A nem mindig felhőtlen idő, az olykor beboruló ég, az el-eleredő eső kicsit mássá tette az idei húsvétot. Többet a házban, kevesebbet a kertben. De akárhogy is szeszélyeskedett az időjárás, ez volt és marad az Orbán család legkedvesebb ünnepe. Ha rákérdeznek, miért is szeretik annyira a húsvétot, a természet visszafoglalásáról, a tél utáni nagy újrakezdésről beszélnek. Végre egy ünnep a hosszú tél után, amikor már nyitva lehet ajtó, ablak. Amikor már a kert is része lehet az életnek. A gyerekek nevetve idézik a tavalyi húsvétot, amikor a bárány, amit apa a nyakába akasztva hozott el a hentestől, nem fért bele a hűtőszekrénybe. Így hát némi tanakodás után a szülőknek eszébe jutott a réges-régi módszer. Amikor is Felcsúton a hűtőszekrény nélküli világban még a kútba eresztették a hűtenivalót. Mondani könnyű, bárányt kútba tenni nehéz. A nagylányoknak még a szeme is kacag, amint felidézik a próbálkozásokat, míg végül sikerült éppen a víz színe fölé, a jó hűvösbe leereszteni a gyönyörű pecsenyebárányt.

A legendabeli vasárnapi ebéd

A húsvét persze arra is nagy lehetőség, hogy végre megint teljes létszámban együtt legyenek. Mert csak az tudhatja, aki élt nagycsaládban, hogy öt különböző korú gyerek, a nagyoktól az ötévesig, no meg két ennyire elfoglalt, nem éppen nyolc órát dolgozó felnőtt életének összeszervezése hadvezéri feladatokat igényel.

„Nem minden héten sikerül összehozni teljes létszámban azt a legendabeli vasárnapi ebédet, ahol szép nyugodtan, hetente egyszer tényleg együtt van a család – mondja az édesapa, széttárva a kezét. – De törekszünk rá. És az ilyen nagy ünnepek, mint a húsvét, persze szentek. Ilyenkor mindenképpen együtt vagyunk. No és évente egyszer, ha törik, ha szakad, közösen megy nyaralni a család. Lehet, hogy a világ különböző sarkaiból érkezünk, de legalább egy hetet egészen biztosan együtt töltünk. Általában valahol egy kis faluban és többnyire külföldön, hogy tényleg csak egymás között lehessünk.

Cserfes lányok és a férfiú

Az ünnepi asztalnál könnyű a névsorolvasás, öt gyerek, akár az orgonasípok, igaz Gazsi a másodszülött a legmagasabb. Rasi, azaz Ráchel a Corvinus Egyetem turisztika szakára jár. Ő a legidősebb, önálló életet él, éppen most tavasszal egy éve, hogy külön is költözött. Gimnazista húga, Sára iskola után hetente kétszer-háromszor felugrik hozzá, edzés előtt vagy után, ahogy kijön a lépés. Ha együtt mennek moziba, színházba, ott is alszik nála. „Jaj, olyan jó néha egy kis nyugalom, az itthoni nagy nyüzsgés után” – mondja Sára egy ábrándozó kamaszlány hangján, nagyot sóhajtva. Majd gyorsan hozzáteszi: „De aztán jó ám hazajönni, mert egy nap után meg hiányozni kezd az otthon!”

Sára és Rasi nem csak testvérek, igazi barátnők is. A húsvéti ebéd közben is súgnak-búgnak, ha hozzászólnak valamihez, minden szavukkal ráerősítenek egymásra. Rasinak vágták föl legjobban a nyelvét, a leghatározottabban ő foglal állást mindenben. Viszi a prímet, akár egy igazi elsőszülött. Ők ketten nem egyszer igazi pótmamák is. Együtt viszik a kicsiket, mondjuk a Gellért-hegyi csúszdaparkba, hogy otthon anya egy kis levegőhöz jusson.

