A székely arisztokrata családból származó Ugron Zsolna tizenegy éves volt, amikor családjával Kolozsvárról Budapestre költözött. Diploma után televíziók kül- és belpolitikai műsoraiban dolgozott szerkesztő-riporterként. Mindig is újságíró akart lenni, kérdezni, kideríteni az igazságot – de amikor látta, hogy percenként kell kompromisszumokat kötnie, idővel elviselhetetlenné vált ez az élet. Otthagyta a pályát, másba fogott, s közben nagyot fordult vele a világ.

Köszönhetően annak az egy hétnek, amelyet egy húsvéti rokoni, baráti találkozón töltött Erdélyben, s találkozott újra a Mikes-család egyik leszármazottjával, Gregorral, azaz Gergellyel. Gregor Roy Chowdhury-Mikes édesapja bengáli arisztokrata volt, aki Ausztriában tanult, s ott találkozott Mikes Katalin grófnővel, aki erdélyi gyermekkora után menekült Bécsbe a Ceausescu-rezsim elől. Az egyhetes székelyföldi rokonolás végén Gregor megkérte Zsolna kezét, s nyáron össze is házasodtak Zabolán.

Abban a kastélyban, amely Ceausescu alatt állami kórházként működött, s amelyért Mikes Katalin 1990 óta pereskedett a román állammal. Először az ősi birtokot, majd végre a családi kastélyt is visszakapta a család. Zsolna és Gergely az esküvő óta Zabolán él, ma már két kicsi gyermekükkel, s igyekeznek helyreállítani és szállodaként üzemeltetni a kastély és az uralom régi épületeit.

Időnként Budapestre szólítják őket a teendők – mint december 2-án, amikor az Ulpius-ház Könyvkiadó a Centrál Kávéházban bemutatta Zsolna első könyvét. A regény előzményeiről így szól az írónő a bevezetőben: „Televíziós újságíróként majd kommunikációs tanácsadóként nyüzsögve és taposva, zörögve a mókuskerékben, éjszakákat átmulatva éltem Budapestről világom. Erdély, és ami vele nekem jutott, jól elcsomagolva porosodott, amíg néhány évvel ezelőtt újra be nem tört az életembe, amikor hozzámentem távoli unokatestvéremhez, egy bengáli arisztokrata és egy erdélyi grófnő Ausztriában felnőtt fiához. Azóta egy kis erdélyi faluban élünk.” A Zabolán töltött elmúlt pár év meghatározó volt az életében, és sok minden akkor került a helyére benne, amikor odaköltözött.

Ahogy Lévai Anikó is írja a könyv recenziójában, Ugron Zsolna erdélyi úrilány, aki összegyűjtötte főnemesi retyerutyája legjobb családi anekdotáit, azokat szellemesen és szórakoztatóan fűzte fel egy talán nem véletlenül életszagú, romantikus történetre, és mert az anekdotákban mindig esznek, megtoldotta a kötetet a nagymamája szakácskönyvéből vett százéves receptekkel. Ahhoz viszont már el kell olvasni a könyvet, hogy megtudjuk, hogyan lesznek az erdélyi történelmi családok ünnepnapjainak ételei egy ízig-vérig huszonegyedik századi fiatalasszony hétköznapjainak szerves alkotóelemei. Bár sokan grófnőnek hívják Zsolnát a környéken, de az ő élete teljesen eltér a könyvében írt úriasszonyokétól, amikor gumicsizmát húz, vagy traktorra száll.

A könyvet és íróját Vinkó József, a Magyar Konyha főszerkesztője mutatta be, majd Lévai Anikó mondott köszöntőt, aki maga is járt már Zabolán. Az inkább baráti találkozó, mintsem hivatalos könyvbemutató végén erdélyi receptek alapján készült mangalicás falatokat és kacsamájas pástétomot kóstolhattak meg a vendégek, finom desszertekkel. Az erdélyi úri konyha régi ízeit.

