszerre van szükségünk. Aki az adófizetők pénzéből fizetett állami ösztöndíjon tanul, vállalnia kell, hogy egy ideig itt marad, és Magyarországon dolgozik. Akinek nem jut, vagy nem akar állami ösztöndíjat, annak két százalékos kamatozású, hosszú lejáratú hitelt nyújtunk a tanuláshoz, vagyis Magyarországon mindenki bejuthat egyetemre vagy főiskolára, ha megüti az elvárt szintet, és mer felelős döntést hozni a jövőjéről. Az egyetemek és a főiskolák jövőjét pedig nem központi, adminisztratív akarat, hanem a diákok választása dönti el. A jövőben nem épületeket és falakat, hanem diákokat és tehetségeket akarunk finanszírozni.


Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A mi gondolkodásunkban a kiszámítható befektetői környezet is a munkahelyek helyreállítását szolgálja valójában. Én azokkal értek egyet, akik azt mondják, ne támogassuk azokat a külföldi cégeket, akik csak azért jönnek ide, hogy a tőkeerejükkel kiszorítsák a magyar vállalkozókat a hazai piacokról, és aztán a hasznukat kivigyék innen, de továbbra is kitartok a mellett, hogy azokat a külföldi befektetőket, akik tisztes haszon ellenében a magyaroknak munkahelyeket és a magyar emberek munkájával értéket teremtenek – mint az Audi, a Mercedes, a Huawei, a Nokia, a Bosch vagy éppen az Opel – azokat igenis üdvözölni kell, és meg kell tartanunk. Bár a makrogazdasági szakírók rendszeresen támadják, én továbbra is kiállok a 19 százalékról 10 százalékra csökkentett társasági nyereségadó mellett. Ezzel a magyar kis- és közepes vállalkozók és a magyar tőke mellett is kiállunk, mert ők azok, akik mindig itt lesznek velünk, és ők azok, akik mindig készek munkát adni az embereknek.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Amikor Magyarország új alapjairól beszélek, a munka után azonnal a családok és az otthonok biztonságát kell említenem. Két éve a gyermeket nevelő családok egészen más helyzetben voltak. Akkor még ha egy család gyermeket vállalt, ugyanannyi adót kellett fizetnie, mint azoknak, akik nem nevelnek gyermeket. Ma már képesek vagyunk arra, hogy a gyereknevelés költségeinek legalább egy részét ne adóztassa meg az állam. A sok nyűg és gond közepette ne menjünk el szó nélkül amellett, hogy 2011-ben az egygyermekesek nettó átlagkeresete 8,1 százalékkal növekedett, a kétgyermekesek nettó átlagkeresete 16 százalékkal, a három és több gyermeket nevelők nettó átlagkeresete pedig 23,3 százalékkal nőtt. Két éve még nem volt lehetősége egy kismamának, hogy három évig gyesen maradjon; ma bármilyen nehéz is a gazdasági helyzet, ma megteheti.

Ezek, tisztelt Hölgyeim és Uraim, fontos változások, de messze nem elégségesek. El akarjuk érni, hogy a gyesről és a gyedről a munkába visszatérő édesanyák választani tudjanak: milyen formában akarnak dolgozni, és ne jelentsen számukra hátrányt a munkavállalásnál a gyermek. Ehhez persze bölcsődékre és óvodákra van szükség, amiket a következő két évben létre is fogunk hozni. A családpolitika számunkra a nyugdíjasokat is magában foglalja. Az idősek jelentős része, Önök is tudják ezt, ma is aktívan segíti a fiatalabbakat, foglalkoznak az unokákkal, segítenek a háztartásban, sokan munkát vállalnak közülük, arról nem szólva, hány olyan esetet ismerek, amikor nyugdíjas szülők segítettek összerakni a pénzt a gyereknek a végtörlesztésre. Két éve még attól kellett tartani a nyugdíjasoknak, hogy a nyugdíjak értéke tovább zsugorodik. Ma már egyetlen nyugdíjasnak sem kell ettől félnie. Az időseknek nem kell attól tartaniuk, hogy a rezsiköltségek elszabadulnak, mert ezeket a korábbi gyakorlattal ellentétben megfékeztük, és nem nőhetnek nagyobb mértékben, mint ahogy a nyugdíjakat emeljük. Betartottuk azt a vállalásunkat is, hogy azok a nők, akik a negyven évet ledolgozták, életkortól függetlenül elmehetnek nyugdíjba, és ezt a sikert a nemzetközi tárgyalásokon is meg fogom védeni.

