Igen, Elnök úr, kívánok élni a hozzászólás lehetőségével azért, mert elhangzott néhány fontos, konkrét ügy, amelyet szeretnék a saját tudásommal meg ismereteimmel kiegészíteni, hogy az érdeklődő közvélemény, illetve a hozzászóló képviselők is átláthassák a helyzetet.

 

Először is Tóbiás képviselőtársamnak szeretném mondani, tisztelt Frakcióvezető úr, hogy a nemzetközi menekültügyi szerződések, amelyeknek mi is részesei vagyunk, világosan kimondják, hogy a menekült sem válogathatja meg az országot, ahova menekülni akar, ezért az a megközelítés, hogy engedjük át, meg fogadjuk be, meg küldjük ide-oda, teljesen értelmezhetetlen megjegyzések. Szeretném világossá tenni, hogy a gazdasági bevándorlók esetében a menekültügyi szabályok egyáltalán nem jönnek számításba, tehát őket senkinek nem kell, a világon senkinek nem kell befogadni, hacsak nem akarja – erre semmilyen nemzetközi jog nem kényszerít senkit –, hogy gazdasági bevándorlót fogadjon be. A valóságos menekültek esetében, akik pedig valóban megaláztatás vagy életveszély okán menekülnek, számukra a világ biztonságos helyet ad, de a menekült maga nem mondhatja meg, hogy én Németországban akarok menekült lenni, Macedóniában akarok menekült lenni vagy Magyarországon. Nincs választási lehetősége! Ez úgy történik, tisztelt Hölgyeim és Uraim, ahogy ’56-ban is történt. Aki menekült, az együttműködik egy ország hatóságaival, mondjuk, Ausztriával, bemegy egy menekülttáborba, ahol megkapja a létezéshez szükséges biztonságot és ellátást, és ott várja, hogy meghirdessék azokat a nemzetközi kvótákat, ahova mehet – ’56-ban egyébként Nicaragua kínálta föl a legnagyobbat Magyarország számára –, és utána elbírálják egyenként az ő kérelmüket, hogy befogadják-e. De arról, hogy elindulok a világba, és azt mondom, nekem Görögország, sőt nekem Törökország nem jó – biztos nem jó az élet törökországi menekülttáborban, de biztonságos –, nekem nem jó Görögország, aztán elmegyek Macedóniába, de nekem az se jó, aztán továbbmegyek Szerbiába, de nekem Szerbia se jó, aztán Magyarország. Magyarország? Hát, arról szó se lehet, én innen tovább akarok menni! Ausztria? Hát, azt kikérem magamnak! Ausztriából azonnal Németországba. Nem adnak azonnal ellátmányt? Hát, megyek Svédországba! Hát, ez nincs, ennek semmi köze semmilyen nemzetközi menekültügyi megállapodáshoz, ezt rajtunk tehát senki ne is kérje számon!

 

Idekapcsolódik az a kérdés, amit Schiffer képviselőtársunk vetett föl. Két különböző szó keveredik itt össze, és érdemes őket elválasztani egymástól: a helyzet megoldása és a helyzet kezelése. Azért fontos ezt a különbséget megtennünk, hogy a gondolkodásunkat is tisztán tarthassuk, és meg tudjuk határozni, hogy mire vállalkozhatunk, és mire nem. Tehát a helyzet megoldására Magyarország nem tud vállalkozni, mármint hogy szűnjön meg a menekültáradat, illetve szűnjenek meg azok az okok, amelyek kitermelik a menekülteket. Mi részt tudunk venni egy nemzetközi akcióban, amely ezt célozza, de mi nem tudjuk megoldani. Amire mi vállalkozhatunk, az, hogy kezeljük, mert ha nem tudjuk megoldani, azért nem vagyunk hajlandóak egy problémával akármilyen körülmények között együtt élni. Arra nem vagyunk hajlandóak, hogy miközben mi is tudjuk, hogy nem tudjuk megoldani a helyzetet, ahhoz nem járulunk hozzá, hogy a hatályos magyar törvényeket félrerúgva, emberek regisztráció nélkül, azonosítás nélkül, a magyar hatóságok fölismerési lehetőségein kívül csak úgy keresztülmenjenek az országon, vagy itt maradjanak, és azt csináljanak, amit akarnak. Ez lehetetlen! Tehát mi, amikor kerítést építünk, és szigorítjuk a Büntető törvénykönyvet, akkor nem megoldani akarjuk a problémát, mert erre nem vállalkozhatunk, hanem egy világméretű problémával való együttélés egy meghatározott módját jelöljük ki. Így fogunk együtt élni ezzel a problémával addig, amíg a nemzetközi közösség nem oldja meg. Tehát a kezelés és a megoldás két különböző dolog. Megoldásra nem, a probléma kezelésére azonban vállalkozunk, sőt vállalkoznunk is kell. Az a felelősségünk a magyar emberek felé, hogy az ezzel a problémával való együttélés magyar érdekek szerinti elfogadható módját megtaláljuk. Azt én nem támogatom, nem járulok hozzá, mindig is harcolni fogok ellene, hogy itt fölálljanak pártvezetők, akiket megválasztott a magyar nép, széttárják a kezüket, és azt mondják, hát, látják, erre nincs magyar megoldás; majd ha a nemzetközi közösség megoldja, akkor javul a helyzet. Ezzel nem lehet együtt élni. Nekünk a dolog kezelésére egy elfogadható életkeretet kell kialakítanunk. Ez az, ami most történik, ezt joggal várhatja el tőlünk mindenki, és ennek a mércének meg is fogunk felelni.

