Minden felesleges szabályt ki kell iktatni

2007. május 12.

Orbán Viktor beszéde a Jövőnk vitasorozat versenyképességről szóló konferencián.


Kedves Dalma assszony, mélyen tisztelt elnök úr, Hölgyeim és Uraim! Köszönöm szépen ezúttal is a meghívást és a lehetőséget, bár saját gondolatokkal is készültem, de néhány megjegyzés, két kommentár előadás, egy-egy gondolata megragadt bennem, valamelyik mélyre is szaladt, ezért ha megengedik, élek azzal a lehetőséggel, hogy reagálhatok arra is, amit korábban hallhattunk, láthattunk.

Először is, mint régi kuruc, csakhogy pontosan értsük egymást, nem árt ha tisztázunk egy félreértést. A magyarok a történelem során mindig is szívesen kötöttek megállapodást mindenkivel. Az a feltételezés, hogy valamifajta kultúrantropológiai, ne adj Isten genetikai okból, kénytelenek lennénk arra, hogy másokkal megállapodjunk, nem állja meg a helyét. Azonban megállapodást kötni, hosszabb távon megállapodásokra épülő kultúrára berendezkedni, az egy olyan előfeltételt is előír a számunkra, amely arról szól, hogy bizonyos dolgok, amelyek az életben a legfontosabbak a számunkra, nem kérdőjelezhetőek meg, és ha azokban a dolgokban egyetértés van, azokat a pilléreket senki sem akarja elmozdítani, akkor jöhet az egyezkedés.

De azoknak a pilléreknek az ügyében nincsen egyezkedés, ezt mondták a kurucok: ez egy helyes, elvi, jövőbe mutató álláspont, kedves barátaim. Ezért szabadság, nemzeti függetlenség, és emberi méltóság ügyében csak a kuruc álláspont fogadható el.

Természetesen az üzletemberek részéről mi gyakran halljuk azt a véleményt, aminek itt egy sarkos megfogalmazását elkövethettük. De én mindig különbséget teszek az üzleti szemléletű gondolkodás és a nemzet érdeke szerinti gondolkodás között. Amit elmondtam az előbb, az egy nemzet hosszú távú fennmaradását szolgáló gondolkodásmód. Azt ugyanakkor megértjük, csak nem keverjük össze az előzővel, hogy üzletelni meg mindig kell az üzletembereknek, ha diktatúra van, ha van emberi méltóság, ha van nemzeti függetlenség, ha nincs. De ezt a mindig üzletelni kell kultúráját összekeverni és elvi álláspontként helyettesíteni, vagy kiszorítani ezzel a kuruckodást, az értékek mellett való kiállást, az eltökéltség gondolkodását és mentalitását, nem volna helyes.

Mindennek meg van az értelme, a kuruckodásnak is, mint Stumpf István mondta, mindig a labancokkal szemben. Meg az üzletelés kultúrájának is, csak az egyiket nem szabad számon kérni a másikon sem egyik, sem másik irányban.

Tisztelt hölgyeim és uraim! Társadalmi versenyképesség. Mielőtt erről a kérdésről beszélünk, nem kerülhetjük meg, hogy néhány szót szóljunk nem elnagyolt, nem eltúlzott, de bizonyos mértékű történelmi összefüggésben is, mármint a magyar társadalomról. Ugyanis nem elméleti vitát folytatunk a versenyképességről, hanem a magyarok versenyképességéről beszélünk.

Röviden összefoglalva talán nem érzik majd túlzásnak, ha azt mondom, hogy a magyar emberek lassan 25-30 éve egyfolytában a tartalékaikat élik fel, lelki, szellemi és anyagi tartalékaikat emésztik fel. Emlékezzenek rá, hogy amikor a '80-as évek elején, amikor a központi gazdasági irányítás csődöt mondott, és nem ideológiai vagy erkölcsi okokból, hanem gazdasági kényszer okán, az állam úgy gondolta, hogy jobb, ha kicsit több szabadságot enged az embereknek, és ő maga hátrább lép egyet, gmk-k kora, háztáji, vissza tudnak még erre emlékezni.

