Tisztelt Házelnök Úr! Főtiszteletű Püspök Urak! Tisztelt Miniszterelnök Úr! Kedves Tisza Család! Hölgyeim és Uraim!

A nemzet főtere megújul – ezt az ígéretet tette néhány évvel ezelőtt a kormány azoknak a magyar embereknek, akiknek elegük lett abból, hogy a Kossuth tér szégyenszemre egy kordonokkal körbezárt parkoló. Most már – Istennek hála – a maga valóságában is megtapasztalhatja minden magyar és a hazánkba látogató külföldi vendégek is, hogy mire gondoltunk, amikor ennek a hatalmas vállalkozásnak nekifogtunk. Arra vállalkoztunk, hogy befejezzük azt, amit eleink Budapestre, az Országház elé és köré megálmodtak. Befejezzük, mert befejezhetjük. Akaratunk mindig is volt rá, Önöktől, a választóktól pedig erőt is kaptunk hozzá.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Egy köztéri szobor felállítása mindig önmagán túlmutató értelmet hordoz. Oka van annak, hogy forradalmak és világégések gyakran kezdődnek a szobrok ledöntésével. És ha egy szobor ledöntése sokszor egy korszak végét jelzi, akkor egy szobor felállítása gyakran egy másik kezdetét. A mi esetünkben – reményeink szerint – annak az új korszaknak a kezdetét, amelyért a mai kormány 2010-től folyamatosan és megfeszített erővel dolgozik. Négy év alatt helyreállítottuk Magyarország becsületét, és megvetettük az alapokat ahhoz, hogy ismét legyen értelme magyar jövőről beszélni a XXI. század Európájában. Arról a jövőről, amely a XX. század során számos alkalommal elveszni látszott. Először épp akkor, amikor Tisza István itt, a parlamentben bejelentette, hogy a mások érdekei miatt kirobbantott, de a saját megmaradásunkért vívott háborút elvesztettük.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A Tisza István emlékére 1934. április 22-én állított monumentális szoborkompozíció sokkal erősebben összefonódott a magyar miniszterelnök sorsával, mint ahogy alkotói ezt eredetileg gondolták volna. Ahogy 1918 októberében szilánkjaira hullott a monarchia, amely Magyarország számára fél évszázadon keresztül a világot és a gazdasági fejlődés korszakát jelentette, úgy hullott darabjaira 1945 után a Tisza emlékére állított szoborcsoport. Az első tragédia Tisza István meggyilkolásával, míg a második szobrának ledöntésével kezdődött el. Mindez nemcsak azt mutatja, hogy a magyar történelem igazi formálói gyakran mártírokká válnak, hanem azt is, hogy van, akit nem elég egyszer megölni. Az a kígyó, amely 1918 őszén végzett Tisza Istvánnal, bő negyedszázaddal később az emlékét marta meg. Tette mindezt azért, mert Tisza úgy gondolta, hogy egy, a munka oldalán álló pártnak nem kell feltétlenül kommunistának vagy szocialistának lennie, lehet az nemzeti is, hívhatják például Nemzeti Munkapártnak. Látta azt is, szóvá is tette, sőt harcot is hirdetett ellene, hogy a liberalizmus és a szocializmus eszméinek hangoztatói miként sajnálják le, és tartják divatjamúlt dolognak a nemzetre alapozott politikát. Tisza ezzel szemben úgy tekintett a nemzet egyes tagjai közötti szolidaritásra, mint amely képes áthidalni a társadalmi osztályok közötti különbségeket. Véleménye szerint – idézem – „egy nemzet annál erősebb, annál boldogabb, mentül több szellemi és mindenekfölött erkölcsi erő él annak tagjaiban.” Idézet vége. Mikor azonban megkezdte miniszterelnöki szolgálatát, már egy mindenfelől ostromlott várat örökölt, ahol a politika atlétájaként kellett befutnia azt a pályát, amely számára rendeltetett. A nagy reformkori nemzedék – Kossuth, Széchenyi és Deák – örökségét addigra már elprédálták. Ennek ellenére bízott abban, hogy a dualista rendszer és benne a magyar nemzet vezető szerepe sok munkával és körültekintő politikával megmenthető, hogy jól képzett gátfutóként és Isten segítségével átugorhat minden akadályt.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Házelnök Úr!

