Új gazdasági modellt épít a kormány

2012. július 17.

Orbán Viktor beszéde a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnökségében, Budapesten.

 

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
 
Engedjék meg, hogy tisztelettel köszöntsem Önöket. A kamara elnökének és a budapesti kamara elnökének köszönöm szépen, hogy meghívott, illetve helyszínt adott ehhez a tanácskozáshoz. Természetesen hagyok néhány izgalmas témát majd a szűk körű megbeszélésre is. Most elsősorban azokat a gondolatokat szeretném itt elmondani Önöknek, amelyek kiállják a nyilvánosság próbáját, és nem igényelnek az előadótól erőteljesebb stílusbravúrokat.
 
Az első dolog, amit szeretnék mondani, az, hogy az együttműködésünk a kamarával egyáltalán nem új keletű, csak hát a magyar politikában, illetve a gazdasági, társadalmi életben az emlékezet kórosan rövid, de jól emlékszem, például 1998-ban is már próbáltunk együttműködni a kamarával. Akkor még nem volt ilyen tagolt a gazdaságpolitikai intézményrendszerem, és akkor jól emlékszem, a kamara javasolta nekem mint frissen megválasztott miniszterelnöknek – 18 százalék volt az infláció, tizennyolc 1998-ban! –, hogy vegyek egy mély levegőt, és tűzzük ki célul azt, hogy egy év alatt egy számjegyű legyen az infláció. És ha azt megcsináljuk, akkor a kamara boldog. És akkor azt meg is csináltuk. És jól emlékszem, hogy az első kormányzásunk idején kifejezetten a föltőkésítés kérdését emelte föl a kamara a gazdaságpolitika szintjére, és ebből az igényből lett aztán az a Széchenyi Terv, ami talán a korábbi évtized egyik legsikeresebb és talán az Önök által is leginkább méltányolt gazdasági akcióterv volt. Ha most ott lennénk, ahol 2002-ben voltunk, akkor én egy rövid megnyitó után lehetőséget adnék, hogy hozzák be a szendvicseket meg a pezsgőket, és jól ellennénk; tekintettel arra, hogy 2002-ben Magyarország úgy nézett ki, hogy a munkanélküliség 6 százalék alatt volt, a költségvetési hiány a 4 százalékos tartomány környékén volt, az államadósság pedig 52 százalék volt. Ma a legnagyobb versenyhátrányunk a régiós társainkhoz képest éppen itt ragadható meg: a cseheknek, a szlovákoknak meg a lengyeleknek 30-40-50 százalékos államadósságuk van, mi pedig 2010-ben 82 százalékos államadósságot örököltünk meg. Azt nagyon fontosnak tartom közös tanulságként jelezni, és nekem nem dolgom, hogy az Önök számára tanácsokat fogalmazzak meg, de ha esetleg ilyesmi kicseng belőle, én vállalom. Azt szerintem nem engedhetjük meg a jövőben, hogy van egy országunk, amelynek az államadóssága valahol a 52 százalékos szinten van, mindannyian látjuk a jövő egyik nagy kérdése az lesz, hogy ki az, aki képes az államadósságát kontroll alatt tartani, s eltelik nyolc év és az államadósságunk 50 százalékkal megnő, mert az 52-ről fölmenni 82-re, az lényegében egy 50 százalékos növekedés. És ez megtörténik! És nem tudunk elég szervezett erőt fölmutatni, most nem politikai erőről beszélek, mert az ellenzék lehetőségei a parlamentben közismertek és korlátozottak, hanem hogy a magyar gazdaság képtelen volt arra, hogy megvédje saját magát 2002 és 2010 között attól a tragédiától, hogy – egyébként egy rendben lévő költségvetéssel – 52 százalékos államadósságszintről egész egyszerűen fölcsúsztunk a 80 százalékos szintre. Ez ellen védekezni kell. Lehetetlen, hogy ilyesmi történjen! Majd később erre, amikor az alkotmánymódosításról beszélek, amely kizárja egyébként ennek a lehetőségét a jövőt illetően, talán majd visszatérek.
 