A mi politikánkban, tisztelt Hölgyeim és Uraim, kísérletet teszünk arra, hogy a középosztály és a nyugdíjasok érdekét is egyesítsük. Ez nehéz, de egyáltalán nem lehetetlen. Arra kérjük a nyugdíjasokat, hogy támogassák a középosztályt munkához és tisztességes bérhez juttató gazdaságpolitikánkat, amellyel aztán a gazdaság megtermelheti a mindenkori nyugdíjak értékének megőrzéséhez szükséges forintokat. És arra kérjük a középosztályt, hogy tekintse szövetségesének az öregségi nyugdíjba vonult idős embereket, akiknek támogatása és szavazatai nélkül nem jöhet létre a középosztály érdekeit szolgáló kormányzati többség.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Magyarország új alapjának a munka és a családok mellett a harmadik támasza a felelősség, a felelős gondolkodás melletti elkötelezettség. A magyar családok naponta hoznak súlyos döntéseket és áldozatokat is azért, hogy talpon maradjanak, hogy a család költségvetését egyensúlyban tarthassák, hogy kifizessék a tartozásaikat, és megszabaduljanak a sárga csekkek folyton érkező terhétől. Ezek az emberek olyan parlamentet és olyan kormányt érdemelnek, amely ugyanezt teszi, ugyanilyen felelősséggel gazdálkodik az ország vagyonával, és mindent megtesz, hogy egyensúlyban tartsa annak költségvetését. 2011 az első olyan év uniós csatlakozásunk óta, pedig annak már hét éve, amikor a magyar költségvetési deficit az európai normák szerinti 3 százalék alá csökkent. Kevesen tudják, de lényeges költségvetési műhelytitok, hogy ha a költségvetés hiánya 2,8 százalék alatt van, akkor az államadósság automatikusan csökken, ha felette, akkor automatikusan nő. Ezért nincs olyan dolog, amiben határozottabb és elszántabb lennék, mint hogy felelősen gazdálkodjunk az ország pénzével és költségvetésével.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

2012 új Alaptörvényünk hatályba lépésének is éve. Büszke vagyok erre a modern Alaptörvényre, mert Európában az elsők között rögzítette az államadósság megfékezésének és az ország költségvetési egyensúlyának felelősségét. Ez alól a kötelezettség alól többé egyetlen kormány sem mentheti fel magát. Nem ismétlődhet még egyszer, hogy egész nemzedékek jövőjét dobhassák zálogba felelőtlen kormányzatok. Ez nagyon fáj azoknak, akik itthon és külföldön Magyarország folyamatos eladósításában voltak érdekeltek, abból húztak politikai és anyagi hasznot. Az adósság jó üzlet, ha az ember a bot megfelelő végén van. Ne legyünk naivak, valójában ez a bajuk az új Alaptörvénnyel. A régi alkotmány nem volt képes arra, hogy megvédje az ország vagyonát. Nem védte meg a versenyt, ezért a magyar gazdaságot monopóliumok és kartellek uralták. Nem védte meg a természeti élővilágunkat, ezért a profithajsza lepusztította a környezetünket, és nem védte meg a polgári szabadságot sem, helyette karhatalmi önkényt és félkatonai csoportokat hozott a nyakunkra. Az új alkotmány mindezt orvosolja, és minden jel szerint jól orvosolja. Ezért minden lehetséges eszközt fel fogunk használni arra, hogy megvédjük.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Sokan mondják, hogy Magyarország az elmúlt évtizedben következmények nélküli ország volt. Ma a korábbiakkal ellentétben nem tudunk olyan jelentős bűnügyet mondani az elmúlt másfél évből, amelynek tettesei ne kerültek volna rendőrkézre. Bár még sok a tennivalónk, már keményen felléptünk az uzsorások ellen, visszaszorítottuk a vagyon elleni bűncselekmények számát. És nem fogadjuk el, ha a bűnözőket szociális helyzetükkel vagy éppen származásukkal mentegetik. Sok millió magyar kel fel naponta korán, dolgozik keményen, törekszik becsületes életre, és igyekszik betartani közös életünk szabályait. Magyarország csak akkor lehet erős nemzet, ha ezek a szabályok mindenkire egyformán érvényesek, legyen az bankár, politikus, asztalos vagy gyermekét nevelő anya. El kell utasítani a kivételeket, és zárni kell a kiskapukat. Ami a politikát illeti, két éve még kétszer annyi politikust tartottak el az adófizetők, mint amennyire az országnak valójában szüksége van. Ennek vége. Két éve még arcátlan végkielégítéseket, prémiumokat és különböző juttatásokat fizettek ki állami alkalmazottaknak. Mára ezt, ha nehéz küzdelemben is, de megfékeztük. Bár buzgár módjára fel-feltörnek ilyen-olyan kísérletek, amit rendre le kell törni, de az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az állami közhivatalok és cégek vezetőinek bérezésében még nem uralkodik ésszerű és méltányos rend.