Nos a '80-as éveknek az elején a hatalom azt mondta a magyaroknak: nem tudjuk már biztosítani azt, amit vállaltunk, a szocialista állam nem tudja fenntartani mindazt az ígérethalmazt, amit korábban megfogalmazott. Neked is cselekedned kell a szokásos keresetből való megélésed mellett, nyitnod kell még egy másik irányban is. Valamit még a nyolc órás munkás mellett tenned kell. Ezt neveztük akkor maszekolásnak, ha önök még emlékeznek erre.

A '90-es évek elején aztán azt vették észre az emberek, hogy már az sem elég, ha van egy hivatalos munkahelyük, meg van egy, a '80-as évek második feléből itt maradt maszekolásuk, mert a megélhetés egyre nehezebbé vált, és még valamit azért tenni kellett, hogy az ember fenntarthassa maga és családja életszínvonalát. Be kellett zsúfolni még valamit a munkanapba. Egyre többen lettünk Magyarországon, akik nem tíz órát, hanem tizenkettő, meg tizennégy órákat kezdtünk dolgozni. Ha önök megnézik a nemzetközi összehasonlító adatokat, akkor láthatják, hogy Európában ma a legtöbbet egy héten a magyarok dolgoznak, 53 órát, nagyjából ez ott van, ahol a csehekké, és kicsit meghaladja még az amerikaiakét is, akiket pedig a hivatalos statisztikák, egyébként a világ legtöbbet dolgozó országaként tartanak számon. Nos, magyarán a '90-es évek elején már oda jutott Magyarország, hogy az önkizsákmányolás egyre gyorsuló spiráljában élte az életét, ennek minden társadalmi, lelki következményével együtt.

Most egy újabb szakaszba léptünk, tisztelt hölgyeim és uraim! Miközben azt a napi 12-14 - van, aki 16 órát is - ledolgozzuk, ledolgozza, akkor jön a kormány, és azt mondja, hogy ez is kevés.

Nincs más választás, többet dolgozni nem lehet, mert 24 órába már nem fér bele. Egyetlen dolgot lehet tenni, hiteleket lehet felvenni. Ezt csinálja ma a magyar társadalom, ebbe az irányba menekül, amíg teheti. Mint Arany János mondta, cserebogárként falnak nem koppan. Ez mikor következik be, nem tudjuk, de mindannyian látjuk, hogy ennek az útnak nincs perspektívája. Valahol minden család számára máshol, de ennek az útnak egy bizonyos pontján falakba fogunk ütközni. Nos, ez az a hangulat, ez a magyar társadalomnak a helyzete, a kivéreztetett állapota, amikor jön a kormány és azt mondja, itt az ideje, hogy versenyképessé váljon a magyar társadalom.

Kedves barátaim, ha mindezt a rendszerváltás összefüggésébe helyezzük, akkor nyugodtan kimondhatjuk, hogy nem mindenkire igaz, de sok millió magyar emberre kétség kívül igen, hogy a rendszerváltoztatás nem szabadságot hozott, hanem kiszolgáltatottságot zúdított rájuk. Nem szabadok lettek, hanem kiszolgáltatottak, védelem nélkül maradtak. Ott álltak a szocializmus romjainak kősivatagában, a szocialista nagyipar hirtelen múzeummá minősülő szerelőcsarnokaiban, a széthulló téeszek omladozó majorjainak melléküzemág telepeinek udvarán a csődöt mondott állam áporodott levegőjű hivatalaiban, a bizonytalan sorsúvá lett kórházak és rendelőintézetek orvosi szobáiban, ott álltak védtelen a fél évszázados okkupáció lelki és mentális rombolásától megverten a felperzselt föld közepén, amelyen hamarosan megjelentek a 20. század második felének szociális piacgazdasága előtti korból származó brutális kapitalizmus monstruózus alakzatai. Tisztességes szabad piac és versenyképesség: szólt az orákulum a rendszerváltás előestéjén. A tisztességes piachoz először is tisztesség kell. A szabadpiachoz először is szabadság kell, a versenyképességhez először is verseny kell. A tisztességes szabad piachoz és versenyképességhez tisztesség, szabadság és verseny kell. Miközben életünkben se tisztesség, se szabadság, se a verseny, így válaszolnak ma a magyarok.

