Csermely Péter: Miniszterelnök úr, a kormányzás ötödik évfordulóján mondott beszédében ön bejelentette: fordul a kormánypolitika, az erő helyett a figyelem lesz a vezérlőelv. A Fidesz is beszáll a szerethetőségi kampányba? Az eddigi tapasztalatok alapján a Jobbiknak bejött ugyanez.

 

A Fideszt és a KDNP-t az különbözteti meg a hullámlovas politikai ellenfelektől, hogy mi tudunk több dimenzióban gondolkodni. Ez a modern politikában kiveszőfélben lévő vonás, mert manapság minden a holnap reggelről, a jövő hétről vagy legfeljebb a következő választásról szól. Tisztában vagyunk azzal, hogy Közép-Európa és különösképpen a folyamatos veszélyeztetettség állapotában lévő magyarság és Magyarország esetében életveszélyes az egydimenziós gondolkodás. Történeti síkon is gondolkodnunk kell, például amikor örülünk annak, hogy 2014-ben a gazdasági növekedés 3,6 százalék volt, akkor figyelembe vesszük azt is, hogy az utóbbi száz évben átlagosan 2,1 százalékos volt a magyar gazdasági növekedés. A politikánkat mindig értékeljük a nemzeti szuverenitás szempontjából is. Lehet, hogy éppen senki nem akar minket megszállni, lehet, hogy éppen nincs katonai fenyegetés, de mégis, a nemzeti közösségünk életét tartósan meghatározó erőforrások fölötti rendelkezés olyan szempont, amit mindig érvényesítünk a politikában. Ellenben az olyan vonatkozások, mint stílus, szerethetőség, radikalizmus vagy rövid távú hasznossági érték, számunkra másodrangú tényezők.

 

Úgy gondolja, csak a kormánypártok képesek arra, hogy egy sokoldalú viszonyrendszerben politizáljanak? Nem becsüli le az ellenfeleit?

 

Az internacionalista gyökerű baloldalon kétségkívül megvan az a tudás, miként kell egy nemzetközi környezetben úgy elhelyezni Magyarországot, hogy a szuverenitáshoz szükséges erőforrások fölött mindig külföldiek rendelkezzenek, és a nagy politikai kérdésekben Magyarországnak mindig csak csatlakozási lehetőségei legyenek, önálló útválasztásai sohasem.

 

Az Európai Unió és a NATO tagjai vagyunk. Miért olyan égetően fontos a szuverenitásunk állapotának boncolgatása? Éppen annyira vagyunk szuverének, mint bármelyik más uniós ország.

 

Csak első ránézésre. Ahhoz, hogy az Európai Unió és a NATO tagjaként Magyarország valóban szuverénnek érezhesse magát, négy területen kell erős befolyással rendelkeznünk. Nem mondom, hogy kizárólagos befolyással, mert az a modern világgazdasági körülmények között nem lehetséges, és azt sem mondom, hogy versenytől megkímélő módon, mert az sem lehetséges. Az egyik a bankszektor. Itt jól állunk, a magyar tulajdonrész aránya ebben a szektorban már meghaladja az ötven százalékot. A másik a média, mert nem szuverén az az ország, ahol a közgondolkodást alakító eszközök többsége külföldi kézben van. Itt állhatnánk jobban is. A harmadik az energiaszektor, ami a bankokhoz hasonlóan lassan már rendbe jön, és tovább javul majd. A negyedik pedig a kereskedelem, különösen az élelmiszer-ipari kiskereskedelem, ahol szintén távol van még a cél. Ezt a négy területet korábban egytől egyig átjátszották külföldi tulajdonba, így Magyarország szuverenitása csak államjogi természetű lehetett. A valóságos önrendelkezéshez gazdasági tényezők és a külföldi gazdasági és média-erőcsoportok által nem befolyásolható politikai osztály is kell. Ausztria vagy Hollandia jó példák lehetnek Magyarország számára. Ahhoz, hogy 2010 után ezeken változtatni tudjunk, erőre volt szükség, nagy erőre, hiszen a szuverenitásunkért folytatott harcot egy gazdasági összeomlás utáni válságkezelő politikával kellett ötvözni. Az erő megvolt, használtuk is, a választók felhatalmazása alapján, de nem lehet mindig az erő nyelvén beszélni. Nem lehet állandóan hadba hívni, segítségért mozgósítani egy egész országot. Világossá kell tenni, hogy a küzdelem nem öncélú, hanem a kiegyensúlyozott, derűs és sikeres Magyarországért folyik. Öt év erőpolitika felhasználta és kimerítette az ország ilyen típusú energiatartalékait. Most már meg kell mutatnunk, hogy mi volt az értelme ennek a rengeteg harcnak. Sőt, a küzdelmek hasznának is látszódnia kell minden szinten, a családi költségvetésektől a közélet állapotáig.

