Jó napot kívánok, tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Engedjék meg, hogy nagy tisztelettel köszöntsem nagytiszteletű püspök urat, kedves mindannyiukat! Örültem annak, hogy meghívtak ide maguk közé. Talán nem tűnik szemtelenségnek, ha azt mondom, hogy rosszul esett volna, ha nem hívnak meg maguk közé. És ezt nem személyes okokból mondom mindösszesen, hanem ha Önök visszaemlékeznek a mögöttünk hagyott esztendőkre, magam sem tudom az évét, de a Keresztény Értelmiségiek Szövetségével való együttműködésünk több mint tíz esztendőre tekint vissza. Nem a nosztalgiázás okán teszem, de ha fölidézik Önök az 1998 és 2002 közötti kormányzati időszakot, és azt keresztény szemmel értékelik megbocsátva természetesen a politikában szinte szükségszerűen mutatkozó erkölcsi fogyatékosságokat, akkor azt azonban mindenképpen elmondhatják, hogy európai kitekintésben a ’98 és 2002 közötti polgári kormány Európa leginkább kereszténydemokratának mondható kormánya volt, és nem csupán azért, mert kiváló kereszténydemokrata személyiségek vettek részt abban a kormányban. Hiszen a kereszténydemokratákkal nekünk régóta szoros bajtársias, testvéries együttműködésünk van, emlékezhetnek a szociális és családügyi miniszterre az akkori időből. De nem csupán a személyekről beszélek, hanem arról a szellemiségről, amely vezette annak a kormánynak a lépéseit, és elsősorban gondolhatnak arra a mércére, amellyel az a kormány igyekezett a maga tetteit megmérni. Ilyen értelemben nyugodtan mondhatjuk, hogy az Önökkel való együttműködés egyszer már elvezetett bennünket oda, hogy Magyarország sorsának legfontosabb kérdéseit, döntéseit kereszténydemokrata gondolatoktól vezetett és értékekkel áthatott kormányzat hozhatta meg. Ez egy olyan közös múlt, amely jogalapot adhatott számomra annak a mondatnak a megfogalmazásához, hogy rosszul esett volna, ha nem hívtak volna meg maguk közé.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Én az elnök úrral, Osztie atyával abban maradtam, hogy elmondom természetesen azokat a gondolatokat, amelyekkel készültem ide, az Önökkel való találkozóra, de miután mindannyian tudjuk – hiába is kerülgetjük a forró kását, sőt vasárnap ide, vasárnap oda –: fontos változások előtt állunk. Mindannyian tudjuk, hogy a reménységünk politikai természetű is, amellyel a jövőbe fordulunk, amellyel a jövő felé fordulunk, ezért nemigen kerülhető el, hogy a köszöntő átfogóbb gondolatok után azért konkrétabban is beszéljünk néhány kérdésről, amelyek Önöket érdekelhetik. Én ez alól nem is akarok kibújni, s ezért Osztie atyával abban maradtunk, hogy a mondandóm végén azért neki lesz néhány kérdése.

Arra kérem, hogy ne szaladjon majd annyira előre, mint a tüntetők, akik összegyülekeztek itt, innen nem messze, akiket persze tiszta szívből köszöntök, de megjegyzem, kicsit előrehaladtak, előreszaladtak az időben, mert még nem vagyok, nem vagyunk kormányon, ezért a helyi politikával szembeni kifogásaikat és a központi kormányzat segítségét a gondjaik megoldásához most még nem tőlünk és nem tőlem kell várniuk, hanem azoktól, akik kormányon vannak. Mi csak azt az ígéretet tudjuk tenni számukra, hogy a szívünk és a fülünk is nyitva áll, és amennyiben akár Esztergom városában, akár más helyeken a helyi élet problémákat hoz a fölszínre, amelynek a megoldásával a helyiek nem tudnak megbirkózni, akkor egy kereszténydemokrata szellemiségű kormányzatra, ha eljön az ideje, majd mindig számíthatnak. Ezt a reménységet küldöm innen a számukra.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Azon túl, hogy ma itt együtt örülünk a húszéves évfordulónak, úgy érzem, két dologról kell beszélnünk. Az egyik, hogy hogyan látjuk Magyarország és a magyarság helyzetét nemcsak éppen ebben az adott kritikus pillanatban, hanem tágabb perspektívában a XXI. század elején. A másik megbeszélnivalónk pedig az, hogy milyen közös feladatokat tudunk és akarunk vállalni a Keresztény Értelmiségiek Szövetségével a közelebbi és a távolabbi jövőben.

Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Akkor először is örüljünk. Becsüljük meg azt, amink van. Örüljünk annak a húsz évnek, annak a teljesítménynek, amelyet a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége magáénak tudhat. Én egy kicsit visszább is mennék az időben. Távolabbra, mint húsz év. Hiszen mindaz az érték, hit, civil kurázsi, szervezeti kultúra, amely az elmúlt húsz évben az Önök munkáját jellemezte, nem élhetett, működhetett és alkothatott volna előzmények nélkül. Az Önök létének – mármint ennek a közösségnek a létének a – gyökerei a szocializmus éveiben, sőt szellemi értelemben még sokkal korábban: az ezer magyar évben vagy a kereszténység kétezer évében keresendők. Hiszen a közéleti aktivitás, a kultúrateremtés és az ellenállás lelki tartalma, a teremtett világ megőrzésének és építésének parancsa az Evangéliumban gyökeredzik. Hogy éppen mit kell cselekednünk a körülöttünk lévő magyar világban, azt sohasem csak a helyzet és a körülmények döntik el, hanem mindig az üzenet, amelyet az Evangélium közvetít mind a közösségünk számára, mind pedig nekünk személyesen. Úgy érzem, ez adja a keresztény létforma emelkedettségét, izgalmát és küzdelmét. Az adott élethelyzet és az evangéliumi üzenet találkozásából születik meg a döntés, születik meg az akarat és a tett.

