Mélyen tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Köztársasági Elnök Úr! Kedves Dalma Asszony!
Ezt majd otthon én is bevezetem… Engedjék meg, hogy mindannyiukat nagy tisztelettel és szeretettel köszöntsem! Örülök, hogy Kecskeméten lehetünk ismét, és hogy együtt lehetünk itt, Kecskeméten. Azon a régi, most többször megidézett, előző kecskeméti találkozáson még egy rémképpel kellett viaskodnunk. Jóistenem, hol van már az a régi rémkép? A kilencvenes évek közepén még cáfolni kellett azt a tételt, hogy az ország kormányzásra alkalmas elitje per definitionem baloldali, és hogy nincs is más alternatíva, csak az a szellemi kör képes arra, hogy az országnak programot, irányt és jó kormányzást biztosítson. És itt ülünk ma. Látjuk Magyarország romjait. A Himnusz jut mindannyiunk eszébe: „Vár állott, most kőhalom.” És nézzük ezt a kilencvenes évek közepén magát elitként még egyedülinek tételező, szerencsétlen baloldali, szociálliberális elitet, hallgatom közben az itt összejött, nemzeti elkötelezettségű, keresztény, jobboldali Magyarország hangját, és már nem is tudom, hogy miről beszéltünk itt tíz vagy tizenöt évvel ezelőtt.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Köszönöm tehát, hogy ismét itt lehetünk Kecskeméten. Mint Matolcsy György már elmondta, Kecskemét fontos város Magyarország számára. Nemcsak szellemi előkészítője volt a kilencvenes évek közepén az 1998-ban létrejött polgári kormányzásnak, hanem mindig is bizonyította – és a vidéki Magyarországnak erre a bizonyítékra mindig is szüksége volt –, hogy nagyot alkotni nemcsak Budapesten lehet, Budapesten kívül is van élet Magyarországon, léteznek szellemi központok, alkotói közösségek, tettre kész, elszánt, tehetséges emberek a székesfőváros, a nemzet fővárosának határain kívül is. Ráadásul ez a megye – központjával egyetemben – 1998 óta mindig szilárd bázisa volt a magyar jobboldalnak és a polgári kormányzásnak. Az itt élő emberek mindig is bíztak bennünk, és amikor bajban voltunk, mi is szívesen gondoltunk rájuk, mint akikben mindig bízhatunk. Úgyhogy politikai hátország és kincsestár is számunkra ez a megye és ez a város. Elegendő, hogy a város polgármesterére, Zombor úrra vagy éppen a megyei közgyűlés elnökére, Bányai Gábor barátunkra gondolunk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Sok kiváló beszéd hangzott el. Nem is kívánom ezek sorát szaporítani. Helyette majd valami mást fogok majd tenni. Olyasmit, amitől minden modern politikai tanácsadó el szokta tanácsolni a politikusokat. Az egyik ilyen vastörvény a modern politika világában, amelyet mindenfajta kommunikációs, stratégiai és a jóég tudja még, miféle  tanácsadók az ember lelkére szoktak kötni, amikor kiáll a mikrofonhoz – túl azon, hogy ne engedje el magát, a végén még mindent elmond, amit gondol, és abból nagy baj lesz Magyarországon, de nemcsak ezt szokták az ember figyelmébe ajánlani, hanem azt is –, hogy egy dologról semmiképpen ne beszéljen: ne beszéljen a politikáról. Én ezt a szabályt szeretném most fölrúgni, és politikáról szeretnék beszélni. És miután jó beszédeket hallottunk, így műfajilag kötött módon fogom ezt megtenni. Miután én nem adtam be határidőre a tőlem várt irományt, viszont elkészítettem, ezt fogom majd Önökkel ismertetni.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Mielőtt azonban ezt megteszem, van itt legalább két olyan gondolat, amelyre reagálnom kell. Nem azért, mint hogyha a többi elhangzott gondolat egyébként ne lenne megjegyzésre  és kommentárra ingerlően igényes gondolat, hanem azért, mert volt néhány olyan megjegyzés, amelynek aktuálpolitikai összefüggése is van, és azt levegőben lógva hagyni nem szabad, mert a végén majd mások fogják értelmezni helyettünk azt, hogy mit is gondolunk, és mit is akarunk.

