Tisztelt Klára Asszony! Kedves Andrea Asszony! Tisztelt Miniszterelnök Úr! Tisztelt Házelnök Úr!

 

Fiatal pár valahol Bécsben hátát a falnak támasztva nézi a bécsi forgatagot. 1984-et írunk. Harminc napos nyugati turista diákút végén, és nehéz döntés előtt vannak: hogyan folytassák az életüket? Diktatúrában, de otthon, vagy szabadon, de idegenben. Ha azt kérdezik tőlem, mit jelentett számomra az első szabad választás, mindig ez a történet jut az eszembe. 21 éves voltam, keveset tudtam a politikáról, de azt tudtam, hogy nem akarom e dilemma malomkövei között őrlődve leélni az életemet, és nem akarok arra gondolni, milyen döntést hoznak ugyanebben a kérdésben leendő gyermekeim. Szabadon és itthon: ezt jelenti számomra az első szabad választás és az első szabadon választott parlament megalakulása.

 

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

 

Ezzel a lényeget el is mondtam. Erről a horizontról szemlélve – most van-e ennél magasabb horizont? – a rendszerváltás elementáris erejű sikertörténet. Szabadon és itthon, ám, tisztelt Hölgyeim és Uraim, árnyaltabban értékelve be kell látnom, hogy egyszerre nehéz és megtisztelő feladat jutott nekem, hiszen egy olyan eseményről kell beszélnem, amelynek 25 éve magam is részese voltam. Negyed század telt el azóta, hogy Magyarországon megalakult az első szabadon választott országgyűlés. Úgy gondolom, hogy ennek az ünnepi pillanatnak akkor adjuk meg a méltó tiszteletet, ha nemcsak arról beszélünk, hogy mit zárt le ez a történelmi pillanat, hanem arról az időszakról is, amelynek a kezdetét jelentette. Hiszen semmit sem von le a mai konferencia ünnepi jellegéből, ha kijelentjük, hogy az akkori eseményekhez való kapcsolódásunk, viszonyulásunk már korántsem olyan közvetlen vagy töretlen, mint egykor volt.

 

Ha az akkori szemünkkel néznénk a mostani Magyarországot, az 1990-es szemünkkel néznénk a mostani Magyarországot, talán el sem hinnénk, hogy ennyi buktatón keresztül ilyen rövid idő alatt ilyen messzire eljutottunk. Ha viszont a mostani szemünkkel nézzük, akkor inkább a negatívumokat és a hibákat látjuk: a rendszerváltás idején megszűnt egymillió munkahelyet, a veszni hagyott keleti piacokat vagy éppen a spontán privatizációt. Ha azokat a célokat vesszük alapul, amelyekkel maguk az emberek hatalmazták fel az első szabadon választott országgyűlést, akkor a kép még ennél is bonyolultabb. A magyar választók ugyanis nemcsak politikai, katonai, gazdasági értelemben szerettek volna a Nyugathoz tartozni, hanem azt akarták, hogy ezzel együtt az életszínvonaluk is hasonló legyen, és egy kicsit sem törődtek azzal, hogy ez vajon lehetséges-e. 2010-re azonban a magyarok többsége már a rendszerváltás vesztesének érezte magát. Útközben megtört és elfogyott az a lendület, energia és lelkesedés, amely a kilencvenes évek elejét még meghatározta. A 2008-as pénzügyi válság után megfogyatkozott a bizalom, amellyel a magyarok negyven év kommunizmus után a szabályozatlan piacgazdasághoz és a liberális demokráciához viszonyultak.