Kétségkívül igaz, hogy diagnózis nélkül nincs terápia, de a diagnózis egy keresztény értelmiségi számára sohasem kizárólag valamilyen tudományos vagy intellektuális társadalomelemzés eredménye, hanem elsősorban mérlegre tétel. Az életünket, a körülöttünk zajló folyamatokat és mindenekelőtt saját magunkat az Evangélium mérlegére tesszük, hogy tisztán lássuk, mi mennyit ér, minek mi a súlya, minek mi az értelme. Enélkül – engedjék meg, hogy így nevezzem – a keresztény tisztánlátás nélkül a keresztény ember nem képes jó döntést hozni sem a jelenre, sem a jövőre. Hiszen keresztény. S mivel értelmiségi, ezért hozzáteszi, ha kell, ütközteti az Evangélium igazságával saját tudását és szakmai ismereteit. Azt is mondhatnánk, hogy intellektuálisan összerendezi azt, amit keresztény hitében és hitéből megértett, s a világra és az emberre vonatkoztatja.

A Keresztény Értelmiségiek Szövetsége egyedülálló lehetőség és feladat arra, hogy a magyar közéletben ezt a vitát valakik kezdeményezzék, hogy ezeket a harcokat valakik megvívják. Ezeket az értékharcokat. Megmutatni, hogy milyen értékekből milyen döntések születnek, hiszen minden döntés mögött – legyen az közéleti, kormányzati vagy éppen személyes döntés és cselekedet – van valamilyen értékválasztás, van valamilyen fundamentum. S ha nincs, akkor éppen a keresztény értelmiségiek által kezdeményezett vitákban derülhet ki, hogy nincs.
 
De mi köze mindennek az elmúlt 20 év feletti örömhöz, s ahhoz, ami előtte volt? Állításom lényege, tisztelt Hölgyeim és Uraim, hogy 1989, vagyis a fordulat sem jött volna létre az itt leírt keresztény alapmagatartás nélkül. Jól emlékszem, amikor a nyolcvanas években, valamikor azok közepén fiatal házasként a feleségemmel és néhány barátunkkal hátizsákokkal elindultunk Lengyelországba, mert látni akartuk a lengyelek pápáját, a kommunizmus legreménytelenebb éveiben a reménység szinte egyetlen forrását. Ott álltunk a tengernyi lengyel közepette, sok százezren voltak, s az ember érezte, hogy az a sok akarat – ebben a körben talán ha azt mondom, szent akarat, nem érzik túlzásnak – nem párologhat csak úgy el, az nem mehet feleslegesen füstként a semmibe, ennek előbb vagy utóbb következménye kell, hogy legyen. S ha visszagondolnak a rendszerváltást megelőző évtizedekre, akkor nyugodtan mondhatjuk, hogy a nagy csoda, a kommunizmus összeomlásának nagy csodája ott kezdődött Lengyelországban, amikor egy fehér ruhás és barátságos tekintetű ember 1979-ben hazament Rómából, és azt mondta a fogadására összesereglett millióknak, hogy "Ne féljetek!". És ezzel az egy mondattal megindult az a lelki, szellemi változás, amely elvezetett bennünket, magyarokat, de Közép-Európa minden népét közösen és együtt a szabadsághoz, a függetlenséghez, a kommunizmus összeomlásához és végül Európa újraegyesítéséhez.
 
Természetesen minden ilyen nagy változásnak, minden ilyen csodálatos változásnak voltak előzményei. Az előzményeket, a csoda termőtalaját azok a százak, ezrek, neves és névtelen emberek adták, akik életükben úgy szolgálták népeiket, hogy hitük, elveik mellett a végsőkig kitartottak. Ilyen emberek a diktatúrában is voltak. Elviselték a személyes megpróbáltatásokat, mert biztosak voltak benne, hogy személyes életük sorsa végső soron egy magasabb hatalom kezében van. Szolgáltak ebben a hitben királyaink, politikusaink, papjaink, tanáraink és mindenekelőtt sok-sok édesanya, aki így, ebben a szellemben nevelte a gyermekét. "Egy nemzet gazdagsága mindenekelőtt az őt alkotó emberekben rejlik"  – mondja II. János Pál. "Az egyes emberekben. A fiatalokban. Minden egyénben, aki az igazság nevében virraszt, mert valójában az igazság ölt testet a szeretetben."  De mit jelent virrasztani, ha politikáról gondolkodunk, tisztelt Hölgyeim és Uraim! II. János Pál tanítása szerint virrasztani azt jelenti, hogy nevén nevezzük a jót és a gonoszt, nem mossuk össze őket, hanem különválasztjuk, és megpróbálunk a különválasztás alapján lelkiismerettel élő emberré válni. Ahogy ő írja: nem zárkózunk önmagunkba csak saját érdekeinket és szempontjainkat tartva szem előtt, hanem látjuk a másik embert. Jelenti a virrasztás a felebaráti szeretetet, az alapvető emberi szolidaritást és azt is, hogy felelősnek érezzük magunkat a nagy, közös örökségért, a hazánkért.

Engedjék meg, hogy ezen a ponton eloszlassak, vagy legalábbis kísérletet tegyek arra, hogy eloszlassak egy történelmi tévhitet. Sokan azt gondolják, és sokan vannak, akik plántálják ezt a gondolatot, hogy a világpolitika kedvezése, az elszánt reagani politika, a szovjet birodalom meggyengülése, a gorbacsovi peresztrojka – ha még emlékeznek ezekre a szavakra – szinte önmagában eldöntötte azt, hogy Kelet- és Közép-Európában szabad és demokratikus országok jönnek létre. A dolog azonban nem így áll. Mert ha ez igaz lenne, akkor ezekben az országokban – köztük a mi hazánkban is – a fönnálló, nem demokratikus rendszer konzerválódott volna – legfeljebb szovjet befolyás nélkül. Hogy egyetlen példát mondjak: a mai formájában nem is létezhetne a mai magyar demokrácia. Megmaradt volna a kommunista hatalom – legfeljebb oroszok nélkül, és a fegyver csövén a piros szalagot piros-fehér-zöld pántlikára cserélték volna ki. De mi, tisztelt Hölgyeim és Uraim, nem ezt az utat jártuk. Nem egy szovjet típusú diktatúra, nem-demokrácia után nem egy nemzeti típusú nem-demokráciát választottunk, hanem éppen a virrasztóknak köszönhetően egészen más fordulatot vett az életünk. Európa politikai térképét könnyű átrajzolni, a vasfüggöny vonalát egy iskolás gyerek is ki tudja radírozni, de megtenni a szükséges változásokat és megtenni, meglépni mindazt, ami egy valódi demokratikus átalakuláshoz vezet, ahogy mi ezt megtettük, nos, ehhez már valamivel több kell. Elképzelés, egyéni bátorság és hit. Ezekben az országokban, ezekben a népekben megvolt az egyéni bátorság, az elképzelés és a hit is.

