Jó napot kívánok! Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Külön köszöntöm Dalma asszonyt, de jó néhány más jelenlévő nevét is meg kellene említenem, hogyha látnék mindenkit ebben az ellenfényben, de miután nem látok mindenkit, azért csak Pozsgay Imrét fogom köszönteni, akit itt látok a sorok között, és akit már észre vettem a bejövetelkor is. Köszönjük szépen, hogy eljött. Nemcsak azért, mert az új többségben mindenkinek helye van, hanem azért is, mert az ember időnként úgy érzi, mintha hátrafelé, visszafelé forogna az idő kereke, és olyanfajta harcokat kellene vívni, amelyeket utoljára 1988-ban vagy ´89-ben vívtunk. És ha jól emlékszem, akkor még a változást akarók pártállástól függetlenül - a demokrácia szempontjából - egy oldalon álltak, ezért örülünk annak, hogy itt van Pozsgay Imre közöttünk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, legutóbb is azt a feladatot kaptam, hogy annak a témának, amelyet a konferenciasorozat első állomása boncolgatott, valamifajta összegző keretet, értelmezési keretet adjak. Azt hiszem, most a második konferencia után sem változott a feladatom. Erre teszek majd kísérletet ebben a zárszóban.

Mielőtt azonban ezt megtenném, előtte én is hadd szembesüljek azzal a kihívással, problémával, amelyet majd minden előadó megemlített, miszerint az életminőségről ugyan sokat lehet beszélni, de nagyon nehezen körülírható fogalom, amiről beszélünk. Márpedig ha nem tudjuk megbízhatóan körülírni, akkor nem tudjuk Magyarországot sem elhelyezni abban a nemzetközi mezőnyben, amely lehetővé teszi a számunkra, hogy megítéljük, vajon elégedettek lehetünk-e a helyzetünkkel, jó állapotban vagyunk-e, minden gondunk és bajunk ellenére is egy nemzetközi összehasonlításban, vagy inkább elégedetlennek kellene lennünk a magyarországi életminőséggel kapcsolatban.

Én most gyorsan ezért néhány olyan tényt, adatot szeretnék felsorolni, amely ahhoz segíti Önöket hozzá, hogy elhelyezzük Európa térképén Magyarországot az életminőség szempontjából. Csak nemzetközi felmérésekre fogok hivatkozni, mert Magyarországon - mint Önök is tudják - a pártatlan ember, a pártatlan szemlélő és a pártatlan felmérő már réges-régen megszűnt. Vagy legalábbis azt hisszük, hogy ilyenek már nincsenek. Ezért ha megengedik, most nemzetközi felmérésekre támaszkodom.

Az életminőség-index alapján, merthogy a világban nemcsak a nemzeti össztermék, vagyis a GDP alapján szokták mérni az országokat (Magyarország még nem tartozik ugyan azon országok közé, amelyek más mutatókat is alkalmaznak, de majd minden tőlünk nyugatra található országban mérnek életminőség-indexeket, és a politika védekezik az ellen, hogy teljesítményét kizárólag valamifajta gazdasági mérőszám alapján határozzák meg. Mert tőlünk nyugatra azt gondolják a politikáról, hogy az nem egyszerűen a gazdaság kiszolgáló leánya, hanem egy "sui genesis", saját jogon létező szakma, amelynek sajátos szempontrendszere van. Az nem rendelhető kizárólag gazdasági mutatószámok alá, ezért tőlünk nyugatra rendszeresen mérnek életminőségi indexet, sőt leginkább erről folyik a közbeszéd), na, egy ilyen nyugati mérés alapján a világ 111 országát rangsorolták első látásra kilenc különböző szempont alapján, amelyeket most nem ismertetek. Első látásra a 37. hely nem tűnik túlságosan lehangolónak, ha azonban hozzáteszem, hogy Malajzia, Costarica, Mexikó, Chile és Barbados is megelőz bennünket, akkor már világos, hogy elégedettségre nincs okunk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! A mérések következő itt megidézendő adata szerint az Európai Unió 25 tagállama közül Magyarországon érzik a legtöbben úgy, hogy fennáll a kockázata annak, hogy elszegényednek. Tehát a mindennapi élet szorításától való félelem és rettegés tekintetében Magyarország a legutolsó helyen áll. Magyarország - most az unió 25 tagállamáról beszélek - az egyetlen, ahol a megkérdezettek többsége szerint a helyzet állandóan rosszabb lesz. A legalacsonyabb azoknak a száma a 25-ök között, akik boldognak mondják magukat. Az életminőséggel való elégedettség - jelentsen az bármit is - a 25-ök közül a magyaroknál a második legrosszabb, és Magyarországon a második legalacsonyabb azok aránya, akik bíznak munkájuk megtartásában.