 

Ez vezet át bennünket a kerítés kérdésére. Miért támogatja a magyar kormány a kerítést? Azért, mert működik. Mert működik! Nézzék meg, a szerb–magyar határ 175 kilométer hosszúságú, nézzék meg, láthatják a számokat. Azt reméltük korábban, hogy a nemzetközi tapasztalatoknak megfelelően egy hatodára, egy hetedére esik vissza az illegális belépők száma. Nem ez történt, sokkal nagyobb mértékben esett vissza. Tehát a szerb–magyar határon azt tudjuk mondani Önöknek, hogy a kerítés – majd ennek a részleteiről még kell valamit mondanom, amelyik egyébként egy kétsoros védelmi vonal, nem egy, hanem kettő –, tehát a kétsoros védelmi vonal úgy, hogy mögötte a rendőrök teljesítenek szolgálatot, az ő hátuk mögött pedig hadgyakorlatok vannak, és van egy szigorú büntető törvénykönyvünk, ez így elég volt ahhoz, hogy 175 kilométeren, csak a rendőrség felhasználásával, megakadályozzuk az illegális belépést Magyarország területére. Nem a belépést. Mert, ugye, az a szó is többször elhangzik, az a szóösszetétel, hogy határzár, de mi nem a határt zárjuk le, hanem a zöldhatárt zárjuk le. A határok nyitva vannak a kijelölt belépési pontokon, ahogy egyébként a normális élet keretei között korábban is, lehet be- és kiközlekedni a fönnálló nemzetközi és magyar jogszabályok tiszteletben tartása mellett, de a zöldhatárt valóban lezártuk, és létrehoztunk egy fizikai építményt, amely megvédhető. Nem akarok itt operatív kérdésekkel foglalkozni, de azt beláthatja mindenki – ha mindenki nem is, de aki volt katona, az biztosan –, hogyha húzok a porba egy vonalat, és azt akarom megvédeni, semmi esélyem nincs erre, oda egy fizikai akadályt kell létrehozni, amit utána erővel meg lehet védeni, ezért kell valamilyen fizikai határzár. Nemcsak kommunikációs trükk, hogy nem kerítést mondunk, hanem határzárat, hanem mert valóban egy fizikai akadályt kell létrehozni, ami ad absurdum egy kerítés is lehet, de lehetne éppen más is; most itt a fantáziánkat inkább tartsuk féken.

 