Európa keleti térfelét a negyven év szocialista zsákutcája kétségkívül jelentős mértékben visszavetette szerves fejlődésében, de abban, hogy ez alatt a negyven év alatt megőriztük eszményeinket, s figyelvén Európa boldogabbik felére, tudtuk azt is, milyen útra kellene lépnünk, rendkívüli szerepe van a keresztény hitet őrző és tápláló egyházi közösségeknek. Örömünk és köszönetünk tehát elsősorban őket, ezeket a virrasztókat illeti.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ezek után beszéljünk arról a korról, amelyben élünk. A fő kérdés, amely minden értelmiségit foglalkoztat, úgy hangzik, hogy új jelenség-e ez a világválság, vagy az ember általános krízisének csak egy újabb szakaszáról beszélhetünk.

Hamvas Béla valamikor a harmincas években azt írta, hogy a krízis a mostani modern korban az emberi lét alapszerkezetének jellemzője. Vagyis a válság valójában az egész emberi kultúrát érinti, és nem egy évvel ezelőtt kezdődött. Aki ezt nem érti meg – mondja ő –, az a válságokat nem érti, valójában kezelni kívánja őket, noha a válságoknak csak a tüneteit kezelheti. Mármint a lényeg megértése nélkül. A krízis ugyanis – mondja ő – egy világfolyamat, amely a modern ember világára jellemző, ahol az állam, a gazdaság, a szokás, a társadalom, a szellem, a művészet és a morál krízise csak megnyilvánulása egy rendkívül kritikus világhelyzetnek. Az ő logikáját követve a válság gyökereit tehát nem a tőzsdekrachban, nem a gazdaságban kell keresni. Nem a gazdasági fenyegetettség a legveszedelmesebb, hanem a szellemi, a kulturális vagy ahogy Hamvas mondja: még inkább vallási. Ahogy ő ír: a modern apokaliptika középpontja egy vallásos válság.

Ahogy az egyik legkiválóbb magyar író mondja, a gazdaságkorban látszólag minden eladó, de valójában csak a forgalmazható eladható. A gazdaságkor a művészet és az irodalom egyetemes megtagadásának a kora, az ellaposodás és az eldurvulás kora. S ki tagadhatná, hogy mindez igaz, ha körülnézünk a mindennapi életünkben. Hamvas a következőket írja: "Minden jel arra vall, hogy a legközelebbi korszakban a föld uralkodó lénye nem az ember lesz, hanem egy félig madár, félig rovar lény: a Csirihau. Ez a lény abban a tudatban van, hogy amit tesz, az az egyedül józan és ésszerű élet.  Amit lehet, felfalna, legalábbis azt, amit nem lehet a többi elől eldugni, s ami ereje ezen felül marad, párzani és horkolni. Vezetésről szó sem lehet. Egyik sem hisz a másiknak. Így valósul meg a teljes egyenlőség. Csak az él meg, aki éppen olyan kegyetlen, komisz, zsivány, aljas, vérszomjas, kéjsóvár, sunyi, mohó, erőszakos, mint a többi." Ezt nem rólunk szerencsére, hanem egy félig madár, félig rovar lényről írta a szerző.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A válságélmény alapja a bizonytalanság. Mindenki érzi, az egész civilizációnk a szakadék szélén táncol, és óriási az igény mindannyiunkban, szinte minden emberben a megkapaszkodásra. Sokan ennek a mostani helyzetnek a fenntartásában érdekeltek, és mindent megtesznek azért, hogy lerombolják a hagyományt, a korábban biztosnak látszó törvényeket pedig relativizálják. Az első hazugság vagy a legnagyobb hazugság lényege Hamvas szerint az, hogy ennek a magatartásnak a megtestesítői magas eszmékre, morális értékekre hivatkoznak, miközben csak a hatalom és a profit jár az eszükben. Látszólag gőzerővel dolgoznak a válság megoldásán, igyekeznek a válságot egyszerűen fedezetproblémaként kezelni – olyan hiteleket helyeztek ki, amelyek mögött nem volt valóságos fedezet, s ehhez igyekeznek megszerezni a nemzetközi pénzvilág bizalmát is. Holott a válságot így, ebben a formában megoldani nem lehet, egy ilyen krízist csak feloldani lehet.

Ugyanis krízis az az állapot, amelyben minden érték elértéktelenedése következik be. Nekünk pedig ezt az állapotot kell megszüntetnünk és föloldanunk. Kétségkívül egyfajta hitel- és fedezeti válságról van szó, de nem pénzügyi értelemben. A szó, a logosz hitelét és becsületét kellene visszaállítani. A hazugságban-lét állapotát kellene megszüntetni. Az emberi kultúrán végigvonuló első hazugság következményét kellene fölszámolni. S nemcsak Magyarországon, nemcsak Közép-Európában, nemcsak Európában, hanem mondhatom úgy: globális méretekben is.

Gondoljanak a most kirobbant pénzügyi válság okaira! A pénzügyi válság oka nem az volt, hogy bizonyos piaci, gazdasági mechanizmusok rosszul működtek. Ennek a válságnak a kirobbantó oka közvetlenül az volt, hogy bizonyos emberek, akik jelentős vagyonnal és pénzügyi eszközzel rendelkeztek, úgy döntöttek, hogy bármi áron meg akarják sokszorozni a vagyonukat. S ennek érdekében hazudtak, csaltak, loptak. Semmi nem érdekelte őket – beleértve a mi életünkre gyakorolt következményeket is. Ez volt a válság oka. De még mielőtt egy gazdag-szegény dichotómiát építenénk föl a mostani válság leírásából, azt se felejtsük el, hogy ehhez azért a szegényebb emberek, a mértéktartóbb vagyoni helyzettel rendelkezők körében is találtak játszótársakat. Az elemzések világosan kimutatták, hogy – persze a fedezet nélküli hiteleket a nagy profit érdekében helyezték ki a milliárdosok és a bankárok – akik igénybe vették, az amerikai állampolgárok, a kisemberek, a nem milliárdosok amikor az ingatlanjukra fölvették a hitelt, hetven százalékban hamisan, fölülértékelve adták meg a saját maguk által egyébként jól ismert értékű ingatlanjuk értékét.