Hátulról a másodikok vagyunk a tekintetben is, mit gondolnak arról az emberek: ha el is veszítenék az állásukat, találnak-e hasonló képesítést és tapasztalatot igénylő másik állást? Ide tartozik az az adat is, amely már nem nemzetközi, hanem saját mérésű. (A magyarok egyébként rengetegeket dolgoznak, szemben a hivatalos heti 40 munkaórával. Magyarországon a kereső tevékenységgel eltöltött idő - azok esetében akik dolgoznak -, az 53 óra, ami Európában egyébként a legmagasabb. Meglepő, de a csehekkel holtversenyben, és egyébként nem marad el a legendásan sokat dolgozó amerikai állampolgárok heti munkaóra számától sem.)

Ide tartozó, immáron magyar felmérési adat az, hogy Magyarországon a többség - több mint 54 százalék - szinte soha nem látogat sem kiállításokat, sem színi előadásokat. A megkérdezetteknek legfeljebb 16 százaléka jár el legalább havonta egyszer valahova szórakozni, és százból csak 14 ember étkezik egy hónapban egyszer étteremben.

A sportesemények látogatása sem eltúlzott Magyarországon, 67 százaléka az embereknek még nézőként sem vesz részt semmifajta sportrendezvényen.

A baráti kapcsolatok tekintetében is érdekes képet mutat Magyarország, ugyanis a felmérések szerint a magyarok közül tízből három embernek nincs egyetlen barátja sem.

A nyaralás - az elmúlt évek gazdasági fejleményeinek hatására - luxussá vált. Magyarországon százból 11 embernek nyílt lehetősége arra, hogy külföldön üdüljön, és 24 százalék tehette meg, hogy az ország határain belül nyaraljon. A tavalyi esztendőben a megkérdezetteknek 70 százaléka egyáltalán sehol sem volt, semelyik évszakban sem üdülni.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, ráadásul a minőségi élethez szükséges élettér - bocsánat, lakótér - is egyre inkább zsugorodik. 2000-ben az újonnan épült lakások alapterülete átlagosan 98 négyzetméter volt, ez 2005-ben már csak 87 négyzetméter. Budapesten ez még szembetűnőbb, 102 négyzetméterről 62 négyzetméterre csökkent az újépítésű lakások alapterülete, amelyben nyilván üzleti számítások is fellelhetők, nemcsak életminőség-romlást kell benne látnunk, de kétségkívül igaz, hogy a minőségi élethez szükséges tér mintha zsugorodna körülöttünk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Navracsics Tibor frakcióvezető úr, ha összegeznem kellene a hozzám elérkezett, most meghallgatott előadások, az interneten elolvasható dokumentumok alapján az életminőségről szóló vitasorozatot, akkor úgy érzem, hogy itt is fel tudunk állítani egy fogalompárt, mint ahogyan megtettük ezt az igazságosságról szóló első konferencia végén is.

Nem tudom, emlékeznek-e rá, amikor legutóbb az igazságosság témakörben folytatott vitát próbáltuk összegezni, akkor úgy éreztük, hogy két szóban az igazságosság társadalmi lényegét megragadhatjuk, és úgy fogalmaztunk, hogy siker és szolidaritás. A siker esélye azok számára, akik saját erőből, tehetségből, indíttatásból, anyagi helyzetből képesek maguk boldogulni, ahol az államnak az a feladata, hogy a boldogulás előtti akadályokat elhárítsa, illetve ne építsen ilyen akadályokat, valamint szolidaritás, vagyis segítség azoknak az embereknek a számára, akik önerőből nem tudnak sikeressé válni. Nekik is kell adni egy lehetőséget.

