Jó napot kívánok, tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Felcsútiak!

Magyarországon valamilyen okból az a szokás alakult ki, hogyha meghívják valahova a miniszterelnököt, azt várják, hogy mondjon valamit, nem elég, hogy csak úgy ott van. Mégis engedjék meg, hogy először is megköszönjem, hogy itt lehetek Önökkel. A felnőttek vagy legalábbis a férfiak azt tanulták az elmúlt húsz, negyven, száz, ötszáz, ezer évben Magyarországon, hogy céltudatosnak és erősnek kell lenni, mert egyébként nem maradsz talpon. Jó, hogy vannak olyan események, amikor nem kell se céltudatosnak lenni, se erősnek, hanem csak lenni kell, együtt lenni a többiekkel. Köszönöm, hogy ez a lehetőség most nekem megadatik. Igazából nem is világos, hogy milyen alapon hívtak meg engem most ide a felcsútiak, hiszen én nem ebbe az óvodába jártam, és most ezt szégyellnem kell, látom, de az igazság az, hogy én Alcsúton jártam óvodába, mert csak nyolcéves koromban költöztünk ide, Felcsútra. Viszont menti a helyzetet, hogy Editnek osztálytársa voltam, és így talán a meghívásom a hiányzó óvodai évek ellenére is menthető. Edit, köszönöm szépen, hogy meghívtál, és köszönöm szépen, hogy itt lehetek.