No tehát, a dolog úgy fest, hogy mi visszatértünk lényegében 2010-ben ahhoz a gondolkodásmódhoz, amellyel 2002-ig dolgoztunk, és amivel el is vesztettük a választást, de talán ez nem olyan fontos dolog, mert a kettő között nem biztos, hogy ok-okozati összefüggés van. Tehát a vállalkozói világgal történő együttműködés politikájához tértünk vissza 2010-ben, ami nem felelősségáthárítást jelent, mert mindannyian tudjuk, hogy a felelősséget sem egy vállalatvezető, sem egy politikai vezető a saját döntéseiért nem háríthatja át másra. Tehát nem arról van szó, hogy a kormány át akarná hárítani a döntések következményeiért viselendő felelősséget, hanem egész egyszerűen arról van szó, hogy a gazdaságról, mint olyanról a mostani kormány úgy gondolkodik, miszerint azt nem ő működteti. Tehát olyan gazdaság, amit egy kormány működtet, szerintünk nincs. A gazdaságot a gazdasági élet szereplői működtetik, a kormány ehhez nyújthat valamilyen keretet, jó esetben segítséget, időnként valami hátrányt is okozhat, de működtetni magát a gazdaságot elsősorban a gazdaság szereplői működtetik. Az is igaz, hogy a mostani kormány egy aktívabb állami szerepvállalást tart szükségesnek, de ezzel sem válik a magyar állam a gazdaság főszereplőjévé, csak egyik szereplőjévé. Ebből aztán logikusan következik az, hogy a magunk részéről fontosnak tartjuk, hogy a gazdasági élet szereplőivel kiegyensúlyozott, átlátható, jó kommunikációs csatornáink legyenek. Ellenkező esetben a kormányzati szándékok és a gazdaságot ténylegesen működtető emberek szándékai nem tudnak összetalálkozni, nem jönnek létre a megegyezések, nem jönnek létre közös célok.
 
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
 
Hadd mondjak néhány szót arról, hogy sosem rejtettük, és személyesen én sem rejtettem véka alá, hogy a 2010-es kormányalakításkor mi nem egyszerűen egy új gazdaságpolitikát, hanem egy új gazdasági rendszert tűztünk ki célul, egy új gazdasági modellt. Ez egy jelentős ambíció. Látom, itt azért tapasztaltabb emberek vannak többségben, tehát emlékeznek még 1990-re. Az utolsó ilyen jelentős ambíció Magyarországon 1990-ben volt, amikor a történelmi kényszerek hatására, részben pedig a saját akaratból is új gazdasági modellt akartunk építeni Magyarországon, ami egy egyszerűbb művelet volt, mint a mostani. Mármint intellektuálisan volt egyszerűbb. Lehet, hogy a gyakorlati életben Önöknek átállni az új gazdasági modellre nehezebb volt akkor, mint a mostani adaptáció vagy alkalmazkodás, de intellektuálisan egyszerűbb volt a dolog, mert a régi gazdasági modell helyett volt egy működőképes másik, amit mások már bejárattak, működtettek, sikeresnek bizonyult, és annak a magyarországi meghonosítása volt a feladat. Ezt nevezhetjük nyugati gazdaságnak, vagy nevezhetjük a mi nyelvünkön szociális piacgazdaságnak is, hiszen Nyugat-Európa, az Európai Unió a szociális piacgazdaság gazdasági modellje szerint működött. Most a mi helyzetértékelésünk 2010-ben úgy hangzott, hogy ez a szociális piacgazdasági modell Nyugat-Európában a válság támadásai és folyamatos nyomása alatt lényegében szétesett. Ráadásul ennek a bevallása sem megy egyszerűen Nyugat-Európában; számos ország, időnként maga az Európai Unió is szerintem reménytelen utóvédharcokat folytat annak érdekében, hogy megmentse azt a modellt, ami egyébként nem lesz működőképes a jövőben. Tehát Magyarországnak, amikor 2010-ben egy, a magyar nemzeti érdekeket szolgáló új gazdasági modellről kellett képet kialakítania, akkor a 90-es könnyű megoldást, hogy egy máshol sikerest adaptáljunk ide, az nem volt lehetséges. Az ázsiaiakat sem tudjuk könnyen ide adaptálni, mert azok nem demokratikus körülmények között működő sikergazdaságok. Azt a rendszerváltás kori célt, hogy a demokráciát, ami akkor egy fontos cél volt, a gazdasági hatékonyság érdekében föladjuk, ez a gondolat Magyarországon nem honosodott meg. Tehát ilyen nyílt igény legalábbis egyelőre se Európában, se Magyarországon nincs. Ezért a sikeres ázsiai modellek, amelyek magas növekedést, magas foglalkoztatást, és úgy tűnik, hogy szép perspektívákat idéztek elő, de a mienktől gyökeresen különböző politikai kondíciók mellett, úgy nem vezethetők be, ahogyan azok ott sikeressé váltak. Elég nehéz helyzetben voltunk 2010-ben, amikor egy új gazdasági modellt kellett bevezetni, vagy gondoltuk, hogy érdemes bevezetni.
 