Akkor elmondtuk, amikor az Igazságosság-konferenciát összegeztük, hogy Magyarországon a régi többség, amely 2006 tavaszán még a mai kormánykoalíció mögött sorakozott fel, szétfoszlott, szétmállott. Egy új többség jött létre, amely azonban nem pártpolitikai és nem ideológiai meghatározottságú, hanem különböző szempontokat fogalmaz meg elvárásként a mindenkori politikával szemben, melyeket nem lát kielégítettnek. Az egyik ilyen szempont az igazságosság volt.

Ha az életminőségről kell ezt a fogalompárt felállítanunk, akkor azt mondhatom Önöknek, hogy nem szabad megijednünk attól, ha olyasminek látjuk érvényét, amelyet korábban egyszer már képviseltünk. A ´98-as választási programunk két pilléren nyugodott, úgy hangzott, hogy szabadság és jólét.

Mikor elolvastam az összes dokumentumot, meghallgattam az összes előadást, nem tudok Önöknek jobb összegző keretet, értelmező keretet adni, mint ideidézni magunk elé a ´98-as választási programunk két pillérét: szabadság és jólét. Az életminőség ebben a két dologban összegezhető.

Ma sem tudok tehát mást javasolni Önöknek, hanem csak egy erős Magyarország létrejöttét. Meggyőződésem szerint egy erős Magyarország képes polgárai számára a szabadságot és a jólétet is felkínálni.

Ezek után engedjék meg, hogy a jóléthez, illetve bocsánat, az életminőséghez kapcsolódó néhány, aktuálisnak tűnő részletkérdésről is nagyobb összefüggésben kifejtsem az álláspontomat.

Először is a szabadságról. Tegnap este módom volt arra, hogy egy lebilincselő alkotmányjogi előadást hallgassak meg egy volt alkotmánybírótól, aki evidensnek tűnő tételeket idézett fel. Olyan mondatokat, amelyeket utoljára a rendszerváltás idején tartottunk az evidencia erejével a gondolkodásunkban. Valahogy - a többpártrendszer harcos mindennapjai közepette - ezek a gondolatok kicsúsztak az emlékezetünkből. Azt mondta tegnap Zlinszky professzor, hogyha jól belegondolunk, akkor a jogszabályok valójában nem tilalmakat jelentenek, hanem a polgárok szabadságát garantálják. Vagyis nem az állami hatalom kikényszerítő eszközét kell látnunk a jogban, hanem a saját magunk szabadságának garanciáját kellene - hogyha egy szabad országban élnénk.

Az is mutatja, hogy Magyarországon nem szabad országban élünk, hogy az emberek tekintélyes része a jogszabályokról a meglepetés erejével hallja azt az alkotmánybírói kijelentést, hogy az nem őellene, az ő szabadságának tilalmaként értelmezendő, hanem az ő szabadságát garantáló, azt biztosító építményként.

Hasonlóképpen, Magyarországon talán sokan meglepődnek, ha valaki azt mondja, hogy a rendőrség nem az államhatalom szerve, hanem a mi szabadságunknak a garanciája. Ezért egy rendes országban, egy szabad országban nem is fordulhat elő, hogy az államhatalom sajátjaként rendelkezve a rendőrséggel, azt szabad polgáraival szemben használja fel. Én fontosnak tartom, hogy ne hagyjuk magunkat ezekben a kérdésekben megfélemlíteni. Igaz, hogy feljelentenek bennünket, meg beperelnek, de aki fél, az ne menjen az erdőbe. De ismételjük meg bátran, mindig mondjuk el, hogy mit látunk! Igenis Magyarországon ma az a helyzet, október 23-án is így állt a dolog, ez a véleményünk, hogy bizony az államhatalom a rendőrséget saját állampolgárai uszította, és a brutális rendőri akciók mögött nyilvánvaló politikai biztatás húzódott meg.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, mindannyian beszéltek az előttem szólók ilyen vagy olyan összefüggésben az egészségügyről.
Az egészségügy egyik legizgalmasabb szakmai kérdése ma a vizitdíj. Hallgatom a kormány képviselőinek nyilatkozatait, melyek arról szólnak, hogy a vizitdíj beváltotta a hozzá fűzött reményeket, mert kevesebben mennek el az orvoshoz.

