Jó napot kívánok, tisztelt Hölgyeim és Uraim! Mindannyiukat tisztelettel köszöntöm! Megkülönböztetett tisztelettel Mádl Ferenc elnök urat és Wilfried Martens elnök urunkat.
Elkészült hát a Fidesz európai választási programja. Aki ezt elolvassa, annak különösen, akinek módja van, hogy elolvassa a két hete Varsóban jóváhagyott, az Európai Néppárt által jóváhagyott közös európai választási programot is, akkor láthatja, hogy a Fidesz programja egy európai program – az Európai Néppárt programja pedig a Fidesz programja is egyben. Van tehát program, ha megengedik, hosszan mutatom, hogy ők is lássák: van programja a Fidesznek.

Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A Fidesz és Európa kapcsolata régi keletű. Most csak a legutóbbi fejezetekből idézek fel néhány momentumot. Emlékezzünk arra, mindannyian milyen büszkék voltunk, amikor Mádl Ferenc professzor urat ajánlhattuk Magyarország köztársasági elnökének a Magyar Országgyűlés figyelmébe, aki mindannyiunkat megelőzően – talán némelyikünknek a születését is megelőzően – már Európáról és az európai jogintézményekről tanította a diákokat az egyetemen. Többek között bennünket is.

És, tisztelt Hölgyeim és Uraim, azt se felejtsük el, hogy a Fidesz nem tegnap óta, hanem hosszú-hosszú esztendők óta tagja az Európai Néppártnak. Ezért nagy örömünk nekünk, kedves Wilfried, hogy itt köszönthetünk Téged, hiszen ennek a nagy európai politikai családnak Te vagy a feje. És mindannyian tudjuk, akiknek megadatott, hogy családban nőjünk föl, hogy a családfő személye, a család feje egyáltalán nem közömbös, mármint hogy az kicsoda, nem közömbös, hogy az milyen ember. És egészen más egy olyan családhoz tartozni, ahol a család minden tagja kihúzhatja magát, ha a családfő neve kerül szóba. Egészen más egy olyan családhoz tartozni, ahol mindannyian, akik a család fiatalabb tagjai vagyunk, büszkék lehetünk a család fejére. És ezért nekünk nagyon nagy megtiszteltetés, kedves Wilfried, ha eljössz közénk, mert ha valaki követi a Te harcos politikai múltadat, európai néppárti elnökségedet, akkor tudja, mindannyian együtt mondjuk, hogy mi igenis büszkék vagyunk arra, hogy ahhoz a családhoz tartozhatunk, amelynek Te vagy a feje. Ráadásul a fiatalabbakat szokták általában azzal kritizálni az európai és a hazai küzdőtéren, hogy túlságosan harcosak, nem elég kompromisszumkészek. Én nyugodtan mondhatom Önöknek, mondhatom Nektek, hogyha akartok, ha Önök akarnak látni egy igazi harcos európai politikust, akkor nem kell sokat keresgélni. Wilfried Martens, a mi elnökünk egy harcos európai politikus, aki amikor kell, akkor odavág, akkor kiáll, akkor nem hátrál meg, és amikor pedig megállapodni kell, akkor mindig előveszi azt a mondást, amit nagyon gyakran hallottam tőle, és aminek a megértése sokat segített itthoni munkámban. Azt mondta: „és a végén találjatok egy intelligens megoldást”. Nos, tisztelettel és szeretettel köszöntelek tehát itt Téged, kedves Elnök Úr!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ne feledkezzünk el arról sem, hogy csatába bocsátkozni nem könnyű dolog. Az ember nem könnyen szánja rá magát erre. Még a magunkfajták se, akiknek pedig a foglalkozásánál fogva a puskaporszag meg a csata meg az összeütközés szinte lételeme, vagy legalábbis munkahelye. De még nekünk sem olyan egyszerű rászánni magunkat, és nekivágni egy olyan ütközetnek, mint amilyen egy választási kampány. A legkevésbé sem közömbös, hogy ki megy elől. Azt hallottuk, hogy az sem mindegy, hogy ki megy leghátul. De most nem erről akarok beszélni, hanem arról, hogy nagyon fontos, hogy ki megy elől. És én nagyon büszke vagyok rá, és mindig önbizalmat és magabiztosságot ad, meg nyugalmat kölcsönöz számomra az a tény, ha azt látom, hogy elől Schmitt Pál megy, ő vezeti a listánkat. Hiszen mégiscsak egy kétszeres kardvívó olimpiai bajnokról van szó, ahol – a párbajtőr meg a kard az amatőrök számára ugyanazt jelenti – a legfontosabb dolog mégiscsak az, hogyan bánik az ember a vassal meg a pengével. És ennek egy csatában van jelentősége. Kétségkívül a listán vannak olyanok, akik szintén bizonyos körülmények között nem bánnak rosszul a vassal, de hát azt is tudjuk, hogy egy disznóölés és egy olimpiai döntő között azért óriási különbség van.