Na most, természetesen én tudom, hogy a gazdaságot működtető emberek számára az ilyen gazdasági modellekről szóló gondolatok értelmiségi szövegnek tűnnek, mert hát a gazdaság nem így néz ki, hanem ott van befektetés, profit, megtérülés, költség meg hasonlók, ezt a modell szöveget a makroközgazdászok találták ki, gondolják nagyon gyakran a gazdaság működtetői. Ebben sok igazság is van természetesen, de ha nem értjük meg szerintem azt a gazdasági modellt, azt a gazdasági rendszert, amelyet a kormányzat éppen épít, és amelyben egyébként hosszú távon is létezni fog a magyar gazdaság, akkor Önök a saját, konkrét gazdasági befektetéseiket és elképzeléseiket nem lesz mihez irányítsák. Tehát a gazdasági modellről mégiscsak kell beszélni ahhoz, hogy az iránytű látható legyen, hogy mégis mi felé fog alakulni a magyar gazdaság. Én most először erről szeretnék szólni néhány szót – hozzátéve, hogy persze leszámítva a kommunizmust, de annak a szokásai most kimentek a divatból, az sosem megy úgy, hogy egy deklarációval kihirdetik az új gazdasági modellt, és másnap reggeltől az van. Egy új gazdasági modell úgy jön létre, hogy a kormány elkezd folytatni egy új gazdaságpolitikát, amelynek célja egy új modell kialakítása. Ez megy egy-két évig, míg egyszer csak mindenki rájön arra, hogy ez már nem az a gazdaság, mint amiben két-három évvel ezelőtt voltunk. Szerintem most nagyjából itt tartunk. Tehát én úgy látom, hogy a gazdasági élet szereplői, akik sokszor támogattak bennünket ennek az új modellnek a létrehozásában, sokszor ellenezték néhány elemét, most érzékelik nagyjából azt, hogy lehet, hogy itt nem egy szokatlan gazdaságpolitikáról, hanem valójában egy új gazdasági rendszer fölépítéséről van szó.
 
Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim!
 
Természetesen minden ilyen gazdaságimodell-építési kísérlet újításnak minősül, és az újítóknak megvan a maguk sorsa. Erről a magyar szellemtörténet szép példákkal rendelkezik. Tehát, ugye, először meglepetés van, utána értetlenség, aztán érdeklődés, és végül pedig, ha beválik az újítás, akkor átvétel. Most én a magyar gazdaság állapotát nem tartom olyannak, hogy a mellünket verve, nagyszájjal hivatkozhatnánk arra, hogy lassan a modell minden elemét, minden újítását a magyar gazdaságpolitikának átveszik Nyugaton, mert a magyar gazdaság nem elég sikeres ahhoz, hogy szerénytelenül viselkedhessünk, de kellő szerénységgel és halkan azért rögzítsük, hogy minden olyan gazdaságpolitikai intézkedés, amelyet először értetlenség, aztán támadás és érdeklődés fogadott, szép lassan átment az európai gazdaságpolitikai eszköztárba – szinte, ha nem is minden, de – a legtöbb országban. Bankadót mindenhol vezettek be, válságadót mindenhol vezettek be; mi voltunk az elsők, akik bevezették, egész Közép-Európában újrarendezték a hárompilléres nyugdíjrendszert, és mindenhol eltolták vissza a kétpilléres irányba, a tranzakciós adót múlt héten már a franciák is bevezették, és a munkahelyvédelmi akciótervek is meg fognak érkezni pillanatok alatt. Tehát az a szabály, amit én Demján Sándortól tanultam egyébként először az újítóknak kijáró meghökkenéssel fogadva szavait, amikor azt mondta nekem 2010-ben – én jogász végzettségű ember vagyok, ezért ez, amit most mondani fogok, az én fülemnek szentségtörésként hangzik, azt mondta Sándor –, hogy válságban nincs normativitás. Én azon nőttem föl, hogy csak normativitás van. És azt mondta, hogy de válság van, és a gazdaságpolitikában nincs normativitás. Majd ha a munkahelyvédelmi akciótervről beszélgetünk, akkor az ennek a gondolatnak a magjából csírázott ki, hiszen az épp arról szól, hogy nincs, mert nem lehetséges, mondjuk, általános tb-járulékcsökkentés, illetve szociálishozzájárulás-csökkentés, de célzott lehetséges. Tehát a válságban nincs normativitás, a válságban célzott gazdaságpolitikának kell lennie, és ezt nyíltan vállalni kell.
 
