– Miniszterelnök úr, egy karácsonyi beszélgetés nyilván az ünneppel kezdődik. 2012-ben mit jelent az ön számára a karácsony? Van-e egyáltalán ebből a szempontból különbség az évek között, vagy az ünnep tartalma mindig ugyanaz?

– A karácsonyban az a felemelő, hogy mindig ugyanaz. Nemcsak az ünnepi vacsora, az ajándékok, a díszek, a fa, hanem a lényeg, az üzenet is mindig ugyanaz. Örök. Ma este nem számít, milyen éved volt, elrontottad-e, ha bajba vagy mélyre kerültél is, szenteste megértheted, hogy van, mindig van remény. Csak rajtad áll, elfogadod-e.

– Eltelt egy újabb év, s úgy tűnik, hogy a kormány és a kétharmad továbbra is nagy tempót diktál. De vajon bírja-e ezt a sebességet, s ha igen, meddig, Magyarország és a magyar társadalom?

– Ha az ember egy táncparkett közepén találja magát, és megkérdezik, hogy honnan indult és hová tart, akkor legegyszerűbb, ha először is rámutat a kályhára, ahonnan indulva a táncrend szerint az első lépéseket megtette. 2010-ben Magyarország végzetesen le volt gyengülve. Éppen olyan rossz helyzetben volt, mint Görögország, ráadásul a közügyek szervezésével megbízott állam szétcsúszott, működésképtelen és döntésképtelen volt, a társadalom minden bizalmát elveszítette az addig kormányzó pártokban, és történt mindez akkor, amikor az egész nyugati civilizáció napról napra lépéshátrányba került az erősödő világgazdasági és világhatalmi versenyben. A mi célunk az volt, hogy a gyenge Magyarország helyett erőset építsünk. Először a rohanó lovakat kellett visszarántani a szakadék széléről, meg kellett fordítani a szekeret, és kitartó, lépésről lépésre haladó munkával hozzá kellett kezdeni az ország megerősítéséhez. Ma Magyarország, és most, hogy kimondom, még én is meglepődöm, valójában erős ország. Jobban állja a válság viharait, mint sok, nálunk szerencsésebb múlttal és erősebb gazdasági háttérrel rendelkező ország. Kiszámíthatóbb és szilárdabb az ország mindennapi élete és politikai vezetése, és a legtöbb hibát, amit megörököltünk, sikerült kijavítani. Persze, a hibák kijavítása nem lehet életcél, és az ország sem érzi, nem is érezheti egyetlen céljának a hibák kijavítását. De két év erre elég. Jó, ha tudjuk, ha csak annyit mondunk valakinek, hogy a te jövőd az, hogy sikerül a múltban elkövetett hibáidat kijavítani, aligha érezné vonzó perspektívának. Magyarország is így van ezzel: hiába tudja, hogy mélyről indult, veszélyhelyzetből indult, és rengeteg hibát kellett kijavítania, mégis többet, biztosítékot szeretne látni arra nézve, hogy a jövő naposabb, simább és biztatóbb lesz, mint a jelen. Ez a távlat csak lassan nyílik meg az ország előtt. Ahhoz, hogy elindulhassunk, előbb fel kell állnunk. 2013-at és 2014-et várom olyan éveknek, amikor az emberek azt mondhatják a saját életünk tapasztalatai alapján is, hogy igen, megérte Magyarország mélyreható átalakítása.

– Az eredményektől függetlenül a változások tempója önmagában is frusztráló lehet egy társadalom számára.

