Jó napot kívánok!
Tisztelettel köszöntök mindenkit! Különösen nagy szeretettel köszöntöm a régi arcokat. Van, aki ellen játszottam is, van, akinek a játékosa voltam. Örülök, hogy ilyen körülmények között találkozhatunk most itt. Ha megengedik, én a mondandómat néhány köszöntő szóra rövidíteném.

Először is engedjék meg, hogy köszönetet mondjak Hemingway úrnak, aki az előbb megemlékezett a Puskás Akadémiáról, de tudni kell, hogy az csak a második fecske volt. Az első fecske az MTK-é: a Sándor Károly Akadémia. Én azért szeretek többek között a labdarúgás-utánpótlásban forgolódni, olyanok társaságában is, mint az Önök elnöke, Hemingway úr, mert egy régi magyar betegség ezen a területen még nem ütötte föl a fejét. Ezt úgy hívják: irigység. Mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy egyedül semmire sem fogunk menni. Tehát amikor az egyik akadémia a másik akadémiát látogatja, akkor nem az irigység, hanem az öröm, az elismerés és a gratuláció határozza meg a hangulatunkat, mert egyetlen akadémia – ezt Magyarországon is láthattuk – nem fog nyarat csinálni. Sok akadémiára van szükség, ezért a rivális csapatok akadémiái is nagyszerű hozzájárulást jelentenek a magyar futballhoz, és aztán a saját sikerünkhöz is. Ha csak egy-két akadémia van, akkor a bajnokság színvonala nem ugyanaz, mintha nyolc-tíz létezne. Ezért én nagyon örültem annak, amikor Hemingway úr meghívott ide ma, és szívből, szeretettel, önzetlenül köszöntöm a jelenlévőket, és gratulálok mindahhoz a sikerhez, amit eddig elértek.

Engedjék, hogy külön köszöntsem a játékosokat. Különösen a 92-es csapatot szeretném most ide idézni, akik egy fantasztikus bajnokságot nyertek meg a mögöttünk hagyott időszakban; éppen az első fecskét kergették el a villanypóznáról, és ültek oda a helyére, ami egy óriási teljesítmény volt. Én több mérkőzést is láttam, s hogyha ez így fog ez menni, akkor nem kétséges, hogy a kispesti akadémia számos futballsikerrel és nagyreményű, nemzetközileg is elismert futballistával gyarapítja majd a magyar labdarúgás történetét.

Engedjék meg, hogy gratuláljak az utánpótlást irányító szakembereknek. Ha valaki, akkor én tudom, hogy ez micsoda iszonyatos kulimunka. Sokkal kevésbé látványos, mint egy-egy gól megszerzése vagy a bajnoki érmek átvétele, de ha nincs az a néhány ember, aki nem veszi hátára az országot, jön-megy, kutat, fúr-farag, ás, érdeklődik, kiskorban előássa a tehetségeket, ha ez mind nincs, akkor akármilyen épületeket is felhúzhatunk mi, meg akármilyen remek tulajdonosunk is lehet, valójában minőségi labdarúgás abból nem lesz.

Engedjék meg, hogy ezek után köszöntsem a kerület polgármesterét is. Örülök annak, hogy a kerület magáénak érzi a klubot. Mindannyian tudjuk, hogy labdarúgást politikai alapon nem lehet művelni. Ha politikai alapon kezdik művelni, abból futball nem lesz. Ellenben lesz korlátoltság, bornírtság és egyéb nem kívánatos dolgok.

Engedjék meg, hogy tisztelettel köszöntsem Hemingway urat is, hiszen nélküle ma egyikőnk sem állna itt. Ennek a sporttelepnek a helyén, ha ő nincs, minden bizonnyal ma lakópark van, ingatlanspekulánsok gyűjtötték volna be a hasznot, s a Jóisten tudja, mi minden szégyenletes dolog nem történt volna Puskás Ferenc és Bozsik József egykori sikerének helyszínén. Hogy ez nem így történt, azt Hemingway úrnak köszönhetjük, és még egyszer mondom: pártállásra, akadémiára és futballcsapatszínre való tekintet nélkül mindannyian Magyarországon az ilyen embereknek hálásnak kell lennünk, hiszen megmentettek valamit. Valami olyasmit, amire jövőt lehet építeni.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Természetesen Hemingway úrnak igaza van, amikor azt mondja, hogy az elmúlt húsz-harminc évben itt szörnyű bajok történtek. Amikor az előbb megpróbáltam magam átverekedni az Erzsébet hídon, akkor előttem egy olyan gépjármű ment, amire az volt írva, hogy üzemzavar-elhárítás. S amikor azon gondolkodtam, hogy mivel fogok majd Önöket köszönteni, akkor eszembe jutott, hogy tulajdonképpen Hemingway úr, jómagam és itt még néhányan, talán Önök is beleértendők ebbe a körbe, mi mindannyian üzemzavar-elhárítók vagyunk. Egy történelmi üzemzavart kell elhárítanunk. Ez a történelmi üzemzavar a magyar labdarúgással történt, ugyanis a magyar labdarúgás valamikor a nemzeti értékeket, a dicsőséget, a nagyszerűséget jelképezte a magyarok számára, és húsz-egynéhány esztendővel ezelőtt történt egy üzemzavar. Én nem nevezném tragédiának meg katasztrófának; ha ma nem állhatnánk itt, nyugodtan hívhatnánk tragédiának. Azért nem nevezzük a húsz évvel ezelőtt történteket katasztrófának, mert lám, a romok közül is valahogy a növények mégiscsak kihajtanak, s újraindul az élet. De egy nagyon komoly üzemzavar történt húsz évvel ezelőtt, és a magyar állam akkori vezetői meg a magyar labdarúgás akkori vezetői talán föl sem mérték, hogy micsoda veszély fenyeget bennünket.