Csirihau. Ebben a válságban tehát nem csak a gazdagok, hanem bizony mindannyian benne vagyunk, mert az egy gondolkodásmód, egy szellemi irányultság, egy, lassacskán már hétköznapinak és természetesnek is elfogadott létforma fejeződik ki benne.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Kétségkívül bár a válság világméretű, és mint mondtam, messze túlnyúlik a gazdaságon, ez azonban nem jelenti azt, hogy egyes embereknek és egyes közösségeknek ne lenne és ne lehetne feladata. Én úgy látom, hogy a lázadás nem megoldás, az utópiákba való menekülés sem az. Úgy érzem, ezt a válságot nem lehet egyszerűen menedzselni, ennek a megoldására nincs egyszerű gazdasági recept. Amire szükségünk van, amelyet járható  útnak látok, az a hagyomány és a normális lét megtalálása és helyreállítása. Ez az ország vezetőire nézve is komoly feladatokat ró.

Ha mindezt, amit elmondtam, megpróbálom politikai nyelven megfogalmazni, akkor azt tudom mondani, hogy a baj ott kezdődött a XX. században, amikor egy Lenin nevű ember azt találta mondani, hogy a győztesnek mindig igaza van. Ez egy olyan vonzó ízű mondat, hogy aztán a németek is rákaptak ennek az ízére. Aztán a politikából ez átterjedt a gazdaságra, és ma ebben a világban élünk, amikor a győztesnek mindig igaza van. Nincs többé törvény, a győztes a törvény fölé helyezi magát. Nézzék meg a mai magyar politikát! A mai magyar politika semmi másból nem áll, mint a hatalommal való visszaélésből. Mert a győztesek, akik megnyerték a választást, úgy gondolják, hogy a győztesnek mindig igaza van. Minden törvényt vitathat, minden törvény fölé helyezheti magát. A gazdaságban is ez történt az előbb idézett példában. Ha profitot termelsz, ha sikeres a gazdasági tranzakciód, vagyis győztes vagy, akkor neked mindenben igazad van. Mindegy, hogy milyen úton jutottál el a sikerhez.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Azt gondolom tehát, hogy Magyarországon a törvény helyreállítása a legfontosabb feladat. A szó szoros és jogi értelmében és a szó szellemi értelmében is. Olyan világban szeretnénk – én személy szerint legalábbis – élni, ahol a győztesnek nincs mindenben igaza. Vannak törvények, amelyeket semmilyen győztes sem kérdőjelezhet meg, mert a törvény súlyosabb, magasabb rendű és fölöttünk áll, mint bármiféle politikai küzdelem győztese. Ezt gondolhatnánk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Vagyis a fedezetproblémára  a jó válasz a hiteles szó és a hiteles emberek. Azok, akik átélték a katarzist, akik képesek lettek irányváltásra, és újjászülettek. "Reményre adhat okot, hogy továbbra is élnek közöttünk olyan mondatok, amelyeket amiatt érdemes komolyan vennünk, mert nem hullottak a semmibe, mert egyszer valaki komolyan vette őket." Ez a kilábalás a mostani válságból. Ezért van szükség keresztény értelmiségiekre, egyáltalán hívő emberekre és közösségekre. Hadd ismételjem meg ezt a gondolatot: "Reményre adhat okot, hogy továbbra is élnek közöttünk olyan mondatok, amelyeket amiatt érdemes komolyan vennünk, mert nem hullottak a semmibe, mert egyszer valaki komolyan vette őket." Ez az a gondolat, ami miatt meggyőződésem, hogy szükségünk van keresztény értelmiségiekre, hívő emberekre és az ő közösségeikre.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ők azok, akik pontosan tudják, hogy a győztesnek nem igaza van – a győztesnek dolga van. Dolga, amelyet el kell végeznie. Mi abban az országépítésben vagyunk érdekeltek, ahol nem a közös zsákmányszerzés a szövetség alapja, hanem a közjó hitelének helyreállítása és annak felvirágoztatása. Ez azt jelenti, hogy az iskolákban, a gazdaságban, a közéletben, a tudományban ott kell lennie azoknak, akiket az emberi és keresztény alapértékek határoznak meg, és cselekedeteikkel hitelesítik ezeket az értékeket. Mert néhány mondatot komolyan vesznek. Ezért van szükség Önökre, ezért szeretnék számítani az Önökkel való együttműködésre a következő húsz évben, de a következő néhány hónapban föltétlenül. Ugyanis nekünk nem igazunk, de dolgunk van. Viszont abból sok!

Köszönöm szépen, hogy meghallgattak! Köszönöm szépen, hogy itt lehettem! Köszönöm szépen még egyszer azt a nem egyszerűen csak politikai, személyzeti, hanem szellemi és lelki megerősítést, amelyet a legnehezebb időkben is az elmúlt esztendők során Önöktől mi megkaphattunk. Mondjuk úgy, hogy a polgári, keresztény politikai közösség tagjai, vezetői, közöttük személy szerint én is megkaphattam.

Nagyon nehéz hét év van mögöttünk. A kormányzás sem volt könnyű, de az azután következő hét év különösen nehéz volt. Nemcsak fizikailag és nemcsak politikai értelemben, hanem lelkileg is. Megviseli az embert, ha azt látja, hogy a munkája gyümölcse semmivé lesz, ha azt látja, nap mint nap azon dolgoznak, hogy amit ő korábban fölépített, azt téglánként miképpen bontsák le. Ilyen nehéz időkben, ilyen szomorúságra okot adó időkben igen nagy szükség van lelki támaszra, barátságra, biztatásra, s az elmúlt hét nehéz esztendőben, amelyet remélem, Önök is úgy látják, sikeresen nem csak túléltünk, hanem olyan formában éltünk túl, amely a legszebb reményekre jogosít a következő esztendőkre nézve. No, abban, hogy erre képesek voltunk, Önöknek nagy szerepe van, mert az Önöktől kapott támasz és segítség nélkül sem én személy szerint, sem az általam vezetett politikai közösség nem juthatott volna el idáig. Ezt hálás szívvel még egyszer köszönöm, és megtisztelőnek érzem, hogy a mai meghívásban mintegy ennek a munkának az elismerését láthatom. Azt gondolom, hogy ebben a meghívásban nem egyszerűen a közösen végigdolgozott néhány esztendő fejeződik ki, hanem egy remény is, ami az előttünk álló évekre vonatkozik.