Elgondolkodtam azon, hogy mi is a siker mércéje. Valóban az a célunk, hogy elérjük, hogy minél kevesebb ember menjen el a bajával az orvoshoz? Ez volna az egészségügyi reform célja? És ha figyelembe vesszük, hogy ugye azok nem mennek el az orvoshoz, akiknek a 300 forint havonta egyszer, kétszer vagy háromszor nem fizethető ki, mert nem engedhetik meg maguknak, akkor - ha jól értem - afelett örvendezünk, hogy a legszegényebb emberek anyagi akadályok miatt nem tudnak a bajaikkal orvoshoz fordulni.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, a feje tetejére állt a világ. A vizitdíj bevezetése és az a hatása, hogy kevesebben mennek el az orvoshoz, az kifejezetten káros, hiszen nyilvánvalóan azokat a nagyon szegény embereket - és azok gyermekeit - ragadja torkon, akik nem engedhetik meg maguknak, hogy 300 forintokat fizessenek az egészségügyi szolgáltatásukért.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Anélkül, hogy hosszas politikai fejtegetésekbe bocsátkoznék - talán Önök hallhattak már erről, ha nem tőlem, hát másoktól, hogy Magyarországon 2002-ig létezett egy régi baloldal, és ennek a helyét elfoglalta - immáron teljes fegyverzetében, kivirágozva áll ellőttünk - az új baloldal.

A kettő közötti különbség nagyon világosan szemléltethető az egybiztosítós egészségmodellhez való viszony alapján. Ha Önök felütik az - emlékeim szerint 1998-ban vagy 1999-ben kibocsátott - Szociáldemokrata Chartát, amit még a régi baloldal fogalmazott meg, abban tételesen olvashatják morális és szakmai érvelés alapján, hogy az egybiztosítós modellhez a baloldalnak ragaszkodnia kell. Ehhez képest ma azt látjuk, hogy a több-biztosítós modellre való áttérés legelszántabb híve és támogatója éppen az új baloldal.

Én azt hiszem, hogyha belenyugszunk, ha a Fidesz nem találja meg a módját és ellenszerét annak, hogy szétverjék az egybiztosítós modellt Magyarországon, és helyette üzleti alapra helyezett több-biztosítós egészségügyi modell lesz Magyarországon, akkor be fog következni az, amitől mindannyian tartunk.

A pénzzel rendelkező, kellő anyagi erővel rendelkező emberek meg tudják majd vásárolni maguknak az egészséghez szükséges jó minőségű szolgáltatásokat, a szegények, miután azokban nincsen profit, ki fognak szorulni egyfajta szegény kórházakba, rossz minőségű ellátási körbe. Ezért azt hiszem, a Fidesz egyik legfontosabb feladata az előttünk álló hónapokban, hogy megtalálja a módját annak, hogy megakadályozza a több-biztosítós, üzleti alapra helyezett egészségiügyi rendszer létrejöttét.

Nem gondoljuk talán - bár kellene gondolnunk -, hogy a gyermekpornográfiával kapcsolatos kormányzati előterjesztésnek köze van az életminőséghez. Pedig köze van tisztelt hölgyeim és uraim! Hiszen egyikünk sem akar olyan országban élni, ahol a kormányzat, az állam, illetve a parlament nem védi meg a gyermekeinket, hanem inkább kiszolgáltatja őket mindenfajta elemi, gyakran aljas emberi ösztönöknek.

Az életminőség azt is jelenti a számunkra, hogy elvárhatjuk a kormányunktól, hogy megvédje a gyermekeinket, és olyan közmorált alakítson ki, amelyben nem eshetnek áldozatul a gyermekeink.

Itt nemcsak arról van szó, hogy történt egy előterjesztés, amely egyértelműen kimondta, hogy a 14 és 18 év közötti fiatalokról készített pornófelvételek nem minősülnek bűncselekménynek, hanem arról is szó van, hogy az erről szóló döntés mögötti személyes felelősséget megpróbálják elleplezni.

Volt miniszterelnökként szeretném elmondani Önöknek, hogy a kormányüléseknek az a rendje, hogy minden miniszternek módja van az előterjesztéssel kapcsolatban szólni. Nem kötelező, de szólhat. Szólhat mellette, és szólhat ellene. Utána pedig kétfajta módon születhet döntés. Vagy azt mondja a miniszterelnök, hogy kérem, szavazzanak ebben a kérdésben, vagy azt mondja a miniszterelnök, kérem azoknak a véleményét, akik nem értenek egyet az előterjesztéssel. Vagyis Magyarországon mindig lehet tudni, hogy egy-egy kormánydöntés mögé ki állt oda, ki szavazott igennel és ki volt az, aki a kifogásait és fenntartásait hangoztatta.