Nos, visszatérve tehát a mondandóm lényegére, ennek az új gazdaságpolitikai modellnek ráadásul van egy sajátos nemzetközi környezete, erről talán még ma tudunk majd beszélni. Ez a nemzetközi környezet pedig az, hogy az Európán belüli gazdasági centrumok egy része lehanyatlik, mások megerősödnek, illetve újak emelkednek föl. Tehát az Európai Unión belüli gazdasági, gazdaságpolitikai térkép nem úgy néz ki majd három év múlva, mint ahogy kinézett két évvel ezelőtt. Ha Önök nézik a déli sávnak a jövőjét, ha nézik a közép-európai sávnak a jövőjét, ha figyelik, mi történik Franciaországban, akkor láthatják, hogy itt két-három év alatt egy teljesen más architektúrájú európai gazdaság is kirajzolódhat a szemünk előtt, mint amit most látunk. És ebben Közép-Európának, úgy tűnik, hogy most nyerő lapokat osztottak, ezért ennek a ténynek az integrálása az új gazdasági stratégiába és gazdasági modellbe szerintem fontos. A közép-európai felemelkedésben való részvétel vagy abból való kimaradás, túlzok egy kicsit, de csak kicsit, élet-halál kérdése a magyar gazdaság számára.
 
Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim!
 
Ha ennek az új gazdasági modellnek néhány elemét fölsorolom most, akkor érteni fogják, hogy miről beszélek. Az első a föltétlenül munkát támogató adórendszer, a második a családi alapú adórendszer, a harmadik, hogy a forgalmi és fogyasztási típusú állami bevételekkel kell kiváltani a munkát terhelő állami bevételeket. Az adósságtermelő rendszerek átszervezése, az, amiről az előbb itt László is beszélt, hogy ez iszonyatos munka, ugye, minden rendszerhez nemcsak bürokrácia települt, hanem életstratégiák épültek ki. Egy rokkantnyugdíj-rendszer átalakítása nem néhány jogszabályról szól, hanem több százezer ember életstratégiájának megváltozásáról, és a méltányos föltételek megteremtéséről, hogy megváltoztathassa az életstratégiáját, mert az elmúlt húsz évben nem erre állt be. És a korai nyugdíjaztatás ugyanennek a kérdése, és még sorolhatnám tovább. Tehát az adósságtermelő rendszerek átszervezése és átalakítása egyértelművé tétele annak, hogy az állam által kötelezően kirótt nyugdíjbefizetésekből állami nyugdíjrendszert építünk. Emellett persze lehet önkéntes magán-nyugdíjpénztári rendszer is, de az állam által kötelezően kirótt befizetéseket csak az állami nyugdíjrendszer fogadhatja be. A szociális ellátórendszer olyan átalakítása, hogy a szociális ellátás a munkán keresztül történjen. A teljesen munkaképtelenek természetesen kívül esnek ezen a körön, tehát az önmaguk eltartására képtelen fogyatékosságtól szenvedők, de mindenki más, aki valamilyen mennyiségű munka elvégzésére képes, számára szociális ellátást a munkán keresztül kell biztosítani akkor is, ha ez egyébként átmenetileg kiadással jár, ugye a startmunka rendszerünk lényegében erről szól.
 
Ebbe az új gazdasági modellbe sorolom a kamarák szerepének átalakítását. Ugye, emlékszünk arra, hogy 1998-ban én kifejezetten ellene voltam a kötelező kamarai tagságnak és bármifajta kötelező regisztrációnak. Sok vitánk volt már akkor is erről a kérdésről. Bár akkor talán még nem te voltál a kamara elnöke, de sokat vitatkoztunk erről a kérdésről, ő végig más állásponton volt. Én a magam részéről azt gondoltam, hogy egy olyan gazdasági modell épül ki Európában, és lesz hosszabb távon sikeres, amellyel nem fér össze a piacra lépést bármilyen mértékben is korlátozó kamarai működés. Ez a várakozásom nem teljesült, az európai gazdaság abba az irányba fordult, hogy kifejezetten szükség lett egy a kamarák által nyújtott szabályozásra. Ezért ebbe az új gazdasági rendszerbe, amiről beszélek, vissza kell hozni a kötelező kamarai regisztrációnak az intézményét, mint ahogy ezt talán meg is tettük.
 