Köszönöm szépen, hogy meghallgattak!


orbanviktor.hu

Jó napot kívánok, tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Engedjék meg, hogy nagy tisztelettel köszöntsem nagytiszteletű püspök urat, kedves mindannyiukat! Örültem annak, hogy meghívtak ide maguk közé. Talán nem tűnik szemtelenségnek, ha azt mondom, hogy rosszul esett volna, ha nem hívnak meg maguk közé. És ezt nem személyes okokból mondom mindösszesen, hanem ha Önök visszaemlékeznek a mögöttünk hagyott esztendőkre, magam sem tudom az évét, de a Keresztény Értelmiségiek Szövetségével való együttműködésünk több mint tíz esztendőre tekint vissza. Nem a nosztalgiázás okán teszem, de ha fölidézik Önök az 1998 és 2002 közötti kormányzati időszakot, és azt keresztény szemmel értékelik megbocsátva természetesen a politikában szinte szükségszerűen mutatkozó erkölcsi fogyatékosságokat, akkor azt azonban mindenképpen elmondhatják, hogy európai kitekintésben a ’98 és 2002 közötti polgári kormány Európa leginkább kereszténydemokratának mondható kormánya volt, és nem csupán azért, mert kiváló kereszténydemokrata személyiségek vettek részt abban a kormányban. Hiszen a kereszténydemokratákkal nekünk régóta szoros bajtársias, testvéries együttműködésünk van, emlékezhetnek a szociális és családügyi miniszterre az akkori időből. De nem csupán a személyekről beszélek, hanem arról a szellemiségről, amely vezette annak a kormánynak a lépéseit, és elsősorban gondolhatnak arra a mércére, amellyel az a kormány igyekezett a maga tetteit megmérni. Ilyen értelemben nyugodtan mondhatjuk, hogy az Önökkel való együttműködés egyszer már elvezetett bennünket oda, hogy Magyarország sorsának legfontosabb kérdéseit, döntéseit kereszténydemokrata gondolatoktól vezetett és értékekkel áthatott kormányzat hozhatta meg. Ez egy olyan közös múlt, amely jogalapot adhatott számomra annak a mondatnak a megfogalmazásához, hogy rosszul esett volna, ha nem hívtak volna meg maguk közé.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Én az elnök úrral, Osztie atyával abban maradtam, hogy elmondom természetesen azokat a gondolatokat, amelyekkel készültem ide, az Önökkel való találkozóra, de miután mindannyian tudjuk – hiába is kerülgetjük a forró kását, sőt vasárnap ide, vasárnap oda –: fontos változások előtt állunk. Mindannyian tudjuk, hogy a reménységünk politikai természetű is, amellyel a jövőbe fordulunk, amellyel a jövő felé fordulunk, ezért nemigen kerülhető el, hogy a köszöntő átfogóbb gondolatok után azért konkrétabban is beszéljünk néhány kérdésről, amelyek Önöket érdekelhetik. Én ez alól nem is akarok kibújni, s ezért Osztie atyával abban maradtunk, hogy a mondandóm végén azért neki lesz néhány kérdése.

Arra kérem, hogy ne szaladjon majd annyira előre, mint a tüntetők, akik összegyülekeztek itt, innen nem messze, akiket persze tiszta szívből köszöntök, de megjegyzem, kicsit előrehaladtak, előreszaladtak az időben, mert még nem vagyok, nem vagyunk kormányon, ezért a helyi politikával szembeni kifogásaikat és a központi kormányzat segítségét a gondjaik megoldásához most még nem tőlünk és nem tőlem kell várniuk, hanem azoktól, akik kormányon vannak. Mi csak azt az ígéretet tudjuk tenni számukra, hogy a szívünk és a fülünk is nyitva áll, és amennyiben akár Esztergom városában, akár más helyeken a helyi élet problémákat hoz a fölszínre, amelynek a megoldásával a helyiek nem tudnak megbirkózni, akkor egy kereszténydemokrata szellemiségű kormányzatra, ha eljön az ideje, majd mindig számíthatnak. Ezt a reménységet küldöm innen a számukra.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Azon túl, hogy ma itt együtt örülünk a húszéves évfordulónak, úgy érzem, két dologról kell beszélnünk. Az egyik, hogy hogyan látjuk Magyarország és a magyarság helyzetét nemcsak éppen ebben az adott kritikus pillanatban, hanem tágabb perspektívában a XXI. század elején. A másik megbeszélnivalónk pedig az, hogy milyen közös feladatokat tudunk és akarunk vállalni a Keresztény Értelmiségiek Szövetségével a közelebbi és a távolabbi jövőben.

Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Akkor először is örüljünk. Becsüljük meg azt, amink van. Örüljünk annak a húsz évnek, annak a teljesítménynek, amelyet a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége magáénak tudhat. Én egy kicsit visszább is mennék az időben. Távolabbra, mint húsz év. Hiszen mindaz az érték, hit, civil kurázsi, szervezeti kultúra, amely az elmúlt húsz évben az Önök munkáját jellemezte, nem élhetett, működhetett és alkothatott volna előzmények nélkül. Az Önök létének – mármint ennek a közösségnek a létének a – gyökerei a szocializmus éveiben, sőt szellemi értelemben még sokkal korábban: az ezer magyar évben vagy a kereszténység kétezer évében keresendők. Hiszen a közéleti aktivitás, a kultúrateremtés és az ellenállás lelki tartalma, a teremtett világ megőrzésének és építésének parancsa az Evangéliumban gyökeredzik. Hogy éppen mit kell cselekednünk a körülöttünk lévő magyar világban, azt sohasem csak a helyzet és a körülmények döntik el, hanem mindig az üzenet, amelyet az Evangélium közvetít mind a közösségünk számára, mind pedig nekünk személyesen. Úgy érzem, ez adja a keresztény létforma emelkedettségét, izgalmát és küzdelmét. Az adott élethelyzet és az evangéliumi üzenet találkozásából születik meg a döntés, születik meg az akarat és a tett.