– Mindenki becsüli az állandóságot, és értéknek tekinti azt, ami régóta változatlan. És valóban, az emberi életben, ha boldogok akarunk lenni, meg kell találnunk az arányokat a bevált értékek megőrzése és az új értékekre való nyitottság között. Mindenkinek magában is és az egész társadalomnak is. Tudatában voltunk ennek, hiszen kereszténydemokrata politikai közösség vagyunk, amely értékeli az állandóságot, az örök értékeket, a világ felszínes változása mögött megbúvó, sosem változó lényeget. Ugyanakkor azt is meg kellett értenie a politikai közösségünknek, hogy a kétharmadot nem lottón nyertük, nem pusztán szerencsénk volt, nem csak valahogy úgy alakultak az események, és végképp nem egyszerűen a választási matematika a magyarázata annak, hogy kétharmadot kaptunk. Mélyebb oka is volt. A materialisták nem szeretnek a politikának erről a dimenziójáról beszélni, sőt szerintük ilyen nincs is. Csak számok vannak, technika, képviselők, többség, kisebbség. Én azonban hiszek abban, hogy van történelmi felhatalmazás, van történelmi feladat, és van küldetés. A magyar választójogi rendszerben, ha valaki végigszámolja, szinte lehetetlen volt, hogy kétharmados többség alakuljon ki. Ám ha mégis létrejön, akkor az embernek el kell döntenie, hogy mit gondoljon felőle: kétharmada van, akár kényelmesen és nyugodtan élheti a következő négy évet, vagy pedig megérti, és a felhatalmazással együtt elfogadja a rá bízott feladatot is. Európa történelmi változáson, egy valódi gazdasági rendszerváltozáson megy át, és erre Magyarországnak is válaszolnia kell, olyan mértékig és mélységig kell átalakítania és megújítania önmagát, amely csak kétharmaddal lehetséges. Ezt a küldetést, kihívást és feladatot a parlamenti többség, a kormány és személy szerint én is elfogadtuk.

– A Fidesz–KDNP-t övező bizalom kétségkívül páratlan volt, és az volt a felhatalmazás is, amivel a választók felruházták önöket. De azt kapják-e az emberek, amit vártak?

– Európa a története során ritkán látott kihívás előtt áll, hiszen a hanyatlás folyamatos veszélyét magában hordozó korszakba lépett. Az elmúlt évszázadokban kiharcolt világgazdasági, világkereskedelmi pozícióit meglepően gyorsan veszíti el, s ha ez így megy tovább, nemcsak gyengébb, de védtelenebb és szegényebb is lesz. Nekünk, magyaroknak megadatott, hogyha gyorsan, jól használva a kétharmadot megújítjuk és átszervezzük a hazánkat, akkor Magyarország ereje, kilátásai, a magyarok számára elérhető életminőség nem romlani, hanem javulni fog, és a következő tizenöt, húsz, de talán harminc évre is megalapozhatjuk a sikeres Magyarországot. Én így tekintettem a kétharmadra, ezért voltam állhatatos és kitartó, hétköznapi nyelven konok bizonyos átalakítások végigvitelében akkor is, ha komoly akadályt kellett leküzdenünk.

– Senki nem vitatja, hogy pusztán számszerűleg nézve ez a kormány hatalmas mennyiségű munkát végzett. De az emberek tűrőképességét ez a sebesség mindinkább megviseli.

– Magyarország folyamatosan a tűrőképesség határán van. 2002 és 2010 között olyan terheket raktak a hátára, hogy csoda, hogy kibírta. Olyan leromlást szenvedett el, ami történelmi léptékben is párját ritkítja. Nemcsak a gazdasági visszaesésre és eladósodásra gondolok, hanem az azzal járó munkanélküliségre, az oktatás színvonalának csökkenésére, az államigazgatás korrupttá válására és megbénulására, az idegen érdekekkel szembeni önvédelmi reflexek teljes eltompulására. 2002 és 2010 között Magyarország gyenge, a saját lábán megállni nem tudó, mindig mások segítségére szoruló és ezért a segítségért mindig a segítség mértékét magasan meghaladó árat fizető ország volt. Nem csoda, hogy térdre estünk a terhek alatt, de kész csoda, hogy sikerült fölállnunk. Ilyen körülmények között ha a magyar közvélemény a hibák kijavítását, a görög sors elkerülését nem tekinti sikernek – bár teljesítménynek igen –, és ha türelmetlen mindennel, így a kormánnyal szemben is, ezzel a történelmi háttérrel együtt természetesnek kell tartani. Ami a tempót illeti: ha valaki vékony jégen fut, akkor a gyorsaság jelenti a biztonságot. És Magyarországnak 2010-ben vékony jégen kellett futnia. De átértünk a túlsó partra. Ha mindezt lassabban próbáltuk volna, akkor aligha lett volna esélyünk.