Meggyőződésem szerint Magyarország minden egyes állampolgárának, különösen nekünk, családos embereknek, jogunk van tudni, hogy kik azok a közpénzből eltartott miniszterek és tisztviselők, akik egy ilyen kérdésben igennel szavaztak, vagy jóváhagyólag nyilatkoztak egy kormányülésen. És egyúttal el is kell őket távolítani a közéletből, mert ilyen emberekre nem bízhatjuk, nemhogy a családunkat, de egyáltalán semmit sem.

Nagyon remélem, hogy Pelczné Gáll Ildikónak sikerülni fog - bár nehéz ellenfele van a kancelláriaminiszter személyében - rákényszerítenie a kancelláriaminisztert arra, hogy az alapvető információt, amelyhez jogunk van hozzáférni - ki hogyan foglalt állást ebben a kérdésben -, végül is megkaphatjuk majd. Sok bátorságot, meg kitartást kívánok ehhez a küzdelemhez!

Hasonlóképpen az életminőséggel - bár első látásra talán kevésbé, de ha elgondolkodunk róla, akkor talán nyilvánvalóbban - összefügg a betelepítések kérdése is. Igen, tisztelt hölgyeim és uraim, mert az életminőségnek fontos kérdése, hogy fenyegetve érezzük-e magunkat, vagy sem.

És hogyha fenyegetve érezzük magunkat, a saját kormányunk által meghozott döntésektől, akkor az valószínűleg az életminőség rovására megy. Ha pedig kétszeresen érezzük magunkat fenyegetve, mert nemcsak arról van szó, hogy egy felfogásunk szerint helytelen döntést készítenek elő, hanem, hogy mindannyiunk által tudottan az ország sorsát hosszú távra meghatározó kérdést úgy akarnak eldönteni, hogy arról semmifajta vitát nem nyitnak, arról nincsen konzultáció. Nem szólhatunk bele abba, hogy együtt akarunk-e élni a következő 20-25 esztendőben egymillió ázsiaival, akkor fenyegetve, kétszeresen fenyegetve érezzük magunkat. Részben először is azért, mert nem akarunk együtt élni velük, másodsorban pedig azért, mert kizárnak bennünket az ilyen döntés lehetőségéből.

Ezért az életminőséget az ilyenfajta titkolódzó, az embereket a döntésekbe be nem vonó, az emberek közreműködése nélkül stratégiai döntéseket meghozó kormányzati magatartás bizony lerontja. És nekünk esélyt kell kapnunk arra, hogy el tudjuk mondani, hogy mi nem értünk egyet azzal, hogy a magyar kormány betelepítési programokat készít elő, ezzel szemben azt várjuk el a kormánytól, hogy tegyen meg mindent a családtámogatás erősítése érdekében. Ne leépítse a családtámogatást - és helyette az olcsóbb betelepítést válassza -, hanem igenis a bonyolultabb és drágább családtámogatási rendszer felépítését várjuk el a mindenkori államhatalomtól, és egyáltalán nem kérünk semmifajta tömeges betelepítésből.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Ha az állam azt akarja, hogy tiszteljék, akkor tiszteletreméltónak kell lennie. Az az állam, amelyik gyermekpornográfiát legalizál, megkérdezésünk nélkül akar elindítani betelepítési programokat, nem érdemes a tiszteletünkre. Én semmi tisztelnivalót sem látok benne.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, ezek után engedjék meg nekem, hogy megközelítsem az életminőséget az itteni előadások, mondhatjuk úgy, klasszikus szemszögeiből is!

Oktatás, egészségügy, kultúra - mindaz, amiről már szó volt. És nem részenként szeretnék erről beszélni, hanem az ezekhez a kérdésekhez való közeledés, az ezekről való gondolkodás alapjait szeretném megkérdőjelezni.

