- Először is azt a történelmi tényt érdemes felidézni, hogyha baj van, márpedig most Európában baj bőségesen akad, akkor minden civilizáció a gyökereihez nyúl vissza. Európa többször megújította saját magát, és húzta ki a bajból azzal, hogy visszanyúlt a keresztény gyökereihez. A II. világháború után például lehetett olyan mondatot mondani – az unió egyik atyjaként számon tartott nagy európai vezetőt idézem most –, hogy Európa vagy keresztény lesz, vagy nem lesz. És a világégés után ezt a mondatot mindenki teljesen természetesnek vette, senki nem háborodott föl, nem volt charta, aláírásgyűjtés, tiltakozás, kirekesztésről szóló humbug, szónoklatok, mindenki azt mondta, hogy igen, Európa vagy visszatér a gyökereihez, vagy megtalálja a keresztény önmagához vezető utat, vagy könnyen a semmibe hullhat. Most nem mondom, hogy világégés pusztítja Európát, de egy földrengéshullám időszakának közepén vagyunk, a válság nem múlt még el, és lesznek még megrázkódtató rengések. Szerintem Európa talán a kelleténél lassabban, de be fogja látni, most sincsen más megoldás, minthogy visszanyúljunk a kereszténység alapvető gyökereihez. Mindenki másképpen definiálja, határozza meg, összegzi a maga számára az adott válsághelyzetben a keresztény tanítást. Az én fölfogásom az, hogy a kereszténység a cselekvés kultúrája. Ha valaki végigutazik Európán, megnézi a templomokat, az épületeket, a könyvtárakat, a fantasztikus egyetemeket, a színházakat, látszik, hogy a keresztény kultúra nemcsak egy írott vagy íratlan malaszt, hanem az embert cselekvésre sarkalló lelki ösztönzés. Ezért Európának is szerintem vissza kell térnie a cselekvés kultúrájához, cselekvés nélkül a kereszténység középpontjában álló gondolat, a szeretet és a hit is veszít az erejéből. Anélkül nem válik valóságos erővé, úgyhogy spekuláció helyett meg könyvelési trükkök helyett Európának most, ha már a válságkezelésről beszélünk, amolyan keresztény kontinensként ismét tisztelnie kell az értékteremtő munkát, munkaalapú társadalmat kell építenie, meg kell becsülni a dolgozó embereket, meg kell becsülni azokat, akik nap mint nap erőfeszítéseket tesznek maguk, a családjuk és a nemzetük javára. Szóval ilyen kicsit banálisnak ható dolgokhoz kellene visszatalálnia Európának, és nemcsak szavakban, hanem a politikában is, a gazdaságban is és a kulturális életben is.

 

- A legutóbbi Békemenet szervezői Németh Lászlót idézték. „Megalkudni még muszáj, de közben folytatni a magyar ügyeket, ez a törvény minden európai konstelláció idején.” Hogyan váltható ez a Németh László-i intelem tettekre ebben a világot megrengető, átrendeződő válságban, és megfelelhet-e ennek egy politikus?

 

- Ha az ember író, akkor ezt a gondolatot, amit most Ön idézett ilyen szépen, önti szavakba, miután nekünk ilyen tehetségünk nincs, ezért úgy összegezném a politikusok számára ezt a Németh László-i tanácsot, hogy emberek, ne menjünk fejjel a falnak! Másfelől bízzatok magatokban, van elég eszetek ahhoz, hogy a bonyolult helyzetekből is megtaláljátok a kiutat. Nem szeretik a magyarok azokat, akik fejjel mennek a falnak, de azokat sem szeretik, akik addig-addig kötögetik a kompromisszumaikat, hogy a végén aztán az életük, a munkájuk, a családjuk, a hivatásuk és a küldetésük lényege vész el. Tehát ezt az egyensúlyt kell fölépíteni. Ez nem könnyű, a magánéletben sem könnyű, a politikában sem éppen egyszerű, de lehetséges, én igyekszem ezt a harcmodort követni. Brüsszelben nem megyünk fejjel a falnak, de mindig kiállunk a magyar érdekekért, ha nem lehet jobbról, akkor balról próbálkozunk, ha az ajtót eltorlaszolják, akkor bejövünk az ablakon, de a végén el is érjük azt, amire Magyarországnak szüksége van. Ez az állhatatos kitartás szükséges a sikerhez. Egy dolgot nem mond Németh László, de ezt is fontosnak tartom, hogy közben a politikusok és a politika ne merevedjen valami patetikus, hősies pózba, mert kétségkívül szabadságharcról van szó. A nemzetért küzdünk, de mégis fontos, hogy a humorérzékünk megmaradjon, az önirónia rendkívül fontos, saját magunkon is tudjunk időnként élcelődni, és az egész küzdelmünket ne a fogcsikorgató izzadságszag, hanem a derű hassa át, tehát miközben dolgozunk az érdekeinkért, aközben maradjon rajtunk, bennünk egy keresztényi derű.