– Nagy különbség van a gyorsaság és a rögtönzés, a kapkodás között.

– A politikában ritkán fordul elő, hogy valaki egy elgondolást véghez akar vinni, és a folyamat során nem kényszerül korrekcióra. Itt van friss példának a diáktüntetések. Bár a céljainkat nem változtattuk meg, de jól láthatóan más úton kell hozzájuk eljutnunk, mert a diákok bizonyos fajta megoldásokat nem fogadtak el. Itt volt a korkedvezményes nyugdíjrendszer felszámolásának a kérdése, ahol én egy másik útvonalat választottam volna, de világossá vált, hogy vannak olyan szempontok, amelyeket figyelembe kell vennünk. És ha gyorsan futunk, akkor gyorsan kell reagálnunk is. Olyan nincs, hogy gyorsan futunk, de lassan kanyarodunk. Ez ugyan felkínálja az esélyt a kritikusainknak, hogy ami valójában átgondolt, stratégiai intézkedéssorozat, rögtönzésnek állítsák be. De a politikában azt is meg kell szokni, hogy olyan döntést nem lehet hozni, amit valaki másnap ne támadna meg. Ha az emberek egyszer végigolvasnák azokat a vitákat, amelyeket az ország büszkeségét adó, nagy tettek előtt és alatt folytattak a politikusok, mondjuk, a Lánchíd vagy az Országház megépítésekor, igencsak meglepődnének a vehemencián, a hangnemen, a stíluson. Sokan írták már meg keserűen, de én nem keserűen, hanem derűvel mondom, hogy aki Magyarországon jót akar tenni, mielőtt belevág, tudnia kell, hogy annyi haragosa még sosem volt, mint amennyit ezzel szerezni fog. Az is igaz, hogy amikor már megvalósult valami, és eltelik némi idő, akkor mindenki úgy gondol rá, mint nagy tettre és bátor alkotóra, és úgy emlékszik, hogy ő maga is lelkes híve volt. A magyar futballszurkolók is így szurkolnak. Leszedik a keresztvizet a legjobb játékosainkról, majd öt év múlva azt mondják, hogy bezzeg amikor még azok futkároztak a pályán. Az ember elképzelhet magának egy ideális politikai terepasztalt, de olyan a valóságban nincs. Az van, ahová tartozol, a saját néped, a saját kultúrád, és a magyarok politika kultúrája ilyen. Akik folyamatos pozitív visszajelzésre vágynak, akik szeretnék, ha időnként néhányan hálásak lennének azért, amit tesznek, akik azt akarják, hogy a jól végzett munkáért garantáltan elismerés és újabb választási megbízatás legyen az osztályrészük, sürgősen hagyják abba a politikát, mert az nem nekik való, legalábbis a magyar semmiképpen.

– Sok kritika éri a kormány gazdaságpolitikáját, külföldről és belföldről egyaránt. Tény, hogy Európában szokatlan eszközöket alkalmaznak. Ám a válságkezelésnek biztos receptje nincsen, mindenki kísérletezik. Miért hisz a kormány ennyire eltökélten abban, hogy jó úton jár, hiszen már a hazai és nemzetközi gazdasági élet szinte összes szereplőjével komoly nézeteltérései vannak?