 

Hiteles tud-e lenni a figyelmes Fidesz? Ha valaki mindennap pofozkodni jár a kocsmába, az elől akkor is félreugranak, ha tortát hoz.

 

A politikában semmi nem történik egyik napról a másikra. A kommunisták talán hitték, bár a vége felé már ők sem, hogy kiadnak egy párthatározatot, és azonnal megváltozik a párt politikája és az emberek véleménye is. Minden politikai folyamat lassú és lépcsőzetes, én az új költségvetés elfogadását vélem olyan mérföldkőnek, ami után a változások felgyorsulhatnak.

 

Véletlenül nem ez lesz az a bizonyos konszolidáció, amelyet oly sokan vártak öntől, barátai és ellenfelei egyaránt?

 

Valóban, évről évre hallani ezt a kérdést. Ám az igazi kérdés az, hogy mi a konszolidáció alapja. Mit konszolidálunk? Amíg a nemzeti szuverenitásunk szempontjából fontos szerkezeti átalakításokat nem végeztük el, a pénzügyi kiszolgáltatottságunkat nem szüntettük meg, a tartós gazdasági növekedést nem indítottuk be, az új adórendszert nem gyökereztettük meg, addig nem volt mit konszolidálni. Nem az a kérdés, hogy harc vagy konszolidáció, hanem az, hogy létrejött-e az a politikai és társadalmi szerkezet, ami a magyarság számára a hosszú távú gyarapodást lehetővé teszi. Szerintem már nagyon közel járunk ehhez, és mindazt, amit elértünk, már lehet konszolidálni. Végre azzal foglalkozhatunk, amiért az egészbe belekezdtünk közel harminc éve. Eljött az ideje, megteremtettük az előfeltételeit, jöhet a polgári berendezkedés. Mindenki léphet egyet előre. Kényelmesebb, jólesőbb életkörülményeket teremthetünk azoknak, akik munkából élnek. Több munkahely, kevesebb adó, támogatás a családoknak, nagyobb rend, de kevesebb szabály, büszkeség és kiállás önmagunkért. 

 

Mégis, ez a fordulat, ez a bejelentés igencsak egybeesik a Fidesz hatalmas népszerűségvesztésével, az időközi választásokon elvesztett kétharmaddal, jobboldali meghasonlással, fideszes politikusok leplezett vagy nyílt belharcaival.

 

Néhány hónapnyi kegyelmi időszakot leszámítva, ami 2010 után megadatott, én folyamatosan ebben a közegben élem az életemet. Nyugodt és nyugtalan időszakok között nem, legfeljebb a nyugtalanságok fajtái között választhatok. Minden foglalkozásnak vannak előfeltételei, a politikának is. Ez a folyamatos érdekütközések, az összecsapó ambíciók, az eltérő nézetek küzdelmének a világa, és aki ezt nem bírja anélkül, hogy elveszítené a hidegvérét, a jókedvét, a humorát, annak mást kell csinálnia. Nyugodt beletörődéssel figyelem ezeket a körülményeket, persze minden politikus szeretné, ha ezek nem lennének, de mindegyik tudja, hogy vannak és lesznek. A népszerűség hol fönn van, hol lenn, az emberek hol egyetértenek velünk, hol nem, a támadások hol erősebbek, hol gyengébbek, de mindig jönnek. Olyan pedig nincs, hogy ne hibázzunk, és a hibáknak azonnal megvannak a következményei. Ami pedig a jobboldali meghasonlást illeti: a jobboldali szellemi világ gondolkodó világ, a bibói felosztás szerint a „túlfeszült lényeglátó” kategóriába tartozik. Ezt pozitív értelemben mondom, nekem imponál. A magyar jobboldali közélet legerősebb vonulata a szellemi radikalizmus, amiből persze nem következik a politikai és különösen nem a gyakorlati radikalizmus, de az a vonás igen, hogy a folyamatokat az utolsó utáni stációig végiggondolják. Egy mai időközi választás elvesztésétől könnyedén el tudnak jutni a következő, évek múlva esedékes országgyűlési választás elvesztésének víziójáig. Abból a szempontból persze igazuk van, hogy minden apró részletre ügyelnünk kell, mert a magyar egy veszélyeztetett fajta. Elég, ha egyszer nem figyelünk, ha egyszer elrontunk valamit, és nagyon hosszú időre pórul járunk, erre számos példa van a történelmünkben. Ady írta a magyarokra utalva, hogy kis nemzetnek még levegőt vennie is radikálisan kell. 