Ugyanis a labdarúgás nem egyszerűen egy sportág, mert labdát levenni – kis túlzással mondom –, szinte mindenkit meg lehet tanítani, még egészségeset lőni is, ha az ember elég munkaórát áldoz rá, meg tudjuk tanítani a gyerekeket. A labdarúgás azonban nem ebből áll. A labdarúgás valójában kultúra. A labdarúgás egy olyan kultúra, ami ott kezdődik, hogy az ember bejön a sporttelepre, és köszön a portás, megmondja, hova parkoljon, bejön, köszön a szertáros, én is visszaköszönök neki – mindig ugyanúgy. Száz éve ugyanúgy. Ugyanaz a friss pörköltszag jön a szertár felől. A labdák mindig ugyanúgy vagy nincsenek, vagy föl vannak fújva. Ha ráállunk a törülközőre, akkor a szertáros ugyanúgy nyakon vág gyerekkorunkban, mint ahogyan száz évvel ezelőtt is történt ez Magyarországon. A futball tehát kultúra. Kultúrát nem lehet csinálni, a kultúrát örökíteni lehet, meg gyarapítani lehet, meg nevelni lehet. És egészen addig, míg a magyar labdarúgás kultúráját a köszönéstől kezdve a szertáron át az edzésre való kivonulásig, a mérkőzés előtti köszöntésig, a mérkőzés utáni gratuláció, az öltözőben való viselkedés utolsó kis téglájáig nem állítjuk helyre, ha ez az építmény nem épül föl, akkor magyar labdarúgósikerek nem lesznek. Legalábbis tartósan biztosan nem.

Ez az a történelmi munka, amire mindanniyan vállalkoztunk. Hemingway úr, jómagam, az itt álló játékosok és vezetők is. Sok sikert szeretnék kívánni ahhoz, hogy ezt a történelmi üzemzavart elháríthassuk. Mi, akik itt vagyunk, hiszünk abban, hogy ez lehetséges – egyébként nem állnánk itt. Mindannyian tudjuk, hogy a futball szenvedély. Minden meccsen meghalunk egy kicsit. Az edző a padon, a játékos a pályán, a szakvezetés a VIP-páholyban, de egy kicsit mindenki meghal. Ha siker van, azért, ha vesztünk, akkor azért. Ebből is lehet tudni, hogy ez egy szenvedély.

Itt csupa szenvedélyes ember jött össze ma. Én azt kívánom, hogy ezek a szenvedélyes emberek legyenek sikeres emberek Magyarországon. Ne kritika, ne jogosulatlan piszkálódás, ne áskálódás, ne gáncsoskodás legyen az osztályrészük, hanem elismerés, s aztán sikerek. Azt kívánom Hemingway úrnak, azt kívánom a Kispest labdarúgócsapata minden szakvezetőjének és játékosának, hogy a Kispest, az egykori Honvéd zászlaja magasan lobogjon, gyűjtsenek be sok bajnoki címet az utánpótlásban is, a felnőttcsapatban is, és adjanak nagyon sok válogatott játékost a magyar nemzeti tizenegybe, hogy a mi szenvedélyünk is teljesülhessen.

Azt kell mondanom, bár nem hatalmazott fel Hemingway úr, hogy az ő nevében nyilatkozzam, de a játékosok jó, ha tudják, hogy valóban elkötelezett és szenvedélyes emberek társaságában állnak itt. Valószínűleg Hemingway úr vagyona utolsó darabját is odaadta volna, ha egyszer válogatott játékos lehetett volna. Én személy szerint mindent, amit az életben elértem, ha kaphattam volna érte egy válogatottsági lehetőséget, mind szívesen lemondtam volna, és elcseréltem volna. Ebből is látszik, hogy eltökélt és szenvedélyes emberek vannak most, illetve ilyenek is vannak a magyar labdarúgás környékén, akik nem hasznot, nem könnyű sikert, hanem elsősorban hosszú, kitartó és sikeres munkát vállaltak.