Tehát, tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Az a helyzet, hogy nekünk nemcsak kiváló családfőnk van, nemcsak kiváló köztársasági elnököt javasolhattunk Magyarországnak, hanem egy olyan listavezetőnk is van, akinek a vezetésével nemcsak optimistán, hanem jókedvűen és bizakodva is vonulunk ebbe a csatába. Ráadásul, miután egy kétszeres olimpiai bajnokról is beszélünk, nem mindegy, mi jut eszünkbe, ha ránézünk egy lista vezetőjére. Ugye, nagyon kevesen vannak közöttünk olyanok, akik láttak már olimpiai aranyérmet. Ezért az olimpiai bajnokról nekünk nem az olimpiai aranyérem szokott az eszünkbe jutni, hanem a magyar zászló, amelyik csak kúszik, csak kúszik, csak emelkedik, csak emelkedik, és közben játszák a Himnuszt, és mi büszkék vagyunk arra, aki ezt számunkra megteremtette, büszkék vagyunk a hazánkra, büszkék vagyunk a saját tehetségünkre és a saját munkánkra. Ez az az érzés, amire Magyarországnak szüksége van, és ez az az érzés, amire egy kampányban, amikor igenis csatába és vitába szállunk, akkor mindannyiunknak szüksége van. Úgyhogy, Pali, nagyon szépen köszönöm, hogy ismét vállaltad ennek a listának a vezetését!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Wilfried Martens elnök úr egy nagyon fontos kérdést tett fel. Mielőtt elmondanám, amivel készültem, ha megengedik, itt-ott szeretnék reagálni az előttem szólókra. Fontos kérdést tett föl, és ez a kérdés nemcsak az ő számára izgalmas kérdés, hanem tízmillió magyar ember számára is az. A kérdés úgy hangzott – idézem őt –: mi történt itt 2002 óta? Hova jutottak maguk hét év alatt? Hogyan történhetett ez meg? Hogyan fordulhatott elő? És most mellőzve a bonyolult közgazdasági magyarázatokat, azt tudom mondani, kedves Elnök Úr, Neked a kérdésedre válaszképpen, hogy a magyar közvélemény és a magyar politikai vezetők 1990 tájékán – függetlenül attól, hogy melyik párthoz tartoztak – egy dologban egyetértettek. Abban a dologban, amit megtanított mindenkinek – baloldaliaknak és jobboldaliaknak is – a szocializmus csődje. Ez a dolog úgy hangzik, hogy soha többé nem fordulhat elő, hogy Magyarország bármely vezetője, bármely kormánypártja, bármely kormánya azért vesz föl külföldről hiteleket, hogy utána azokat úgy költse el, hogy abból neki politikai előnye és haszna származzon. Ezt szokták úgy mondani, hogy külföldi kölcsönöket jóléti kiadásokra költsön. És ezt a megállapodást 2002-ig mindenki betartotta, a baloldali kormány is betartotta. 