Az első dolog, amit szeretnék világossá tenni, az az, hogy bár kiváló, több miniszter és kormánypróbált hölgy és úr van a társaságunkban, és többen közülük reményeim szerint majd vállalnak is szerepet a következő kormányban, de ez nem az árnyékkormány kihelyezett ülése. Azért tartom fontosnak elmondani ezt, mert, ahogy közeledünk a változáshoz, egyre inkább – kívül is, de a saját táborunkban, belül is megjelent ez a gondolat, hiszen mindannyian emberek vagyunk normális emberi ambíciókkal és célkitűzésekkel, a hazát is úgy akarjuk szolgálni, hogy a dicsőségből legalább egy kevés nekünk, magunknak is juthasson, ha már erre a nehéz munkára adtuk a fejünket – az a kérdés, hogy most akkor ki milyen székbe, milyen posztra, hogyan. És én szeretném itt megerősíteni az ország – Kecskeméten keresztüli – teljes nyilvánossága előtt is, hogy semmilyen pozíciót nem osztunk, nem osztok egészen addig, amíg nem kapjuk meg a bizalmat a magyar néptől arra, hogy kormányt alakítsunk. Ha az a pillanat eljön, akkor nem fogok habozni. Ennek azonban most még nincs itt az ideje. Ugyanis most még a fölkészülés időszakát éljük, most még csak munkát, megbízást és fölkérést tudok adni bizonyos munkák elvégzésére, és mi nem lehetünk olyanok, mint a riválisaink, akik nem véletlenül tették tönkre ezt az országot, mert amikor föl kellett volna készülni a kormányzásra, már akkor hivatalokat, posztokat, stallumot és pénzt osztogattak egymás között ahelyett, hogy az országgal törődtek volna. Ebbe a zsákutcába a magyar jobboldal, amíg én vagyok a vezetője, nem fog belesétálni.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Van itt még egy megjegyzés, amelyet Mádl elnök úr szavaira reflektálva kell elmondanom. Ez a kétharmad és az ötven százalék problémája. Tudják, én a higgadtság és a józan ész embere volnék még akkor is, hogyha a higgadtság és a józan ész időnként erőteljes mondatokat is követel az embertől. Ezért én arra kérem a magyar jobboldalt, hogy őrizze meg a higgadtságát, és álljon két lábbal a földön: ha a földön két lábon állva, kellő higgadtsággal áttanulmányozta a magyar választási rendszert, akkor beláthatja, hogy nem szabad csodával határos célkitűzéseket magunk elé kitűzni. Magunk elé reális célkitűzéseket kell kitűzni. Reális célkitűzés az ország mai állapotában az, hogy a magyar jobboldal nagy szövetségi ereje, a Fidesz – Magyar Polgári Szövetség, ha a következő hónapokban is jól végzi a dolgát, kiérdemelheti a magyar választók olyan mértékű bizalmát, hogy egyedül is képes legyen – az egyedül azt jelenti, hogy rossz kompromisszumok nélkül – kormányt alakítani, és a parlament többségének a támogatását ehhez megnyerni. Ami ezen fölül van – alkotmánymódosítás, kétharmad –ebben a pillanatban a magyar közjogi rendszer mellett, bár nagyon sokan vágyakozva gondolnak erre, magam is ide sorolom magam, de a csodák birodalmába tartozik. Én azt azonban nem akarom mondani egy ilyen vasárnapi rendezvényen, hogy csodák nincsenek. Mert csodák természetesen lehetségesek, de arra reális kalkulációkat nem érdemes építeni. Tehát vannak dolgok, amelyekben érdemes gondolkodni, amelyeket érdemes várni, de ez nem akadályozhat meg bennünket abban, hogy elvégezzük a napi munkánkat, és különösen nem akadályozhat meg bennünket abban, hogy reális célokat tűzzünk ki magunk elé. Ezért az Elnök úr által fölvetett közjogi megfontolások – köztársasági elnök választásának módja –, úgy érzem, a mostani kalkulációk szerint kívül esik majd a megválasztott kormány lehetőségein.

Ha azonban mégsem esne kívül, itt és most azért szeretném mindannyiuknak elmondani, hogy nem tervezzük, én személy szerint nem tervezem és nem támogatom a magyar közjogi rendszer teljes felforgatását. Támogatom a kisebb parlamentet – legalább feleekkora, támogatom a települési és megyei önkormányzatok testületeinek körülbelül felére csökkentését, de nem támogatom annak, a rendszerváltásban gyökerező gondolatnak a megváltoztatását, hogy a politikai főhatalom a magyar parlamenti képviselőkre leadott voksok alapján szülessen meg. Én abban hiszek – Petőfi verse is ebben erősített meg –, hogy nekünk jó képviselőket kell választanunk, és a jó képviselők közös bölcsessége, becsülete, tisztessége és kitartása kell, hogy adja annak a nagyon erős kormányzati és miniszterelnöki posztnak az erejét, amelyet a mai közjogi rendszer mellett létre lehet hozni. Ezért az elnökválasztás közvetlenné tétele és a parlamenti képviselők választásával rivalizáló bármilyen más választás nem fogadható el a számomra. Itt és most Magyarország számára és a jobboldal számára – itt ez a két dolog egybeesik – nem tartom kívánatosnak, nem is fogom a zászlóra írni.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A mű. Tehát. Hozzátéve persze, hogy már az első megszólaló után kétségeim támadtak afelől, hogy van-e még nekem itt mondanivalóm egyáltalán, illetve lehet-e, mert először hallottam ilyen nyugodtan és tagoltan mondani a Petőfi-féle verset. Egész más, hogyha meg kell tanulni kötelező iskolai penzumként, és egészen más, hogyha hazafias rendezvényeken kell a saját beszédemre készülve izgatottan túllenni rajta. Mint most, amikor nyugodtan és tagoltan hallgathattam, és nyugodtan mondhatom, hogy a vers az örök magyar kormányprogram. Irányához hozzátenni magamfajták már nem sokat tudnak. Mégis ennek az örök magyar kormányprogramnak, amely Petőfi verséből rajzolódott ki ide, a szemünk elé, azon belül azért a politikáról van mondanivalóm, és ezt meg is fogom most tenni.