 

- Az emberek javarésze pedig elképesztő gyorsan felejt; az előző két kormány olyan iszonyatos adósságterhet rakott a nyakunkba, hogy ki se látszunk belőle, és hajlamosak még ezt is elfelejteni az emberek, pedig most is fizetni kell, és ki tudja, még meddig kell fizetni, a kormány ennek ellenére 2014-re már gazdaságélénkülést prognosztizál, sőt vannak, akik már '13-ra is. Hogyan lehetséges ez?

 

- Én azok közé tartozom, akik óvatosak. Óvatos vagyok, ha arról van szó, hogy az emberek mit felejtenek el, és mit nem. Nem becsülöm le őket, a magyar emberek emlékezőtehetsége, képessége érdekes módon működik. Van, amit nagyon gyorsan elfelejtenek, és van, amit soha az életben.

 

- Akkor azt felejti el, amit akar.

 

- Talán ez is benne van, de vannak élmények, amelyek olyan mélyen ivódnak be a magyarba, mint talán más népekbe kevésbé. Például az adósság ilyen. Egész addig, amíg a kommunisták a nyolcvanas évek második felében, aztán ilyen posztkommunista formában a kilencvenes években az államot adósították el meg az önkormányzatokat, addig az emberek ezt hajlamosak voltak elfelejteni. Magam példáját hozom: '98-ban, amikor először alakíthattam kormányt, akkor az államadósság 58 százalékon volt, mikor letettem a lantot, akkor meg 52-n, de letettem a lantot, mert az emberek másra szavaztak. Azokra, akik az adósságot csinálták. De most, amikor a devizahitelezés miatt az adósság nem egy elvont államadósság többé, nem egy elvont, távoli, önkormányzati tartozás, hanem minden hónapban ott kopogtat a konyha ajtaján, és azt mondja, hogy add ide a kosztpénzből azt, amit a korábban fölvett hitelek miatt most neked ki kell fizetned a bankoknak, na, ez olyan mélyen ivódik az emberek fejébe, hogy szerintem ezt nem fogják elfelejteni, és soha nem is fogják megbocsájtani a szocialistáknak. Azt a bűnt, amit a devizahitelezés üzleti érdeket szolgáló, szándékos, politikai célból történt fölfuttatásával és az emberek csapbába csalásával a szocialisták elkövettek, azt a magyar emberek sohasem fogják elfelejteni. Mély élmény ez, a kérdés csak az, hogy várhatják-e tőlünk, hogy mi kiszabadítsuk őket, illetve segítséget adjunk nekik, hogy kiszabadíthassák magukat ebből a csapdából. Az államadósságnál már jól állunk, az irány legalábbis jó, ha a mérték még mindig túl magas is, de csökkentjük, épp most 1.700 kitelepülést váltottunk ki az államadósságból. A nagyvárosok adósságát, elviselhetetlen adósságát 40-50-60-70 százalékban kiváltotta a kormányzat, a végtörlesztéssel 150 ezer szerződést sikerült megszüntetnünk. Ez mintegy 600 ezer embernek jelent biztonságot, vagyis nincs veszélyben az otthona, nincs veszélyben a fedél a feje fölött. Az árfolyamgáttal is egyre többen élnek, és tervezek még lépéseket a jövőben is, hogy segítsem azokat a családokat, akik egyébként beszorultak a devizahitelbe. Kétségkívül ők vették fel azt a hitelt, de becsapták őket, becsalták őket ebbe a kelepcébe, félrevezették őket, egyáltalán nem magyarázták el nekik, hogy milyen mértékig teszik kockára a saját és a gyerekeik jövőjét, ha belelépnek ezekbe a hitelszerződésekbe. És ezért ha az adósságokat kezeljük, akkor több jut majd kultúrára, szociális kiadásokra, gazdaságélénkítésre. Az ország egészét tekintve pedig azt tudom mondani, hogy az elmúlt két és fél évben az emberek nagyon sokat vállaltak. Mindenki vállalt valamit a válságkezelés terheiből, és sikerült az országot úgy átszerveznünk, hogy 2013-ra bizony már gazdasági növekedésben reménykedhetünk, és '13-ban talán majd kimondhatjuk azt a mondatot, amire már régóta készülünk, hogy azt mondhassuk egymás szemébe nézve őszintén, hogy na ugye, emberek, megérte, jó, hogy megcsináltuk, egyszerűbb, simább, könnyebb lesz a jövő, mint amilyen a mögöttünk hagyott esztendők voltak.