Ha visszagondolok az elmúlt 17 évre, függetlenül, hogy melyik kormánynak milyen mértékben sikerült függetlenítenie magát az uralkodó ideológiai széljárástól Magyarországon, azt a tételt megfogalmazhatjuk, hogy az életminőséggel kapcsolatban, általában az egészségüggyel, kultúrával, oktatással kapcsolatban egyfajta liberális axióma érvényesül Magyarországon, egy axióma. De nem rossz döntésekről beszélünk, kifogásolható intézkedésekről, hanem egy axióma-rendszerről.

Ennek az axiómának a lényege az úgy hangzik, hogy az állam rosszul látja el ezeket a funkciókat, ezért mindent üzletesíteni és piacosítani kell, vagyis be kell engedni az élet minden lehetséges területére a profitérdekeltséget, és megpróbálni ez alapján újjászervezni az oktatást, a kultúrát és az egészségügyet is. Ez a liberális axióma. Amíg nem vesszük magunknak a bátorságot, és nem fegyverkezünk fel érvekkel, hogy ezt a liberális axiómát - amely szerintem egyébként egy kártyavár - összedöntsük, addig nem tudunk sikeresen, hitelesen, és a polgárok számára is meggyőzően érvelni a saját egészségügyi, kulturális vagy éppen oktatási koncepciónk mellett.

A vita tárgya tehát, amit nekünk meg kell célozni, az a liberális axióma. És azt gondolom, hogy nekünk világosan ki kell mondani azt, hogy az egészség, a kultúra, valamint a gyermeknevelés kérdésében nem igaz, hogy az állam szükségszerűen rossz.

A rosszul szervezett állam szükségszerűen rossz. A jól szervezett állam azonban sokkal jobb ezeken a területeken, minthogyha a profitérdeknek szolgáltatnánk ki, és piaci alapokra helyeznénk az egészséget, a kultúrát és a gyermeknevelést. Amíg ezt a pozíciót nem foglaljuk el, és nem ezt akarjuk megvédeni, a napi viták ilyen-olyan szakmai leágazásai mögött, illetve azt megelőzően, addig nem tudjuk a részlet-, szakmai kérdéseket sem megnyerni. Tehát én azt javaslom, hogy bátran jelentsük ki, hogy azért kell az államnak meghatározó szerepet vállalnia az egészségben, a kultúrában és a gyermeknevelésben, vagyis az oktatásban is, mert hogyha ezeket a területeket piacosítjuk, és üzletággá minősítjük, akkor a magyar emberek tekintélyes része nem jut hozzá ezekhez a javakhoz.

Mert az ország mai állapotában (lehet, hogy egy másik gazdag polgárokkal megáldott országban a liberális axióma talán több haszonra vezetne, de Magyarország mai helyzetében) ha az állam ezekről a területekről kivonul, és nem vállalja a domináns felelősséget, akkor a magyar állampolgárok tekintélyes része nem jut hozzá ahhoz, ami az egészségéhez, ami a kulturáltságához, valamint a gyermekei egészséges oktatásához, neveléséhez szükséges. És a liberális axiómát elvetjük, és elvárjuk az államtól, hogy ezeket a területeket uralja, és ésszerűen megszervezze. Egyébként nem lesz mindenki számára elérhető, elfogadható életminőség Magyarországon. Vagyis nyugodtan kimondhatjuk azt, hogy nemcsak erkölcsi alapon érvelünk a liberális axióma ellen - és egy új axióma mellett -, hanem haszonelvűség alapján is.

Ugyanis könnyű belátni, hogy az ország számára hosszabb távon megtérül, hogyha a polgárai közül senki sem esik ki az egészségügyi ellátásból. Az állam számára megéri pénzügyileg is, ha polgárai kultúráltabbak és műveltebbek, és az ország számára megéri, hogyha a polgárai jobb minőségű iskolákban is magasabb iskolai fokozatokat tudnak szerezni, vagyis jobb képességű emberekké válnak. Tehát erkölcsi és haszonelvű alapon is ki kell hívnunk, meg kell kérdőjeleznünk a liberális axiómát és helyette egy új axiómát, amit én nem államinak neveznék, hanem a kölcsönös felelősségvállalás axiómáját kell meghirdetnünk. És a kölcsönös felelősségvállalás szervezését pedig rá kell bíznunk az államra, mert csak az tudja profitérdekektől mentesen a kölcsönös felelősség jegyében megszervezni az egészségügyet, az oktatást és a magyar kultúrát is.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, ráadásul ne felejtsük el azt sem, hogy ez a fajta liberális axióma hozta ránk a kapzsiság politikáját is. Meggyőződésem szerint ma az vitte romlásba - az elmúlt esztendőben - Magyarországot, hogy elharapódzott az a szemlélet, amely a másik emberben egyszerűen csak profitforrást látott.