Része az új gazdasági rendszernek egy újraiparosítás. Látják, hogy a Rábát például nemzeti kézbe vettük, mondhatnék még más cégeket is, a MOL részvényeinek kisodródott húsz-egynéhány százalékát visszasodortuk a megfelelő tulajdonosi kezekbe. Tehát van egy újraiparosítási politikája Magyarországnak, amiről, ha akarják, majd később beszélhetünk. Építünk egy teljesen új mezőgazdasági rendszert, aminek a legnagyobb vitája most áll előttünk, hiszen egy új földtörvényt nyújtott be a kormányzat a Ház elé. A következő négy-öt hónapnak a legnagyobb vitája a földtörvény körül rajzolódik majd ki. A történeti érdeklődésű vállalkozóknak kifejezetten javaslom, hogy kísérjék ezt a vitát, mert a Horthy-korszak nagy, elmaradt földreformjairól szóló egykori írásokat fogják majd visszahallani azokban a beszédekben, amelyek az új földtörvény elfogadásához vezetnek majd. Ide tartozik az új gazdasági modellhez a közszolgáltató cégek nonprofit alapra helyezése. Ez nagyon súlyos állítás, amit most teszek. Tehát hogyha a versenyképesség miatt a bérek Magyarországon  jól láthatóan nem tudnak kellő gyorsasággal emelkedni – ugye, mindenkit emlékeztetek arra, hogy európai összevetésben a minimálbér Magyarországon a legalacsonyabb; mindenkit emlékeztetek arra, hogy a magyarországi átlagkereset körülbelül bruttó 700 eurónál van, a bruttó nyugdíj Magyarországon havonta 250 euró környékén van, s ez egy olyan életszínvonal, ami a XXI. században nehezen elképzelhető a nyugat-európai országok számára, s ha ezt  különböző okokból nem tudjuk gyorsan emelni, mert a gazdaságot Önök nem tudják olyan gyorsan lendületbe hozni, hogy ez elképzelhető legyen –, akkor kénytelenek vagyunk a jövedelem determinált elköltési részét csökkenteni. Ilyenek a közszolgáltatások a víztől a gázon át a szemétszolgáltatásig; ezeket mindenképp kordában kell tartani, és ezt egyetlen módon lehet kordában tartani, ha nem akarunk szocializmust, vagyis veszteséget termelő rendszereket csinálni, hogy a profitszempontokat ki kell belőle iktatni. És akkor a profitszempontok kiiktatásával képesek leszünk elfogadható áron tartani. Ez csak akkor megy, ha egyébkén nonprofit alapra helyezzük az összes közszolgáltató céget, aminek a nemzetközi összefüggéseit, versenyjogi nehézségeit most nem kell Önök előtt ecsetelnem, mert Önök legalább úgy ismerik, vagy tán jobban, mint én.
 
Része ennek az új gazdasági modellnek a keleti nyitás, amiről az előbb hallhattunk: egy új külgazdasági politika. És a jövőt illetően 2014 után része lesz ennek az európai uniós pénzek fölhasználásának új rendje is. Ugyanis nem tartom méltánytalannak azt az ítéletalkotást, amit az előbb Elnök úrtól hallhattunk az EU-s pénzek fölhasználását illetően, habár majd néhány részletével esetleg vitatkozom is, de összességével nem méltánytalan az ítéletalkotás. Ez egy rossz rendszer. Az a módszer, az a szisztéma, ahogy Magyarország az európai uniós pénzeket fölhasználja, alapjaiban elhibázott rendszer. Tehát lehet javítgatni rajta, de jóvátenni nem lehet. Szerencsére, s itt érkezem el mondandóm lényegéhez, ez egy hét évre szóló rendszer, ez 2013-ban kifut. Azon lehet most már gondolkodni, hogy 2010-ben nem kellett volna-e az egész rendszert inkább zárójelbe tenni és egy teljesen új rendszert fölépíteni. Mi több kormányülést szenteltünk egyébként ennek a vitának, és akkor az volt a közvélekedés, hogy az olyan típusú újraakkreditálási folyamatokat követel meg Brüsszeltől, ami könnyen olyan időveszteségbe sodor bennünket, hogy a pénzek nagy része bennragad, és akkor az új kormány nyakába fog visszahullani az egész, akik ahelyett, hogy a régi rendszert javították volna ki, az új rendszer kialakításával egy felesleges kockázatot vállaltak. És akkor – már magam sem tudom pontosan, hogy ez jó döntés volt-e vagy nem két évvel ezelőtt, de akkor – a kisebb politikai kockázatot vállaltuk, és elkezdtük reparálgatni a mostani rendszert. Ami sajnos csak annyira volt elég, amit Önök itt az előbb Elnök úrtól hallottak. Nagyon messze van attól, hogy ez a rendszer jól működőnek mondható legyen, viszont fölállítottunk már egy új bizottságot, aminek az a dolga, hogy a 2014 utáni új rendszert kidolgozza. És itt fölkínálom a kamarának hogy ebben a munkában vegyen részt, és együtt alakítsuk ki azt a rendszert, amely majd a 2014 utáni hét évben az európai uniós pénzek fölhasználásáról dönt. Azért is kulcskérdés, mert ha Önök megnézik az elmúlt év fejlesztéspolitikáját Magyarországon, akkor azt fogják tapasztalni, hogy Magyarországon a fejlesztésekre fordított pénzeknek körülbelül 90 százaléka európai uniós pénz vagy ahhoz kapcsolódó önerős fejlesztési forrás. Több mint kilencven! Ez a legmagasabb arány az egész Európai Unióban. Tehát amikor az európai uniós pénzek fölhasználásáról beszélünk, akkor az egész magyar fejlesztéspolitika 90 százalékáról beszélünk, úgyhogy itt indokolt, hogy a kamara a maga tudását hozzá tudja tenni a következő hét évben majd érvényes rendszerhez.
 