Tisztelt hölgyeim és uraim! Ezért ma is magyarok milliói állnak kiszolgáltatva munkavállalóként, kamarai, szakszervezeti és munkahelyi védelem nélkül. Kiszolgáltatva fogyasztóként, fogyasztóvédelmi oltalom nélkül. Kiszolgáltatva homo sapiensként, a természeti környezetet védeni képes szervezett erő nélkül. A demokráciába vetett egyre vékonyodó hittel és reménnyel, a demokrácia miben léte felől egyre erősödő kételyekkel. És ekkor mondja a kormány, hogy itt az ideje, hogy versenyképesek legyünk.

Tisztelt hölgyeim és uraim! Versenyképesség. Úgy érzem fontos, hogy pontosan fogalmazzunk. Ez egy divatos kifejezés. Amikor először hallottam, fiatalabb voltam, a Fradi-leves jutott az eszembe: mindent bele. Mindent el lehet mondani ennek a szónak az ürügyén. Csaba László közgazdász mondta itt talán az előző bejátszásban, hogy az emberek megijednek ma már, ha a versenyképesség szót hallják. Szerintem ez igaz, de nem feltétlenül csak azért, amit ő okként megnevezett. Hanem azért is, mert az ember, mikor hallja ezt a szót, érzi, hogy ehhez neki semmi köze. Nemcsak arról van szó, hogy rosszat jelent, ha olyan szót hall, amit egyébként a természet nem rakott a vállunkra. És olyan, hogy versenyképesség a teremtés rendje szerint nincsen.

Tisztelt hölgyeim és uraim! Valójában nem létezik, és ezért nem is lehetünk elég hálásak a természetnek. Ugyanis a társadalomnak soha sem célja, hogy versenyképes legyen. Az emberi lénynek soha sem célja az, hogy versenyképes legyen. Egy társadalomnak és egy embernek az a célja, hogy boldog legyen. Mindig, minden időben, minden történelmi körülmények között, ez a cél van legfelül. Messze az úgynevezett versenyképesség felett. Minden más, csak a boldogság alatt, az azt megcélzó emberi törekvések, érzések, együttélési formák alatt helyezkedhet el.

Kétség kívül igaz, ezért mondtam, hogy fontos a pontos fogalmazás, hogy e cél elérésének, a boldogi emberi együttélés, a boldog egyéni családi élet elérésének modern világban egyik, de koránt sem egyetlen eszköze a versenyképesség. Egy közösség versenyképessége, beszéljünk egy ország versenyképességéről, sok tényezőből áll össze, ebből az egyik a versenyképesség.

Van egy másik, ami szerintem legalább ilyen fontos, és úgy nevezhetjük, hogy társadalmi kohézió. Arról, hogy mi a versenyképesség, amikor készültem ide, fellapoztam néhány lexikont, megnéztem, hogy mi jelent meg ebben a tárgyban manapság, hogy csak az elmúlt fél évben négy könyv jelent meg a versenyképességről, és akkor nem soroltam ide Chikán Attilának és Czakó Erzsébetnek a hatvan, több mint hatvan tanulmányból álló, erről a kérdésről készült elemzését.

Nos, a versenyképesség, miután az emberi társadalom boldogulásának a modern időben egyik feltétele, ezért próbáljuk pontosan meghatározni, miről is beszélünk. Talán miközben mindenki úgy definiálja a saját gondolatának pilléreit adó szavakat, ahogy azt a legjobban és leghelyénvalóbbnak érzi, én annyit mondhatok, hogy felfogásomban az ország versenyképessége azt jelenti, hogy egy ország, ez esetben a mi országunk más országoknál gyorsabban tud előrehaladni az emberi életkörülmények javítása terén. Vagyis csak ebben az esetben tekinthetjük úgy a versenyképességet, mint a társadalom boldogságának elősegítését szolgáló eszközt.