 

- Nagyon sok emberen segít majd mindaz, amit felsorolt, Miniszterelnök úr, de a válság alatt veszélyesen szélesedett a társadalom alsó, leszakadó rétege. Elképzelhető-e olyan fellendülés, tartós fellendülés a következő években, amely kiránthatná őket ebből a reménytelennek látszó helyzetből? Mert különben elvesznek.

 

- Ha nem tudnánk elképzelni egy ilyen lehetőséget, akkor mi végre végeznénk a munkánkat? Hiszen a mi munkánk értelme éppen az, hogy a bajban lévő embereknek esélyt teremtsünk arra, hogy kikerüljenek a szorult helyzetükből. A magyaroknak érdemes azt is látniuk, hogy Európában mintegy 120 millió szegény emberről beszélünk, tehát ez nem egy magyar ügy. Persze nekünk a mi sorsunk a legfontosabb, de látnunk kell, nagyon régen volt olyan, amikor százmillió fölött volt a szegénynek mondható európai polgárok száma. Ez ma körülbelül 120 millió. Továbbra is azt vallom, hogy a szegénységből és a bajból csak munkával tudunk kijutni. Mint nemzet, közösen is, mint nemzetgazdaság együtt, és egyen-egyenként is. Ezért a bajban lévő embereknek elsősorban munkalehetőséget kell adnunk, amely megélhetést, önbizalmat, önértékelést, önbecsülést és reményt ad a jövőre. 160 ezerrel dolgoznak ma többen Magyarországon, mint a kormányváltáskor. De ahhoz, hogy elérjük az egymillió új munkahelyet, ahhoz a kormánynak, illetve mindenkinek Magyarországon még sokat kell tennie.

 

- Mikorra lehetne azt elérni?

 

- Tíz évre vállaltuk, mert óvatos duhaj vagyok, de titokban arra gondoltam, hogy menni fog az hat-hét év alatt is. Az európai válság kicsit óvatosabbá tesz, de amit vállaltunk, azt jó eséllyel tudjuk teljesíteni.

 

- Az emberek a jövőjükben szeretnének bízni, és van egy eléggé elkoptatott szólás, de igaz: a nemzet jövője az ifjúság nevelésének, oktatásának színvonalán múlik. És rengeteget tesznek érte, de mégis nagyon sok a meg nem értés. Vajon a fiatalok értetlenek és süketek, vagy mások akarják őket felhasználni a hisztériakeltésre, vagy a kormány is hibázott, hogy rohamtempóban, nélkülük akart dönteni?