És arról is ejtsünk néhány szót, hogy ma már egészen máshogyan állunk a vezetők felelősségének ügyében is, mint korábban. Számomra a politika mércéje nemcsak a gazdasági eredményesség, de a törvényes rend, a józan ész, és az emberek tisztelete is. A vezetők felelőssége, hogy mindenkor kiálljanak a magyar érdekekért itthon és külföldön. De ezt józan ésszel és okosan kell tennünk. Törekednünk kell a megegyezésre, törekednünk kell a viták békés rendezésére mindenkivel, aki Magyarország megújulását támogatja, vagy legalábbis elfogadja. De azt is kénytelen vagyok őszintén elmondani az ország nyilvánosságának, hogy akik tőlünk balra állnak, azok a teljes önfeladásban szeretnek jeleskedni. Akik mindent eladtak, amit lehetett és ugyanígy eladnának mindent. Földet, vízkészletet, ami a magyaroknak még megvan, így aztán ők bármiről bárkivel megegyeznek. Akik pedig tőlünk jobbra állnak, azok elvakultan, semmiben nem hajlandók megegyezni senkivel, ennélfogva nem is vehetők komolyan. Mi eddig is kiálltunk, és ezután is kiállunk Magyarországért és a magyarokért: határozottan, rendíthetetlenül, de mindig józan ésszel. Készek vagyunk küzdeni, ha kell, de megegyezni is az ország érdekében. Túl vagyunk már a Nagy indiánkönyvön és a Tenkes kapitányán is; számunkra a küzdelem és a megegyezés egyaránt eszköz, és nem cél. Eszköz arra, hogy Magyarország erős és sikeres legyen.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ne féljünk kimondani, ráadásul már úgyis kitudódott, csak az nem tudja, aki nem akarja, a mi célunk az, hogy Magyarországon egy olyan középosztály legyen a társadalom vezető csoportja, amely képes érdekegyesítésre lépni. A visszakapaszkodni akarókkal és azokkal a nyugdíjasokkal, akik munkával élték le az életüket. Beszéljünk egyenesen! Ne a gazdasági elit és ne a politikai elit, hanem azok szabják meg az ország életét, akik a maguk erejéből akarnak előbbre jutni: munkával, vállalkozással, teljesítménnyel. Én is tisztában vagyok azzal, hogy egyetlen sikeres nemzet sem mondhat le se a kiemelkedően gazdag pénzügyi, gazdasági, se a tapasztalt politikai elitjéről. Igenis szükségünk van rájuk. Szükségünk van a képességeikre, a vagyoni erejükre, a nemzetközi elitbe beépült kapcsolataikra. De az ország haladási irányát, kormányzati rendjét, uralkodó értékeit a demokrácia lincolni szabályai szerint a népnek kell meghatároznia. Az emberektől kapott felhatalmazással, az emberekkel együtt, az emberek érdekében. Itt rejtőzködnek ugyanis azok a hegyeket megmozgatni képes, ha úgy tetszik, népi erőforrások, amelyek csodát tettek Devecseren és Kolontáron is. Ezért aki ma Magyarország csődjéről beszél, aki azt mondja, hogy Magyarország elbukhat abban a küzdelemben, amit a megújulásunkért vívunk, az nem tudja, hogy mit beszél, az nem ismeri ezt az országot, és nem ismeri a magyar embereket. Azt senki sem ígérheti, hogy könnyű és zökkenőmentes utunk lesz. De azt már megtanultam, hogy az olyan helyekre vezető utakat, ahová érdemes eljutni, nem lehet lerövidíteni. Tudnunk kell azt is, hogy a célba jutásunk egyedül nekünk, magyaroknak fontos. A nemzeti önállóságért más nemzetek nem osztogatnak nekünk dicséretet, de ez nem ok arra, hogy lemondjunk róla. Majd az élet megdicsér és megjutalmaz minket érte, ebben biztosak lehetünk. Habár jó tudni, hogy furcsa formája van az efféle jutalomnak. Megfigyeltem, hogy a jól végzett munka jutalma a még több munka. Persze mindig lesznek barátaink, sőt bajtársaink is, akik meg- és felszólalnak mellettünk, mint a litvánok és a lengyelek tették most. Éljen Litvánia, éljen Lengyelország!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Bizonyára Önök is szoktak gondolkodni azon, hogy honnan fakad a magyarok életereje, amely rejtélyes módon a legváratlanabb pillanatokban felbukkan, félretolja a kétségbeesést és az élet nálunk nagyobb erői előtti kapitulálhatnékot. Bizonyára Önök is gondoltak már arra, hogy a nemzetek történelmében vannak megmagyarázhatatlannak tűnő folyamatok. Vannak dolgok, amelyek egész egyszerűen nem értelmezhetők se számokkal, se gazdasági körülményekkel, sokkal inkább mélyen húzódó lelki jelenségekkel. Csak ezzel tudjuk magyarázni, hogy a II. világháború után három év alatt világ csodájára képesek voltunk az országot újjáépíteni. De alaposabb filozófiai iskolázottság nélkül is megkockáztathatjuk, hogy Ázsia mai ámulatba ejtő gazdasági teljesítménye mögött is meghúzódnak olyan szellemi és lelki mozgatórugók, amelyek a gazdaság törvényei alapján nem értelmezhetőek. Úgy látom, hogy efféle mozgatórugók a mi életünkben is léteznek.