 

Demokráciákban bevett szokás, hogy a bejelentett politikai fordulatokat adott esetben kormányátalakítással teszik szemléletessé. Szólnak erről hírek most is, bár igaz, ön a legritkább esetben nyúl ehhez az eszközhöz.

 

Igen, mert ez olyan, mint a drog. Az ember úgy érzi, hogy jó lenne kissé könnyedebbé tenni az estéjét, jó lenne lelökni a terhet a válláról, és hajlamos a legegyszerűbbnek tűnő utat választani, bevesz valami drogot, vagy megiszik egy egész üveg pálinkát, és legközelebb már nem is veszi észre, hogy automatikusan megint ezt a megoldást választja. A kormányátalakítás a legkönnyebb. Népszerűtlen egy miniszter? Vegyük le. Elrontott valamit? Vegyük le. Esetleg én hibáztam? Akkor is a minisztert cseréljük le, hogy ne derüljön ki. Soha nincs vége. Ezért, amikor meg kell oldanom egy feladatot, a személyi kérdéseket mindig a sor legvégére teszem. Ráadásul a politika egyik legfőbb célja a stabilitás elérése, márpedig egy állandóan változó összetételű kormány semmiféle stabilitást nem tud képviselni.

 

Tehát nem lesz kormányátalakítás?

 

Egyetlen miniszter leváltását sem érzem időszerűnek, de tény, hogy június 6-tól kezdve a miniszterekkel értékelni fogjuk a mögöttünk hagyott egy évet, a kormány munkáját, és külön az egyes államtitkárok tevékenységét. Ezen a szinten nekem is vannak javaslataim, és a miniszterektől is kaptam már olyan jelzéseket, amelyek nyilvánvalóvá teszik, hogy az államtitkárok között lesznek cserék, de ez semmiben nem fogja érinteni sem a kormány irányvonalát, sem a kormány és a Fidesz viszonyát.

 

Vannak még ilyen felröppent napi hírek…

 

Nem leszek köztársasági elnök, nincs szó sem a visszavonulásomról, sem semmilyen esetleges európai szerepvállalásomról, semmiféle utódlási mozgolódás nem zajlik a Fideszben, én pedig egészen biztosan maradok ennél a munkánál, és egészen addig fogom végezni, ameddig a választók felhatalmaznak rá. Ilyenekre gondolt?

 

Igen, s voltaképpen csak egy maradt ki: Rogán Antal lesz az ön politikai kabinetfőnöke?

 

Most úgy összegezném a kormány teljesítményét, hogy elfogadhatóan, sőt talán jól kormányzunk, és gyengén politizálunk. Márpedig ahhoz, hogy megőrizzük a bizalmat, és újra felhatalmazást kapjunk a választóktól, nem elég a mégoly sikeres kormányzás sem, ahhoz jól kell politizálni, jelentsen ez bármit is. Az én munkám e pillanatban kormányzati, közigazgatási logika alapján van szervezve, tehát szükségem van olyan társakra is, akik a politikai munkában segítenek. A lehetséges jelöltek sorában kétségkívül az első helyen áll Rogán Antal frakcióvezető úr. 

 

Már idézett beszédében a Jobbikot jelölte meg az ellenzék vezető pártjaként. Mi lesz így a kedvenc baloldalunkkal? Nem fog hiányozni ennyi év, évtized után?

 