Tisztelt hölgyeim és uraim! A mai napon arról beszéltek előadóink, hogy egy ország versenyképességéhez, vagyis hogyan tud Magyarország más országoknál gyorsabban előrehaladni az emberi életkörülmények terén, mivel járulhat hozzá a gazdaság. Több ilyen hozzászólást is hallottunk.

Ha össze akarom foglalni ezek a gondolatokat, akkor azt tudom mondani, hogy először is azzal tud hozzásegíteni, talán az első beszédben hangzott ez el, ha nem próbálja maga alá gyűrni a társadalmat. A gazdaság azzal járulhat hozzá elsősorban az ország versenyképességéhez, hogy nem próbálja minden áron maga alá gyűrni a társadalmat, ha nem próbálja a piaci haszonelvű szemléletet ráerőltetni a társadalom olyan területeire, ahol azoknak nincsen helye.

Tehát egy ország versenyképességéhez a gazdaság leginkább akkor járulhat hozzá, ha nem tart igényt arra, hogy a maga haszonelvű szerveződési elvét, mint a társadalom legfontosabb szervező elvét fogadja el egy közösség. Ez magyarul azt jelenti, hogy le kell számolnunk azzal a dogmával, hogy mindent a piacra kell bízni. És az élet megszervezésében minél inkább hasonlít valami a piacra, az annál jobb lesz. Röviden ezt szerettem volna mondani. Ez nyilvánvalóan szétveri a kohéziót és a szolidaritást, most nincs módom, hogy bebizonyítsam, de felfogásom szerint ráadásul ez még középtávon már magának a gazdaságnak is árt.

Tisztelt hölgyeim és uraim! Egy idézetet szeretnék ennek a gondoltnak az alátámasztására megosztani önökkel. Számoljunk le a tabukkal és mondjuk ki, hogy a piaci dogma nem tudja helyettesíteni a közös társadalmi felelősségvállalást, nem képes igazságos és mindannyiunknak emberhez méltó életfeltételeket biztosító társadalom megteremtésére. Egyszerűen nem erre találták ki. A piaci dogma materiális érdekekben, és materiális haszonban gondolkodik, mindent ezeknek rendel alá, nem vesz tudomást az emberi természet, piaci értelemben irracionális lényegéről. A piacon egyáltalán nem értelmezhető az áldozatvállalás, holott a társadalom működésének egyik, ha nem a legfontosabb energiája. Egyetlen gyermek sem nőne fel a szülő, elsősorban az anya áldozatvállalása nélkül. Az áldozatvállalás nem helyettesíthető a befektetéssel. A legmerészebb befektetésnek is matematikailag leírható ésszerű határai vannak. De miféle matematikai határai vannak egy édesanya gondoskodásának, vagy akár annak, amikor egy orvos messze túl a munkaidején akár 24 órás szolgálat után is ellátja még a súlyos sérültet. Vagyis a gazdaság akkor tud legjobban hozzájárulni az ország versenyképességének, ha ezt a tételt elfogadja, és nem akarja maga alá gyűrni saját maga szervező elvét ráerőltetni a társadalom gazdaságtól különböző részeire.

Tisztelt hölgyeim és uraim! Az ország gazdasági versenyképességét jelentősen gyöngíti az a tény, hogy Magyarországon a piacgazdaságból egy dolog hiányzik, méghozzá annak lényege és lelke, ez pedig a verseny. Erről is hallhattunk utalásokat.