2002 után ezt, a rendszerváltás legfontosabb, a jövő szempontjából talán legfontosabb megállapodását a baloldali kormányok fölrúgták, és hét év óta folyamatosan felrúgják. Na, így jutottunk ide. 2002 után számlálatlanul vették föl a külföldi hiteleket, és költötték el politikai szempontok alapján. Ez tette tönkre a gazdaságot, ez tette tönkre a jelenünket, és ez teszi nehézzé a jövőnket is. Ha számokat is akarsz hallani, Elnök Úr, akkor azt tudom Neked mondani, hogy 2002-ben a mi hazánk adóssága nemzeti össztermékben számolva 53 százalék volt, és ennek az évnek a végére meg fogja haladni a 80 százalékot. Na, ez tett bennünket tönkre, így jutottunk ide, és emögött a politika mögött nagyon világos felelősségi viszonyokat mutatva a magyar szocialisták és a magyar baloldal kormánya, és az őket támogatók állnak. Ők tették tönkre az országot, ők juttatták ebbe a nehéz helyzetben hazánkat.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ha valaki egy pillantást vet Európára és Magyarországra, akkor azt fogja látni, hogy bár a helyzetünk, mint az előbbi számokból is kitűnik, jelentős mértékben különbözik, de van egy ügy, a legfontosabb ügy, amely mind a kettőnk számára komoly kihívást jelent. Európának is, azon belül Magyarországnak is. Ez pedig a munkanélküliség. Európának és azon belül Magyarországnak is meg kell találni azt a politikát, azokat az intézkedéseket, és azt a kormányt, amely képes lesz arra, hogy végre munkahelyeket teremtsen. Jó hír, hogy Európában lassan ezt minden kormány fölismerte. Rossz hír, hogy ezek között a kormányok között nincs ott a magyar kormány.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Magyarországon, Wilfried, engedd meg, hogy ezt Neked egy kitekintésként segítségül mondjam, 1990 után másfél év alatt elveszett, megszűnt, felszámolódott, elpárolgott másfél millió munkahely. Másfél millió munkahely. Majd tizenegynéhány év alatt ebből a másfél millióból vissza tudtunk építeni ötszázezret. De egymillió munkahely hiányzik. Egymillió munkahely hiányzik a magyar gazdaságból. És én örömmel hallgatom persze – mert az elmeél pallérozása mindig jótékony hatású – a közgazdászok bonyolult okfejtését hiányról, költségvetésről, államadósságról meg a jóég tudja, milyen makrogazdasági mutatókról. Ezek kétségkívül fontos dolgok, de engedd meg, hogy azt mondjam Neked, hogy mi hálásak vagyunk azért, mert a munka áll az európai program középpontjában, mert Magyarország minden nyavalyája és minden betegsége megszűnne, ha képesek lennénk egymillió munkahelyet létrehozni. Ha lesz új egymillió munkahely, eltűnik a költségvetési hiány, megáll a GDP zuhanása, a külföldi adósságunkat meg tudjuk fékezni, mi több, még vissza is tudjuk fizetni; egyáltalán: ha az egymillió munkahely létrejön, minden makrogazdasági problémája Magyarországnak megoldódik. Túllépünk az egyensúly versus növekedés, munkahelyteremtés versus megszorítás borzalmas és terméketlen vitáján. Erre van szükségünk. Egymillió új munkahelyre. És a mi programunk középpontjában ez áll.