A foci megszállottjai

A cserfes lányokhoz képest a tizennyolcat nemrég betöltött Gáspár, maga a szótlan tekintélyt sugárzó férfiú. Ha szól, megfontoltan teszi, inkább hallgat előtte darab ideig. Olykor, ahogy az apjától látta, bele-beleolvas a sportújságba, idézget belőle, az apja bólogat, mond valamit ő is. A foci megszállottjai, ezt a gyanútlan szemlélő is hamar észreveszi. Együtt nyúlnak a tévé távirányítója után, együtt tapadnak a képernyőre, és egymás szájából kikapva a szót kommentálják az éppen futó meccset. A húsvéti ebéd után sincs esélye más programnak a családi tévén…

Ezt látván Rasi nem is tesz lakatot a szájára. Határozottan kijelenti, hogy ebben a családban nem öt, hanem legalább hat gyerek van és a hatodikat úgy hívják: Foci. És van, hogy ő tűnik a legfontosabbnak, a kivételezettnek, az elkényeztetettnek. Gazsi ezt már nem hagyja szó nélkül. Kissé még mutáló, de kétségkívül férfias hangon teszi helyre a szemtelen megjegyzést. A nagylányok ezen megint kacagnak egy sort, no meg gyorsan vágnak egy szelet tortát a morgolódó Gazsinak, hátha attól megenyhül. Kínálják, sőt etetni is megpróbálják. A fiatalember még kicsit morcos és kéreti magát, de aztán ahogy a lányok hozzábújnak, mégiscsak felenged. Ő is belekóstolt az önálló életbe, most éppen Felcsúton lakik, a család vidéki otthonában. A 18. születésnap ajándékaként költözhetett ki a focikollégiumból, ahol katonás körülmények között élt hosszú évek óta. Elárulja azt is, hogy a nagykorúságot disznóöléssel is megünnepelték. Sőt – ahogy azt a magukat falusinak valló családok esetében szokásos – a felnőttkor küszöbét átlépő fiatalember ilyenkor maga küldhet a másvilágra egy-két derék malacot. Gazsi amúgy legalább olyan szenvedéllyel tölti már a kolbászt, füstöli a sonkát, mint az édesapja.

A család nagy közös játék

Közben leszedik az ünnepi asztalt, mindenki besegít. Na jó, a legkisebbek inkább kiszöknek hintázni az udvarra, mikor észreveszik, hogy éppen kisütött a nap. Amúgy a nagy húsvéti nyüzsgésben nem is olyan egyszerű válaszolni arra a kérdésre, ki is viseli a nadrágot az Orbán famíliában. Az édesapának persze kétség kívül megvan a maga tekintélye. Ha kell, felemeli a hangját, s csend lesz egy pillanatra, de a gyerekek egyáltalán nem tűnnek olyannak, akik vakon engedelmeskednek. Ha úgy adódik, mondják ők is a magukét, védik az álláspontjukat, szó sincs merev tekintélytiszteletről. Inkább mintha a család egy nagy közös játék lenne a számukra.

A két kicsi lány, a kilencéves Róza és az ötéves Flóra többnyire együtt tombolnak, fel a hintára, le a hintáról, ki az udvarra, be a házba. Aztán ha eltörik a mécses, hát inkább Róza kapja meg a magáét, mégiscsak ő a nagyobb, csak neki kéne vigyázni a kisebbre! A legkisebb lány mindenki kedvence, tudja is ezt, no meg azt is, hogy az apja szívét bármikor meglágyítja. De van, hogy az édesapa a sarkára áll, mint most is, és határozottan, komoly, szigorú hangon rászól Flórára, ne dobálózzon már azokkal a piskótatekercsekkel. „Mert kislányom az étel nem lehet játék!” Flóra egy kicsit tétovázik, keresgéli a szavakat, hogy megmagyarázza, miért is jó baracklekvárt kenni a testvérünk hajába. Csak egy hosszabb atyai magyarázat után hajol meg a tekintély előtt, és szedi fel a földről a süteményt…

Húsvétra Nyuszifa

Odabent az asztal körüli bonyodalmakat éppen az édesanya rendezi el. Nem kétséges, ha úgy adódik, ő is határozottan viseli azt a bizonyos nadrágot. Anya és apa sosem vitatkoznak a gyerekek előtt, inkább megbeszélik, ki miért gondolja így vagy úgy. Meghányják-vetik a dolgokat, aztán mindent megfontolva döntenek. A családi játékszabályokat, szemmel láthatóan mindenki betartja szépen.

Az asztalon gyönyörű, több éve őrizgetett hatalmas „iratos” lúdtojások, az ablakban „nyuszifa”, sokféle dísztojással. Ki tudja miért, a friss rügyező gallyakból, virágzó barkából álló csokrot Orbánék úgy hívják, nyuszifa. Minden húsvétkor feldíszítik, éppen úgy, mint decemberben a karácsonyfát.