 

És mindezeken túl, tisztelt Hölgyeim és Uraim, létezik ma már egy generációs probléma is. Egyre többen lesznek, akik már a történelemkönyvekből vagy az idősebbek elbeszéléseiből ismerik meg, hogy mivel szakítottunk 25 éve, de a saját bőrükön érzik és érezték azt, hogy hová vezettek a magyar demokrácia gyengeségei, különösen a 2008-as pénzügyi válságban kiütköző gyengeségei. A mai viszonyítási pontok tehát már rendkívül sokszínűek. Egyre kevesebben vannak, akik a rendszerváltás színét is, és egyre többen, akik már csak a fonákját képesek látni. Ahogy az a történelemben lenni szokott, az idősebb nemzedéké a felelősség – milyen szomorú, hogy itt magamra is gondolnom kell –, hogy fenntartsa az értékelések kiegyensúlyozottságát, biztosítsa az értékelések mértékadó színvonalát és mértéktartó stílusát. Ezért indokolt, hogy mi, a rendszerváltás radikális fiataljai is szót kaptunk itt, a mai rendezvényen, túl az éppen betöltött közjogi pozíciókon.

 

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

 

Egy nappal azután, hogy mi, magyarok már nem szocialista díszletek között ünnepeltük május elsejét, egy dolgos hétköznapon alakult meg az első szabadon választott magyar országgyűlés. Azok számára, akik ma már csak a dolgok fonákját látják, szeretném elmondani, hogy hazánk 1990. május 2-án a Varsói Szerződés és a KGST tagja volt, az ország területén szovjet csapatok állomásoztak, gazdasági értelemben a csőd szélén álltunk, mindeközben az államkincstárban a plafonig értek az elvtársak által ránk hagyott adósságlevelek. Képviselőnek, pláne a kormány tagjának és különösen kormányfőnek lenni nem jelentett életbiztosítást abban az időben.

 

Méltó ezért most a legnagyobb elismerés és tisztelet hangján megemlékeznünk Antall Józsefről, a szabad Magyarország első miniszterelnökéről. Őrá szabta ki a sors azt az embert próbáló feladatot, hogy a belpolitika Szküllái és a külpolitika Kharübdiszei között átvezesse hazánkat a slampos diktatúrából a képviseleti demokráciába és a tervgazdaságból a piacgazdaságba. A kormánylapát elfordítását azonban csak lassan és recsegve-ropogva követte maga a hajótest, amelynek közben szinte minden egyes alkatrészét és alkotóelemét ki kellett cserélni. Emberfeletti munka várt az országgyűlésre, a kormányra és a miniszterelnökre. Ha végigtekintünk azokon a törvényeken, amelyeket az első országgyűlés alkotott, tisztán látszik ez a kép. Lebontva a pártállami kereteket új törvényi alapokra kellett helyezni a gazdaságot, az egyházakat, a sajtót, a birtokrendszert, az oktatást, a honvédséget és a rendőrséget. A tanácsrendszer helyett fel kellett építeni az önkormányzati rendszert, és kárpótolást kellett adni mindazért, amit elvett, lelakott és tönkretett a kommunizmus, illetve kellett volna, ha lett volna miből. Mindezt pedig úgy, hogy nem tetszettünk forradalmat csinálni. Bárhova nyúlt az akkori kormány, darázsfészket talált. Szűk másfél évtized alatt Magyarország már a NATO és az Európai Unió tagja volt, beteljesítve azt az utat, amelyen mi, magyarok Szent István óta jártunk, és amelyet az első szabadon választott országgyűlés tűzött ki Magyarország elé.

 

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

 

Akik azonban úgy gondolták, hogy az újonnan létrejött magyar demokrácia egy szilárd tömböt fog alkotni, azoknak hamar csalódniuk kellett. Negyven év túl sok volt ahhoz, hogy fel lehessen venni a magyar élet régi fonalát vagy a régi magyar élet fonalát, és túl kevés, hogy egy teljesen új, tiszta lapot nyissunk. Ebben őrlődtünk, ettől szenvedtünk. A markánsan eltérő történelemértelmezések lehetetlenné tették egy új alkotmány elfogadását. Az első szabadon választott országgyűlés – szemben a körülöttünk lévő országokkal – nem hozott létre új alkotmányt, hanem csak tovább foltozta az 1949. évi XX. törvény már amúgy is agyonfoltozott szövegét. A piacgazdaság rendszere ezenkívül láthatóvá tette mindazt, amit a szocializmus sokáig képes volt az emberek szeme elől elrejteni: a munkanélküliséget, az inflációt, a reális piaci árakat, a nagy iparvállalatok válságos helyzetét. Sokak számára volt keserű az ébredés.