– Nézzük a konkrétumokat. Hogy egy gazdaság teljesítménye sikeres vagy sem, azt a mai nemzetközi közgazdasági világban néhány mutató alapján szokás megállapítani. Magyarország most egy kivételével rendben van. Csökken-e az államadósság? Igen. Folyamatosan elviselhető mérték alatt tartjuk-e a költségvetési hiányt? Igen. Nő-e a foglalkoztatás? Igen. Pozitív-e a külkereskedelmi és a folyó fizetési mérleg? Igen. Egyedül a gazdasági növekedés az, ahol 2013-ban be kell bizonyítanunk, hogy ez a gazdasági modell nemcsak a többi kritérium tekintetében tesz bennünket nemzetközi összehasonlításban is sikeressé, hanem a gazdasági növekedésben is. Ez már csak azért is fontos, mert a növekedés áll a legközvetlenebb összefüggésben az emberek mindennapi tapasztalataival. De 2013-ban lesz gazdasági növekedés Magyarországon, erről nincs vita, inkább csak arról van, hogy mekkora lesz. Ugyanakkor látnunk kell a történelmi horizontot is. Az időm tekintélyes részét az európai uniós miniszterelnökök társaságában töltöm különböző tanácskozásokon, és világosan kirajzolódik a jövőről való gondolkodás különbsége az egykori vasfüggöny mentén. Azok az országok, amelyek szovjet megszállás és kommunizmus nélküli világban élhettek, a második világháború után felépítettek egy példátlanul sikeres és magas életminőséget eredményező európai gazdasági-társadalmi modellt. Ezt nevezhetjük európai jóléti államnak. És ez a modell egészen a 2000-es évek közepéig vitán felül állóan, talán nem is csak az európaiak számára, hanem az egész világ számára kívánatos modellnek tűnt. Olyan változások indultak be azonban a világgazdaságban, amelyeknek eredményeképpen Európa egyre zsugorodó mértékben járul hozzá a világ össztermeléséhez, egyre rugalmatlanabb, egyre kevésbé képes magát hozzáigazítani a változásokhoz, és olyan világgazdasági és világhatalmi szereplők indultak erősödésnek Indiától Kínán keresztül Indonézián át Latin-Amerikáig, amelyekkel ez a második világháború után kiépített európai jóléti gazdasági modell már nem tud lépést tartani. Két megdöbbentő adat: az európai uniós országok adják a világ össztermelésének 20 százalékát, és fizetik ki a világ szociális kiadásainak 50 százalékát. És a közös adósságuk naponta több mint egymilliárd euróval nő. Ki fogja ezt finanszírozni? Ki fogja ezt fenntartani? Mégis, a nyugati vezetők úgy gondolják, hogy az a feladatuk, hogy megvédjék ezt a modellt. Abban bíznak, hogy a válság utáni világ lehet olyan, mint a válság előtti volt. Közép-Európában azonban ilyen jóléti állam nem született. Szerettük volna, de nem jött létre, helyette negyven év szocializmus és húsz év zavaros, bukdácsoló év jutott osztályrészül. Nekünk, közép-európaiaknak a kérdést úgy érdemes feltennünk, hogy milyen társadalmi-gazdasági modell lesz versenyképes, és eredményez biztos jövőt a következő tizenöt, húsz, harminc esztendőben. Mi úgy gondoljuk, hogy az a modell, amit kigondoltunk, alkalmas lesz arra, hogy Magyarországot előkelő helyre futtassa fel a globális versenyben. Ha a magyar politikai viták nem lennének olyan kisszerűek, mint amilyenek, akkor rendkívül izgalmas, a rendszerváltáshoz hasonló polémiákat folytathatnánk arról, hogy ki hogy látja a jövőt, a kormányzó pártok miért ezt gondolják, és az ellenzék miért gondol mást. De sajnos olyan kisszerűek a vitáink, időnként pedig olyan alantasak és főként provinciálisak, hogy nem tudjuk elérni az izgalmas szellemi horizontokat.

– Szükségszerű volt, hogy Brüsszellel ilyen éles konfliktusba kerüljünk?