No és vajon beszűrődik-e a házba valahogy a politika? Éreznek-e a mindennapokban valamit a gyerekek abból, hogy édesapjukat történetesen Orbán Viktornak hívják, s hogy éppen egy választási kampány végén járunk? A két nagylány rázza a fejét, a kicsik meg persze nem is értik a kérdést. „Sosem kezdjük azzal, hogy mi vagyunk Orbán Viktor lányai.” Rasi és Sára szokás szerint  ismét közösen bizonygatják, hogy nekik sem előnyük, sem hátrányuk nincs abból, ki a papájuk. Ők sosem terelnék erre a szót, ha meg rákérdeznek, hát rákérdeznek. Az persze zavarja őket, ha ócsárolják, támadják az apjukat, de szerencsére ma már egyre ritkább az ilyesmi. Gáspár az asztal végén hirtelen megszólal. „Na, a fociakadémia azért más. Az egy keményebb hely. Ott aztán megy ám az adok-kapok! Ha nem szól vissza kellő súllyal az ember, van, aki elszemtelenedik!”

Ki vezet húsvét hétfőn

Az apja mosolyog,  rá van írva mennyire büszke, egy kicsit nagy kamasz, egy kicsit felnőtt fiára. „A kollégium megedzi az embert. Százhúsz fiú mégiscsak százhúsz fiú” – mondja, majd gyorsan megkérdi Gazsit, hogy húsvét hétfőn hajlandó lesz-e vezetni az autót? Nehogy megsértődjenek a rokonok, ismerősök, hogy locsoláskor még egy kupicával sem koccint. Gazsi bólint, az apja meg gyorsan elpróbálja azt az egyetlen locsolóverset, amit még több mint negyven éve tanult az édesanyjától: „Húsvét másodnapján mit jutott eszembe, Locsoló üveget vettem a kezembe. Elindultam piros tojást szedni, engedelmet kérek, szabad-e locsolni?”

A nagylányok, mintha kicsit unnák már a versikét, grimaszolnak némiképp, hallották már eleget. De aztán varázsütésre pesti lányokból valahogy hirtelen falusi leányokká változnak, és azt találgatják nagy lelkesen, vajon hány locsoló is érkezhet majd hozzájuk húsvéthétfőn.

Egy mondat a papáról

Az ünnepi asztal sarkán a riporter kicsit faggatja a gyerekeket. Ha egyetlen mondatot mondhatnának az édesapjukról, mi lenne az? Rozi a maga kilenc évével gyorsan túlesik a dolgon: „Én nagyon szeretem apukámat!” Flóra odakiáltja: „Én is!”, aztán már ki is rohannak megint az udvarra. „Bővített mondat lehet? – kérdezi Rasi, de már mondja is. – Apu az, aki biztat, erőt, önbizalmat ad, ha nem sikerül valami.” Sára rákontráz: „Apu hisz bennünk, és ettől mi is bízni kezdünk magunkban. És vajszíve van, ha rossz jegyet kapunk, először hozzá megyünk!” Belehallgat a beszélgetésbe az édesanya, aki, hogy ne legyen ennyire rózsaszínű a kép, mosolyogva odaszól: „Azt is mondjátok meg, hogy apátok néha idegesítő is tud ám lenni!”

A családfő, talán hogy rászolgáljon a csípős megjegyzésre, váratlanul bekapcsolja a tévét. Persze meccs megy. Megnéz egy gólt, de aztán erőt vesz magán, és kikapcsolja a tévét.
 
Higgadtabb és tapasztaltabb

Félrehúzódunk, hogy megtudjuk, vajon túl a húsvéton, locsoláson, gyerekzsivajon, no meg persze a kampányon, mi is játszódik most le benne...

Csendes elszántságról beszél, hogy amit az új helyzet hoz, azt elvégezze, végigvigye. És arról, hogy sokkalta nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb, mint bármikor eddig a nagy politikai csatározások idején. Szó sincs semmiféle fatalizmusról, bármiféle homályos dologról. Ez inkább aktív készülődés, várakozás arra, amit előtte áll. Nem tagadja, sok emberi tanulságot is hozott a két elvesztett választás. Ezért sem találgat, miközben persze igyekszik végiggondolni, mi mindent kell majd itt megtenni, összerakni újra. Nincs benne türelmetlenség, higgadtabb és persze tapasztaltabb, mint 12 évvel ezelőtt, 34 évesen, amikor először lett miniszterelnök. Már biztosan tudja, megtanulta, hogy az életnek megvan a maga rendje, üteme, s bölcsebb dolog ezt felismerni, tudomásul venni. S örülni minden újrakezdésnek, akár a húsvétnak…