A mai baloldal tiszteletre méltó, fájdalmas és eddig sikertelen kísérleteket tett arra, hogy a Moszkva által beléjük oltott birodalmi szemléletű, a hagyományos közösségeket, a nemzetet, a nemzethez tartozó értékeket, gondolatokat a nagy nemzetköziségben feloldani akaró internacionalista önmaga helyett megtalálja a nemzeti alapokon álló baloldali identitást. Az SZDSZ-szel való egész szimbiózisuk ezzel a feszültséggel, ezzel a küzdelemmel írható le. Azt ugyan nem kívánom, hogy legyőzzenek minket a választásokon, de azt igen, hogy magyar nemzeti érdekek alapján álló, a magyar nemzetet kulturálisan, gazdasági érdekeiben és politikai szuverenitásában a nemzetközi térben megtartani akaró baloldala legyen végre az országnak. Úgy tűnik, ez még odébb van, de elismerem, hogy hősies erőfeszítéseket tesznek, hogy rátaláljanak az új önmagukra. Ami a Jobbikot illeti, a Jobbik veszélyes Magyarországra nézve, habár ezt a veszélyt nem szabad eltúlozni. Majd elválik, pünkösdi lesz-e az ellenzéki oldalon megszerzett királyságuk. Veszélyesek, mert folyamatos kísértést jelentenek, a legegyszerűbb megoldások előtti intellektuális fegyverletételt sugalmazzák. Állandóan visszatérő érvelésük, hogy szabaduljunk meg ezektől, szabaduljunk meg azoktól, és akkor minden jobbra fordul, mondják. Ez a gondolkodásmód súlyos bajokat hozott már a magyarok fejére, ellenben soha semmiféle sikert nem lehetett elérni vele. Viszont közös az ellenzékben, hogy akár a baloldalra, akár a Jobbikra bízni az országot ma istenkísértés lenne. Olyan világméretű átrendeződés zajlik, olyan válságok között bukdácsol a világ, ha megnézzük a nagyhatalmak katonai költségvetésének alakulását, vagy csak itt, a mi régiónkban a hadi kiadások alakulását, ha megnézzük, hogy a világkereskedelemben való részesedés hogyan változik, sajnos éppen Európa kárára, ha megnézzük, hogy a különböző földrészeknek a világ össztermékéhez való hozzájárulása hogyan változik, akkor fel kell ismernünk, hogyha Magyarország ezeket a trendeket nem érti meg, nem elemzi pontosan, rosszul méri fel a helyzetet, és nem jelöli ki precízen azt a keskeny utat, amelyen a következő évtizedekben járnunk kell, hogy ne kerüljünk a vesztesek közé, akkor ma még elképzelhetetlen méretű bajok is ránk zúdulhatnak. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy az eddigi legnagyobb, az egész glóbuszt érintő népvándorlási korszakban élünk. 

 

A Jobbik jelentette veszélyek között említette azt a bizonyos „szabaduljunk meg tőlük” alapú politizálást. A Fidesz nem éppen így viselkedik a bevándorlás kérdésében?

 

Nem. Mi nem akarunk megszabadulni senkitől, akik velünk élnek, csak nem akarunk ide beengedni másokat. Magyarország mérete és földrajzi helyzete különösen sérülékennyé tesz minket. Ha a bevándorlás ügyében csak egyszer hibázunk, ha csak egyetlen pillanatra elveszítjük a szív és az ész harmóniáját, akkor itt olyan változások következnek be, amiket utána nem lehet reparálni. Az ellenfeleink, a baloldal sandaságból, a szélsőjobboldal szerintem tudatlanságból rendszeresen elköveti azt a csúsztatást, hogy a multikulturalizmus kérdését hamis színben tünteti fel. Azt, hogy a multikulturalizmusnak vége van, először Angela Merkel német kancellár jelentette be. A multikulturalizmus a különböző civilizációk összekeveredését jelenti. Az, hogy egy ország soknemzetiségű, teljesen más. Magyarországnak soknemzetiségű gyökérzete és kulturális háttere van, de ez nem multikulturalizmus. A multikulturalizmus a különböző civilizációs hátterű emberek együttélését, az iszlám, az ázsiai vallások és a kereszténység együttélését jelenti. Mindent meg fogunk tenni azért, hogy Magyarország ettől megmeneküljön. Szívesen látjuk a nem keresztény országokból érkező befektetőket, művészeket, tudósokat, de nem akarunk velük a nagy néptömegek szintjén összekeveredni. 

 

De vajon érdekli ez az ügy a magyarokat? Az e tárgyban tartott nemzeti konzultációban eddig elég kevés válasz futott be.

 

Úgy hallom, már közel háromszázezer levél érkezett vissza, de hát még meg sem kapta mindenki. Persze tudatában vagyok annak, hogy a magyarok közéleti aktivitásának vannak korlátai. Ami az érdeklődést illeti, ha egy magyar elmegy Nyugat-Európába, mondjuk Bécs–München–Párizs–London útvonalon, majd hazajön, nos, akkor majd érdekelni fogja a kérdés, ebben biztos vagyok. És nem arról beszélek, hogy ők jobbak vagy rosszabbak, mint mi, hanem arról, hogy ma már pontosan tudjuk: ez az együttélés Európában nem vezetett eredményre. 