– Az Európai Unió központjában az a meghatározó gondolat, hogy mindenkinek hasonló eszközökkel, egyforma elképzelések mentén kellene megoldania a saját válságát. Bonyolítja a helyzetet, hogy ebben van igazság. Csakhogy ez az igazság területileg korlátozott. Brüsszel stratégiája igaz az eurózóna tagállamaira nézve. Én is azt mondom, a mostani válság számomra is bizonyíték, ha van közös pénznemed, nem tudod megkerülni, hogy legyen közös adósságkezelő rendszered, közös bankrendszered, közös költségvetési politikád, tehát akik az eurózónában vannak, és bent akarnak maradni, azoknak bizony tudomásul kell venniük, hogy minden egyes lépés, amit tesznek, a többi országra nézve közvetlen és azonnali hatással jár. Ezen a területen belül az unió egységesítő gondolkodása sem indokolatlan. De azon országok esetében, amelyeknek nincs közös pénznemük, amelyek kívül vannak az euróövezeten, nem lenne szabad előírniuk ugyanazt a gazdaságpolitikát. Ez a nézetkülönbség húzódik meg a Brüsszellel való vitáink mögött, hogy vajon az eurózónához nem tartozó államoknak ugyanolyan válságkezelést kell-e folytatniuk, ugyanolyan irányokat kell-e követniük, mint az eurózónásoknak. Brüsszel szerint igen, szerintem viszont nem.

– Csakhogy ők nem ezt mondják. Sőt, még csak azt sem mondják, hogy a magyar válságkezelés sok befolyásos nyugat-európai cégnek okoz érdeksérelmet. Nyilván ezt gondolják. De mondani azt mondják, hogy a magyar kormány rombolja a demokráciát, diktatúrát épít, és úgy általában folyamatosan olyan tüneteket produkál, amelyeket én nem tudok másnak, mint hisztériának nevezni.

– A gazdasági érdeksérelmek összekeverednek az ideológiai vitákkal. Ezt elválasztanám a gazdasági érdeksérelmektől, mert tény, hogy a méltányosabb és arányosabb magyar közteherviselés azt jelenti, hogy a bankoknak és a monopolhelyzetben lévő nagy cégeknek, ha magyarok, ha nem – többségükben egyébként nem –, a korábbiaknál jóval többet kell vállalniuk a válság terheiből, mert mindenkinek kell vállalnia valamit, méghozzá ereje szerint, és nekik sok erejük van. Ez okozza a gazdasági érdeksérelmet. De van itt valami szellemi természetű dolog is. Úgy látom, hogy a hatvanas évektől egyre erősebb az a meggyőződés Európában, hogy az európai társadalomfejlődésnek van iránya. Bibó István még csak azt mondta, hogy értelme van, Brüsszelben ma úgy gondolják, hogy iránya is van. Úgy gondolják, hogy van egy már tulajdonképpen kész jövő, amit ők kigondoltak vagy felismertek, és nekünk nincsen más dolgunk, minthogy az életünk mindennapi lépéseit e felé a jövő felé irányítsuk, és ha jól haladunk – ez volna a progresszió –, akkor a mai állapotunkból a progresszió segítségével oda, a kívánatos állapotba fogunk megérkezni. A célállomást is kijelölték. Azt gondolják, hogy az európai fejlődés átadja a nemzeti érzelmeket a múltnak, és a nemzetek fölötti Európához való kötődés veszi majd át a helyét. Tehát nem azért vagyok európai, mert magyar vagyok, hanem akkor leszek európai, ha nem leszek magyar. A család, amely hagyományosan egy férfi és egy nő közössége, amit az élet teljessége érdekében alkotunk meg, szerintük szintén idejétmúlt dolog, és inkább az individualizmus és a színesebb együtélési formák felé kell mennünk. És végezetül van a teremtéshez, a Jóistenhez való viszonyunkról is egy elgondolásuk; szerintük a keresztény istenhit felől haladnunk kell a szekularizált, Isten nélküli világba. Ez a vélemény ma nem kizárólagos Európában, de kifejezetten domináns. És nagy erővel képes magát megjeleníteni a médián keresztül és az európai politikában is. Ehhez képest itt van ez a tízmilliós Magyarország, ahol kétharmadot szerzett egy olyan politikai szövetség, amelyik azt mondja, hogy mi más jövőt akarunk. Szerintünk a teremtés törvényei továbbra is érvényesek, ezért a hit értékes, inkább megőrizni kellene, nem szabadulni tőle, a család továbbra is a legfontosabb kötelék, ami létezik az ember számára, őrizni és erősíteni akarjuk, és a nemzet, a nyelv, a közös történelem és a közös kultúra nélkül el sem tudjuk képzelni az életünket. Szerintünk ez a jövő. Legalábbis a mi jövőnk. Nos, ezt a vitát is megnyitottuk. Nem mondom, hogy kerestük a bajt, de ha az ember új alkotmányt ír, akkor valamit csak kell mondania arról, hogy mit hisz, mit gondol, mit tart fontosnak a múltból, mit akar magával vinni a jövőbe. Az alkotmányozás folyamata a gazdasági érdeksérelmek mellett megnyitotta az ideológiai vitát, aminek egyszer csak a kellős közepén találtuk magunkat. Egyébként amit itt tapasztalok, az visszataszítóbb a számomra, mint ami a gazdasági érdekküzdelmek világában történik.