Story

A nem mindig felhőtlen idő, az olykor beboruló ég, az el-eleredő eső kicsit mássá tette az idei húsvétot. Többet a házban, kevesebbet a kertben. De akárhogy is szeszélyeskedett az időjárás, ez volt és marad az Orbán család legkedvesebb ünnepe. Ha rákérdeznek, miért is szeretik annyira a húsvétot, a természet visszafoglalásáról, a tél utáni nagy újrakezdésről beszélnek. Végre egy ünnep a hosszú tél után, amikor már nyitva lehet ajtó, ablak. Amikor már a kert is része lehet az életnek. A gyerekek nevetve idézik a tavalyi húsvétot, amikor a bárány, amit apa a nyakába akasztva hozott el a hentestől, nem fért bele a hűtőszekrénybe. Így hát némi tanakodás után a szülőknek eszébe jutott a réges-régi módszer. Amikor is Felcsúton a hűtőszekrény nélküli világban még a kútba eresztették a hűtenivalót. Mondani könnyű, bárányt kútba tenni nehéz. A nagylányoknak még a szeme is kacag, amint felidézik a próbálkozásokat, míg végül sikerült éppen a víz színe fölé, a jó hűvösbe leereszteni a gyönyörű pecsenyebárányt.

A legendabeli vasárnapi ebéd

A húsvét persze arra is nagy lehetőség, hogy végre megint teljes létszámban együtt legyenek. Mert csak az tudhatja, aki élt nagycsaládban, hogy öt különböző korú gyerek, a nagyoktól az ötévesig, no meg két ennyire elfoglalt, nem éppen nyolc órát dolgozó felnőtt életének összeszervezése hadvezéri feladatokat igényel.

„Nem minden héten sikerül összehozni teljes létszámban azt a legendabeli vasárnapi ebédet, ahol szép nyugodtan, hetente egyszer tényleg együtt van a család – mondja az édesapa, széttárva a kezét. – De törekszünk rá. És az ilyen nagy ünnepek, mint a húsvét, persze szentek. Ilyenkor mindenképpen együtt vagyunk. No és évente egyszer, ha törik, ha szakad, közösen megy nyaralni a család. Lehet, hogy a világ különböző sarkaiból érkezünk, de legalább egy hetet egészen biztosan együtt töltünk. Általában valahol egy kis faluban és többnyire külföldön, hogy tényleg csak egymás között lehessünk.

Cserfes lányok és a férfiú

Az ünnepi asztalnál könnyű a névsorolvasás, öt gyerek, akár az orgonasípok, igaz Gazsi a másodszülött a legmagasabb. Rasi, azaz Ráchel a Corvinus Egyetem turisztika szakára jár. Ő a legidősebb, önálló életet él, éppen most tavasszal egy éve, hogy külön is költözött. Gimnazista húga, Sára iskola után hetente kétszer-háromszor felugrik hozzá, edzés előtt vagy után, ahogy kijön a lépés. Ha együtt mennek moziba, színházba, ott is alszik nála. „Jaj, olyan jó néha egy kis nyugalom, az itthoni nagy nyüzsgés után” – mondja Sára egy ábrándozó kamaszlány hangján, nagyot sóhajtva. Majd gyorsan hozzáteszi: „De aztán jó ám hazajönni, mert egy nap után meg hiányozni kezd az otthon!”

Sára és Rasi nem csak testvérek, igazi barátnők is. A húsvéti ebéd közben is súgnak-búgnak, ha hozzászólnak valamihez, minden szavukkal ráerősítenek egymásra. Rasinak vágták föl legjobban a nyelvét, a leghatározottabban ő foglal állást mindenben. Viszi a prímet, akár egy igazi elsőszülött. Ők ketten nem egyszer igazi pótmamák is. Együtt viszik a kicsiket, mondjuk a Gellért-hegyi csúszdaparkba, hogy otthon anya egy kis levegőhöz jusson.