Ennek az új gazdasági modellnek része még, amit szintén nem szoktam véka alá rejteni, bár nagyon nagy viták vannak belőle, ami egy új bankrendszer kialakítása, amely azt célozza, hogy a bankrendszer ötven százaléka magyar kézben legyen. Közép-Európában mi leszünk az egyetlen ilyen ország, mindenki sokkal rosszabbul áll. Ha végig tudjuk vinni ezt a politikát, akkor az egyetlen közép-európai ország leszünk, amely hazai tulajdonban lévő bankrendszert tudhat magáénak ötven százalékos mértékig. Ez egy unikális dolog lesz, egyedülálló dolog lesz Európában, Közép-Európában, és ezt én fontosnak tartom.
 
Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim!
 
Azt gondolom, hogy a legfontosabb dolgokat erről a gazdasági modellről elmondtam. A kamarával való együttműködésben annak szeretnék most itt hangot adni, hogy a kamarával kötött megállapodásnak semmi köze nincs a pártpolitikához. Az én fölfogásom szerint az a gazdasági modell, amit fölépítünk, folyamatosan – a kormánykoalíciós összetételtől függetlenül – állandóan igényelni fogja a kamara bevonását a gazdaságpolitikába. Tehát az igaz, hogy a jobboldal, illetve mi szoktuk a kamarát mélyebben bevonni a gazdaságpolitikába, de ha igaz, hogy egy modellt tudunk fölépíteni, akkor az utánunk következő kormányzatok is nyugodtan bevonhatják, reményeink szerint egy későbbi időpontról beszélek, de ezt nem tudhatjuk pontosan, az utánunk következő kormányzatok is folyamatosan be kell, hogy vonják a kamarákat a gazdaságpolitika alakításába, mert ez a modell egyébként másképp nem fog majd működni. Ez nem pártpolitikai kérdés. Semmilyen jelentősége nincs annak ebben a pillanatban, hogy Önök egyébként néhány, az élet fontos kérdéseihez tartozó eszmei kérdésben a jobb- vagy a baloldallal szimpatizálnak. Nem erről beszélgetünk, hanem arról, hogyan tudjuk működtetni a magyar gazdaságot, hogy az minél inkább sikeres lehessen. Ezért a kamarával való együttműködésben sosem támasztottam politikai szempontot a múltban sem, és nem fogok a jövőben sem. Nem az érdekel, hogy kinek van bal és kinek van jobb oldalon a szíve, hanem hogy kinek van olyan javaslata, amit be tudunk építeni az ország nemzetgazdasági stratégiájába.
 
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
 
Ezek után talán még egy szót hadd mondjak a közös eredményekről. Az előbb már láttam, fölsoroltad ezeket, de szeretném, ha kormányoldalról is a jegyzőkönyv részévé válhatna ez a néhány pont. A kamarai javaslatok közül szerintünk befogadtuk és megvalósítottuk a Széchenyi Kártya továbbfejlesztését, a közbeszerzési szabályok átalakítását, a szakképzés átalakítását, az uniós források adott keretek közötti átcsoportosítását, a versenyképes adórendszer kialakítását és a kereskedelemfejlesztési intézményrendszer átszervezését. Szerintem ezt megcsináltuk. Nem mondom, hogy mindegyiket lezártuk, de mindegyik már az ötven százalék fölötti teljesülési tartományban van. Szerintem szép gazdaságtörténeti eredmény lesz, ha egyszer majd higgadtan és nyugodtan a válság után, térdünkön pokróccal, szánkban pipával visszaemlékszünk az aktív korunk hőstetteire.
 
Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim!
 