– Talán azért, mert a magyar kormány ellen indított ideológiai háborúnak bőségesen vannak itthon is hangadói. Pártelnök is jutott már odáig, hogy egy külföldi újságnak azt nyilatkozza, hogy nálunk fasizmus van. Az itteni balliberális értelmiségnek pedig sosem esett nehezére, hogy állandóan segítségért kiabáljon jobboldali kormányok idején.

– Miután a politika, a szellemi élet és a gazdaság nemzetközi, ezért Magyarország nem határokkal leválasztható terület többé, hanem része a nagy európai életnek. Ahogy ezek a gondolatok megjelennek Magyarországon kívül, megjelennek Magyarországon belül is, egymásra találnak, és örülnek egymásnak. Úgy gondolják magyar és nemzetközi szocialisták és liberálisok, hogy közösen kell harcolniuk azért, hogy a magyarok végre megváltozzanak, és ők is a progresszió útjára lépjenek, és végre igazán szabadok lehessenek nemzeti, családi, vallási kötelékek nélkül úgy, mint ők.

– A gazdasági és ideológiai okokból alkalmazott kettős mérce folyamatos alkalmazása Magyarországgal és a magyar jobboldallal szemben számos esetben tetten érhető. Ez részben dühítő, részben szomorú. Mint ahogy az is, hogy emiatt rendkívül negatív lett Magyarország nyugati megítélése. Mi lehet képes ezen változtatni?

– A modern világban a legerősebb érv a siker. Nem érdemes állandóan bizonygatni, hogy igazunk van. Persze azokban a körökben, ahol van fogékonyság a mélyebb szellemi eszmecserére, ott érdemes elmondani, mit miért gondolunk. De a végén, a nagy színpadon, az európai politika nagy színpadán csak egyetlen kérdés marad majd: sikeresek vagytok vagy sem? És ha kiderül, hogy igen, sikeresek vagyunk, márpedig ez egyre világosabban látszik, akkor tetszik, nem tetszik, azt, amit Magyarország csinál, az egész világ nemcsak hogy tudomásul fogja venni, hanem el is fogja ismerni. Már ma is hallani olyan hangokat, hogy a magyarok jól döntöttek, helyesen tették, hogy vállalták a vitákat, megharcolták a maguk csatáit. Arról nem beszélve, hogy a magyarok vágta ösvényen egyre nagyobb a forgalom. Gondoljunk a bankadóra, a különadókra, a tranzakciós adókra, a munkahelyvédelmi akciótervre, a rezsiköltségek csökkentésére. Egyre több ország honosítja meg őket.

– Ha megnézzük a számokat, akkor Magyarország az unióban sikeresnek számít. De, mint látjuk, a számok nem számítanak. Hanem akkor mi számít sikernek?