A rossz hír azonban az, tisztelt Elnök Úr, hogy ma Magyarország még szembemegy Európával. Nemhogy munkahelyeket nem hozunk létre ma Magyarországon, hanem a mostani kormány egy olyan programot erőltet Magyarországra, amely kétszázezer munkahely megszűnésével fenyeget. Hadd mondjam el Neked, kedves Elnök Úr, hogy Magyarországon ma egyedül Európában megszorítócsomaggal próbálkoznak, ami munkahelyeket szüntet meg, tüntet el, miközben mindenhol Európában munkahelyeket akarnak létrehozni, és gazdasági növekedést akarnak elősegíteni. Magyarországon nem válságkezelő program van, tisztelt Elnök Úr, hanem válságmélyítő program. És a június hetedikei európai parlamenti választásnak a legfontosabb tétje, hogy meg tudjuk-e védeni az országot ezzel a Bajnai-féle megszorítócsomaggal szemben. Igaz, európai választás lesz, de a belpolitikai hatások nyilvánvalóak: meg kell állítanunk a kormányt! A kormány ma kettőszázezer munkahelyet sodor veszélybe. Minden alkalmat: a pécsi választást, az európai parlamenti választást, az utána következőket is arra kell fölhasználni, hogy ezt a veszélyt elhárítsuk. Ezt csak akkor tudjuk elhárítani, ha ezt a kormányt meg tudjuk állítani, és remélem, hogy Magyarország június hetedikén ennek a kétszázezer munkahelynek a védelmében meg is fogja állítani ezt a kormányt.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Nyilvánvaló tehát, hogy nem igaz az az állítás, hogy miszerint Magyarországnak az a baja, hogy túl sokat költenek az emberek. Magyarországnak az a baja, hogy nincs elég munkahely. Ha lenne elég munkahely, ezzel a költési színvonallal Európa egyik erős gazdasága lehetnénk. Summa summárum: ennek a programnak és a múltkor elfogadott varsói programnak a tanulsága egyaránt az, hogy csak munkával tehetjük erőssé Magyarországot és Európát.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Természetesen, amikor majd június hetedikén a magyarok elmennek választani, akkor az Európai Néppártra is szavaznak, ha a Fideszt támogatják. Fontos tehát, hogy mindannyian tudjuk, hogy az Európai Néppárt Európa legnagyobb pártja. És ennek van, és még inkább: lesz jelentősége. Európa Magyarországgal együtt olyan változások előtt áll, amelyre csak erős, egységes és felkészült politikai erők adhatnak – ha adhatnak egyáltalán – választ. Meg fog változni a világ. Amikor csak mód van rá, mindig elmondom: ugyan válságnak éljük meg mindazt, ami ma bennünket körülvesz, valójában a válság csak kísérőjelensége egy mély, alapvető, fundamentális átalakulásnak. Nem lesz többé a világ olyan a válságot követően majd, mint amilyen a válság előtt volt. Aki tehát a válságot akarja egyszerűen kezelni, és vissza akarja állítani a válság előtti állapotokat, az félreérti a világot, félreérti Európát, és félreérti Magyarországot. Nem fogunk többé abban a világban élni, egy másikban fogunk. Ennek a változásnak óriási következményei lesznek a nemzetközi kapcsolatrendszerekben, és a nemzeteken belüli helyzeteket illetően is. Ha valaki kellően élénk szemmel vagy képzelőerővel olvassa mindazt, ami a világban történik, akkor láthatja, hogyha a kínai katonai kiadásokat nézi, hogy itt nem egyszerűen csak egy kiadásnövekedésről van szó, mert miközben a kínai gazdaság növekedése visszaesik, a hadi költések tizenöt százalékkal fognak növekedni. Amikor arról kapunk híreket nap mint nap, hogy a nemzetközi közösség az amerikai dollár helyett új nemzetközi valutát mint nemzetközi elszámolóeszközt keres és próbál megalkotni, az új világnak, a nemzetközileg megváltozott, átstrukturálódott új világnak a híre. Ha azt vesszük figyelembe, hogy a globalizmus, a tőke szabad áramlása egészen eddig Európa vagy az európai gyökérzetű civilizációk számára jelentett erőforrást, mi voltunk az első számú nyertesei a globalizációnak, most mind megváltozik. A legnagyobb nyertesei nem mi vagyunk többé, hanem elsősorban Ázsia. És ez nem fog megváltozni a következő időszakban.