 

- A kormány nem akar senki nélkül sem dönteni, leginkább azért, mert hiába – tegyük föl ezt az optimális helyzetet – dönt zseniális meglátások mentén a kormányzat, ha azok, akik az adott területet működtetik, nem osztoznak ezekben a gondolatokban, akkor ki fogja azt valóra váltani? Tehát hiába ül a miniszterelnök vagy a kormány a parlamentben, és remek rajzokat, terveket fabrikál és vázol maga elé a papírra, ha közben az orvosok, a közigazgatásban dolgozók, a munkások, a vállalkozók, a pedagógusok és a diákok nem akarják azt valóra váltani. Akkor abból holt papír lesz. Ezért a kormány folyamatosan konzultálni próbál. Az ellenzék részéről a legnagyobb támadás éppen az – nem véletlen, mert ők is tudják, hogy ebben van az ország és a kormány ereje –, hogy négy nagy témában nemzeti konzultációt tartottunk. Erre nem volt még példa Magyarországon. És azokat kilencven százalék fölötti arányban teljesíteni is tudtuk, el tudtuk fogadni. Tehát a nemzeti konzultáció fönntartása minden területen különösen fontos. Ami az oktatást illeti, valóban a fiatalokon fordul meg az ország sorsa, de mi meg az ő szüleik vagyunk, és hogy ők hogyan nevelkednek, mivé nőnek, mit tanulnak, milyen emberek lesznek, milyen lesz a kultúrájuk, a viselkedésük, a szellemük, az akaratuk, a fizikumuk, azért ez nagymértékben rajtunk, szülőkön is áll. És a szülők által működtetett iskolákon is áll, az állam által működtetett iskolákon is áll. Egyházi iskolákon, állami iskolákon is. És azt kell mondanom, hogy itt nem nézhetünk jó lelkiismerettel ma a gyerekeink szemébe. Ma az általános iskolát nagyon gyakran úgy hagyják el fiatalok, hogy alapvető matematikai képességekkel nem rendelkeznek, és gondjuk van az írással, olvasással. Úgy jönnek ki a szakmunkásképző intézetekből, hogy nem tudják igazából a szakmának az alapfogásait, amire pedig képeznünk kellett volna őket. És a gimnáziumból is gyakran úgy jönnek ki a fiatalok, hogy az egyébként rendkívül alacsonyan meghatározott, 240 pontban kifejezett egyetemi bejutás minőségi követelményét nem érik el. És utána úgy jönnek ki az egyetemről nagyon sokan, hogy olyan diploma van a kezükben, amit a gyakorlatban nem lehet használni. És van nagyon sok olyan fiatalunk, aki azért nem tudja a diplomáját a kezébe venni, mert nem volt elegendő három-négy-öt év arra, hogy egy idegen nyelvet megtanuljon. És ők lesznek az ország vezetői. Tehát valamit mi, szülők nem csinálunk jól, valamit mi, oktatási szakemberek nem csinálunk jól, az állam valamit nem jól szervez. Ezért mondtam én azt két évvel ezelőtt, hogy hozzá kell kezdenünk az oktatás megújításához, minőségének följavításához. Mert mindezek úgy történnek meg, hogy közben Magyarország tele van tehetséges gyerekekkel, tele van odaadó tanárokkal, akik tényleg a nemzet napszámosaként törődnek a gyerekeinkkel, és sok a szerető szülő is ebben az országban. Mégis rosszul van megszervezve a dolog, és ami kijön eredményként, bizony egyáltalán nem méltó arra, hogy dicsekedjünk vele. Tehát szerintem a legnagyobb tettek egyike az elmúlt két és fél évben éppen az volt, hogy lényegében átalakítottuk az oktatás rendszerét minden szinten. 2013-ban az a feladat, hogy bejárassuk és gördülékennyé tegyük az új rendszert.

 

- Azért láttuk most az elmúlt napokban mosolyogni is, tehát nemcsak gondterhelten. Az EU-csúcsról például megelégedetten tért haza, Miniszterelnök úr.

 

- Még a diákok mozgalmát látva is… Komolyan vettem őket, de azért néha jókat mosolyogtam. Tehát én jól emlékszem arra, hogy...

 

- Önmaga jutott eszébe?