A foci megszállottjai

A cserfes lányokhoz képest a tizennyolcat nemrég betöltött Gáspár, maga a szótlan tekintélyt sugárzó férfiú. Ha szól, megfontoltan teszi, inkább hallgat előtte darab ideig. Olykor, ahogy az apjától látta, bele-beleolvas a sportújságba, idézget belőle, az apja bólogat, mond valamit ő is. A foci megszállottjai, ezt a gyanútlan szemlélő is hamar észreveszi. Együtt nyúlnak a tévé távirányítója után, együtt tapadnak a képernyőre, és egymás szájából kikapva a szót kommentálják az éppen futó meccset. A húsvéti ebéd után sincs esélye más programnak a családi tévén…

Ezt látván Rasi nem is tesz lakatot a szájára. Határozottan kijelenti, hogy ebben a családban nem öt, hanem legalább hat gyerek van és a hatodikat úgy hívják: Foci. És van, hogy ő tűnik a legfontosabbnak, a kivételezettnek, az elkényeztetettnek. Gazsi ezt már nem hagyja szó nélkül. Kissé még mutáló, de kétségkívül férfias hangon teszi helyre a szemtelen megjegyzést. A nagylányok ezen megint kacagnak egy sort, no meg gyorsan vágnak egy szelet tortát a morgolódó Gazsinak, hátha attól megenyhül. Kínálják, sőt etetni is megpróbálják. A fiatalember még kicsit morcos és kéreti magát, de aztán ahogy a lányok hozzábújnak, mégiscsak felenged. Ő is belekóstolt az önálló életbe, most éppen Felcsúton lakik, a család vidéki otthonában. A 18. születésnap ajándékaként költözhetett ki a focikollégiumból, ahol katonás körülmények között élt hosszú évek óta. Elárulja azt is, hogy a nagykorúságot disznóöléssel is megünnepelték. Sőt – ahogy azt a magukat falusinak valló családok esetében szokásos – a felnőttkor küszöbét átlépő fiatalember ilyenkor maga küldhet a másvilágra egy-két derék malacot. Gazsi amúgy legalább olyan szenvedéllyel tölti már a kolbászt, füstöli a sonkát, mint az édesapja.

A család nagy közös játék

Közben leszedik az ünnepi asztalt, mindenki besegít. Na jó, a legkisebbek inkább kiszöknek hintázni az udvarra, mikor észreveszik, hogy éppen kisütött a nap. Amúgy a nagy húsvéti nyüzsgésben nem is olyan egyszerű válaszolni arra a kérdésre, ki is viseli a nadrágot az Orbán famíliában. Az édesapának persze kétség kívül megvan a maga tekintélye. Ha kell, felemeli a hangját, s csend lesz egy pillanatra, de a gyerekek egyáltalán nem tűnnek olyannak, akik vakon engedelmeskednek. Ha úgy adódik, mondják ők is a magukét, védik az álláspontjukat, szó sincs merev tekintélytiszteletről. Inkább mintha a család egy nagy közös játék lenne a számukra.

A két kicsi lány, a kilencéves Róza és az ötéves Flóra többnyire együtt tombolnak, fel a hintára, le a hintáról, ki az udvarra, be a házba. Aztán ha eltörik a mécses, hát inkább Róza kapja meg a magáét, mégiscsak ő a nagyobb, csak neki kéne vigyázni a kisebbre! A legkisebb lány mindenki kedvence, tudja is ezt, no meg azt is, hogy az apja szívét bármikor meglágyítja. De van, hogy az édesapa a sarkára áll, mint most is, és határozottan, komoly, szigorú hangon rászól Flórára, ne dobálózzon már azokkal a piskótatekercsekkel. „Mert kislányom az étel nem lehet játék!” Flóra egy kicsit tétovázik, keresgéli a szavakat, hogy megmagyarázza, miért is jó baracklekvárt kenni a testvérünk hajába. Csak egy hosszabb atyai magyarázat után hajol meg a tekintély előtt, és szedi fel a földről a süteményt…

Húsvétra Nyuszifa

Odabent az asztal körüli bonyodalmakat éppen az édesanya rendezi el. Nem kétséges, ha úgy adódik, ő is határozottan viseli azt a bizonyos nadrágot. Anya és apa sosem vitatkoznak a gyerekek előtt, inkább megbeszélik, ki miért gondolja így vagy úgy. Meghányják-vetik a dolgokat, aztán mindent megfontolva döntenek. A családi játékszabályokat, szemmel láthatóan mindenki betartja szépen.

Az asztalon gyönyörű, több éve őrizgetett hatalmas „iratos” lúdtojások, az ablakban „nyuszifa”, sokféle dísztojással. Ki tudja miért, a friss rügyező gallyakból, virágzó barkából álló csokrot Orbánék úgy hívják, nyuszifa. Minden húsvétkor feldíszítik, éppen úgy, mint decemberben a karácsonyfát.