– Számítanak a tények, de még nem vagyunk elég átütőek. Ez a sportban is így van, ha egy kis ország csapatsportban akar eredményes lenni, mindig nehezebb dolga van. Ez nagy verseny, és minden ország szeretné, ha sikeres lenne, de legalábbis annak mutathatná magát. Nekünk egy nagy, közös magyar csapatsikerre van szükségünk.

– Mire gondolt, amikor azt mondta, hogy 2013-ban már lesz ilyen?

– Már most látja az egész világ, hogy Magyarország stabilizálta a pénzügyi helyzetét. És egyre nyilvánvalóbb lesz mindenkinek, hogyha úgy alakul, a magyar gazdaság az IMF-megállapodás nélkül is megáll a lábán. Nagy különbség van a között, ha az ember eltöri a lábát, és mentőre van szüksége, vagy gyorsabban akar eljutni valahová, és taxit hív. Mert ha mentő kell, akkor nincs alkudozás, de ha taxit hívok, akkor a fuvardíjról alkudhatok, és bármilyen áron nem kell a fuvar. Magyarország már van annyira erős, hogy pontosan tudja, hogy egy biztonságot jelentő hitelmegállapodást milyen áron érdemes megkötni. Magyarország pénzügyileg biztosan fog állni a lábán. A második, hogy bár az elődeink által 2004 óta elkövetett költségvetési adathamisítások és csalások miatt túlzottdeficit-eljárás alá helyeztek minket az Európai Unióban, most már közel vagyunk ahhoz, hogy Magyarország kikerüljön az eljárás alól. Három egymást követő évben képesek voltunk, illetve képesek leszünk a költségvetésünket az európai normák szerint elfogadható állapotban tartani. A harmadik, hogy lesz gazdasági növekedés, a munkahelyvédelmi akcióterv meg fogja hozni az eredményét, és világos lesz, hogy miközben Európa recesszióval küzd, Magyarország a következő évben már gyarapodni fog.

– Az emberek számára mi lesz mindebből érzékelhető?

– Az év folyamán nőni fog a felkínált álláshelyek száma. Lesz bérnövekedés is, hosszú évek után a minimálbér gyorsabban nő, mint az infláció. Arra nem volt még példa, hogy egy kormány az önkormányzatokat kiváltsa a reménytelenre felduzzadt adósságaikból. Mi az összes magyar falut kiváltottuk, most a városok következnek. Ha az ország az első félévben jól teljesít, akkor a családok a második félévben újabb támogatásra számíthatnak.

– Milyen támogatásra?

– Erről majd a húsvéti interjúban beszélhetünk. És ami még nagyon fontos: Magyarországon már 2013 elején, nem tudom, hány évtized után, rezsicsökkentés lesz. 2010-ben csak arra volt erőnk, hogy azt mondjuk, befagyasztjuk. Már emiatt is komoly támadásokat kellett kiállnunk, hiszen ezen a területen óriási nemzetközi gazdasági erők dominálnak. De most, 2012-ben nem azt mondjuk, hogy befagyasztjuk vagy féken tartjuk, hanem azt, hogy új korszak kezdődött. Az extraprofitok világának vége. Az ország nem bírja ki, hogy ilyen alacsony jövedelmekkel ilyen magas rezsiköltséget kelljen fizetniük a háztartásoknak, ezért megkezdjük a rezsiköltségek csökkentését. Első lépésként tíz százalékkal.

– Első lépésként? Lesz több is?

– Bármennyire is meglepő, miközben Magyarországon keveset keresnek az emberek, e közben vásárlóerő-értékarányon számolva Ciprus után mi fizetjük a legtöbbet rezsire egész Európában. Nem hiszem, hogy bonyolult közgazdasági okfejtéseknek ilyen körülmények között lenne értelme, aligha nyomna valamit is a latban. Csak annyit mondok, hogy ez így nem mehet tovább, és Magyarország már elég erős ahhoz, hogy ilyen elfogadhatatlan és abszurd helyzetet ne tűrjön el.


Magyar Nemzet