Viszont ez elvezet ahhoz a kérdéshez, amit Schiffer képviselőtársunk vetett föl, hogyha azt állítjuk, hogy működik a kerítés, és Szerbiánál működik, akkor mi van a horvát üggyel. A horvát üggyel a következőképpen állunk, tisztelt Hölgyeim és Uraim, a két határt együtt, a szerbet és a horvátot a katonaság nélkül nem tudjuk megvédeni. Az, amit Önök nekünk mozgástérként adtak, annyi volt, hogy a rendőrséget tudjuk használni. Önök nem adtak nekünk fölhatalmazást a katonaság fölhasználására, ezért meg tudjuk védeni a szerb szakaszt, és meg tudjuk védeni a horvát szakaszt is, de ahhoz kell a hadsereg, hogy együtt járőrözhessenek a rendőrökkel. Ha megkapjuk a fölhatalmazást a rendőrség mellett a katonaság fölhasználására is, akkor képesek vagyunk a horvát és a szlovén határszakaszt is megvédeni, de ehhez nekünk kell egy jóváhagyás, de Önök ezt megtagadták tőlünk. Ezért engedjék meg, hogy azt mondjam, hogy azok, akik megtagadták tőlünk, hogy a katonáink együtt járőrözhessenek a rendőrökkel, most meg azt mondják, hogy nem vagyunk elég hatékonyak, azok képmutatóak és farizeusok. Ez nem korrekt politikai álláspont.

 

Schiffer képviselőtársam egy nagyon fontos kifejezést használt itt az előbb – igaz, hogy méltánytalan és igazságtalan, de ettől még fontos; hány ilyen kifejezésünk van! –, amikor azt mondta, hogy a magyar hatóságok megtagadták az arra jogosultaktól, rászorulóktól az ellátást. Szeretném, hogyha a Tisztelt Ház ebben az ügyben is világosan láthatna. Magyarország minden területünkre érkező embernek, még annak is, aki illegálisan lép be – még annak is, aki illegálisan lép be! –, a menekülttáborokban, illetve az új büntető törvénykönyv szerint a kijelölt fogva tartási helyeken a teljes ellátást megadja: orvosi ellátást kap, fedelet kap, enni és inni kap. Az nem lehetséges, hogy valaki azt mondja, hogy én nem vagyok hajlandó bemenni, még úgy sem, hogy beszállítanak egy menekülttáborba, egy gyűjtőpontra, hanem itt leülök, és azt mondom, hogy itt kérem az ellátást, itt akarok enni, itt akarok inni. Ez lehetetlen! Semmilyen nemzetközi szerződés nem kötelez bennünket arra, hogy a határt egyébként törvénytelenül átlépő emberek leüljenek a földre, és azt mondják: követeljük az ellátást. Ezzel szemben elvárható a magyar hatóságoktól, és el is várom tőlük, hogy minden olyan embert, aki hajlandó az együttműködésre, bemegy a regisztrációs pontra, regisztrál, megkapja az orvosi ellátást, a fedelet, az ételt és az italt. Ezt meg fogja kapni, eddig is megkapta, és Magyarország ez ügyben messze a kötelezettségein fölül teljesített a civileknek köszönhetően, mert a magyar kormány annyit teljesít, amennyit teljesítenie kell, de a civilek, a magyar civilek e fölé mentek. Ők azt mondták – nem tudom, mit mondhattak, de akár mondhatták volna azt is –: az érthető, hogy a magyar kormánynak egy rendet kell fönntartani, ezért ellátást csak ott ad, ahol egyébként a nemzetközi jog szerint adnia kell, de aki ezen túl van, mert nem hajlandó együttműködni – ami szempont lehet az állam fejében, és én ragaszkodom is, hogy tartsuk be ezt a szempontot, ez egy állami, törvényességi szempont –, de a civilek azt mondták, hogy az ő munkájukat nem így kell megítélni, nem ez a zsinórmértéke a munkájuknak, és adtak azoknak is, akik nem voltak hajlandóak együttműködni. Nagyszerű dolog! Azt gondolom, hogy fölötte van Magyarország szolidaritása, a szolidaritásból vállalt rész messze annak, mint amit előír a nemzetközi jog, és annak, amit egyébként Magyarországtól el lehet várni. Halkan mondom, csak így magunk között, hogy a civil szervezeteknek jelentős pénzügyi támogatást adunk azért, hogy ezt a munkát elvégezzék, ami egyébként nemzetközi jog szerint nem is lenne kötelességünk, de ezt megtesszük. Megállapodásokat kötünk velük, és ők ezt a munkát elvégzik.