Ha a nemzeti következményeit nézzük ennek a nagy átalakulásnak, teljesen világos, hogy a nemzeteken belül, így Európán belül is az állam és a gazdaság viszonya sohasem lesz többé olyan, mint amilyen volt. A neoliberálisok félreértik a helyzetet. Azt gondolják, hogy az állammal majd most kezeltetik a válságot, és utána visszatérünk ugyanahhoz a nemzeti és nemzetközi pénzügyi rendszerhez, mint amelyben korábban voltunk. Ez nem így van! A nemzetállamokon belül az államok többet nem engedik úgy gyeplő nélkül szabadjára a lovakat, mint ahogyan tették, amelynek aztán a számláját most nem a pénzügyi rendszer gazdag irányítói, hanem az átlagpolgárok fogják világszerte megfizetni. Más lesz tehát az állam és a gazdaság, és más lesz a politika és a piac viszonya is a nemzetállamokon belül. Hogy pontosan milyen? Na erről szól az életünk következő néhány esztendeje. És erre nemcsak nekünk, magyaroknak kell a magunk válaszát megadni, amit új irány néven fogalmaz meg a Fidesz, hanem Európának is meg kell adnia a válaszát. És ebben a válaszban, ebben a válaszkeresésben az Európai Néppártnak még, mint hallottuk az Elnök úrtól, egyik legrégibb és leginvenciózusabb európai erőnek bizony ki kell venni a maga részét.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ez a program azért is nagyon hasznos belpolitikai szempontból, mert egy nagyon egyszerű kérdésre is választ ad. Ugyanis az emberek egyszerű kérdéseket is föl szoktak tenni, nemcsak bonyolultakat. Miért akar a Fidesz választást nyerni? Ez egy rendszeresen visszatérő kérdés. Miért akarnak a Fidesz politikusai választást nyerni? Miért akarnak kormányzati felelősséget vállalni? Nem unják még? Nincs még elegük belőle? Ezekre a kérdésekre ez a program választ ad. Azért akarunk választást nyerni, mert igen, Magyarország többre képes. A szocialisták alatt nem! De a mi vezetésünkkel, a mi programunk alapján igenis többre képes. Be akarjuk bizonyítani, mint politikai család, mint politikai közösség, és egyenként is, hogy mi személy szerint is többre vagyunk képesek, és hogy velünk Magyarország többre képes, mint amit az elmúlt hét évben képes volt magából előcsalogatni.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Be akarjuk bizonyítani, hogy Magyarország többre képes, mert – szemben az elmúlt hét évvel – mi senkit sem hagyunk az út szélén, amikor azt mondjuk, hogy nemzetben gondolkodunk. Ennek szociális tartalma is van, és azt jelenti, hogy senkit sem, egyetlen honfitársunkat sem hagyunk az út szélén. Azt jelenti, hogy Magyarország többre képes, hogy föl fogjuk szabadítani az ország elfojtott és elnyomott energiáit, tetterőit és kreativitását. Igen, Magyarország többre képes, mert szabadabb életet tudunk teremteni mi, mint amilyet a szocialisták teremtettek, és mi a rendszerváltás óta hiszünk abban, hogy szabadság fontos, a szabadság számít, és a szabadság működik. Kell tehát egy új irány. Az új irány pedig nem más, mint maga a szabadság.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Persze Martonyi János is megmondta, hogy belpolitika nélkül nem tudunk beszélni az európai parlamenti választásokról. Nos, hogy a belpolitikáról is mondjak néhány szót, szeretném felidézni Önöknek, hogy 1870-ben az ír mezőgazdaság súlyos válságba került. Ki fog derülni, hogy hogy függ össze a magyar belpolitikával.