Tisztelt hölgyeim és uraim! Ha önök vetnek egy pillantást egy átlagos magyar vállalkozó mindennapi életére, és nem az ő szakzsargonjában próbálják megérteni, hogy mi a problémája, hanem kellő távolságtartással szemlélik az eseményeket, akkor azt fogják látni, hogy a magyar vállalkozók vállalkozóként nem annyira egymással versenyeznek, mint inkább az állammal. Ki és hogyan tud kiszabadulni az állami adóprés alól. Ki és hogyan tudja elkerülni az állami adósarcot, vagy fordítva, miként tudnak a vállalkozások állami megrendeléshez, pályázati támogatáshoz jutni. Az ezeken a területeken folyó verseny egy-egy vállalkozás sikere szempontjából ma gyakran fontosabb, mint hogy milyen a vállalkozás technológiai felkészültsége, vagy éppen a menedzsment tudása.

Tisztelt hölgyeim és uraim! A másik dolog tehát, amit tehet a gazdaság egy ország versenyképességért, az a növekedés. Engedjék meg, hogy ezzel kapcsolatban néhány szót szóljak a jelenlegi magyar gazdasági helyzetről. Nyilvánvaló, a gazdaság egy közösség versenyképességéhez, a gazdasági növekedés teljesítményén keresztül tud hozzájárulni.

Van itt azonban egy kérdés, Nagy Feróra hajaz kicsit, csak nekem finomabban kell fogalmaznom. Ki mire áll készen, és mikor. Azt el kell dönteni, amikor szemben találja az ember magát egy bajjal, akkor mi a célja. Az a célja, hogy elszenvedje-e azt a bajt, vagy az a célja, hogy orvosolja azt a bajt. A magyar gazdaságpolitika filozófiailag elhibázott lényegét akarjuk megérteni, akkor ezt a kérdést érdemes feltenni. Abban nincs vita közöttünk, hogy Magyarországon ma baj van. Van egy gazdasági, és van egy politikai válság. A politikai válságról az előző három alkalommal már sokat beszéltünk, a lényeget ismerjük. A demokráciában mindig politikai válságot okoz, ha a választókat lépre csalják, kiügyeskedik a szavazatukat, elorozzák a bizalmukat, majd a megszerzett hatalmat egészen más célokra használják, mint amire korábban ígéretet, vállalást tettek. Ez a politikai válság lényege Magyarországon.

Azonban van egy gazdasági válság is Magyarországon, hiszen mindegy, hogy a kormány - mondandóm szempontjából most mindegy -, hogy így vagy úgy került parlamenti többségi helyzetbe.

Ha már egyszer a végrehajtó hatalom helyzetében van, akkor cselekednie kell. Mert a végrehajtó hatalomnak az a dolga, hogy orvosolja a válságot. Ezért érdemes feltennünk a mindenkori kormánnyal szemben, hogy jó módszerekkel orvosolja-e a válságot.

Erre mondom én azt, hogy itt szembesül, mint ahogy a magánemberek is mindig, minden kormány azzal, hogy a bajt csak túl akarja élni, elfogadja, tudomásul veszi, vagy pedig orvosolni is akarja.

A mai végrehajtó hatalom, tisztelt hölgyeim és uraim, rossz megoldást kínál a gazdasági válság kezelésére. A kormánykoalíciós pártok egy olyan gazdasági filozófiát, a Nyugatban, Nyugaton fellelhető gazdasági filozófiák közül épp egy olyan irányzatot tüntetett ki a figyelmével, és alkotott abból kormányzati politikát, amely éppen azért bukott meg számos alkalommal, számos nyugati országban, mert mindig a megszorításokat állította a politikája középpontjába. A megszorítás nem más, mint annak a ténynek az elismerése, hogy baj van, és a bajjal együtt kell élni. Az egyetlen célunk, ami lehet, hogy túl éljük a bajt. A bajban nem lehetőséget, nem az orvosság, egy új orvosság kikísérletezésének a lehetőségét látjuk, nem azt a választ adja a megszorítás politikája, hogy milyen gazdaságot kell építenünk ahhoz, hogy még egyszer ne kerülhessen sor megszorításokat kiváltó helyzetre, csak egyetlen gondolat vezeti: ezt a mostani bajt, ezt hogyan éljük túl megszorításokkal.

Ez a gondolkodásmód elfogadja a bajt, és alkalmazkodik hozzá. A másik gondolkodásmód, amiről mindjárt beszélnék, pedig orvosságot akar találni, és meg akarja előzni, hogy a baj még egyszer előállhasson.