* * *

Lévai Anikó köszöntőbeszéde:

Kós Károly: Erdély című könyve ezekkel a szavakkal kezdődik:

„A nagy háború előtt talán senkinek eszébe sem jutott, amiről az impériumváltozás óta olyan sok szó esik: van-é különvaló erdélyi lélek, minden emberi észjárástól különböző gondolkodásmód és világszemlélet, temperamentum és mentalitás, ami az ittvaló szellemi életmunka eredményeinek minden más eredménytől való különvalóságát, viszont minden itt való eredménynek közösségét félreismerhetetlenül és természetesen determinálja? Lehet-é, van-é ennek a zárt erdélyi földnek olyan spirituális ereje, mely az ideverődött különböző fajú emberi társadalmak egymástól különböző, sőt ellentétes élethangjait konszonáns melódiában tudja egyesíteni? Lehet-é, van-é egyáltalában erdélyi kultúra és ha van, mi okból kellett lennie? A kérdést a sors vetette fel: a helyes felelet népek és kultúrák életsorsát jövendöli talán. (...) Meg sem próbálom felelni én.”

Ezt a nagy kérdést Erdéllyel kapcsolatban 1929-ben tette fel Kós Károly, és tették fel sokan mások, kortársai. Sokan, sokféle mában próbálták a választ keresni erre a kérdésre. Írók - Tamási Áron, Bánffy Miklós -, költők – Kányádi Sándor, Szilágyi Domokos - és képzőművészek is.

Azt hiszem, Zsolna nem azért írt könyvet, hogy erre a kérdésre válaszoljon. A maga módján mégis, akarva akaratlan ezt a kérdést járja körül. Annak a fiatal generációnak az Erdélyhez fűződő viszonyát próbálja körüljárni, egy nagyon könnyed regényben megragadni, amely már nem Erdélyben született, mégis valamilyen módon odatartozik.

Nekem nagy öröm, hogy ismerek közülük néhányakat. Fiatal nőket és férfiakat, akik valamifajta Wass Albertes nosztalgiával és idealizmussal hajlandóak belevágni az újjáteremtés, újjáépítés kalandjába, amely pedig, ha történelmi távlatokban nézzük, Erdélyben ritkán bizonyult hosszú életűnek. A könyv róluk szól. De hamis képet fest róluk. Mert ebben a könyvben több a bál, a szerelem, a romantika, mint a kemény munka és a keserves hétköznapok.

Olyan szerencsés vagyok, hogy jártam Zabolán, ahol Zsolna és a férje, Gergely családjuk támogatásával egy letűnt világot épít újjá. Jártam ott, és láttam, mennyi de mennyi munka van már mögöttük és lesz még előttük. Egy élet is kevés hozzá. Az ő erőfeszítéseikben az a tiszteletreméltó, hogy eszükbe sem jut ezt a munkát félretolni. Aki ma erdélyi úrilány – úriember – akar lenni, annak gumicsizmát kell húznia, traktorra kell ülnie, meg kell tanulnia románul, ki kell bírnia hideget és meleget, erős kézre és erős szívre van szüksége. Hét próbát kell kiállni, mint a mesebeli királyfinak, hogy elnyerje a királykisasszony kezét.

Zsolna és Gergely gyerekei jó kis háromszéki nyelvjárásban beszélnek magyarul. A krumplit pityókának, a répát muroknak, a zacskót pungának fogják hívni. És Zsolna azt mesélte, ahányszor Budapesten vannak, a gyerekeknek honvágyuk van Zabola után, ahol pedig kevesebb a gyerek, kevesebb a csillogás, nincsenek kirakatok, állatkert, vidámpark...

Háromszéki nyelvjárásban fognak beszélni, de világpolgárok lesznek, mint a szüleik. Ugyanúgy otthon érzik majd magukat Bécsben és Londonban, Bengáliában és Magyarországon, Budapesten és Kolozsváron.

Nekem nagyon tetszett az Úrilányok Erdélyben. Főként a családi anekdoták, amelyek egyenként egy-egy könyvnyi bölcsességet hordoznak. Hogy is mondta Pólika néni? „A ribizlizselé egy nagyon drága étel. Először is kell hozzá egy nagy őzgerinc...”

Ez a könyv is olyan, mint az a bizonyos ribizlizselé. Követeli magának az őzgerincet: rábírja az olvasót, hogy ne csak elméletben, ne csak messziről csodálja, kedvelje Erdélyt és az erdélyi embereket, hanem – gombhoz a kabátot – menjen, ízlelje meg, próbálja ki, dolgozza bele magát, érezze magát egy kicsit erdélyinek.

Ezt az élményt kívánom szeretettel a jelenlevőknek is.

(orbanviktor.hu)

A könyvbemutatóról készült képriport megtekinthető a Fotógalériában.