Tehát. Idézet: „A többpártrendszert, a parlamenti demokráciát és a szociális piacgazdaságot megvalósító jogállamba való békés politikai átmenet elősegítése érdekében az Országgyűlés - hazánk új alkotmányának elfogadásáig - Magyarország Alkotmányának szövegét a következők szerint állapítja meg.” Pont. Idézet vége. Tehát a legutolsó, rendszerváltáskor született alkotmány, átfogó alkotmány alkotásakor maguk az alkotók is úgy fogalmaztak, hogy „hazánk új alkotmányának elfogadásáig”, „az átmenet elősegítése érdekében”. Ebből két dolog következik. Előbb-utóbb kell egy új alkotmány. Kettő: a mostani semmi mást nem szolgál, mint az úgynevezett békés politikai átmenet elősegítését.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ez a mondat a magyar alkotmány bevezetője. Valamivel több, mint húsz éve született, és azóta is érvényben van. Őszintén mondom Önöknek, annak idején, húsz évvel ezelőtt, október 23-án, amikor az akkori ideiglenes köztársasági elnök kikiáltotta az ideiglenes köztársaságot, és az ideiglenes alkotmány életbe lépett, nem hittem volna, hogy húsz évvel később itt tart majd az ország, ahol tart, és ez a bevezető mondat még mindig érvényben lesz. Mi, magyarok gyakran így járunk: az ideiglenes dolgok olykor évtizedeken át állomásoznak hazánkban. Ha semmi más, a puszta tény, hogy az Alkotmány húsz éve ezzel az önmagát átmenetinek minősítő mondattal kezdődik, egymagában is bizonyítja, hogy egy átmeneti korszakot élünk húsz esztendeje – az átmenetiség minden nyűgével, bajával, kiszámíthatatlanságával. Nekem akkor, mondjuk úgy, hogy ifjú rendszerváltóként eszembe sem jutott, hogy egy átmeneti korszakban fogom leélni életem elkövetkező húsz évét. Azt hiszem, minden porcikám tiltakozott volna még a gondolat ellen is. Érettebb fejjel az ember azonban már inkább azon csodálkozik, hogyan is képzelhettük akkor fiatalon, hogy majd egyik évről a másikra minden megváltozik.

Lehet vitatkozni azon, hogy húsz év túl sok átmeneti korszaknak, vagy sem. Ha pusztán a negyven évig tartó diktatúrához mérjük, akkor bizony elég soknak tűnik. Én azonban hajlok arra, hogy legyünk kicsit reálisabbak, mert ha abból indulunk ki, hogy mikor volt Magyarország utoljára huzamosabb időn át önálló, független és erős ország, akkor a húsz év átmenet már nem is tűnik annyira hosszúnak. Történelmi szempontból tehát többféleképp értelmezhetjük ezt az időszakot, egy azonban biztos: a mi szempontunkból, akik végigéltük, nagyon soknak tűnik ez a húsz év, mert nagyon sok minden történt velünk ez alatt a húsz év alatt. Hozott ez az átmeneti korszak hideget, meleget, jót és rosszat, szépet és csúnyát mindannyiunknak és egész Magyarországnak. Hozott elévülhetetlen eredményeket, sikereket, és hozott súlyos kudarcokat, bukásokat.

Sokszor beszélgettem éppen a húszéves évforduló kapcsán a legkülönfélébb emberekkel az országban. Közöttük nem szerepeltek azok, akiket kitüntettek a húsz éves átmenetben való remek szerepükért. Ennek is megvan a maga oka. Nem is értem, hogy Grósz Károly-emlékérmet miért nem bocsájtottak ki. Na mindegy. Azt tapasztaltam, hogy összességében a magyarok nagy-nagy többsége ma úgy érzi, hogy elég volt ebből az átmeneti korszakból, mert végső soron a saját életükre vetítve több volt benne a rossz, mint a jó. Erről ugyan lehet vitatkozni, de nem érdemes. Én amondó vagyok, hogyha az emberek nagy többsége így érzi, akkor valószínűleg így is van.

Hadd tegyem hozzá, hogy ez a negatív szaldó minden bizonnyal szorosan összefügg azzal a ténnyel, hogy a húsz év alatt három baloldali ciklust kellett megélnünk, és összefügg azzal is ráadásul, ma már azt is tisztán látjuk, hogy a baloldal, a diktatúrából örökölt baloldal befolyása a dolgok alakulására a jobboldali kormányok idején is erős volt. Sokkal erősebb, mint azt esetleg közben gondoltuk. De hát éppen ez az átmeneti korszak jellemzője. Az átmeneti korszakot a régi és az új kényszerű együttélése és küzdelme határozza meg. Nálunk is ez zajlott, mégpedig bizonyos történelmi és nemzeti sajátosságok miatt egészen másképp, mint mondjuk Lengyelországban vagy Csehországban. Nálunk az ’56-os forradalom miatt már a kommunizmus is másképpen alakult, másképpen fejlődött a megtorlás évei után. Ugyanis csak nálunk és csak ’56-ban fordult elő az, hogy a nép megbüntette a kommunista diktatúra vezetőit, elkergette őket, vagyis az egész kommunista eszme nyilvánosan megbukott. Onnantól fogva a Rákosi-éra eszmeisége – idézőjelben – egyre inkább köznevetség tárgya lett. Elég, ha csak a „Tanú” című filmre vagy éppen a hetvenes évek kabaréira gondolunk.