Kétségkívül igaz, hogy diagnózis nélkül nincs terápia, de a diagnózis egy keresztény értelmiségi számára sohasem kizárólag valamilyen tudományos vagy intellektuális társadalomelemzés eredménye, hanem elsősorban mérlegre tétel. Az életünket, a körülöttünk zajló folyamatokat és mindenekelőtt saját magunkat az Evangélium mérlegére tesszük, hogy tisztán lássuk, mi mennyit ér, minek mi a súlya, minek mi az értelme. Enélkül – engedjék meg, hogy így nevezzem – a keresztény tisztánlátás nélkül a keresztény ember nem képes jó döntést hozni sem a jelenre, sem a jövőre. Hiszen keresztény. S mivel értelmiségi, ezért hozzáteszi, ha kell, ütközteti az Evangélium igazságával saját tudását és szakmai ismereteit. Azt is mondhatnánk, hogy intellektuálisan összerendezi azt, amit keresztény hitében és hitéből megértett, s a világra és az emberre vonatkoztatja.

A Keresztény Értelmiségiek Szövetsége egyedülálló lehetőség és feladat arra, hogy a magyar közéletben ezt a vitát valakik kezdeményezzék, hogy ezeket a harcokat valakik megvívják. Ezeket az értékharcokat. Megmutatni, hogy milyen értékekből milyen döntések születnek, hiszen minden döntés mögött – legyen az közéleti, kormányzati vagy éppen személyes döntés és cselekedet – van valamilyen értékválasztás, van valamilyen fundamentum. S ha nincs, akkor éppen a keresztény értelmiségiek által kezdeményezett vitákban derülhet ki, hogy nincs.
 
De mi köze mindennek az elmúlt 20 év feletti örömhöz, s ahhoz, ami előtte volt? Állításom lényege, tisztelt Hölgyeim és Uraim, hogy 1989, vagyis a fordulat sem jött volna létre az itt leírt keresztény alapmagatartás nélkül. Jól emlékszem, amikor a nyolcvanas években, valamikor azok közepén fiatal házasként a feleségemmel és néhány barátunkkal hátizsákokkal elindultunk Lengyelországba, mert látni akartuk a lengyelek pápáját, a kommunizmus legreménytelenebb éveiben a reménység szinte egyetlen forrását. Ott álltunk a tengernyi lengyel közepette, sok százezren voltak, s az ember érezte, hogy az a sok akarat – ebben a körben talán ha azt mondom, szent akarat, nem érzik túlzásnak – nem párologhat csak úgy el, az nem mehet feleslegesen füstként a semmibe, ennek előbb vagy utóbb következménye kell, hogy legyen. S ha visszagondolnak a rendszerváltást megelőző évtizedekre, akkor nyugodtan mondhatjuk, hogy a nagy csoda, a kommunizmus összeomlásának nagy csodája ott kezdődött Lengyelországban, amikor egy fehér ruhás és barátságos tekintetű ember 1979-ben hazament Rómából, és azt mondta a fogadására összesereglett millióknak, hogy "Ne féljetek!". És ezzel az egy mondattal megindult az a lelki, szellemi változás, amely elvezetett bennünket, magyarokat, de Közép-Európa minden népét közösen és együtt a szabadsághoz, a függetlenséghez, a kommunizmus összeomlásához és végül Európa újraegyesítéséhez.
 
Természetesen minden ilyen nagy változásnak, minden ilyen csodálatos változásnak voltak előzményei. Az előzményeket, a csoda termőtalaját azok a százak, ezrek, neves és névtelen emberek adták, akik életükben úgy szolgálták népeiket, hogy hitük, elveik mellett a végsőkig kitartottak. Ilyen emberek a diktatúrában is voltak. Elviselték a személyes megpróbáltatásokat, mert biztosak voltak benne, hogy személyes életük sorsa végső soron egy magasabb hatalom kezében van. Szolgáltak ebben a hitben királyaink, politikusaink, papjaink, tanáraink és mindenekelőtt sok-sok édesanya, aki így, ebben a szellemben nevelte a gyermekét. "Egy nemzet gazdagsága mindenekelőtt az őt alkotó emberekben rejlik"  – mondja II. János Pál. "Az egyes emberekben. A fiatalokban. Minden egyénben, aki az igazság nevében virraszt, mert valójában az igazság ölt testet a szeretetben."  De mit jelent virrasztani, ha politikáról gondolkodunk, tisztelt Hölgyeim és Uraim! II. János Pál tanítása szerint virrasztani azt jelenti, hogy nevén nevezzük a jót és a gonoszt, nem mossuk össze őket, hanem különválasztjuk, és megpróbálunk a különválasztás alapján lelkiismerettel élő emberré válni. Ahogy ő írja: nem zárkózunk önmagunkba csak saját érdekeinket és szempontjainkat tartva szem előtt, hanem látjuk a másik embert. Jelenti a virrasztás a felebaráti szeretetet, az alapvető emberi szolidaritást és azt is, hogy felelősnek érezzük magunkat a nagy, közös örökségért, a hazánkért.

Engedjék meg, hogy ezen a ponton eloszlassak, vagy legalábbis kísérletet tegyek arra, hogy eloszlassak egy történelmi tévhitet. Sokan azt gondolják, és sokan vannak, akik plántálják ezt a gondolatot, hogy a világpolitika kedvezése, az elszánt reagani politika, a szovjet birodalom meggyengülése, a gorbacsovi peresztrojka – ha még emlékeznek ezekre a szavakra – szinte önmagában eldöntötte azt, hogy Kelet- és Közép-Európában szabad és demokratikus országok jönnek létre. A dolog azonban nem így áll. Mert ha ez igaz lenne, akkor ezekben az országokban – köztük a mi hazánkban is – a fönnálló, nem demokratikus rendszer konzerválódott volna – legfeljebb szovjet befolyás nélkül. Hogy egyetlen példát mondjak: a mai formájában nem is létezhetne a mai magyar demokrácia. Megmaradt volna a kommunista hatalom – legfeljebb oroszok nélkül, és a fegyver csövén a piros szalagot piros-fehér-zöld pántlikára cserélték volna ki. De mi, tisztelt Hölgyeim és Uraim, nem ezt az utat jártuk. Nem egy szovjet típusú diktatúra, nem-demokrácia után nem egy nemzeti típusú nem-demokráciát választottunk, hanem éppen a virrasztóknak köszönhetően egészen más fordulatot vett az életünk. Európa politikai térképét könnyű átrajzolni, a vasfüggöny vonalát egy iskolás gyerek is ki tudja radírozni, de megtenni a szükséges változásokat és megtenni, meglépni mindazt, ami egy valódi demokratikus átalakuláshoz vezet, ahogy mi ezt megtettük, nos, ehhez már valamivel több kell. Elképzelés, egyéni bátorság és hit. Ezekben az országokban, ezekben a népekben megvolt az egyéni bátorság, az elképzelés és a hit is.