 

Olyanok is voltak, akik szerettek volna rögtön visszaszenderedni. A Kádár-rendszer iránt érzett nosztalgiára rájátszó ígéretek lényegében kisiklatták a rendszerváltás folyamatát. A választások megnyeréséért folytatott ígéretlicitben – 1994-ről beszélek – esélytelenként indult, aki csak annyit ígért, ami összhangban volt az ország lehetőségeivel. Ez volt az 1994-es választás nagy leckéje, és bizony a felelőtlen ígéretek előbb felőrölték az ország erőtartalékait, majd súlyos eladósodáshoz vezettek. Az egyértelmű töréspontot azonban 2006 ősze jelentette, amikor napvilágra került az őszödi beszéd. Nehéz eldönteni, hogy a hazugság beismerése vagy az azt követő kommentár, illetve magyarázkodás volt-e súlyosabb. Mint talán bizonyára emlékeznek, az akkori kormányzók az egész rendszerváltás utáni magyar politikai elitre kenték azt a felelősséget, ami az akkori miniszterelnököt és pártját terhelte. Így jutottunk el az ország érdekéért a saját életét feláldozó miniszterelnöktől a saját politikai túléléséért az ország érdekét feláldozó miniszterelnökig. A 2008-as gazdasági mellett ez a bizalmi válság volt a másik ok, ami miatt az első szabadon választott országgyűlés megalakulásával kezdődő korszaknak 2010-ben le kellett zárulnia.

 

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Miniszterelnök Úr!

 

25 évvel ezelőtt sok mindent nem gondoltunk. Nem gondoltuk, hogy húsz éves huzavona kezdődik. Hogy húsz éven keresztül nem lesz elég akarat és erő véghezvinni azokat a hatalmas és mélyreható változásokat, amelyekkel Magyarországot erős, büszke, nyugati berendezkedésű, polgári és keresztény országgá tehetjük. Végül két évtizedet vártunk erre, és nemcsak várnunk kellett rá, hanem ez alatt folyamatosan küzdöttünk, és dolgoztunk is érte. Hittünk benne, és akkor sem adtuk fel, ha alulmaradtunk. Ki gondolta volna akár 1990-ben, vagy pláne 1994-ben, hogy éppen a mi politikai közösségünk lesz az, akinek ez sikerülni fog? Jól emlékszem, amikor Miniszterelnök úrral egy – most itt föl nem idézendő urakat magában foglaló –, némi jóindulattal kellemesnek is mondható társaságban, egy falusi ház kertjében a ’94-es választás után összeülve azon gondolkodtunk, hogyan lehetne egy új politikai szövetséget létrehozni, amit polgári szövetségnek neveztünk el. Ez volt az első kísérlet a ’94-es vereség után, hogy polgári szövetséget hozzunk létre, az nem sikerült. Két évvel később jött csak el az idő, amikor ezt tető alá hoztuk. Ki gondolta volna akkor, ’94-ben ott, abban a kertben, hogy éppen a mi politikai közösségünknek sikerül majd létrehozni a kétharmados parlamenti többséget? Ki gondolta volna akkor, amikor a posztkommunisták visszatértek, hogy az elmaradt forradalmat egyszer mégiscsak mi fogjuk sikerre vinni? 2010-ben a magyar népnek két évtizedes ütemkéséssel ugyan – ez nem rossz átlag a magyar történelem egészét nézve, tehát ütemkéséssel ugyan, de – úgy tetszett, hogy mégiscsak csinál egy forradalmat. Békés, de elsöprő erejű alkotmányos forradalom volt, amellyel a magyarok kétharmados felhatalmazással elegendő erőt biztosítottak ahhoz, hogy megcselekedjük mindazt, amit a haza megkövetelt, és lehetővé tették többek között, hogy a Ház mai elnöke mai fölszólalását egy alkotmányból vett idézettel őszintén és azzal azonosulva indíthassa el.

 

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! 