Mindig is tehetséges falu voltunk. Ha valakinek efelől lennének kétségei, akkor most, hogy látta itt a gyerekeket, akkor ezeket sutba dobhatja. Ez ugyan szerénytelenül hangzó mondat, de az én szakmámban van egy olyan bölcsesség, miszerint a saját magunk dicsérete olyan fontos, hogy nem bízhatjuk másra. Ezt ajánlom a felcsútiaknak is. Legyünk büszkék arra, hogy mindig is tehetséges falu voltunk, sok tehetséges ember között lehetett itt fölnőni. Most nemcsak a közéletről beszélek, de beszélhetnénk éppen az óvónőkről, akik – mint hallhattuk – mindenki által elismerten tehetséges és jó szakemberek voltak. Beszélhetünk a TSZ-ben dolgozó egykori földművesekről, akik most éppen, vagy hogyha nem is ők, akkor a gyermekeik magángazdák. Vagy beszélhetünk éppen vállalkozókról. Mindig ez a falu adott arra, hogy jó minőségű emberek lakják.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Szeretném azt is elmondani Önöknek, hogy ezelőtt néhány évvel egy olyan változás történt a magyar közéletben, hogy az intézmények működtetésének nagy részét, sőt magukat az intézményeket is átvette az állam. Ez igaz az iskolákra, de nem igaz az óvodákra. Ezt azért szeretném itt szóba hozni, mert a könyvet végiglapozgatva látom, hogy valójában ez a köszönet és a hála kiadványa, hiszen nagyon okosan és helyesen itt a hatvan év alatt az óvodában megfordult, ott dolgozó emberek hiánytalan névsora olvasható, akiknek most köszönetet kell mondani, ezért is vagyunk itt. De miután az óvodát nem az állam tartja fönn, hanem a települések, vagyis az itt élő emberek önerőből, ezért szeretnék mindenki arra figyelmeztetni, hogy a helyi adót rendesen fizesse be, mert egyébként nem lesz miből fönntartani az óvodát. És szeretnék mindenkit arra is emlékeztetni, hogy becsüljük meg az óvónőket, nemcsak azokat, akik itt dolgoznak, hanem azokat az embereket is, akik befizetik rendesen a helyi adót, mert ha ez nem történne meg, akkor nem tudna működni ez az óvoda, és az a fejlődés, amiről többen is beszéltek, hogy az elején még csak hárman-négyen dolgoztak az óvodában, mára oda jutott, hogy körülbelül tizenöt-húsz között van azoknak a létszáma – a konyhán dolgozókkal együtt –, akik a családjuk számára a kenyeret itt keresik. Ez pedig csak akkor lehetséges, hogyha van, aki fönntartja az óvodát, úgyhogy köszönetünket most nemcsak az óvodában dolgozóknak, hanem minden dolgozó felcsútinak ki kell fejeznünk tekintettel arra, hogy az ő munkájuk tartja fönn az óvodánkat.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Szeretnék az óvoda után szólni néhány szót a faluról is. Mindenki láthatja, hogy a falu fejlődik. Sok falu fejlődik ma Magyarországon, de messze nem mind. A falusi életforma egyáltalán nincs biztonságban, ha a jövőre nézünk. Persze a mi falunk biztonságban van, de van jó néhány száz olyan falu Magyarországon, ahol nem ez a helyzet, úgyhogy veszélyeztetett életformának kell tekinteni a falusi életformát, és örülök annak, hogy az itt élők ezt érzékelik, és mindent megtesznek annak érdekében, hogy fejlődjön a falu, mert ha a falu nem fejlődik, akkor a fiatalok itt fogják hagyni, és akkor ez az életforma megszűnik. Szeretnék köszönetet mondani azoknak is, akik fejlesztik a mi életünket, fejlesztik a mi életterünket és falunkat. Természetesen, miután Felcsút adja Magyarország miniszterelnökét, minden itt bekövetkező fejlődés támadásoknak van kitéve. Minden támadás jó hír, mert azt jelenti, hogy történik valami, ha nem támadnának bennünket, az azt jelentené, hogy nem csinálunk semmit. Ezt azonban egyáltalán nem mondhatjuk el. Önök is látják, hogy időnként szakmányban járnak ide, egyébként semmittevő, bajkeverő alakok, hogy kifejezzék a kötözködésüket. Még szerencse, hogy a falu szélén lakom, és így a falu belső része ebből semmit nem tapasztal. Szeretném elmondani Önöknek azt, hogy nagyon fontos ugyanakkor, hogy ezt semmiképpen ne vegyük a lelkünkre. Minél inkább támadnak bennünket azért, mert valami történik a falunkban, fejlődik a falu, annál inkább folytatni kell a munkánkat. Ez a kisvasútra is igaz, ami a mostani legutolsó eset. Ha támadják a kisvasutat, akkor meg kell hosszabbítani Bicskéig, és ha akkor is támadják, akkor meg Lovasberényig. Ez nem krakélerség, tisztelt Hölgyeim és Uraim, hanem életfölfogás, sőt talán életösztön. Mert ha hagyjuk, hogy ne azt csináljuk, amit mi szeretnénk, akkor a végén még mások fogják megmondani, hogy mit csinálunk, és mit nem, hogy éljünk, és hogy nem, és akkor vissza fogunk szorulni a falu közterületeiről a házainkba, mert már csak ott lehetünk igazából szabadok. Volt ilyen élet Magyarországon, nem akarunk újra így élni. Azt akarjuk, hogyha egy közösség képes arra, hogy elgondolja a jövőt, képes arra, hogy erőt mozgósítson ennek érdekében, akkor hadd valósítsa meg a terveit, és a mindenkori kormányzat pedig ehhez inkább támogatást nyújtson, ne pedig bürokratikus akadályokat támasszon. Ez a mi fölfogásunk, erre minden magyar falu – nemcsak a mienk, de minden magyar falu – számíthat.

Ezek után engedjék meg, hogy mondjak még egy szót a Váli-völgyről is. A falu fejlettségi szintje, mármint a mienk, Felcsút fejlettségi szintje kiváló és elismerésre méltó. A Váli-völgy nem minden faluja áll ilyen jól. Szerintem az itt élő emberek, mármint a felcsútiak nem önző emberek, és szerintem meg fogják érteni azt, amit most mondok, hogy nekünk nemcsak az a dolgunk, hogy Felcsút sikeres legyen, hanem az, hogy a Váli-völgy minden települése sikeres legyen. Még a csak félig-meddig ide tartozó Bicskére igaz ez, ami ugyan nem falu, hanem város, de onnantól lefelé aztán végig, le egészen Kajászóig, sőt Baracskáig nekünk az az érdekünk, hogy az egész térség sikeres legyen. Nekünk nem az a dolgunk, vagy nem az kell, hogy örömet okozzon, hogy mi jobban vagyunk, mint a szomszédjaink, hanem az kell, hogy örömet okozzon, hogy mindenkinek jól megy. Mert akkor megy majd jól igazán, és akkor tudunk mi is továbblépni, ha már mindenkinek jól megy, ezért a falvak közötti rivalizálás csak egészséges formában fogadható el, olyan formában, hogy fejlődjön Alcsút, Tabajd, Vál, Kajászó és Baracska is, erre hívom föl Polgármester úr figyelmét, az itt élőket, a parlamenti képviselő úr figyelmét, hogy a többi települést is segítsük, amennyire csak tudjuk.