Röviden úgy foglalhatnám össze a különbség lényegét, hogy az elvhű kommunistákat egyre inkább a hatalomhű kommunisták váltották föl az állampártban, vagyis egyre inkább eltűntek, háttérbe szorultak a párton belül is azok, akik a kommunista eszmékhez ragaszkodtak, és egyre inkább előtérbe kerültek azok, akik a hatalomhoz ragaszkodtak, és akiknek éppen ezért teljesen mindegy volt, hogy a hatalmat milyen ideológiával igazolják. Sőt, idővel még az is mindegy volt, hogy milyen társadalmi berendezkedés keretei között birtokolják azt. Az egypártrendszer és a tervgazdaság nyilván sokkal kényelmesebb volt számukra, hiszen sem a politikában, sem a gazdaságban nem kellett versenyezniük, nem volt kontroll, egyedül a „nagy testvérnek”, illetve bizonyos nemzetközi elvárásoknak kellett megfelelni. Amikor ez már nem volt tartható tovább, akkor sem estek kétségbe amiatt, hogy a kommunista eszmék a Lenin-képekkel együtt a papírkosárba vagy a padlásra kerültek. Bár az eszesebbek úgy intézték, hogy kéznél legyen, mert megérezték, lehet még kommunista-leninista bankárból Magyarország európai uniós biztosa.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Mialatt mi lázasan tervezgettük 1988-89-ben, hogy milyen is legyen a szabad és demokratikus Magyarország, már ők is terveket készítettek. Gondolom, nem kevésbé lázasan, de egészen másfajta terveket. Arra készítettek terveket, hogy miképpen tudják megszerezni és megtartani a hatalmat demokratikus keretek között. Pontosan tudták, hogy van egy hatalmas versenyelőnyük minden ellenzéki csoportosulással szemben. Ezért vállalták a jogfolytonosságot, az utódpárti státuszt, ami elsőre akkor még hátránynak tűnt. Ők azonban pontosan tudták, hogy a hatalom megszerzéséhez majd szükségük lesz az MSZMP vagyonára, infrastruktúrájára, szervezeti hagyományaira, hálózataira, kapcsolatrendszereire és politikai technológiáira. Mindezek segítségével a magyar baloldal a rendszerváltás után olyan hatalompolitikai rendszert épített ki, amellyel tartósan képes volt finanszírozni saját hatalmának újratermelését.

Az MSZP Magyarországon valójában egy kettős hatalmi szerkezetet hozott létre: egy nyíltat és egy rejtettet. A lehetőségek szerint a legszélesebbre tárta az állam kapuit. Az újraelosztástól függő, rejtett társadalmi szerkezetet épített ki; a forrásokat aránytalanul osztotta el az aktív, vállalkozó, tettre kész és csak az államtól érkező jövedelemből élő társadalmi csoportok között. Sőt, igyekezett ezt az arányt az utóbbiak javára állandóan növelni. Így Magyarországon az állami újraelosztástól függők hűséges szavazókká váltak. A hatalom újratermelésének pénzügyi finanszírozása eleinte a privatizációra épült. A privatizációra, a nemzetközi tőke feltétel nélküli beengedésére, az exportgazdaságra, illetve a zöldmezős összeszerelő-ország létrehozására. A kádári elit a privatizáció energiájából épített föl egy új társadalompolitikai rendszert. A helyzet azonban ugyanaz, mint egy nagy ház építésekor. Először van egy építési költség, és aztán jönnek a fenntartási költségek. Esetünkben a privatizáció fedezte az építési költségeket, viszont a nonproduktív gazdaság már nem tudta fedezni a fenntartás költségeit.

A baloldali hatalmi rendszer trükkje ugyanis az a – mondjuk úgy elegánsan – paradoxon volt, hogy az állam leépítése címén az állam valóban igyekezett kivonulni minden területről, ahol szükség lett volna rá, és ahol az üzleti körök egyébként profitokat reméltek, mint a munkahelyteremtés, gazdaságélénkítés, kis- és középvállalkozások támogatása, lakásépítés, családtámogatás, oktatás, egészségügy, a multik kordában tartása, fogyasztóvédelem vagy a magyar termékek védelme. Eközben azonban mégis egyre többen éltek Magyarországon közvetlenül az államból, mivel az állami elosztás és bürokrácia – s ennek szerves részét adó korrupció – folyamatosan növekedett az elmúlt években. A deficit nőtt, az eladható állami vagyon elfogyott, és nem volt mihez nyúlni. Ebben a helyzetben a Medgyessy-kormány a Kádár-korszakban már jól bevált hitelfelvételhez folyamodott, azaz elkezdett hitelből vásárolni a maga számára politikai tőkét, hitelből növelte az állami újraelosztást. Ezzel megszegett egy olyan egyezséget, amelyet előtte minden kormány, még a Horn-kormány is betartott. Ez az egyezségünk 1989-90-ben jött létre, és arról szólt, hogy hitelből többé nem finanszírozunk szociális vagy jóléti kiadásokat, mert megint tönkremegy belé az ország, mint ahogy tönkrement a nyolcvanas évek végére.