 

Van itt még három másik fontos dolog. Az egyik, amit a Jobbik vetett föl, hogy mi van a visszaküldéssel? Most én azt javaslom, hogy először védjük meg a határainkat, és aztán eljön az ideje annak, amikor nem tudjuk elkerülni azt a nagy vitát, ami a visszaküldéssel áll összefüggésben. Mert mi itt a helyzet? A helyzet az, hogy ezek az illegális bevándorlók Görögországnál léptek be az unió területére először; majd másodszor Magyarországon. Görögországban nem regisztrálták őket, Magyarországon igen. Ezért előfordulhat, hogy lesz rajtunk egy nyomás, hogy miután itt regisztráltak először, itt kell őket visszafogadni, amire mi azt mondjuk, hogy ez lehetetlen, mert régi, ősi alapelv, hogy a saját jogsértő magatartására senki sem hivatkozhat, mikor kötelezettségekről van szó. Görögország nem hivatkozhat arra, hogy bár nála léptek be, de ő nem regisztrált, és ezért aztán Magyarországra küldjék őket. Ez lehetetlen! Ez minden nemzetközi joggal, jogelvvel és hagyománnyal ellentétes lenne. Harcolni kell majd ezért, egy nagy vita lesz, nem most kell lefolytatni, mert most a védekezésen van a hangsúly, de lesz majd egy ilyen vitánk, ahol nagyon világosan képviselni kell Magyarországnak ezt az álláspontot. Tudjuk bizonyítani számos esetben, az esetek többségében a józan ész határain túl is, a józan ész keretein kívül, hogy Görögországból kellett érkezniük az idejövőknek, hacsak nem repültek a szárnyaikon. Tisztelt Hölgyeim és Uraim, ez a görög vita.

 

Téli szünet; szeretném, ha nem ringatnánk magunkat illúzióba: nem lesz. Menekültügyben, illegális bevándorlás ügyében, globális válság ügyében nem lesz téli szünet. Ha megnézik azokat a nyilvánosságban is elérhető ábrákat, statisztikákat, táblázatokat, amelyek az időbeli eloszlását mutatják az illegális bevándorlóknak, akkor azt fogják körülbelül látni, hogy október elejéig megérkezik az adott éves teljes mennyiség fele, és októbertől december végéig a másik fele. Hát nem szünet lesz itten, hanem fokozódó nyomás! Semmi okunk nincs azt gondolni, hogy másképpen szerveznék az embercsempészek az útvonalakat ebben az évben, mint tették a megelőző években, és hogyha azok a tendenciák érvényesek, akkor az ellenkezőjére: nem a szünetre, hanem a megerősödő áramlatra, áradásra és embertömegre kell felkészülnünk.

 

Többen mondják itt azt, hogy a magyar kerítésépítés azért sem megoldás, mert akkor mindenkinek kerítést kéne építeni. Hát persze, ez a megoldás! Még szerényebben fogalmazva: aláírtunk egy megállapodást, ezt úgy hívjuk, hogy schengeni megállapodás. Közös akarattal, szabad akaratból írta alá mindenki. Abban benne van, hogy a határ megvédése a nemzetállam kötelessége. Nem választhatja, ha jólesik, meg ha képes rá, meg ha kedve tartja, az van benne, hogy kötelessége, és azt is kimondja ez a szerződés, hogy bejönni Schengen területére, tehát a közös európai szabad területre csak az adott állam által kijelölt földrajzi ponton és munkaórában lehet. Tehát olyan nincs, hogy beáramlunk, még csak a belépési ponton sem lehet éjjel-nappal közlekedni. Van ennek egy rendje. Most nekem az a véleményem, hogyha van egy megállapodás, azzal két dolgot lehet tenni: vagy mindenki betartja, vagy közös akarattal módosítjuk. Egyelőre senki nem módosította. A közös akaratot sem látom mögötte. Tehát ez egy megállapodás, amit be kell tartani. Ha a görögök betartanák, mi nem lennénk bajban, ha mi betartjuk, nincsenek bajban az osztrákok. Ha a horvátok betartanák, bár ők nem írták alá még Schengent, de be akarnak lépni… Most ezt tegyük egy pillanatra zárójelbe, ennek a realitását, egyhangú döntés kell hozzá, és azok után, ami itt történt a parlamentben nehezen fogunk tudni összegyűjteni a horvátok belépéséhez szükséges támogató szavazatot, de ez szintén egy későbbi probléma. Tehát ők is be akarnak lépni, következésképpen joggal várható el, hogy ők is védjék meg a saját határaikat.