No és vajon beszűrődik-e a házba valahogy a politika? Éreznek-e a mindennapokban valamit a gyerekek abból, hogy édesapjukat történetesen Orbán Viktornak hívják, s hogy éppen egy választási kampány végén járunk? A két nagylány rázza a fejét, a kicsik meg persze nem is értik a kérdést. „Sosem kezdjük azzal, hogy mi vagyunk Orbán Viktor lányai.” Rasi és Sára szokás szerint  ismét közösen bizonygatják, hogy nekik sem előnyük, sem hátrányuk nincs abból, ki a papájuk. Ők sosem terelnék erre a szót, ha meg rákérdeznek, hát rákérdeznek. Az persze zavarja őket, ha ócsárolják, támadják az apjukat, de szerencsére ma már egyre ritkább az ilyesmi. Gáspár az asztal végén hirtelen megszólal. „Na, a fociakadémia azért más. Az egy keményebb hely. Ott aztán megy ám az adok-kapok! Ha nem szól vissza kellő súllyal az ember, van, aki elszemtelenedik!”

Ki vezet húsvét hétfőn

Az apja mosolyog,  rá van írva mennyire büszke, egy kicsit nagy kamasz, egy kicsit felnőtt fiára. „A kollégium megedzi az embert. Százhúsz fiú mégiscsak százhúsz fiú” – mondja, majd gyorsan megkérdi Gazsit, hogy húsvét hétfőn hajlandó lesz-e vezetni az autót? Nehogy megsértődjenek a rokonok, ismerősök, hogy locsoláskor még egy kupicával sem koccint. Gazsi bólint, az apja meg gyorsan elpróbálja azt az egyetlen locsolóverset, amit még több mint negyven éve tanult az édesanyjától: „Húsvét másodnapján mit jutott eszembe, Locsoló üveget vettem a kezembe. Elindultam piros tojást szedni, engedelmet kérek, szabad-e locsolni?”

A nagylányok, mintha kicsit unnák már a versikét, grimaszolnak némiképp, hallották már eleget. De aztán varázsütésre pesti lányokból valahogy hirtelen falusi leányokká változnak, és azt találgatják nagy lelkesen, vajon hány locsoló is érkezhet majd hozzájuk húsvéthétfőn.

Egy mondat a papáról

Az ünnepi asztal sarkán a riporter kicsit faggatja a gyerekeket. Ha egyetlen mondatot mondhatnának az édesapjukról, mi lenne az? Rozi a maga kilenc évével gyorsan túlesik a dolgon: „Én nagyon szeretem apukámat!” Flóra odakiáltja: „Én is!”, aztán már ki is rohannak megint az udvarra. „Bővített mondat lehet? – kérdezi Rasi, de már mondja is. – Apu az, aki biztat, erőt, önbizalmat ad, ha nem sikerül valami.” Sára rákontráz: „Apu hisz bennünk, és ettől mi is bízni kezdünk magunkban. És vajszíve van, ha rossz jegyet kapunk, először hozzá megyünk!” Belehallgat a beszélgetésbe az édesanya, aki, hogy ne legyen ennyire rózsaszínű a kép, mosolyogva odaszól: „Azt is mondjátok meg, hogy apátok néha idegesítő is tud ám lenni!”

A családfő, talán hogy rászolgáljon a csípős megjegyzésre, váratlanul bekapcsolja a tévét. Persze meccs megy. Megnéz egy gólt, de aztán erőt vesz magán, és kikapcsolja a tévét.
 
Higgadtabb és tapasztaltabb

Félrehúzódunk, hogy megtudjuk, vajon túl a húsvéton, locsoláson, gyerekzsivajon, no meg persze a kampányon, mi is játszódik most le benne...

Csendes elszántságról beszél, hogy amit az új helyzet hoz, azt elvégezze, végigvigye. És arról, hogy sokkalta nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb, mint bármikor eddig a nagy politikai csatározások idején. Szó sincs semmiféle fatalizmusról, bármiféle homályos dologról. Ez inkább aktív készülődés, várakozás arra, amit előtte áll. Nem tagadja, sok emberi tanulságot is hozott a két elvesztett választás. Ezért sem találgat, miközben persze igyekszik végiggondolni, mi mindent kell majd itt megtenni, összerakni újra. Nincs benne türelmetlenség, higgadtabb és persze tapasztaltabb, mint 12 évvel ezelőtt, 34 évesen, amikor először lett miniszterelnök. Már biztosan tudja, megtanulta, hogy az életnek megvan a maga rendje, üteme, s bölcsebb dolog ezt felismerni, tudomásul venni. S örülni minden újrakezdésnek, akár a húsvétnak…


Story