A rejtett társadalomnak a fönntartása mindezek következtében egyre növekvő deficitet termelt, ami egy idő után nemcsak az államot, hanem az egész gazdaságot, az egész országot legyengítette. Végül ez az egész rendszer, amit fölépítettek, finanszírozhatatlanná vált. Ennek következtében a hatalom kényszerpályára került, és egyre több, a saját ideológiájával ellentétes intézkedésre kényszerült, ami ideológiai, illetve identitásválságot idézett elő: a szociálisan érzékeny baloldal imázsa megsemmisült. Fölrúgták a társadalomszerkezetet fenntartó paktumokat úgy, hogy közben folyamatosan az ellenkezőjét ígérték. Ezért ennek a társadalmi szerkezetnek a szavazói egyre inkább bizalmatlanná váltak a rendszer fenntartóival szemben, végül ez a bizalomhiány felemésztette az egész posztkommunista társadalmi rendszert. Így mára, ahogy ezt valamennyi makrogazdasági és társadalmi mutató, konjunktúra-index, politikai közvélemény-kutatás, elemzés, választási eredmény – népszavazás, európai parlamenti választás, helyi időközi választások – egységesen mutatja, ez a hatalmi struktúra, amiben az elmúlt húsz évben éltünk, szétesett. A jobb- és baloldal szembenállására épülő duális pártszerkezet megszűnt, és helyén egy centrális politikai mezőt találunk, amelyben világosan látható a jobboldali konjunktúra kialakulása Magyarországon.

Ahhoz azonban, hogy egy széthulló rendszer helyén ma legyen esély egy újat építeni, ahhoz kell egy olyan jelentős politikai erő, amely erre képes lehet. Ha mi – vagyis a Fidesz – nem indulunk el nagyon tudatosan – többek közt a választási vereségből is okulva – 2002-től a szövetséggé, néppárttá válás útján, és nem járjuk azt végig, akkor ma a Fidesz – és az egész jobboldal – csak egyike lehetne a hatalmi űrben egymással versengő kis, illetve közepes pártoknak. De nem ez a helyzet! Erős, modern, jobboldali néppártot hoztunk létre, amely stabil értékeken alapszik. Egy néppártot, tisztelt Hölgyeim és Uraim, csak olyan értékek tarthatnak össze, amelyek az egész társadalom nagy többsége számára kézenfekvőek és vitán felül állnak, a legtöbb ember számára a legfontosabb és megkérdőjelezhetetlen értékek, épp ezért lehet rájuk nagy társadalmi többséget, közös célokat és közös erőfeszítések alapozni. És így ma a Fidesz – és minden nagyképűség nélkül, halkan és szerényen mondom: csak a Fidesz – lehet képes arra, hogy a széthulló hatalmi konglomerátum romjait eltakarítsa, és berendezzen egy újat, amely elég erős és tartós ahhoz, hogy alkalmas legyen Magyarország talpra állítására.

Az a történelmi lehetőség nyílt meg előttünk, hogy véget vethetünk az átmeneti korszaknak, s vele a baloldal örökös, hol nyílt, hol látens befolyásának is. Amíg ez a lappangó baloldali befolyás jelen van és működik, addig nincs reális esélye Magyarországnak arra, hogy leküzdje a súlyos bajokat, és talpra álljon. Egy nagy pillanathoz érkeztünk el tehát, tisztelt Hölgyeim és Uraim! Most először hozhatunk létre akkora jobboldali többséget, amellyel véghezvihetjük mindazokat a mélyreható változásokat, amelyeket már valóban régóta véghez akartunk vinni, és amellyel fölszabadíthatjuk Magyarország energiáit. Azokat a gyökeres és alapvető változásokat, amelyekért mindig is küzdöttünk, de eddig nem volt igazi lehetőségünk véghezvinni őket. Zárójel: gondoljanak csak a ’98-ban alakult polgári kormány bonyolult koalíciós összetételére. Most azonban oda érhetünk el, elérhetünk oda, ahová annak idején elindultunk. Ennek jött el most az ideje.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Nagyon fontos, hogy megértsük, hogy mindenki megértse, aki igaz jobboldalinak tartja magát, hogy ez most egy talán soha vissza nem térő lehetőség. Erre a történelmi lehetőségre vártunk mindannyian így, együtt, és harcoltunk is érte több mint húsz évig. Hát, most ne szalasszuk el, és ne hagyjuk, hogy bárki is elvegye Magyarországtól ezt a talán többé vissza nem térő lehetőséget.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Kecskemétiek!
A legfontosabb kérdés az, mi veszélyezteti leginkább Magyarország történelmi lehetőségét ma. Az egyik a Bajnai-kormány, illetve a költségvetés, amit Bajnai-csomagnak szoktunk hívni, mert nem más, mint egy újabb, immár hatodik megszorító csomagja az elmúlt hét és fél év szocialista kormányzásának. Amikor ezelőtt majdnem két hónappal először láttam ennek a költségvetésnek a nagy számait, azt mondtam, hogy ez az elmúlt húsz év legveszélyesebb költségvetése. Ezt akkor néhányan afféle költségvetési vitában szokásos szófordulatnak vélték, pedig én komolyan gondoltam. Ma pedig még sokkal inkább így gondolom.