 

Egy kicsit abszurdnak tűnik, de ha belegondolunk, nem is olyan abszurd. Görögországnak kell valamilyen eszközzel, ha mással nem, hát kerítéssel, Magyarországnak, Horvátországnak és Szlovéniának kell védekeznie, és akkor a déli határrendszere a szárazföldön a schengeni szabad övezetnek, az Európai Uniónak meg van védve. Most a politikai vezetők egy tekintélyes része az Európai Unióban azzal védekezik, amivel mi sosem védekezünk itt, Magyarországon, hogy ez egy olyan nagy feladat, amit nem lehet megoldani. Nekem az a véleményem, hogy amikor ilyen típusú érvelést hallunk, az valójában a kormányzati kompetencia hiányának a beismerése. Szerintünk ez a feladat megoldható. A nemzetközi viták középpontjában ma éppen az áll, hogy elfogadjuk-e azt a véleményt, ami ma még többségi európai politikusi vélemény – nem mondom, hogy állampolgári, de politikusi –, hogy olyan bajjal állunk szemben, amellyel szemben úgysem lehet védekezni, fizikailag nem tartóztatható föl, hát adjuk meg magunkat neki. Van egy ilyen vélemény. És van egy másik vélemény. Ezt képviseljük mi egyedül, amely azt mondja, hogy de, lehetséges, csak össze kell szedni az erőnket, jogi erőnket, anyagi erőnket, élőerőnket és politikai bátorságunkat, és akkor meg lehet védeni a határt. És ha mindenki megvédi a saját határát, akkor Európa meg van védve. Ez a mi álláspontunk, és mi szeretnénk kitartani emellett.

 

És végezetül utolsó előttiként a kvótarendszer bevezetése. Természetesen Magyarország ellenzi ezt a rendszert. Ennek két oka van. Először is szerintünk ma nem erről kell beszélni, hanem a határok megvédéséről. Nem kvótákat kell szétküldeni, hanem katonák ezreit, ha kell, tízezreit kell leküldeni délre, azokba az országokba, ahol határvédelemre van szükség, és a nemzetállam ezt nem tudja megoldani. Ennek ma nincsenek meg a jogi keretei. Ezt kéne kidolgozni inkább ahelyett, hogy kvótákon huzakodunk. De a következő helyzettel szembe kell néznünk: ahhoz, hogy a kvótarendszert az Európai Unió jogalkotási rendszerén belül meg lehessen állítani, mert most ez egy javaslat, egy jogszabály-kezdeményezés, ahhoz egy minősített többségre van szükség. Ez ma nincsen meg. Még az összes visegrádi ország együtt sem tudja megfékezni, hogy az Európai Unió egy rossz döntést hozzon. Ez bekövetkezhet, mármint a döntés meghozatala, a rossz döntés megszületése, akár már ezen a héten, és akkor ez jogszabály lesz. És utána – európai uniós tagállam vagyunk – ez kötelező lesz ránk nézve. És akkor a tisztelt Magyar Országgyűlésnek, illetve a nagybizottságnak, amely az európai uniós ügyekkel foglalkozik, egy kérdéssel foglalkoznia kell. Ezt én szívesen elő fogom ott terjeszteni: mit tegyünk akkor, ha mi egy rendszert rossznak tartunk, végig harcoltunk ellene, leszavaztak, jogszabály lett belőle, és kötelező betartanunk? Mi legyen itt a magyar magatartás? Ezt a kérdést meg kell majd vitatnunk. Én arra kérem a frakciókat, hogy erre készüljenek is föl.

 