Ma, amikor ismét önjelölt demokraták védik tőlünk a demokráciát, és valami ködös tartalmú európaiság nevében verik el rajtunk a port csak azért, mert nem fogadjuk el kritikátlanul mindazt, amit Európa nevében brüsszeli bürokraták közölnek velünk, ugyanazt mondhatjuk, mint Tisza István. Idézem őt: „Töredelmesen bevalljuk: mi nemzeti alapon állunk.” Majd így folytatja: „A hipermodernek szerint nacionalisták vagyunk. Hiszen ők ma már nem beszélnek nemzeti szempontokról, csak nacionalista előítéletekről. Mi édeskeveset bánjuk az egész emberiség boldogulását, ha az a magyar nemzet haladásával, virágzásával, nagyságával nincs egybekötve. Márpedig a magyar nemzet sorsát az biztosította egy viszontagságos évezreden át, hogy elsajátította a nyugati kultúra összes vívmányait, de annak csak egészséges hajtásait ültette át a nemzeti élet talajába, és reá tudta azokra nyomni nemzeti egyéniségének, speciális viszonyainak, érdekeinek és felfogásának bélyegét.” Idézet vége.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ezen felül mi pedig töredelmesen bevalljuk azt is, hogy nemcsak nemzeti alapokon, de a szabadság oldalán is állunk. Tisza Istvánnal együtt valljuk – ismét idézem –: „a nemzetek fejlődésének egyik nagy, nehéz és dicső korszaka a szabadság kivívása volt. A második, talán kevésbé dicsteljes, a képzeletet kevésbé megragadó, de talán még fontosabb korszak a szabadsággal való helyesen élés. S tudjuk azt, hogy a nemzetek, amelyek ki tudták maguknak vívni a szabadságot, még egyéb feladatok előtt is állanak. Az igazi nagy feladat, amely elé a történelem a nemzeteket állítja, hogy élni tudjanak ezzel a szabadsággal, hogy a szabadsággal való könnyelmű játék, könnyelmű visszaélés útján kockára ne tegyék, el ne veszítsék ismét azt, amit apáik vérrel szereztek.”

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Az első világháború kirobbantásának századik évfordulója felé közeledve fontos emlékezni arra is, hogy Tisza István eleinte nemet mondott a háborúra, pedig körülötte mindenki más lelkesen helyeselt. Sok kortársával szemben látta, hogy a dualizmus rendszere agyaglábakon áll, és ha ez a pillanatnyi kompromisszumokból felhúzott épület leomlik, akkor először minket, magyarokat fog maga alá temetni. Arra nem látott esélyt, hogy egy világméretű háborút megnyerjünk, de arra igen, hogy ne veszítsük el. Azon kevesek közé tartozott, akik látták, hogy rövid távon a monarchia egyetlen alternatívája az anarchia, mely Magyarország felbomlásához vezet. Mi, magyarok pedig lelkesen masíroztunk egy olyan háborúba, amelyben csak veszítenivalónk volt, s amelyre annak a trónörökösnek a halála adott okot, aki egyáltalán nem képviselte a Monarchiában a mi érdekeinket. Sorsszerűnek látszik, hogy amíg a háború első lövése azt az embert ölte meg, aki sohasem képviselte a magyarok érdekeit, addig az utolsó azzal az emberrel végzett, akinek egész élete a magyarok érdekeinek a védelméről szólt. Azok az emberek, akik hadba vonultak az őket megvető Ferenc Ferdinándért, négy évvel később bosszút álltak Tisza Istvánon.

Csábító gondolat, hogy a háborút követő káoszban ennek valóban így kellett-e lennie. A református Tisza István, aki élő hittel élte meg mindazt, amit Magyarország, a magyar nép számára a protestantizmus mindig is jelentett, a reformáció emléknapján halt meg. 1918 októberében sem futott el a sors elől, hanem – akárcsak Luther Wormsban – ott állt, mint aki nem tehet másként. Református gondnoki székfoglalójában ezt vallotta, idézem: „Az a keresztyén, ki megalázza magát Istene előtt, de erős szövetségben él Istenével, s kit Isten irgalmába vetett bizodalma e világ hiúságai, kételyei, kísértései és megpróbáltatásai fölé emel. Keresztyén, ki tisztában van az élet nagy problémáival, és Isten akaratában megnyugodva tölti be rendeltetését, küzdi meg az élet harcát, és fogadja, mit reá mért a sors.” Idézet vége.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Adhat-e számunkra a sors nagyobb ajándékot, minthogy a mai napon mi állíthatjuk vissza Tisza István emlékművét? Nem kiváltság-e megélni, cselekvő módon megélni az ilyen pillanatokat? Vajon túlzás-e, indokolatlan-e, vajon délibábos reménykedés-e azt gondolnunk, hogyha Tisza meggyilkolása, majd emlékművének lerombolása egy-egy nemzetvesztő korszak kezdete volt, most az újraállítása talán egy új, nemzetépítő korszak megindulásának szimbóluma lehet? Nagy lehetőségek, nagy tettek, nagy elődök, nagy elszánások miért ne adódhatnának össze egy nemzetegyesítő korszakká? Miért is ne következhetne a darabjaira hullott liberális korszak után egy felívelő és lelkesítő nemzeti korszak, és miért volna lehetetlen, hogy ennek véghezviteléhez éppen bennünket, ma élő magyarokat választott ki a Gondviselés? Akárhogy is legyen, egy dolgot biztosan állíthatunk: a mai napon olyat cselekedtünk, amelyet büszkén idézhetnek majd fel az utánunk következő hazafiak.

Főhajtás, tisztelet, dicsőség és hála Tisza Istvánnak, a magyarok miniszterelnökének!