Tisztelt Kecskemétiek!
Ez a költségvetés valójában egy felszámolási eljárás kezdete, egy felszámolási eljárás tervezete. Gyakorlatilag minden területről súlyos pénzeket von el: az egészségügytől, a tűzoltóságtól, a szociális rendszerből, az oktatásból, a közlekedésből, a gyerekektől, a nyugdíjasoktól, mindenhonnan és mindenkitől még többet és többet akarnak elvenni a jövő évben. Ez már önmagában is veszély, komoly veszély, de nem ez a fő baj. Van egy ennél még sokkal nagyobb baj is. Ugyanis nincs benne semmi, egyetlen olyan elem sincs, ami jottányit is segíthetne a magyar gazdaság beindításában. Ez a kormány azért veszélyes, mert nem törődik a jövővel. Nem kezeli a válságot, hanem csinálja. Beszédes önmagában az is, hogy mire vállalkozott a ma hivatalban lévő miniszterelnök: nem a jövő Magyarországának fölépítésére vállalkozott, hanem arra, hogy elviszi pártját a választásokig. Nem a jövőt szolgálja, nem az országot, nem a magyar embereket, hanem a pártját, és nem az országot akarja kisegíteni a bajból, hanem a megbízóit, vagyis a szocialista pártot.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A Bajnai-féle válságkezelés eddigi eredményeként immár tizenöt éves mélypontot ért el a munkanélküliek száma. Ennek a kormánynak a politikája elsősorban azért veszélyes, mert nemhogy csökkentené, hanem növeli a következő évekre nézve a munkanélküliséget. Ez a politika hajszálpontosan ugyanaz, mint amitől a magyar gazdaság leállt. Ugyanaz a politika, amit az előző kormányok is folytattak már. Amióta a szocialisták kormányon vannak, ne felejtsék el, gyakorlatilag megduplázódott a munkanélküliség. Ráadásul, ami két hónappal ezelőtt első ránézésre még nem volt látható, ebben a költségvetésben, ahogy korábban már többször is, ismét előfordul: hamis adatok, nem valós számok. És nem kis trükkökről van szó, öt-, tízmilliárdok ide-oda tologatásáról, hanem sok százmilliárd forintról!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A munkanélküliség drámai növekedése, a hatalmas hiány, ami a hamis számok mögött rejlik a költségvetésben, olyan gazdasági vészhelyzetet idézhet elő jövőre, aminek a következményeit most még pontosan nem is lehet megjósolni. Ha valaki túlzásnak érezné a szavaimat, és úgy gondolja, van valami megfontolnivaló abban is, amit a kormány mond arról, hogy a válságkezelés sikeres, annak azt ajánlom, hogy a „Társutasok az őszödi úton” című kötetet forgassa. Forgassa gyakran! Ezt a Polgári Magyarországért Alapítvány támogatásával adta ki egy kis kiadó. Ebben összegyűjtötték azokat a hazugságokat névvel, címmel, idézetekkel, amelyekkel a balliberális értelmiség 2005 őszén és 2006 tavaszán megtévesztette, félrevezette, becsapta az embereket atekintetben, hogy is végezte a munkáját a kormány, vagyis milyen Magyarország tényleges állapota. Meg fognak lepődni! Ugyanazok a szerzők, ugyanazok az intézetek, ugyanazok a mondatok arról, hogy már túl vagyunk a nehezén, már itt megtalálható mindaz, amit ma rádióból, televízióból, ha a kormány képviselői megszólalnak, mindannyian hallhatunk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Kétségkívül tavasszal gazdasági vészhelyzet köszönt majd Magyarországra. Azt gondolom, talán meg is fogunk tudni vele birkózni, de egy dolgot biztosan mondhatok. Csak egy nagyon nagy támogatottságú kormány lesz képes megbirkózni ezzel a vészhelyzettel úgy, hogy közben a változás és az új kezdet nagy történelmi lehetősége ne ússzon el. Nemcsak a bajból kell kirángatni Magyarországot a következő jobboldali kormánynak, hanem eközben a nagy történelmi lehetőséget sem szabad kiengedni a kezünk közül.

Tehát az egyik nagy veszélyt a történelmi változás lehetőségét illetően a Bajnai-kormány és az MSZP szélsőséges politikája jelenti. Offshore cégek, BKV-botrányok, Sukoró, villaépítések, korrupciós botrányok, rács mögött lévő, de fizetést kapó MSZP-vezetők, rendőri brutalitás, a költségvetés rendszeres és tudatos meghamisítása mind a szélsőséges politika jellemzői, hiszen azt jelzik, hogy a törvények fölé helyezik magukat, a hatalommal visszaélve már jó ideje mindent alárendelnek a saját politikai érdekeiknek. Mi ez, ha nem politikai szélsőség? Ez a szélsőséges politika semmi mással nem törődik, mint a hatalommal, a hatalom megszerzésével és megtartásával úgy, ahogy 1956 után a kommunizmussal szembeni magyar lázadásból ezt megtanulta.

No, de a szélsőségek természete, tisztelt Kecskemétiek, az, hogy mindig együtt jár: az egyik szélsőség törvényszerűen megszüli a maga párját. Egymást erősítik, egymásból élnek, és ez jelenti a másik veszélyt Magyarország történelmi lehetőségére nézve. Az egyik szélsőség, amit a szocialista kormány képvisel, előhozott egy másfajta szélsőséget Magyarországon. Ez a másik szélsőség egyfajta politikai durvaság. Politikai durvaság, amelynek a legfőbb veszélye éppen az, hogy az igazi, a mélyreható változás esélyeit rontja. Ahhoz ugyanis, hogy a változás igazán mélyreható, ha úgy tetszik, radikális legyen, és minden fontos dologra kiterjedő változás legyen, ahhoz nagyon nagy társadalmi összefogás és egyetértés kell. Olyan nagy társadalmi egyetértés, ami csak a józan ész, a józan ész higgadt politizálása alapján valósulhat meg, mert a józan ész a legelemibb közös dolog, ami az egyik magyar embert a másikkal összekötheti.