 

- …1982-ben szerveztem az első diákmozgalmat. Még az a kommunizmus idején volt, azt úgy hívták, hogy HKR-mozgalom. Érdekes dokumentumai vannak ennek.

 

- Mi volt az a HKR?

 

- Hallgatói képviseleti rendszer. Elsősök voltunk az egyetemen, és azért szervezkedtünk, hogy a KISZ, amelyik kisajátította a diák-érdekképviseletet, ő osztott el mindent, ösztöndíjat, pénzt, munkalehetőséget, szerintünk nem jól, senkit sem engedett oda ezekhez a kérdésekhez. Azt mondtuk, hogy legyen a KISZ-től független, akár a KISZ-szel szemben álló hallgatói képviseleti rendszer. És nagy nehezen rá is vettük a diákokat, hogy megmozduljanak, nagyon nehéz volt, de amilyen nehéz volt a megmozdulást elindítani, olyan nehéz volt egyébként abbahagyni. És most látom, hogy ugyanez zajlik a mai fiatalok diákmozgalmával. Ugyanazokat a mondatokat is hallom, amiket ’82-ben már mi felszínre dobtunk. És ráadásul, ugye, akkor az egy sikertelen mozgalom volt, tehát nem értünk el eredményt. De aztán amikor 1988-ban a második nagy diákmozgalmunkat szerveztük, amit Fidesznek hívtak, na, az már sikeres lett. Úgyhogy nézem itt a fiatalokat, akik keresik a szavakat, meg hogyan viselkedjenek, meg kimódolják, kitalálják a programjaikat, és arra gondoltam, hogy mi sem lehettünk ügyesebbek annak idején, és azért mégiscsak belőlünk lettek az ország mai vezetői, úgyhogy könnyen lehet, hogy ezek a diákmozgalmak is most fölszínre dobnak olyan tehetséges embereket, akik majd – persze ha kijárták az inaséveket meg az iskolát – egyszer odakerülhetnek, hogy rájuk lehet bízni nagyon fontos közös ügyeinkből nagy szeleteket vagy akár az egészet is.

 

- Szóval még itt is tudott mosolyogni. De elégedetten jött meg az EU-csúcsról, közben pedig arra gondoltunk, hogy mégis eltűnt egy álom. Eltűnt a közös Európáról alkotott illúziónk. És vajon elegendő egyensúly lesz-e a kohézió barátainak közössége a nagyok, az alapítók erőszakos érdekérvényesítésével szemben. Hiszen most is húsz-harminc százalékkal meg akarták rövidíteni Magyarországot, a felzárkóztatási támogatást megvonni éppen ezek az országok, az alapítók, az úgynevezett nagy nyugati demokráciák.

 