Tisztelt hölgyeim és uraim! A bennünket leginkább gúzsba kötő dogma úgy hangzik, hogy a bajt, kormányzati elismerést élvező dogma, hogy a bajt nem lehet legyőzni, a bajt csak elszenvedni lehet. Meggyőződésem, hogy a jobboldal politikai gondolkodóinak ezt a dogmát kell ledönteniük, és ki kell mondaniuk, hogy ebben a nehéz helyzetben a kitűzhető cél nem az, hogy a bajt elszenvedjük, hanem az, hogy legyőzzük, vagyis megakadályozzuk, hogy még egyszer bekövetkezzen.

Ezért, tisztelt hölgyeim és uraim, nekünk egy új megközelítést kell alkalmaznunk. Ez pedig azt jelenti, hogy az ország ne megszorításokkal kerüljön ki a pénzügyi válságból, vagyis ne kikoplalni próbálja a válságot, hanem nője ki, úgy ahogy a gyermek is kinövi a gyermekbetegségeket.

Vagyis a megoldás nem az, tisztelt hölgyeim és uraim, a mai helyzetben, hogy az emberektől elvesszük a hiányzó pénzt, mármint az államkasszából hiányzó pénzt elvesszük az emberektől, a megoldás az az, hogy a hiányzó pénzt közösen megtermeljük. Ezt nevezik gazdasági növekedésnek. Ezért a magyar jobboldalnak amellett kell érvelnie, hogy a mai megszorító központú gazdaságpolitika helyett modern, innovatív és növekedésközpontú szemléletre váltson Magyarországon.

Tisztelt hölgyeim és uraim! Természetesen miután mégis csak egy kormányzati múlttal rendelkező, és kormányzásra is készülő párt vagyunk, mindig felteszik a kérdést, persze és mit kellene másképpen csinálni, merthogy elvileg másképp kellene megközelíteni a helyzetet, azt értjük.

Szétveszíti a mai konferencia témáját a kérdésre adandó válasz, de azért jelezzük egyértelműen, hogy van világos gyakorlatias válasz erre a kérdésre. Három lépésből álló választ adnánk mi akár holnap reggel a mai pénzügyi egyensúlytalanság problémáiról. Először is a kormányzati kiadásokat be kell fagyasztani. Második pontban szinten kell tartani a közszolgáltatásokra fordított költségek reálértékét, és harmadszor pedig be kell indítani a gazdasági növekedést.

Ez magyarul a következőket jelenti. Először is a kormányzati kiadásokat be kell fagyasztani, vagyis a felesleges és pazarló kiadásokat meg kell szünteti. A vérlázító kormányzati negyedre például semmi szükség nincsen. Másodszor szinten kell tartani a közszolgáltatásokra fordított költségek reálértékét. Ma nem ez történik. Ma ezeknek nemcsak a reálértékét, időként a nominális értékét is csökkentik. Például csak az egészségügyből a kormányzat 250 milliárd forintot von ki három esztendő alatt, ahogyan ezt a konvergencia programban egyébként be is vallja. Szerintünk erre semmi szükség nincsen. Ha a kormányzat felesleges kiadásait megszüntetjük, a kormányzati kiadásokat szinten tartjuk, a gazdasági növekedést pedig beindítjuk, akkor a reálértéken megtarthatók lennének a közkiadásaink, a közszolgáltatásokra fordított kiadásaink.

És végezetül, tisztelt hölgyeim és uraim, természetesen csökkenteni kell az adókat. Vita van arról a magyar közgazdászok társadalmában, hogy lehet-e Magyarországon ma az adókat csökkenteni. A többség persze azon az állásponton van, hogy szinten tartani biztosan lehet, tehát további emelés elfogadhatatlan, de sokan vannak, vagyunk, akik azt mondják, hogy csökkentés is lehetséges. Van, aki a radikálist sem tartja elképzelhetetlennek, én közéjük tartozom. Van, aki pedig inkább a mérsékelt adócsökkentést tartja reálisnak, de az irányon ez nem változtat. Az irány, hogy az adókat nem lehet emelni, és ha lehet, csökkenteni kell őket. Azon az állásponton vagyunk, hogy az adók csökkentése növeli az adóbevételt, mert csökkenti a fekete gazdaság arányát és növeli a nemzeti összterméket.