A politikai durvaság azonban bizonytalanságot és félelmet kelt az emberekben, fölösleges vitákat, konfliktusokat és indulatokat, sőt gyűlölködést gerjeszt, és ezzel megosztja a társadalmat, és eljátssza a történelmi esélyünket. A magyarok ma nagyon egységesek abban, hogy változást akarnak, a magyarok ma radikális változást akarnak, de nem akarnak durvaságot, és nem akarnak erőszakot. Márpedig a kettő – a radikális változás és a durvaság – nem ugyanaz.

Én tudom, hogy a nagyon nagy többség akarja a változást, ezért hiszem, hogy nincs szükség Magyarországon semmilyen handabandára, semmilyen vicsorgásra, semmilyen ökölrázásra. A mélyreható változáshoz józan ész, kitartás és higgadtság szükséges. Józan észre és közös ügyekre van szükség, amelyekben a nagyon nagy társadalmi egyetértést lehet létrehozni, amelyekben az megszülethet. Ez a gyökeres változás receptje. A gyökeres változásnak csak ez az egy receptje van. Csak az vethet véget a nyílt és látens baloldali befolyásnak, aki ezt a nagy összefogást képes létrehozni. Nincs szükségünk posztromantikus pátoszra, nincs szükségünk fenyegető hanghordozásra, és nincs szükségünk gyűlöletre, és végképp nincs szükségünk semmifajta erőszakra. A gyűlölet és a felesleges indulat elvakít, márpedig Magyarországnak semmire sincs nagyobb szüksége, mint tisztánlátásra, józan megoldásokra és bölcs döntésekre.

A politikai durvaság valójában ugyanolyan önérdekű, mint a hatalmával visszaélő kormány politikája. Ugyanúgy nem az emberek érdekét szolgálja, valójában ez is csak egy visszaélés – csak nem a hatalommal, hanem a helyzettel. Azzal a helyzettel, amelybe a kormány politikája sodorta az országot, és sodorta a magyar embereket. A politikai durvaság ráadásul valójában mindig gyengeséget és tehetetlenséget leplez, hiszen azt mutatja, hogy valaki nem bízik a saját hátországában, a saját támogatóiban, a saját erejében, a saját tudásában, ezért belekapaszkodik az indulatokba. Az kiabál, aki vagy fél, vagy nem biztos önmagában.

Egy kellően erős, nagy többséggel rendelkező kormánnyal higgadtan, szelíden, de rendíthetetlenül vihetjük majd véghez a gyökeres változást, ha úgy tetszik: radikális változásokat. Olyan radikálisokat, amelyeket még a rendszerváltoztatáskor sem sikerült. Semmi más nem kell hozzá, mint az igazi jobboldal, a modern jobboldal szilárd egysége. Magyarországnak ma XXI. századi egységes, szilárd jobboldalra van szüksége. A modern jobboldal a többséget képviseli, nem a szélsőségeket. Aki ma a durvaságot képviseli, annak nincs, nem is lesz esélye arra, hogy Magyarországon radikális változást vihessen végbe. Aki a durvaságot támogatja, az éppen azt segíti elő, hogy a Gyurcsány–Bajnai-korszak velünk maradjon, és később visszatérjen. A Gyurcsány–Bajnai-korszakot épp azért, mert szélsőséges korszak, csak a legnagyobb erővel, a józan észen alapuló, nagy többséggel lehet végérvényesen lezárni. Magyarországot száznyolcvan fokkal kell elfordítani ahhoz, hogy jó irányba tudjon elindulni. Ehhez akkora többség kell, amelyet szélsőséges, durva és erőszakos politikával Magyarországon sohasem lehet létrehozni.

Ha nem lesz olyan erő a következő választások után, amelyik egymaga képes új irányba fordítani az országot, akkor fönnáll annak a veszélye, hogy megismétlődik az, ami húsz éve: nem fog az ország ténylegesen új irányba elindulni, és az átmeneti korszak folytatódik; megeszi az egész életünket. Azt pedig, tisztelt Hölgyeim és Uraim, ma már mindenkinek látnia kell, vagy mindenki láthatja, hogy a karnyújtásnyira lévő választások előtt egy olyan politikai erő van, amely egyedül is képes száznyolcvan fokkal elforgatva az országot megindítani a változásokat: a Fidesz és szövetségesei. Minden más politikai erő mind a bal-, mind a jobboldalon, bármilyen hangos, bármilyen türelmetlen, bármilyen durva, bármilyen erőszakos, legfeljebb cibálni, rángatni tudja az országot, de új irányba elindítani nem.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
És az örök kérdés. Mennyi van még? Mármint hány nap?