Engedjék meg, hogy mondjak egy szót az országról is. Vannak gyerekeink, igaz, hogy nem annyi, amennyi kellene, mert miközben örülünk a sok szép gyereknek, akiket itt láttunk, nem szabad elfeledkezni arról, hogy kevesebben születnek, mint amennyien meghalunk. Magyarországon összességében kevesebb a keresztelő, mint a temetés. Ez jól mutatja, hogy van elég baj, és hosszabb távon is gond lehet abból, hogyha az életfölfogásunkban nem változtatnunk. De van nekünk gyerekünk így is elegendő, nem szükséges hogy kényszerbetelepítéssel még másokat a nyakunkra hozzanak. Most itt azért jöttünk össze, hogy örüljünk az óvoda hatvan éves évfordulójának, de mégis fontos, hogy ne csak a faluról, ne csak a Vál-völgyéről, hanem az országról is essék szó. És hadd mondjam el Önöknek, hogy szelíden, a bajbajutott emberek iránti együttérzéssel, de mégis mondjuk ki világosan, hogy nem tudjuk azt elfogadni, hogy valahol máshol – nem Felcsúton, nem Budapesten, nem Magyarországon, hanem valahol máshol – döntsék el, hogy minekünk kikkel kell együtt élni. Ebbe nem törődhetünk bele, ezt nem fogadhatjuk el. Mindenkit arra szeretnénk kérni, hogy ott, ahol teheti, ez ellen a gondolat ellen szólaljon föl, ez ellen álljon föl, álljon ki a magyar nemzeti álláspont mellett.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ezek után már csak az maradt nekem, hogy néhány jókívánságot átadjak, különösen is az óvoda dolgozóinak és a gyerekeknek. Mindannyian tudjuk, hogy az életben ahhoz, hogy sikeresek legyünk, sőt hogy egyáltalán talpon tudjunk maradni, erőket kell mozgósítani. És ha Önök visszagondolnak, vagy csak belegondolnak a saját életükbe, akkor azt fogják tapasztalni, hogy a legtöbb erőt akkor mozgósították, amikor a gyereknek szüksége volt valamire. Nem tudom én, hogy ez a többi néppel is így van-e, de a magyar ilyen fajta. A gyerek miatt mozgósítjuk a legtöbb erőnket. Ez egy rendkívül nagy fölhajtóerő. Ezért persze mindenkinek megvan a saját gyereke, és minden gyerek valakié, de az összes gyerek közben mindannyiunké. Közjószág – ha szabad ezt mondanom –, egy olyan érték, amely a legjobbat tudja kihozni a magyarokból, a legjobb teljesítményt, a legjobb érzéseket, ezért fontos, hogy Magyarország család- és gyermekbarát országgá váljon. Most még nem tartunk itt, de reméljük, azzá válhatunk a következő időszakban.

És végezetül a gyerekek adnak értelmet az életünknek. Ritkán szoktunk erről beszélni, különösen a férfiak, de ez mégiscsak így van, mert azt szeretnénk, hogyha a gyerekeink szebbek, egészségesebbek, okosabbak és sikeresebbek lennének, mint amilyenek mi, az ő szüleik voltunk. Ez az erő hajt bennünket, ez plusz energiát ad nekünk is és egész Magyarországnak is. Amikor tehát látjuk azokat az óvónőket, akik gondoskodnak a gyermekeinkről, akkor ők nemcsak a mi saját gyermekeinkről gondoskodnak, hanem segítenek életben tartani azt az energiát, ami az egész magyar közösséget, a magyar nemzetet fölfelé emelheti.

Köszönjük szépen a munkájukat!

Nem fogadjuk el, hogy máshol döntsék el, kikkel éljünk együtt

Miniszterelnöki Kabinetiroda