Nos, tisztelt hölgyeim és uraim, a gazdasági növekedés előtt magasló összes akadályt le kell bontanunk, hogyha versenyképesek akarunk lenni, ez azt jelenti, hogy minden felesleges szabályzót ki kell iktatni. A szpáhi elven működő adórendszert meg kell változtatni, és a korrupciót kíméletlenül, radikálisan gyilkos erővel vissza kell szorítani, mert egyébként az ország megfordíthatatlan, lezüllött állapotba kerül. Ezt a korrupció miatti lezüllést mindannyian érezzük. Ma már mindenhol érezzük, nemcsak a gazdaságban, hanem azon kívül is. Ügyeink elintézéséhez egyre inkább szükséges, vagy azt gondoljuk, hogy szükséges a korrupció ilyen vagy olyan változata.

Nos, tisztelt hölgyeim és uraim! Igaz, hogy a korrupció, mert hogy a hal a fejétől a bűzlik, felülről indul ki, de eléri a farkát. Ez azt jelenti, hogy mindannyian áldozatai leszünk, mindannyian áldozatai leszünk annak a züllésnek, amelytől ma szenved Magyarország, mint ahogy belesodródtunk és áldozatai lettünk a szocialista együttélés sajátos szabályainak, dacára annak is, dacára annak, hogy nem mi alkottuk meg azokat a szabályokat.

Tisztelt hölgyeim és uraim! Tehát a felesleges szabályzók visszaszorítása, megszüntetése, a szpáhi elven működő adórendszer átalakítása és a korrupció minden korábbinál elszántabb visszaszorítása.

Tisztelt hölgyeim és uraim! Magyarán azt szerettem volna mondani, hogy a gazdasági versenyképességhez nem a megszorítások gazdaságpolitikáján keresztül vezet az út. Azt szerettem volna mondani, hogy a társadalmi versenyképességhez pedig nem kizárólag a gazdasági versenyképességen keresztül vezet az út.

És végül azt szerettem volna elmondani, hogy semmi szükség arra, hogy a versenyképesség pokrócával takarózva ma a kormány a megszorítások politikáját versenyképesség javító politikaként adja el, és mi pedig ezt elhiggyük.

Azt szerettem volna elmondani önöknek, semmi szükség az emberek életét megkeserítő, nyomorúságot és hosszabb távon szinten leküzdhetetlen gazdasági hátrányokat előidéző újabb és újabb kormányzati megszorításokra, amelyeket a kormány reformként meghirdetett, részben már be is vezetett, és amely az élet minden területén már teljes kudarcot is vallott.

Tisztelt hölgyeim és uraim! Kedves barátaim! Végezetül szeretném az önök figyelmét felhívni arra, hogy egy történelmi lehetőség küszöbén is állunk. Nem egyszerűen csak a versenyképességről szólhatunk ma 2007 májusában, hanem a polgári nemzeti keresztény értékek iránt elkötelezett, az új többséghez utat kereső emberek számára ennél többről, ennél nagyszerűbbről is beszélhetünk. Történelmi lehetőség küszöbén állunk.