 

Új alapokra helyeztük Magyarországot: liberális utópiák helyett a szabadság és a felelősség összekapcsolását, vagyis a kölcsönös felelősségvállalás eszméjét és politikáját helyeztük vissza jogaiba. 2014-ben a második kétharmados felhatalmazással pedig a magyarok pontot tettek sok, több évtizedes vita végére is. Itt most megállnék egy történelmi párhuzam kedvéért. A 2010-es örökölt helyzet néhány tekintetben emlékeztetett az 1989-90-es állapotokra. Most nem idézem ide, hiszen nincs jelen Tamás Gáspár Miklós, akinek sok mindent köszönhet a magyar demokrácia, többek között a demokrácia, a kommunista, a kutya és a szalonna összefüggését, ezt most mind nem idézem ide. Annyit mégiscsak mondanék a 2010-es helyzetről, hogy elődeink egyszerűen zaciba csapták a hazát, aprópénzre váltották a nehezen visszanyert szuverenitásunkat. És a szomorú az volt ebben, tisztelt Hölgyeim és Uraim, hogy ezt megtehették, mert az ideiglenes alkotmány nem kötelezte a kormányokat a nemzeti érdekek szolgálatára, abban ilyen mondat nem volt fellelhető. Nem védte a közösségi vagyont, nem kötelezte, hogy a mindenkori kormányok ismerjék el és erősítsék a világban élő magyarok nemzetünkhöz tartozását. És nem védte meg az embereket az ország eladósításától és kifosztásától sem. És a szabadság nevében – mint mindannyian tudjuk – végül családok százezrei jutottak adósrabszolgaságba. A liberális demokrácia intézményei nem védték meg az adófizetőket attól, hogy a pénzintézetek visszaéljenek az erőfölényükkel, a szent piacgazdaság pedig lehetővé tette, hogy a nemzetközi cégek a hetedik bőrt is lenyúzzák rólunk. A vágyott szabad Európa helyett a bürokraták Európáját kaptuk vissza, amely az európai polgárok biztonsága helyett a tyúkketrecek szükséges légköbméterének kiszámításával van elfoglalva.

 

Kedves Barátaim!

 

Azonban az elmúlt öt évben az is bebizonyosodott, hogyha összefogunk, és egységesek vagyunk, reménytelennek tűnő dolgokra is képesek lehetünk. Végül is egy csőd szélén tántorgó országot rántottunk ki a kátyúból, beindítottuk a gazdaságot, családok százezreit szabadítottuk ki az adósrabszolgaságból, és kimenekítettük az önkormányzatokat ugyanebből a helyzetből. 2010-ben hazaküldtük az IMF-et, és a méltányos közteherviselés jegyében megadóztattuk a nemzetközi cégeket és bankokat is. Európa legkorszerűbb alaptörvénye pedig biztosította, hogy a legnagyobb és legnehezebb szerkezeti és gazdasági átalakításokat is véghezvigyük. Védjük a családokat, munkát adunk segély helyett. Kiállunk a magyar érdekek mellett Brüsszelben, és visszaszereztük a nemzeti szuverenitásunkat is. Harcunkat megharcoltuk, jó mulatság, férfimunka volt – a hölgyeknek köszönjük a segítséget.

 

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

 

A kilencvenes években egyikünk sem gondolta volna, hogy valaha is olyan lehetőségekhez jutunk, amelyeket mostanra kiharcoltunk. Ma van elegendő felhatalmazásunk, vagyis erőnk ahhoz, hogy valóra váltsuk a polgári Magyarország programját. Húsz év vívódás, egy magyaros, győztes alkotmányos forradalom, öt év elszánt küzdelem, romeltakarítás és alapozás kellett hozzá. A következő három év tétje és feladata, hogy berendezzük a polgári Magyarországot úgy, ahogy azt 25 éve, sőt még előtte közösen megálmodtuk. Ez sem kisebb feladat, bár más természetű, mint a rendszerváltás vagy a 2010-es alkotmányos forradalom győzelemre vitele volt. Ez is elsősorban a mi felelősségünk, ez a munka is ránk maradt, mindez a rendszerváltók felelőssége, mindannyiunké, akik itt vagyunk, és akik már 25 évet rátettük erre az életünkből.

 

Köszönöm megtisztelő figyelmüket!