Európa keleti térfelét a negyven év szocialista zsákutcája kétségkívül jelentős mértékben visszavetette szerves fejlődésében, de abban, hogy ez alatt a negyven év alatt megőriztük eszményeinket, s figyelvén Európa boldogabbik felére, tudtuk azt is, milyen útra kellene lépnünk, rendkívüli szerepe van a keresztény hitet őrző és tápláló egyházi közösségeknek. Örömünk és köszönetünk tehát elsősorban őket, ezeket a virrasztókat illeti.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ezek után beszéljünk arról a korról, amelyben élünk. A fő kérdés, amely minden értelmiségit foglalkoztat, úgy hangzik, hogy új jelenség-e ez a világválság, vagy az ember általános krízisének csak egy újabb szakaszáról beszélhetünk.

Hamvas Béla valamikor a harmincas években azt írta, hogy a krízis a mostani modern korban az emberi lét alapszerkezetének jellemzője. Vagyis a válság valójában az egész emberi kultúrát érinti, és nem egy évvel ezelőtt kezdődött. Aki ezt nem érti meg – mondja ő –, az a válságokat nem érti, valójában kezelni kívánja őket, noha a válságoknak csak a tüneteit kezelheti. Mármint a lényeg megértése nélkül. A krízis ugyanis – mondja ő – egy világfolyamat, amely a modern ember világára jellemző, ahol az állam, a gazdaság, a szokás, a társadalom, a szellem, a művészet és a morál krízise csak megnyilvánulása egy rendkívül kritikus világhelyzetnek. Az ő logikáját követve a válság gyökereit tehát nem a tőzsdekrachban, nem a gazdaságban kell keresni. Nem a gazdasági fenyegetettség a legveszedelmesebb, hanem a szellemi, a kulturális vagy ahogy Hamvas mondja: még inkább vallási. Ahogy ő ír: a modern apokaliptika középpontja egy vallásos válság.

Ahogy az egyik legkiválóbb magyar író mondja, a gazdaságkorban látszólag minden eladó, de valójában csak a forgalmazható eladható. A gazdaságkor a művészet és az irodalom egyetemes megtagadásának a kora, az ellaposodás és az eldurvulás kora. S ki tagadhatná, hogy mindez igaz, ha körülnézünk a mindennapi életünkben. Hamvas a következőket írja: "Minden jel arra vall, hogy a legközelebbi korszakban a föld uralkodó lénye nem az ember lesz, hanem egy félig madár, félig rovar lény: a Csirihau. Ez a lény abban a tudatban van, hogy amit tesz, az az egyedül józan és ésszerű élet.  Amit lehet, felfalna, legalábbis azt, amit nem lehet a többi elől eldugni, s ami ereje ezen felül marad, párzani és horkolni. Vezetésről szó sem lehet. Egyik sem hisz a másiknak. Így valósul meg a teljes egyenlőség. Csak az él meg, aki éppen olyan kegyetlen, komisz, zsivány, aljas, vérszomjas, kéjsóvár, sunyi, mohó, erőszakos, mint a többi." Ezt nem rólunk szerencsére, hanem egy félig madár, félig rovar lényről írta a szerző.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A válságélmény alapja a bizonytalanság. Mindenki érzi, az egész civilizációnk a szakadék szélén táncol, és óriási az igény mindannyiunkban, szinte minden emberben a megkapaszkodásra. Sokan ennek a mostani helyzetnek a fenntartásában érdekeltek, és mindent megtesznek azért, hogy lerombolják a hagyományt, a korábban biztosnak látszó törvényeket pedig relativizálják. Az első hazugság vagy a legnagyobb hazugság lényege Hamvas szerint az, hogy ennek a magatartásnak a megtestesítői magas eszmékre, morális értékekre hivatkoznak, miközben csak a hatalom és a profit jár az eszükben. Látszólag gőzerővel dolgoznak a válság megoldásán, igyekeznek a válságot egyszerűen fedezetproblémaként kezelni – olyan hiteleket helyeztek ki, amelyek mögött nem volt valóságos fedezet, s ehhez igyekeznek megszerezni a nemzetközi pénzvilág bizalmát is. Holott a válságot így, ebben a formában megoldani nem lehet, egy ilyen krízist csak feloldani lehet.

Ugyanis krízis az az állapot, amelyben minden érték elértéktelenedése következik be. Nekünk pedig ezt az állapotot kell megszüntetnünk és föloldanunk. Kétségkívül egyfajta hitel- és fedezeti válságról van szó, de nem pénzügyi értelemben. A szó, a logosz hitelét és becsületét kellene visszaállítani. A hazugságban-lét állapotát kellene megszüntetni. Az emberi kultúrán végigvonuló első hazugság következményét kellene fölszámolni. S nemcsak Magyarországon, nemcsak Közép-Európában, nemcsak Európában, hanem mondhatom úgy: globális méretekben is.

Gondoljanak a most kirobbant pénzügyi válság okaira! A pénzügyi válság oka nem az volt, hogy bizonyos piaci, gazdasági mechanizmusok rosszul működtek. Ennek a válságnak a kirobbantó oka közvetlenül az volt, hogy bizonyos emberek, akik jelentős vagyonnal és pénzügyi eszközzel rendelkeztek, úgy döntöttek, hogy bármi áron meg akarják sokszorozni a vagyonukat. S ennek érdekében hazudtak, csaltak, loptak. Semmi nem érdekelte őket – beleértve a mi életünkre gyakorolt következményeket is. Ez volt a válság oka. De még mielőtt egy gazdag-szegény dichotómiát építenénk föl a mostani válság leírásából, azt se felejtsük el, hogy ehhez azért a szegényebb emberek, a mértéktartóbb vagyoni helyzettel rendelkezők körében is találtak játszótársakat. Az elemzések világosan kimutatták, hogy – persze a fedezet nélküli hiteleket a nagy profit érdekében helyezték ki a milliárdosok és a bankárok – akik igénybe vették, az amerikai állampolgárok, a kisemberek, a nem milliárdosok amikor az ingatlanjukra fölvették a hitelt, hetven százalékban hamisan, fölülértékelve adták meg a saját maguk által egyébként jól ismert értékű ingatlanjuk értékét.