- A közép-európaiak azonban összefogtak és jól küzdöttek a litvánoktól kezdve a lengyeleken át, cseheken, horvátokon keresztül a magyarokkal bezárólag, végül is nyitva hagytuk az esélyt arra, hogy összességében a szegényebb európai uniós országok számára majd jó költségvetési megállapodást kössünk. Hallgatóknak mondom, hogy az unióban nem egy évre, hanem hét évre alkotjuk meg a költségvetést. Tehát ha egyszer elhibázzuk, akkor hét évig nyögjük. Ezért kell most kitartóan küzdenünk, de az esélyek nem rosszak, sőt jobbak, mint voltak néhány héttel ezelőtt. Ami az európai álmot illeti: ezt nem adnám föl én olyan könnyen. A békemenetesekkel értek egyet, hogy az unió a nagyon nagy bajban lévő 2010-es Magyarországot nem segítette, hanem gyakran éreztük úgy, hogy inkább hátráltatja. Ennek meg az volt az oka, hogy mi, magyarok úgy gondoltuk – a kormány is ide értendő –, hogy azokkal a módszerekkel, amivel az Európai Unió próbálkozik, hogy úrrá legyen a válságon, Magyarországon csak mélyíteni, növelni lehetne a bajt. Ezért mi más megoldásokat választottunk. Nekünk elégtétel – szoktam is jókat mosolyogni ezen –, hogy egyre-másra látom, hogy a korábban kifogásolt magyarországi intézkedések hogyan nyernek polgárjogot a többi országban. A bankadótól kezdve, a multiadón keresztül, most látom, hogy Magyarország tíz százalékkal csökkenti, ugye, a távhő, a gáz és a villany árát, nemrégen Lengyelországban ezt bejelentették. Nézem a németek szociáldemokrata kancellárjelöltjének a programját, aki azt mondja, hogy ezt kell csinálni. Tehát a kétharmados többségünk miatt mi gyorsabban tudtunk váltani. Nem mondom én, hogy mindig nekünk van igazunk, de az biztos, hogy több támogatást érdemeltek volna a magyar emberek Európától. De én mindig azt mondtam a magyaroknak: nem szabad ezt nekünk nagyon mellre vennünk, megsértődnünk, nem szabad az álmainkat kidobnunk. Mert figyeljétek majd meg: ha megjönnek az eredmények – és meg fognak jönni –, meg fog változni a megítélésünk is. Leszünk mi még komoly nagy európai sikertörténet. És ennek a jelei már látszódnak. Az adósságunk, a költségvetésünk, a külkereskedelmünk, a foglalkoztatási adataink tendenciája már rendben van. És meg fog jönni a gazdasági növekedés is, mert jó gazdasági rendszert építettünk föl, csak idő kell, hogy ez kiderüljön ’13-ban és ’14-ben. És akkor ezek a sikerek és eredmények vissza fogják adni az európai támogatottságot is; hát ki az a széllelbélelt európai alak, aki ne akarna egy sikertörténet mellé szegődni? De ezért meg kell harcolnunk, ezt nekünk, magunknak, egyedül. Időnként az európai széllel szemben kellett elérnünk.

 

- Október 23-án mondott egy nagyon szép mondatot. Ha megengedi, idézem Miniszterelnök urat. „Európának meg kellene éreznie, hogy nemzetek nélkül nincsen szíve, kereszténység nélkül pedig nincsen lelke.” Aztán nagyon sokszor hozzátette, hogy a válság utáni világ egészen más kell, hogy legyen, ebben az átrendeződésben életünk ez után már soha nem lehet olyan Európában sem, mint korábban volt. Milyen lehet, mi a víziója erről a más világról?

 