Számos ír család nem tudta visszafizetni a hiteleket. Veszélyben volt fejük felett a fedél. Mit tett akkor ott néhány nagyhatalmú és gazdag földesúr? Az egyik följegyzés szerint a leghíresebbjük fölkért egy volt katonatisztet, hogy hajtsa be a kintlévőségeket, és az hozzá is kezdett, és hajtotta is. Egyre-másra tette ki az embereket a lakásukból, kíméletlenül nem törődve senkivel. Talán olyanokat is mondott, hogy aki nem tudja fizetni, az adja el, költözzön el, esetleg menjen is el innen. Szóval azt gondolom, hogy a ma Magyarországán jól ismert eszköztárt alkalmazta. És amikor már rengeteg embert kirakott, akkor az emberek végül is elhatározták, hogy ezt nem tűrhetik tovább. Azt mondták, hogy elég volt. És nem forradalmat robbantottak ki. Nem kaszára és kapára kaptak, hanem megegyeztek egymással, és meggyőzték először a ház, a lakóház személyzetét, hogy ne menjen be dolgozni. Úgyhogy eltávozott valamennyi alkalmazott. Majd a boltban nem szolgálták ki ezt a bizonyos kapitányt. Aztán a postás nem vitte ki a levelet. Aztán senki sem állt vele szóba. Aztán amikor eljött a krumplibegyűjtés ideje, akkor a felkeléstől való félelmüktől vezettetve katonákat hívtak oda a munkások helyett, hogy felszedjék a krumplit, akiket persze más katonáknak biztosítaniuk kellett. A följegyzések szerint ez az egész akció ez elvitt mintegy tízezer fontot, a kiszedett krumpli pedig 350 fontot ért. Nos, aztán össze kellett pakolnia a kapitánynak, és úgy döntött, legjobb, ha elköltözik Dublinba. De miután egyetlen kocsis sem volt hajlandó őt elvinni, ezért a tábori mentőkocsin kellett elhagynia a házat, és szégyenszemre otthagyni a birtokot. A történet utolsó bekezdését kivéve minden stimmel. Innen nem lesz olyan könnyű elmenni, tisztelt Hölgyeim és Uraim! Azután, hogy tönkretettek egy országot – még tábori mentőkocsival sem.

Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ezt azért mondtam el Önöknek, mert a kiközösítés ezen speciális formája egy nevet kapott. Erről a tábornokról nevezték el. Úgy is be lehet vonulni a történelembe, hogy valaki tönkretesz valamit. Ezt a tábornokot ugyanis Charles Boycott kapitánynak nevezték. Így vonult be minden nemzet történetébe a neve: bojkottálni kell. Nos, hát azt gondolom, hogy igen: bojkottálni kell. De mit jelent ma 2009-ben bojkottálni egy kormányt, amikor már demokrácia van? Amikor már nem az a feladat, hogy ne végezzük el a munkánkat, hanem valahogy másképp álljunk ellent. Ma azt jelenti, hogy el kell menni szavazni! Ma úgy lehet megállítani egy kormányt, ma úgy lehet rávenni őket, hogy hagyják abba, amit művelnek, ha elmegyünk szavazni. A demokrácia helyes válasza a kormány bojkottálására maga a választás. Amikor leszavazzuk, amikor azt mondjuk, hogy elég, amikor nem tűrjük tovább, amikor együtt fogjuk elmondani, ha megengedik, úgy fogalmazok: pécsi hangerővel, hogy torkig vagyunk, és másra van szükség. Másra, új irányra és változásra.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Optimista című program ez. „Igen, Magyarország többre képes!” Igen, mi képesek vagyunk ez alapján a program alapján is munkahelyeket teremteni, adókat csökkenteni, visszahozni a szabadságot, újjáépíteni a szabadságot, és képesek vagyunk megoldani azokat a szociális gondokat, amelyek ma milliószám kínozzák az embereket. És ennek semmi akadálya nincsen ma már, csak egy maréknyi milliárdos, akik szinte egyedül állnak szemben az egész országgal. Nincsen már jobboldal meg baloldal, rendszerváltás hívei meg ellenzői, nincs már liberális, szocialista meg konzervatív, ez már mind nincsen, kedves Barátaim! Csak egy maroknyi milliárdos, akik napról napra tönkreteszik az életünket, és velük szemben az egyre inkább megszerveződő társadalom. Ennek kellene megmutatkoznia a június hetedikei választáson, és ezért hívok mindenkit, hogy jöjjön el szavazni, mert igaz, hogy csökkentjük az adókat, újraépítjük a gazdaságot, és felépítjük újra a szabadság intézményeit… Aztán, de először, hogy ezt megtehessük: először el kell menni választani. Ezért arra kérek mindenkit, hogy a program elolvasása után június hetedikén – ez addig eltart – föltétlenül legyen kedves, és jöjjön el választani.

Köszönöm, hogy meghallgattak!


orbanviktor.hu