Csirihau. Ebben a válságban tehát nem csak a gazdagok, hanem bizony mindannyian benne vagyunk, mert az egy gondolkodásmód, egy szellemi irányultság, egy, lassacskán már hétköznapinak és természetesnek is elfogadott létforma fejeződik ki benne.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Kétségkívül bár a válság világméretű, és mint mondtam, messze túlnyúlik a gazdaságon, ez azonban nem jelenti azt, hogy egyes embereknek és egyes közösségeknek ne lenne és ne lehetne feladata. Én úgy látom, hogy a lázadás nem megoldás, az utópiákba való menekülés sem az. Úgy érzem, ezt a válságot nem lehet egyszerűen menedzselni, ennek a megoldására nincs egyszerű gazdasági recept. Amire szükségünk van, amelyet járható  útnak látok, az a hagyomány és a normális lét megtalálása és helyreállítása. Ez az ország vezetőire nézve is komoly feladatokat ró.

Ha mindezt, amit elmondtam, megpróbálom politikai nyelven megfogalmazni, akkor azt tudom mondani, hogy a baj ott kezdődött a XX. században, amikor egy Lenin nevű ember azt találta mondani, hogy a győztesnek mindig igaza van. Ez egy olyan vonzó ízű mondat, hogy aztán a németek is rákaptak ennek az ízére. Aztán a politikából ez átterjedt a gazdaságra, és ma ebben a világban élünk, amikor a győztesnek mindig igaza van. Nincs többé törvény, a győztes a törvény fölé helyezi magát. Nézzék meg a mai magyar politikát! A mai magyar politika semmi másból nem áll, mint a hatalommal való visszaélésből. Mert a győztesek, akik megnyerték a választást, úgy gondolják, hogy a győztesnek mindig igaza van. Minden törvényt vitathat, minden törvény fölé helyezheti magát. A gazdaságban is ez történt az előbb idézett példában. Ha profitot termelsz, ha sikeres a gazdasági tranzakciód, vagyis győztes vagy, akkor neked mindenben igazad van. Mindegy, hogy milyen úton jutottál el a sikerhez.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Azt gondolom tehát, hogy Magyarországon a törvény helyreállítása a legfontosabb feladat. A szó szoros és jogi értelmében és a szó szellemi értelmében is. Olyan világban szeretnénk – én személy szerint legalábbis – élni, ahol a győztesnek nincs mindenben igaza. Vannak törvények, amelyeket semmilyen győztes sem kérdőjelezhet meg, mert a törvény súlyosabb, magasabb rendű és fölöttünk áll, mint bármiféle politikai küzdelem győztese. Ezt gondolhatnánk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Vagyis a fedezetproblémára  a jó válasz a hiteles szó és a hiteles emberek. Azok, akik átélték a katarzist, akik képesek lettek irányváltásra, és újjászülettek. "Reményre adhat okot, hogy továbbra is élnek közöttünk olyan mondatok, amelyeket amiatt érdemes komolyan vennünk, mert nem hullottak a semmibe, mert egyszer valaki komolyan vette őket." Ez a kilábalás a mostani válságból. Ezért van szükség keresztény értelmiségiekre, egyáltalán hívő emberekre és közösségekre. Hadd ismételjem meg ezt a gondolatot: "Reményre adhat okot, hogy továbbra is élnek közöttünk olyan mondatok, amelyeket amiatt érdemes komolyan vennünk, mert nem hullottak a semmibe, mert egyszer valaki komolyan vette őket." Ez az a gondolat, ami miatt meggyőződésem, hogy szükségünk van keresztény értelmiségiekre, hívő emberekre és az ő közösségeikre.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ők azok, akik pontosan tudják, hogy a győztesnek nem igaza van – a győztesnek dolga van. Dolga, amelyet el kell végeznie. Mi abban az országépítésben vagyunk érdekeltek, ahol nem a közös zsákmányszerzés a szövetség alapja, hanem a közjó hitelének helyreállítása és annak felvirágoztatása. Ez azt jelenti, hogy az iskolákban, a gazdaságban, a közéletben, a tudományban ott kell lennie azoknak, akiket az emberi és keresztény alapértékek határoznak meg, és cselekedeteikkel hitelesítik ezeket az értékeket. Mert néhány mondatot komolyan vesznek. Ezért van szükség Önökre, ezért szeretnék számítani az Önökkel való együttműködésre a következő húsz évben, de a következő néhány hónapban föltétlenül. Ugyanis nekünk nem igazunk, de dolgunk van. Viszont abból sok!

Köszönöm szépen, hogy meghallgattak! Köszönöm szépen, hogy itt lehettem! Köszönöm szépen még egyszer azt a nem egyszerűen csak politikai, személyzeti, hanem szellemi és lelki megerősítést, amelyet a legnehezebb időkben is az elmúlt esztendők során Önöktől mi megkaphattunk. Mondjuk úgy, hogy a polgári, keresztény politikai közösség tagjai, vezetői, közöttük személy szerint én is megkaphattam.

Nagyon nehéz hét év van mögöttünk. A kormányzás sem volt könnyű, de az azután következő hét év különösen nehéz volt. Nemcsak fizikailag és nemcsak politikai értelemben, hanem lelkileg is. Megviseli az embert, ha azt látja, hogy a munkája gyümölcse semmivé lesz, ha azt látja, nap mint nap azon dolgoznak, hogy amit ő korábban fölépített, azt téglánként miképpen bontsák le. Ilyen nehéz időkben, ilyen szomorúságra okot adó időkben igen nagy szükség van lelki támaszra, barátságra, biztatásra, s az elmúlt hét nehéz esztendőben, amelyet remélem, Önök is úgy látják, sikeresen nem csak túléltünk, hanem olyan formában éltünk túl, amely a legszebb reményekre jogosít a következő esztendőkre nézve. No, abban, hogy erre képesek voltunk, Önöknek nagy szerepe van, mert az Önöktől kapott támasz és segítség nélkül sem én személy szerint, sem az általam vezetett politikai közösség nem juthatott volna el idáig. Ezt hálás szívvel még egyszer köszönöm, és megtisztelőnek érzem, hogy a mai meghívásban mintegy ennek a munkának az elismerését láthatom. Azt gondolom, hogy ebben a meghívásban nem egyszerűen a közösen végigdolgozott néhány esztendő fejeződik ki, hanem egy remény is, ami az előttünk álló évekre vonatkozik.

Köszönöm szépen, hogy meghallgattak!


orbanviktor.hu