- Ha most egy hosszabb műsorban ülnénk, akkor fölidézném azokat a könyveket, amelyeket az elmúlt egy-két évben olvastam. És amelyeknek az volt a lényege, arról győzködték az olvasót – az én esetemben sikeresen –, hogy valójában nem az a kérdés, hogy Európa miért veszít most a világgazdasági pozíciójából, hanem az a csoda, hogy arra szert tehetett, hogy ötszáz évvel ezelőtt mi mindennek kellett szerencsésen, jó csillagállásként összejönnie ahhoz, hogy egyébként egy földrajzi területében, lélekszámában, múltjában a többi kontinensnél semmivel nem jobb Európa hirtelen a világ élére tudjon ugrani. A hirtelen alatt két-háromszáz évet kell érteni. És hogyan érthető meg innen – mondják a történészek –, hogy enyésznek el ezek a négy-ötszáz évvel ezelőtt bennünket a világ tetejére sodró versenyelőnyök. És most, hogy ezek elenyésznek, új versenyelőnyök után kell néznünk, ismét ki kell gondolnunk, hogy mitől lesz Európa a világ többi, fölemelkedő részével versenyképes. Ez az a nagy forradalmi átalakulás, ami válságok, sztrájkok, tüntetések, eladósodás, tehát ebben a nagy európai drámában jelenik meg a szemünk előtt. A dolog nem annyira bonyolult, mint amilyennek látszik. Arról van szó, hogy a nemzetgazdaságok helyett világgazdaság jött létre Az egész világ egy nagy falu, mondják unalmasan és közhelyesen, de igaz. Ebből az következik, hogyha Kínában ugyanazt a terméket, amit mi is gyártunk, az ottaniak képesek velünk azonos minőségben, de olcsóbban előállítani, akkor ők el tudják adni a terméküket, mi meg nem. Tehát ha versenyképesek akarunk lenni, akkor először is magas színvonalon kell termelnünk, és versenyképes áron kell termelnünk. Én a gyerekeimnek azt szoktam mondani – amikor azt mondják, hogy négyest kaptak, de ez volt a legjobb az osztályban, a többiek meg még négyest se –, hogy de hát lányaim, nem a mai osztálytársaitokkal fogtok ti versenyezni tíz év múlva, hanem azzal a sok millió kínaival fogtok versenyezni, akik most a rizsföldeken vannak. És örülnek, hogy tanulhatnak egyáltalán, és onnan akarnak kivergődni, és iszonyatos erővel dolgoznak. Tehát nektek nem azt kell nézni, hogy az osztályban a legjobbak vagytok-e, vagy sem. Hanem a világot kell néznetek, mert nemcsak Indiáról, hanem Indonéziáról, Kínáról, Brazíliáról, az egész világ fölemelkedő, életerős népeiről beszélünk, akikkel nekünk, magyaroknak, magyar nemzetgazdaságnak és az utánunk következő magyar nemzedékeknek versenyképessé kell válnunk. Ezért kell átalakítani az oktatást, a fölsőoktatást, a munka törvénykönyvét, ezért kell termelési központot létrehozni Magyarországon, ezért van szükségünk jól képzett, tanulékony, rugalmas, szorgalmas munkásokra, fölkészült vezetőkre, mert egyébként nem fogjuk tudni állni ezt a nagy világfalun belül zajló versenyt. Hát így képzelem a jövőt. De Magyarországot olyan helyzetben lévő országnak látom Közép-Európa néhány más országával együtt, amely komoly és nagy sikertörténet lehet a következő húsz-harminc évben.

 

- Ha már a gyerekeket említette, egy örömhír. Magyarországon 3,6 %-kal emelkedett a gyerekszületések száma ebben az évben a tavalyihoz képest, és máris hallottam, sokan úgy emlegetik, hogy jönnek a Matolcsy-gyerekek. Ám van szomorú statisztikai adatunk is: az idei Kárpát-medencei népszámlálás adatai azt mutatják, hogy mindenütt fogy a magyar, és a 15 milliós magyarságkép már nem igaz. Meg lehet-e állítani ezt a tendenciát?

 

- Nehéz. Az biztos, hogy a kormány ehhez nem elegendő. Lelki megújulásra is szükség volna, tehát egy mélyebb, az életről vallott fölfogásunkat kéne kicsit megnemesíteni, ami nem könnyű, mikor az ember egyébként folyamatos harcot folytat egyáltalán, hogy a családját a víz felszíne fölött tudja tartani. A Matolcsy-féle gazdaságpolitikának kulcskérdése ez, kifejezetten demográfiai összefüggésekben is gondolkodik. De itt az egyházi emberek nélkül, a szellem emberei nélkül, a kultúra emberei nélkül, tehát mindazok munkája nélkül, akik az ember lágyabb részeivel, puhább, lelkibb felületeivel foglalkoznak, az ő segítségük és munkájuk nélkül itt okos közgazdászok semmilyen eredményt sem fognak elérni, mert – még egyszer mondom – az életről mint szentségről kellene újra gondolkodni, és egy elég szentségtelen, cinikus világban élünk. De hát bízzunk benne, hogy ez a fordulat bekövetkezik. Ezt nem lehet program szerint meghirdetni, ez nem megy egyik napról a másikra, ez nem számolható ki, mint a GDP, ez egy mélyebben zajló folyamat. Időnként látok jeleket, amik boldogsággal töltenek el és bizakodással, és időnként beleütközök olyasmibe, hogy igazából sírhatnékom támad. De a szám, amit Ön mondott, hogy azért hosszú-hosszú idő után azért több gyerek születik, vékony, de talán majd vastagodó reménysugár.