És végezetül egy utolsó és talán a kérdések közül a leginkább fajsúlyos. Most beszélünk arról, hogy kerítés, hogy rendőrség, hogy honvédség, beszélünk arról, hogy erőforrások, kvóta és így tovább, de az egész ügy legmélyén, ameddig egyáltalán emberi szemmel le lehet oda látni, tehát mondjuk úgy, hogy a filozófia alapjaiig, azért mégiscsak azt a kérdést kell eldönteni, hogy most meg akar változni Európa, vagy nem akar megváltozni Európa? Az, ami most történik Európával, jó dolog vagy rossz dolog? Ma az a helyzet, hogy messze millió fölött van azoknak a száma, akik megérkeztek az Európai Unióba. Én elmondtam Önöknek a számokat országbontásban – Irak, Szíria, Líbia, a Szahara alatti térség –, nyilvánvaló, hogy sok millióan fognak útra kelni. Az igazi gond, hogy ma Európában vannak olyanok – nem tudom, többségben vannak-e, de hogy a vezetők között, akik ilyeneket mondanak, többségben vannak, az biztos, ez nem azonos az európai többséggel –, akik azt gondolják, hogy ami történik, az jó dolog, hogy ez egy nagy lehetőség, hogy az ő hazájuk megváltozzon. Most nem mondok neveket, de nagy országok nagy vezetői mondják azt, hogy ez egy vissza nem térő lehetőség, hogy megváltozzanak, és ők ezt akarják. És szeretném világossá tenni, hogy joguk van ezt akarni. Tehát én azt gondolom, hogy minden európai nemzetállamnak joga van saját akaratából megváltozni. Az a változás, az is a jogai közé tartozik, ha ő nagyszámú muzulmán közösséget akar befogadni, és nem zavarja az a tapasztalat, hogy ez idáig nem tudtuk őket - az európai keresztény kultúrközösség nem tudta őket – integrálni, és ezért párhuzamos társadalmak jönnek létre számos európai országban, romló keresztény és növekvő muzulmán aránnyal. Van, aki szerint ez jó. Lehet, hogy a baloldalon ez nem okoz meglepetést, itt nálunk ez meglepetést okoz. Vannak, akik szerint ez jó, vannak, akik szerint ez kívánatos, ez egy lehetőség.

 

Mi azonban, akik ebben a pillanatban Magyarország érdekeit a nép felhatalmazása alapján képviseljük, mi azt gondoljuk, hogy ha jó ez, ha rossz, mi nem akarjuk. És a kérdés végül is az, hogy van-e joga Magyarországnak azt mondani, hogy mi nem akarunk ilyen ütemben, ilyen gyorsan, ilyen logika mentén kulturális mintázatot váltani. Nem akarhatunk-e, van-e hozzá jogunk? Nem az a kérdés, hogy igazunk van-e – azt majd megvitatjuk –, mert van, aki azt mondja, hogy ez nem helyes álláspont – gondolom, balról –, és mi pedig azt fogjuk mondani nemzeti és keresztény oldalról, hogy ez nem jó álláspont. Szerintünk az a jó, ha Magyarország megőrzi a kulturális mintázatát, de nem az a kérdés, hogy mi a jó és mi a rossz, hanem hogy van-e joga Magyarországnak azt akarni, hogy ezt a kérdést ő döntse el. Ez pedig elvezet bennünket oda, hogy van-e joga bármely európai nemzetállamnak – köztük Magyarországnak – eldönteni, hogy kit enged be a hazájába, kivel akar együtt élni és kivel nem. És a magyar álláspont azért ilyen szilárd, ha szabad így mondanom – nem nevezném vastagnyakúnak, de szilárd álláspontnak mondanám –, amely ebben a kérdésben nagyon világosan fogalmaz: mi egy ilyen gyors, erőszakos, az ismert európai tapasztalatokkal a hátunkban bekövetkező kulturális mintázatváltást nem tartunk jónak a magyar nép számára. Hogy ezt elfogadjuk, senki bennünket erre nem hatalmazott föl, bennünket a magyar nép nem bízott meg azzal, hogy ilyen változásokat generáljunk vagy eltűrjünk Magyarországon. Bennünket azzal bíztak meg, ami a magyar alkotmányban és a magyar jogszabályokban szerepel. Ez pedig megadja a jogot nekünk, hogy a bevándorlás örve alatt vagy a globális menekültválság örve alatt ragaszkodjunk ahhoz, hogy nem fogadunk el olyan európai politikát, amely rá akar bennünket – kimondva vagy kimondatlanul – kényszeríteni, hogy megváltozzunk, és olyanok legyünk, amilyenek ők. Mi akarjuk eldönteni, hogy milyenek vagyunk, és kire akarunk hasonlítani. Ez a mi szuverén, nemzeti döntésünk, és arra kérem a Tisztelt Házat, hogy ebből ne engedjünk. Ez egy magyar nemzeti kötelesség, ez egy alkotmányos kötelesség, ezt csak mi, magyarok dönthetjük el, ezt nem lehet megmondani az ENSZ-székházban, New Yorkban, sőt még a brüsszeli központokban sem mondhatják meg, ez csak a magyar nép döntése lehet. Kérem Önöket, hogy tartsunk ki e mellett az álláspont mellett.

 

Köszönöm szépen!