Nemcsak elharapódzott, hanem fel is dicsőült, meg is dicsőült ez a fajta gondolkodásmód. Nemcsak elfogadottságot kapott, hanem mintává vált. Ezt a mintát képviselő emberek vannak egyébként számosan a mai magyar kormányban is. Maguk is ezt szimbolizálják. Ezért meggyőződésem, hogyha nem akarjuk, hogy Magyarország legalapvetőbb érdekeit a kapzsiság politikájának szolgáltassuk ki, nem akarjuk ennek alárendelni az egészséget, a kultúrát és az oktatásügyet, akkor bizony Magyarországnak vállalnia kell egy új axióma alapján történő szerveződését ezeknek a területeknek.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, végezetül még egy kérdésben hadd fejtsem ki az álláspontomat! Miután a változások előrehaladtak az elmúlt fél esztendőben, háttérbe szorult az az alapvető vita, hogy mi is ezeknek a változásoknak a természete.

Ugye korábban még voltak kísérletek arra a kormányzat részéről is, hogy világossá tegyék: bizonyos intézkedések a válságkezeléshez tartoznak, más intézkedések pedig a reformokhoz. És ideje, hogy a vitának erre a szintjére is visszamerészkedjünk, és mondjuk ki újra világosan: természetesen Magyarországon szükség van arra, hogy az elhatalmasodó pénzügyi válságot kezeljük.

Zárójelben jegyzem meg, hogy egy pénzügyi válság kezelése nem szakmai kérdés, csak másodrendűen az. Elsőrendűen politikai kérdés. Vagyis bíznak-e az emberek azokban, akik vállalkoznak a pénzügyi válság kezelésére. Ha nem bíznak azokban, akik vállalkoznak a pénzügyi válság kezelésére, mondjuk azért, mert ők idézték elő, abban az esetben semmifajta válságkezelés nem lehet sikeres. Meg fogják látni, hogy Magyarországon is ez történik, mert minden lehetséges fronton ellenállnak az emberek.

Hadd említsek egy kicsi ellenállást, ami nem zajos, nem hangos, nem írnak róla az újságok, de meghatározó erejű. Emlékeznek arra, hogy a minimálbérrel fizetett emberek utáni adózás rendjét átalakították. És arra számított a kormányzat, hogy körülbelül 800-900 ezer olyan munkavállalót jelentenek majd be a munkaadók, akikkel kapcsolatban azt nyilatkozzák, hogy nem képesek a megemelt minimálbér szerinti adózást teljesíteni, tehát a korábbi valóságos minimálbér alapján tudják csak befizetni az adót. Ez nyilvánvalóan fenyegetettséget von maga után, hiszen az ilyen vállalkozókat megnézi az adóhivatal. Mindenfajta zaklatásnak vannak kitéve, amit vizsgálatnak neveznek manapság. Mi történt?
Az emberek nem megijedtek, a munkavállalók nem megijedtek, és meghátráltak, hanem több mint másfél millió embert jelentettek be, és mondták azt, hogy bizony ők nem 800-900 ezer munkavállaló esetében, hanem egymillió ötszázezer ember esetében képtelenek arra, hogy az új adójogszabályok szerint fizessék a minimálbér utáni adókat, csak a valóságosan kifizetett minimálbér utáni terheket tudják vállalni.

Nyilvánvaló tehát, hogyha olyanok hajtanak végre egy válságkezelést, akikkel szemben nincsen bizalom, akkor minden lehetséges fronton ellenállásba ütköznek, nem kapják meg a köz támogatását, vagyis: a pénzbehajtási kísérletek sem lesznek sikeresek. Ezért nem az lesz, mint amit sok szerencsétlen magyar még mindig gondol, hogy lesz egy nehéz évünk, aztán majd elindulunk felfelé, hanem hogy ez így lesz. Tehát ami most van, az nem egy átmeneti nehéz állapot, hanem ez a létezés természetes formája a következő években, és már egyre-másra hallhatjuk, hogy a kilábalás időszakát is a kormányzat egyre homályosabb jövőbe tolja, mert maga is érzi, hogy nem képes a pénzügyi válságot úgy kezelni, mint ahogy azt egyébként eredetileg eltervezte.