 

- Ez igaz, hogyha az országra gondolunk, de hogyha nemzetben gondolkodunk, akkor más okai is vannak a magyarság fogyásának. Még akkor is, hogyha esetleg a felméréskor üresen hagyták inkább félelemből a nemzetiség rubrikát sokan. Tehát lehet, hogy többen vannak, mint ahányan meg merték jelölni magyarságukat.

 

- Erősnek kell lennünk, nekünk egy erős anyaországra van szükségünk, ami biztonságérzetet ad, amely büszke. Büszke a múltjára, a jelenére, a jövőjére, amely tiszteli az életet, megadja a tiszteletet és az elismerést a többi magyarnak, de meg is védi ugyanakkor a magyarokat mindenkivel szemben. Egy anyaország, amelyhez való tartozás biztonságérzetet ad nemcsak magunknak, hanem még a gyerekeinknek is. Ezt az erős anyaországot kell megépítenünk, és az ácsok jól dolgoznak.

 

- A parlamentnek és a kormánynak meg talán a legnagyobb sikere a keresztény gyökereken alapuló új alkotmány. De a mindennapokban észrevehetjük-e ezt, hogy van egy új alkotmányunk, amelyik megvéd bennünket, amelyik megszabja, hogy merre lépjünk, tehát segít-e bennünket?

 

- Segít, de ez nem olyan közvetlenül lefordítható segítség, hanem inkább egy végső támasz. Van egy dokumentum. Nyolcmillió embernek küldtem levelet, amelyben fontos kérdésekre adhatott választ. Több mint egymillióan ezt meg is tették, ebből szűrtük le, pároltuk ki azt a szöveget, ami végül is az alkotmányban található. És biztosak lehetnek az emberek abban, hogy nemcsak létezik, hanem le is van írva az, hogy mi tart bennünket össze, mi tesz bennünket egy néppé, mi az, amit a múltból mindannyian értéknek gondolunk, és mi az, amire a jövőnket építhetjük, és amiben reménykedhetünk.

 

- Szenteste előtt egy nappal mivel biztat bennünket, miért érdemes élni és megmaradni ebben az országban?

 

- Nézze, a karácsony készülődés. Az ember ilyenkor több időt fordíthat nem is gondolkodásra, hanem arra, hogy befelé nézzen, jobban megértse saját magát, mit miért tesz. Egyáltalán a karácsony forgataga a kereszténység lényegét is felfedi az ember szeme előtt. Ugye, én egy gyakorlatias ember vagyok, a munkám is az, a kereszténységet is hajlamos vagyok erről az oldaláról nézni. Még ha az ateisták fejével is próbálok gondolkodni, akkor is azt kell mondanom, elnézést a modern nyelvezetért, hogy a kereszténységnél nagyobb sikertörténet nincs az emberiség történetében. Az azért mégiscsak megdöbbentő, hogy egyszer csak megszületik egy gyermek egy istállóban egy családban, aki éppen menekül, és 2000 évvel később milliárdnál több ember a földön összeül este a szeretteivel, és megemlékezik, visszagondol erre a dologra, mert úgy érzi, hogy megszületett az, aki megvilágítja az élete értelmét. Segít abban, hogy az egyáltalán nem könnyű emberi létezés nekünk kimért 50-70-80-90 évén át tudjunk haladni, hogy minden nap úgy érezzük, hogy van értelme az életünknek, nem oktalan állatként éljük csak napjainkat. Szóval 2000 év után ott ülünk sok százmillió emberrel együtt a karácsonyfa alatt, és erre gondolunk. Ennél az emberiség jobbik énét megszólító történetnél nagyobb sikertörténet szerintem az emberiség történetében nehezen idézhető föl. És ez reményt ad, reményt és erőt a következő évekre is.

 

- Miniszterelnök úr, köszönöm szépen, hogy időt szánt ránk, és segített az adventi gondolkodásunkban. Áldott karácsonyt kívánok!

 

- Én is áldott karácsonyi ünnepeket és boldog új esztendőt kívánok a Magyar Rádió minden hallgatójának!

 

- Köszönjük. Orbán Viktort, Magyarország miniszterelnökét hallották. A riporter Perjés Klára volt.

 

 

orbanviktor.hu