Végezetül még egy kérdésre kell talán válaszolni. Ez az a kérdéskör, amely a munkahelyvédelmi akciótervhez kapcsolódik. Ebben a körben szerintem nem kell szembesülnöm azzal a kérdéssel, amit minden újságíró vagy interjúvoló föl szokott tenni, hogy miért most és miért nem korábban vezettük be a munkahelyvédelmi akciótervet. Önök gazdasággal foglalkoznak, és pontosan tudják, hogy az ütemezés legalább olyan fontos, mint maga a terv, amit az ember végre akar hajtani. És ha az ember rosszul ütemezi a terv bizonyos elemeinek bevezetését, akkor hiába van jó terve, akkor az egész összeomlik. Ha valaki azzal a gondolattal állna esetleg elő, hogy 2010-ben, amikor Görögországnál rosszabb pénzügyi helyzetben voltunk, és amikor 2010 júliusában a költségvetési hiány 7,2 százalék volt, hogy akkor elő kellett volna állni egy munkahelyvédelmi akciótervvel, amikor a költségvetési kihatásait most, amikor már jóval három százalék alatt van a hiányunk, még mindig nemzetközileg megkérdőjelezi, az nem tudja, mit beszél. Tehát ennek megvolt a sorrendje. Először világossá kellett tenni a magunk számára és a pénzvilág számára, hogy Magyarország költségvetése és a hiánya, az államadóssága kontroll alatt van: csökkenő pályára van állítva, a szükséges átszervezések megtörténtek, és mikor ezek megtörténtek, akkor lehet megkísérelni a munkahelyvédelmi akciótervet.
 
László, ezt neked mondom, végig fogom vinni ezt a munkahelyvédelmi akciótervet, kétség ne legyen felőle, mert ez a mi kormányzásunk filozófiájának a leglényege. Ez arról szól, hogy arról akarjuk meggyőzni egész Magyarországot, hogy érdemesebb dolgozni, mint nem dolgozni. Ez a kulcsa annak a gazdasági gondolkodásnak, amit magunkénak vallunk. És ugyan el tudom magyarázni én a hiányt, meg sok mindent tudok én mondani, de az emberek számára, a mindennapi életük számára, családi költségvetések számára csak egyetlen esetben tudom ezt meggyőzően bizonyítani, hogyha valóban van munkahely, ahol dolgozzanak, és kiderül, hogy többet keresnek, mint amit segélyként kaphatnának. Ha ez a két dolog nincs, akkor akármit is mondok én a gazdaságpolitikáról, a választópolgárok sok milliói számára ez értelmezhetetlenné válik. Ezért ezt az akciótervet végig fogjuk vinni. Illúziónk ne legyen abból a szempontból, hogy óriási nyomás alatt leszünk. Itt mégiscsak háromszázmilliárd forintról beszélünk nagyjából. Ugye, tanár úr kérem, nagyjából ekkora summa, igen, nagyjából. Ez olyan háromszázmilliárd forint, amit a magyar vállalkozóknál fogunk hagyni. Olyan formában, célzottan, hogy munkát tudjanak adni azoknak az embereknek, akiknek a foglalkoztatását itt most elő akarjuk segíteni. Erre a háromszázmilliárdra vannak más jelentkezők is, akik szívesen elvinnék. Elvinnék redisztribúciós oldalról: osszuk szét másképpen, és vannak a gazdasági életből is, akik nem a reálgazdaságból jönnek, és szívesen adnának jó ötleteket, hogy mit kell csinálni ezzel a háromszázmilliárddal, ha odaadjuk nekik. És ez nem egy ilyen udvarias kérés formájában jelenik meg, hanem óriási nyomás formájában. Tehát miközben a munkahelyvédelmi akciótervért egy belpolitikai csatát is vívni kell, ne legyen illúziónk, különösen a most kezdődő tárgyalások árnyékában, hogy nemzetközi küzdelmet is folytatunk. Tehát én készen állok erre, eltökélt vagyok, de arra szeretném kérni a magyar gazdaság szereplőit, hogy segítsenek abban a néhány nehéz hónapban, ami most előttünk áll, hogy mind itthon, mind pedig a nemzetközi színtéren, hogy meg tudjam védeni a munkahelyvédelmi akciótervet. Amelynek a minősítését, amelyet László magasra tett, szépen formulázott, én elfogadom, szerintem is nagyobb jelentőségű dologról van szó, mint az első pillantásra tűnik, ugyanis ha beválnak Demján Sándor gondolatai, hogy válságban nincs normativitás, hanem célzott támogatási rendszer van, ha beválik az első lépés, akkor meg lehet tenni a második lépést. Utána meg lehet tenni a harmadik lépést, egészen addig, amíg az ésszerűség ezt megengedi, tehát nemcsak az a háromszázmilliárd hiányzik majd másnak, amit most itt hagyunk, hanem ha beválik, akkor megyünk szépen tovább, és a következő évben már nem három-, hanem háromszázötven, aztán négy-, négyszázötven, és ötszáz is lehet – annak függvényében, hogy melyek azok a csoportok, amelyet célzottan be tudunk fogni a foglalkoztatásba ilyen intézkedésekkel. 
 