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Én úgy számolok, hogy az ország irányítói bármelyik pillanatban menekülésre foghatják a dolgot. Magyarország hamarosan el fog érkezni a válaszúthoz. Bárhol járok az országban, azt látom mindenütt, hogy nagyon sokan várják ezt a napot és a vele együtt járó változást. Ezért én úgy érzem, hogy 2010 a legfontosabb év lesz az egész ország és benne a jobboldal számára is a rendszerváltoztatás óta: 2010 a remény éve lesz minden magyar ember számára. Mindenekelőtt azért, mert ha a többség úgy dönt, akkor most nyílik először igazi esélyünk arra, hogy az átmenet zűrzavaros évei után helyreállítsuk a dolgok természetes rendjét, helyreállítsuk a törvényt, amely mindenkire vonatkozik, amely fölött senki sem állhat, és amiért húsz éve küzdöttünk – hol ellenzékben, hol kormányon. Ez a törvény voltaképpen a többség akarata, a többség értékrendje, és ez az, aminek az egész Gyurcsány–Bajnai-korszak hátat fordított. A változás lényegét éppen abban látom, hogy a politikának először is vissza kell fordulnia az emberek és a mindennapi élet felé. Ezt jelenti a modern jobboldaliság. Ez azt jelenti, hogyha megkapjuk a választók bizalmát, a modern jobboldalnak nem az lesz a dolga, hogy ellen-politikát vagy ellen-kormányzást hozzon létre. Sőt, ez az, amit leginkább el kell kerülnünk, mert ez lenne a legbiztosabb módja annak, hogy a Gyurcsány–Bajnai-korszakot mi magunk segítsük hozzá a visszatéréshez. Nekünk azokat a közös értékeket kell érvényesítenünk, amelyek összekötnek minket. A modern jobboldalnak az emberekért és az emberekkel kell majd kormányoznia.

Munkatársaimtól éppen ezért három dolgot szoktam kérni, amikor arról beszélünk, hogy miben kell a politikának megváltoznia Magyarországon ahhoz, hogy a hazánkat talpra tudjuk állítani. Az első, hogy az egyszerű józan ész legyen a döntéseik legfőbb mércéje, és utasítsanak el mindenfajta szélsőséget. A második, hogy a modern jobboldalnak a többséget kell képviselnie. Vállalniuk kell mindenkinek a képviseletét; azokét is, akik korábban egyébként baloldali szavazók voltak. És három: az ország érdekében támogassák az egyébként saját maguk számára esetleg, sőt biztosan hátrányos javaslatokat, mint például a politikusok számának drasztikus csökkentése országos és helyi szinten egyaránt.

Tisztelt Kecskemétiek!
Ami a legfőbb teendőinket illeti, ott abból szeretnék kiindulni, hogy a jobboldali kormányzás nem építhet hitelekből finanszírozott burkolt társadalmi paktumokra, fedezet nélkül növekvő állami újraelosztásra, nem épülhet bürokráciára, korrupcióra és hatalommal való visszaélésre. Egyszer s mindenkorra meg kell tanulnia Magyarországnak, hogy minden ilyen, hitelekre, egymás és önmagunk becsapására épülő rendszer szükségképpen felemészti önmagát. A modern jobboldalnak olyan kormányzati rendszert kell létrehoznia, és olyan politikát kell folytatnia, amely a magyar erőforrásokra támaszkodva a magyar gazdaság növekedésére koncentrál, és mindenekelőtt ezt célozza meg. Azaz a romok eltakarítása és a felelősök megnevezése és megbüntetése mellett a legfontosabb feladatunk a munkahelyteremtés lesz, és erre kell fordítanunk minden energiánkat. Munkából lesz minden érték, ami fontos a számunkra. Munkából lesz növekedés és siker, otthon és szociális biztonság, boldog családi élet, békés időskor, testi és lelki egészség, abból lesz közrend és közbiztonság.

Én tudom, hogy nem lesz könnyű a választásokig még előttünk lévő időszak néhány hete. Sok munkát kell még elvégeznünk, és az is érzékelhető, hogy az ellenfeleink minden eszközt be fognak vetni, nem fognak visszariadni semmitől. Most már ők is csak hetekben, és nem hónapokban számolnak. Azt is tudom, hogyha jól végezzük a munkánkat, és sikerül megteremteni a változás feltételeit, sikerül elnyerni a választók nagy többségének a bizalmát, akkor kezdődik majd a neheze, az igazi küzdelem. Ha úgy tetszik, az a dolgunk, hogy még több és nehezebb munkát harcoljunk ki a magunk számára. Ha úgy tetszik, azért harcolunk, hogy még ennél is nehezebb harcokban legyen részünk. De, tisztelt Hölgyeim és Uraim, körülnézve itt, Kecskeméten, járva az országot, én látok az emberekben, a híveinkben, a támogatóinkban, a munkatársainkban, és ami ugyanilyen fontos, talán nem tűnik ez itt túlzásnak: magamban is látok és érzek elegendő erőt, hogy végigvigyük mindazt, amire közösen vállalkoztunk. Hogy egész pontosan fogalmazzak, látok magunkban erőt, hogy beváltsuk azt a nagy történelmi lehetőséget, amely most megnyílt a magyarok számára.

Bizakodó vagyok, mert úgy érzem, hogy erősödik azoknak a hangja, akik azt mondják: Magyarország megérdemli, hogy olyan kormánya legyen, amely az emberek felé fordul, figyel a mindennapi gondjaikra, és józan megoldásokkal segíti őket céljaik elérésében – anyagi és lelki gyarapodásukban egyaránt. Itt az ideje, hogy a politika meghallja végre az emberek hangját, mert akkor és csak akkor lesz képes fölemelni Magyarországot. De ha meghalljuk, akkor képesek leszünk!

Köszönöm, hogy meghallgattak!


orbanviktor.hu