Elsősorban nem szakmai, hanem politikai bizalomhiány okán, tehát nem szakmai problémák miatt. Bár az is megérne egy misét!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, hogy milyen országban élünk? Ahol minden alkotmányjogi szakértő világosan megmondta - most nemcsak az ellenzékről beszélek -, hogy meg nem képződött, létre nem jött jövedelem után nem lehet adót kivetni, mégis áterőltették a parlamenten, és az Alkotmánybíróságnak kellett szégyenszemre az egyébként minden jogszabállyá változás minden egyes stációján áthaladott törvényt hatályon kívül helyezni. Erre persze azt mondják a baloldalon, hogy "no lám, Magyarországon demokrácia van, mert az Alkotmánybíróság megakadályozta a kormányt a jogszabálysértésben".

De a demokráciának nem az a lényege, hogy az Alkotmánybíróság megakadályozza a kormányt abban, hogy alkotmányellenes gazdasági szabályokat erőltessen ránk. A demokrácia lényege abban áll, hogy ilyenkor felelőst találnak. Aki mindenfajta szakmai bátorítás, szemfelnyitás kísérlet ellenére képes volt egy nyilvánvalóan alkotmányellenes javaslatot áterőszakolni a magyar parlamenten. Ezért valakinek felelősséget kellene vállalni. Ha vállalnák, akkor beszélhetnénk arról, hogy felcsillant a demokrácia esélye újra Magyarországon.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, visszatérve tehát a mondandóm elejére, Magyarországon továbbra is fontos, hogy elválasszuk egymástól a pénzbehajtást, meg a reformokat.

Magyarországon ma egyetlen reform sem zajlik, ami zajlik, az kivétel nélkül mind pénzbehajtás. Egyetértés van a közgazdászok között, nemcsak az életminőséget, hanem a pénzügyi szempontokat első helyre helyező közgazdászok között is, hogy egy bonyolult állami rendszert, mint az egészségügy, oktatásügy vagy a kultúra, csak úgy lehet átalakítani, hogyha arra többletforrásokat biztosít a költségvetés.

Olyan reform, amely pénzmegtakarítást hoz rövidtávon, nincsen. Csak olyan reform létezik, amely rövidtávon többe kerül, középtávon talán megtérül, és hosszabb távon meg hasznot hoz. Magyarországon ma egyetlen egy olyan reform sem zajlik, amelyhez addicionális, új forrásokat rendeltek volna. Csak olyan reformnak mondott változtatások, amelyekkel egy időben pénzt vesznek ki azokból a rendszerekből, amit át akarnak alakítani. Vagyis kevesebb jut az oktatásra, az egészségügyre és a kultúrára is. Ezek nem reformok.

Általában a magyar közgondolkodásban van egy téves képzet a reformokkal kapcsolatban, talán a Lánczi professzor úr fejtette ezt egyszer ki meglehetősen világosan: a magyar ember azt gondolja, hogy a reform az jó dolog. Ott a reformnak semmifajta értéktartalma nincs. A reform vagy jó, vagy rossz. Az a kérdés, hogy mi a célja az alapos átalakításnak, vagyis a reformnak. Ezért nyugodtan mondjuk ki, hogy Magyarországon a reform néven futó programok, átalakítási tervek valójában nem vezetnek el egy jobb életminőséghez, éppen ellenkezőleg, a reform fedőneve alatt lerontják azokat a rendszereket, azokat a szolgáltatásokat, amelyek nélkül nincs európai minőségű élet, vagyis nincs európai életminőség Magyarországon egészségügy, oktatás és kultúra területen.

Summa summárum, abban szeretném összegezni a mondandómat, hogy Magyarországon ma, ha az életminőség kérdését vizsgáljuk, nyilvánvaló, hogy a helyzet változásért kiált. Gazdasági és politikai fordulatra van szükségünk. A fordulat iránya a mai gyenge Magyarország helyett az erős Magyarország megteremtése lehet, egy olyan erős Magyarországé, amely szabadságot és jólétet tud biztosítani polgárai számára.

Köszönöm, hogy meghallgattak.


orbanviktor.hu