 

A magyar gazdaság adatai jók. Nem is kérdeznék rájuk egyesével, hanem megpróbálom az egészet összefogni egy csokorba. Oda jutottunk, hogy Magyarország lényegében be tudná vezetni az eurót. És nemcsak, hogy nem tesszük, de nem is beszélünk róla. Miért?

 

Ez így van, nem véletlen, hogy a napokban véget ért lengyel elnökválasztásnak ez volt az egyik témája. Mert Lengyelország is alkalmas lenne arra, hogy bevezesse az eurót, sőt elnökválasztás címen lényegében ezt a társadalmi vitát folytatták le, és végül az euró ellen szavaztak. A jelenség tehát nem magyar, hanem közép-európai. Korábban vonzó és logikus gondolatnak tűnt, hogy feladva a saját valutánkat csatlakozzunk ahhoz a biztonságos és sok előnyt nyújtó pénzügyi térséghez, amelyet a nálunk fejlettebb országok hoztak létre. Ez az ábránd a 2008-as gazdasági válság kirobbanása és kiszélesedése után semmivé foszlott, mert azokban az években azt tanulta meg az egész világ, hogy az eurózóna kezelte a legsutábban a válság által felszínre dobott problémákat. Márpedig ilyen pénzügyi válságok bármikor előfordulhatnak, akár sorozatban is. 

 

Tehát nem akarjuk bevezetni az eurót?

 

Magyarország, csakúgy, mint Közép-Európa, ma kivár. Azok a kisebb országok csatlakoztak, elsősorban a balti államok, amelyek mérete eleve kétségessé tette, hogy a saját valuta nagyobb biztonságot jelent-e. Magyarország, Csehország és különösen Lengyelország esetében a saját lábon állás ma versenyképes alternatíva. 

 

A forint léte, bármilyen erős állapotában, nem kockázatosabb eleve, mint az euró, akkor is, ha az euróövezetben még tart a válság?

 

Ha a kormány megfelelő pénzügyi, a nemzeti bank pedig jó minőségű monetáris politikát folytat, akkor a nemzeti valuta egy tízmilliós országban kifejezetten erőforrást jelent. Ehhez az államadósságot tovább kell csökkenteni, hogy azon keresztül a forint ne kaphasson sebeket, lehetőség szerint fokozni kell a gazdasági növekedést, és továbbra is szigorúan a három százalék alatti tartományba kell száműzni a költségvetési hiányt. Ha mindezek megvannak, a forint a következő évtizedekben is stabil és erős marad.

 

Évtizedek?

 

Ha kell, akkor évtizedek.

 

Az előző években Magyarország feketebárány volt az unión belül, és többnyire egyedül is maradt. Mostanában még mindig feketebárány vagyunk, de mintha egyre több ország állna csendesen egy-egy nagy visszhangot kiváltó magyar megszólalás mögé.

 

Az európai politika is változik. Az Európát vezető elitcsoportok gondolkodásmódját eddig az a felfogás határozta meg, amit leegyszerűsítve bár, de nyugodtan nevezhetünk liberalizmusnak. Ezt a koncepciót a közelmúltban óriási kihívások érték. Az egyik kihívás a saját gyengesége volt, ez éppen a pénzügyi válság kezelésekor mutatkozott meg. A másik, hogy a többi civilizációs terület gyorsabban fejlődik, mint mi, és ez az európai önképnek, öntudatnak teljesen ellentmond. A harmadik, hogy fölemelkedtek olyan politikai mozgalmak Európában, amelyek ennek a liberális elitkonszenzusnak, ami áthatja a politikát, a médiát, a felsőoktatást, vagyis a szellemi életet, soha nem voltak a részei. Ezek azok a francia, spanyol, görög, olasz, finn, holland politikai alakulatok, amelyekre gyanakvással illendő gondolni. Ezek között a zaklatott körülmények között kell értelmeznünk azokat a reakciókat, amelyeket a saját útját járó magyar gazdaságpolitika váltott ki. A magyar történések nemcsak arról szólnak, hogy lehet másként csinálni, bár eddig önmagában ez is szentségtörésnek minősült, hanem egyre inkább arról, hogy sikereket is el lehet érni ezekkel a módszerekkel. A példánk, ha félelmet nem is, mert azért Magyarország nem akkora, hogy félni kellene tőle, de izgalmat és irritációt váltott ki az európai elitközpontokban, és emiatt renegát fenyegetést látnak ott, ahol láthatnának sikertörténetet is.