Ezek a magyar mozgatórugók valahol ott találhatók, hogy mi, magyarok, legalábbis nagy többségünk úgy gondoljuk, sőt erősen meg vagyunk győződve, hogy mélyebben vagyunk annál, rosszabbul és kisszerűbben élünk, kevesebb megbecsülést kapunk, mint amit egyébként megérdemelnénk. Rosszabbul állunk, rosszabbul élünk, mint amennyire a munkánk, a tehetségünk és a tudásunk egyébként alkalmassá tesz bennünket. Jobbat érdemelnénk, ha azt nézzük, hogy mennyit dolgozunk. Jobbat érdemelnénk, ha azt nézzük, hogy bár kétségkívül követtünk el hibákat a XX. században – mert hát melyik nemzet nem követ el olykor? – az ezek miatti veszteségeink messze meghaladják a hiba mértékét. Így aztán bennünk, magyarokban működik egy fantasztikus hajtóerő, ami egyszerűen abból fakad, hogy bántja az igazságérzetünket mindaz, ami történt velünk. És bántja az igazságérzetünket, hogy odajutottunk, ahol és ahogy most vagyunk. Ez magyarázza, bármilyen nehéz helyzetben van is az ország, jönnek, és újra jönnek emberek százezrei, akiknek eszük ágában sincs beletörődni a mai helyzetbe. Akik minden erejüket mozgósítva megpróbálnak kikerülni abból a helyzetből, amiben vannak. Legyen szó a saját személyes, a családjuk vagy az ország életéről. Csak mert meg vannak győződve arról, hogy ennél jobbat érdemelnek. A kérdés most már csak az, hogy hogyan.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Itt az ideje, hogy végre ne a dolgok után kullogjunk, hanem elébük vágjunk, ne törődjünk az értetlenséggel, az európaiak okoskodó aggodalmaskodásával, magunkra figyeljünk, a saját meggyőződésünket kövessük, és ne ijedjünk meg a váratlan nehézségektől. Tudjuk, hogy a sikeres jövő nem ajándék, nem nyeremény, hanem csakis megérdemelt győzelem lehet. Ahogy a zseniális Wayne Gretzky tanácsolta: ne oda korcsolyázz, ahol a korong éppen van, hanem oda, ahol lesz!

Hajrá, Magyarország! Hajrá, magyarok!
 

orbanviktor.hu