Végezetül, tisztelt Hölgyeim és Uraim, a társadalmi béke kérdése. Itt szeretnék köszönetet mondani a vállalkozóknak, először is a baloldali vállalkozóknak. Nyilván ilyenek is vannak szép számmal, akik az elmúlt két év nehézségeit nem használták föl lázításra. Ez fontos dolog. Tehát a társadalmi béke fölborulásának egyik oka az szokott lenni, hogy a társadalmi élet különböző szereplői a józan ész helyett a pártszimpátiájukat helyezik előtérbe, és politikát csinálnak gazdaság helyett. Arra használják a nehézségeket, amelyek kétségkívül vannak, még ha úgy is örököltük a nagy részét, meg hát persze vitatható intézkedések is mindig vannak, ha arra használják a gazdasági élet kormánnyal politikailag nem rokonszenvező szereplői ezt a helyzetet, hogy föllázítsák a munkásaikat, akkor nincs társadalmi béke. Először is szeretnék a baloldali vállalkozóknak köszönetet mondani, hogy nem ezt tették. Független a politikai szimpátiájuktól, hanem egy kifejezetten értelmes gazdaságpolitika jegyében próbáltak munkahelyet teremteni, próbáltak javaslatokat megfogalmazni a kormánynak, és részt venni a kormánnyal való együttműködésben. Másodsorban szeretnék köszönetet mondani azoknak, akik ráéreztek arra, hogy most nem menekülni kell a magyar gazdaságból, hanem meg kell tartani a pozíciókat. Tehát nem úgy reagáltak az európai válságra, hogy likviditássá alakították a gazdasági erejüket, kivontak a gazdaságból, hátradőltek, és vártak a jobb időkre, hanem bent hagyták a pénzüket a gazdaságban, és próbálták megtartani azokat a piaci pozíciókat, amiket az előző években kiépítettek. Ez nem volt könnyű jó néhány ágazatban. Mindannyian tudjuk, hogy különböző mértékig szenvednek különböző iparágak. Az építőiparosoknak különösen szeretném megköszönni, hogy a csökkenő kapacitások mellett is próbálnak azért talpon maradni és ott maradni az iparágban. Még egyszer a vállalkozást választó magyar vállalkozóknak szeretném megköszönni, hogy nem hátradőltek, és kivonultak a gazdaságból, hanem maradtak.
 
És végül a kamarának is szeretném megköszönni azt, hogy függetlenül a Magyarországon elkerülhetetlenül, mert ez egy kávéházi ország, ahol mindenkinek mindenről három különböző véleménye van, attól függően, hogy kivel beszélget, csak mert a vita is jól esik. Tehát egy ilyen országban a kamara nem megrettent a kormánnyal való szakmai együttműködéstől, hanem vállalta annak minden hátrányát annak érdekében, hogy az együttműködés előnyét élvezhesse a magyar gazdaság. Úgyhogy én a magam részéről jó érzésekkel érkeztem ma ide, Önökhöz, és elsősorban a köszönet hangján szerettem volna szólni Elnök úrhoz is és a kamara elnökségéhez is.
 
Köszönöm szépen, hogy meghallgattak!
 
 
orbanviktor.hu

« vissza

Orbán Viktor miniszterelnök szombat délelőtt az Országházban fogadta Andrzej Duda lengyel köztársasági elnököt - közölte a miniszterelnok.hu-val Havasi Bertalan, a Miniszterelnöki Sajtóirodát vezető helyettes államtitkár.
A magyar diplomácia elérte céljait - így értékelte az Európai Unió és Törökország között létrejött megállapodást Orbán Viktor miniszterelnök péntek délutáni brüsszeli sajtóértekezletén.
Magyarország nem szereti, ezért nem támogatja a kettős mércét senkivel, így Lengyelországgal szemben sem - jelentette ki külföldi újságírók kérdésére Orbán Viktor miniszterelnök pénteken, az Európai Unió állam- illetve kormányfők brüsszeli csúcstalálkozójának második napján.


  • Orbán Viktor, 52 éves
  • Jogász, tanulmányait az ELTE-n végezte. Oxfordban politikai filozófiát hallgatott.
  • Nős, felesége Lévai Anikó
  • Öt gyermekük van: Ráhel, Gáspár, Sára, Róza, Flóra
  • A Fidesz elnöke, a Kereszténydemokrata Internacionálé alelnöke

Tovább

© Minden jog fenntartva, 2010