Ez a konferencia, amelynek, ha jól értem, ez volt az utolsó eseménye, ez a konferencia-sorozat, melynek ez volt utolsó eseménye, és amelynek majd utóbb ki fog derülni, azt hiszem felbecsülhetetlen volt az értéke, és jelentősége. Számot kell vetni azzal a ténnyel, hogy egy sajátos időpontban történt, mármint ez a konferencia-sorozat, 2007 tavaszán. Szétfeszítené mondanom kereteit, de szeretnék visszautalni a 2002-ig terjedő időszakra. Ami nem jelenti azt, hogy 2002-ig a politika valami elegáns dolog lett volna Magyarországon, már voltunk néhányan, akik időnként fontosnak tartották ezt is. Aztán vagy sikerült teljesíteni ezt a maguk elé kitűzött célt, vagy nem. De 2002-ig a politika mégis csak egy alapvetően értelmes tevékenység volt, mondhatnám értelmi tevékenység volt. Hogy rossz ízű értelmiségi szót most ne használjam, megtanultam Lánczi Andrásról, hogy ő nem értelmiségi, hanem filozófus, mi sem értelmiségiek vagyunk, hanem politikusok. Csak azt gondoltuk, hogy a mi szakmánknak az értelemhez, a rációhoz, az okfejtéshez, az érvek ütköztetéséhez nemcsak van valami köze, hanem arra épül.

2002-ben egy alapvető változás következett be. 2002-ig sem volt valami magas elismertsége a politikának, de azért az emberek mégis a politikáról, a teljesítményről, a kérdésekről, a pártokhoz kötődő kérdésekről mégis csak elsősorban a teljesítmények alapján próbáltak ítéletet alkotni. Ami nem jelenti azt, hogy pontosan meg tudták ítélni a szereplők teljesítményét, de úgy gondolták, hogy amikor véleményt mondanak egyik vagy másik szereplőről, akkor a teljesítményéről mondanak véleményt, mert ez volt a szándékuk. 2002-ben ez megváltozott, a magyar politika eltorzult, hogy erőteljesebb kifejezést most ne használjak. Vakvágányra tévedt.

2002 óta az emberek tekintélyes része már nem is volt kíváncsi, hogy milyen teljesítmény kötődik egyik vagy másik irányzathoz, eszméhez, gondolathoz, személyhez vagy kormányhoz. Mások alapján gyűlölet, előítélet, szétpártosodás, elfogultság alapján alkotott ítélet. Ez tönkre tette az országot, ezért vagyunk ma itt, ahol vagyunk.

A mostani lehetőség, ami előttünk áll, és amely lehetőség ajtajának kinyitásában ez a konferencia szerintem történelmi szerepet játszott az, hogy vissza vigyük végre - mert hogy bajban vagyunk ilyenkor, lehet - visszavigyük végre a közgondolkodást, a politikai értelmet, a politikai diskurzust oda, ahova való. Teljesítményekről, utakról, lehetőségekről, a jövőnkről beszéljünk. Úgy gondolom, hogy ez a történelmi lehetőség most 2007 májusában nyitva áll előttünk, az ajtót ez a konferencia-sorozat kinyitotta, kis képzavarral azt mondanám: itt az ideje, hogy a Fidesz a kongresszusán be is lépjen ezen az ajtón. Köszönöm szépen, hogy meghallgattak.


fidesz.hu

« vissza

Orbán Viktor miniszterelnök szombat délelőtt az Országházban fogadta Andrzej Duda lengyel köztársasági elnököt - közölte a miniszterelnok.hu-val Havasi Bertalan, a Miniszterelnöki Sajtóirodát vezető helyettes államtitkár.
A magyar diplomácia elérte céljait - így értékelte az Európai Unió és Törökország között létrejött megállapodást Orbán Viktor miniszterelnök péntek délutáni brüsszeli sajtóértekezletén.
Magyarország nem szereti, ezért nem támogatja a kettős mércét senkivel, így Lengyelországgal szemben sem - jelentette ki külföldi újságírók kérdésére Orbán Viktor miniszterelnök pénteken, az Európai Unió állam- illetve kormányfők brüsszeli csúcstalálkozójának második napján.


  • Orbán Viktor, 52 éves
  • Jogász, tanulmányait az ELTE-n végezte. Oxfordban politikai filozófiát hallgatott.
  • Nős, felesége Lévai Anikó
  • Öt gyermekük van: Ráhel, Gáspár, Sára, Róza, Flóra
  • A Fidesz elnöke, a Kereszténydemokrata Internacionálé alelnöke

Tovább

© Minden jog fenntartva, 2010