Közösen vágtuk nagy fába a fejszénket, közös sikert kívánok mindannyiunknak! Lobogjon a nemzeti lobogó magasan, és legyen ott azokban a csapatokban sok olyan játékos, aki itt, Puskás és Bozsik egykori sporttelepén tanulta ezt a sportágat, és építi tovább a magyar kultúrát a saját gyermekei, s aztán majd a saját unokái számára is.

Köszönöm, hogy meghallgattak!

Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!


orbanviktor.hu

Jó napot kívánok!
Tisztelettel köszöntök mindenkit! Különösen nagy szeretettel köszöntöm a régi arcokat. Van, aki ellen játszottam is, van, akinek a játékosa voltam. Örülök, hogy ilyen körülmények között találkozhatunk most itt. Ha megengedik, én a mondandómat néhány köszöntő szóra rövidíteném.

Először is engedjék meg, hogy köszönetet mondjak Hemingway úrnak, aki az előbb megemlékezett a Puskás Akadémiáról, de tudni kell, hogy az csak a második fecske volt. Az első fecske az MTK-é: a Sándor Károly Akadémia. Én azért szeretek többek között a labdarúgás-utánpótlásban forgolódni, olyanok társaságában is, mint az Önök elnöke, Hemingway úr, mert egy régi magyar betegség ezen a területen még nem ütötte föl a fejét. Ezt úgy hívják: irigység. Mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy egyedül semmire sem fogunk menni. Tehát amikor az egyik akadémia a másik akadémiát látogatja, akkor nem az irigység, hanem az öröm, az elismerés és a gratuláció határozza meg a hangulatunkat, mert egyetlen akadémia – ezt Magyarországon is láthattuk – nem fog nyarat csinálni. Sok akadémiára van szükség, ezért a rivális csapatok akadémiái is nagyszerű hozzájárulást jelentenek a magyar futballhoz, és aztán a saját sikerünkhöz is. Ha csak egy-két akadémia van, akkor a bajnokság színvonala nem ugyanaz, mintha nyolc-tíz létezne. Ezért én nagyon örültem annak, amikor Hemingway úr meghívott ide ma, és szívből, szeretettel, önzetlenül köszöntöm a jelenlévőket, és gratulálok mindahhoz a sikerhez, amit eddig elértek.

Engedjék, hogy külön köszöntsem a játékosokat. Különösen a 92-es csapatot szeretném most ide idézni, akik egy fantasztikus bajnokságot nyertek meg a mögöttünk hagyott időszakban; éppen az első fecskét kergették el a villanypóznáról, és ültek oda a helyére, ami egy óriási teljesítmény volt. Én több mérkőzést is láttam, s hogyha ez így fog ez menni, akkor nem kétséges, hogy a kispesti akadémia számos futballsikerrel és nagyreményű, nemzetközileg is elismert futballistával gyarapítja majd a magyar labdarúgás történetét.

Engedjék meg, hogy gratuláljak az utánpótlást irányító szakembereknek. Ha valaki, akkor én tudom, hogy ez micsoda iszonyatos kulimunka. Sokkal kevésbé látványos, mint egy-egy gól megszerzése vagy a bajnoki érmek átvétele, de ha nincs az a néhány ember, aki nem veszi hátára az országot, jön-megy, kutat, fúr-farag, ás, érdeklődik, kiskorban előássa a tehetségeket, ha ez mind nincs, akkor akármilyen épületeket is felhúzhatunk mi, meg akármilyen remek tulajdonosunk is lehet, valójában minőségi labdarúgás abból nem lesz.

Engedjék meg, hogy ezek után köszöntsem a kerület polgármesterét is. Örülök annak, hogy a kerület magáénak érzi a klubot. Mindannyian tudjuk, hogy labdarúgást politikai alapon nem lehet művelni. Ha politikai alapon kezdik művelni, abból futball nem lesz. Ellenben lesz korlátoltság, bornírtság és egyéb nem kívánatos dolgok.

Engedjék meg, hogy tisztelettel köszöntsem Hemingway urat is, hiszen nélküle ma egyikőnk sem állna itt. Ennek a sporttelepnek a helyén, ha ő nincs, minden bizonnyal ma lakópark van, ingatlanspekulánsok gyűjtötték volna be a hasznot, s a Jóisten tudja, mi minden szégyenletes dolog nem történt volna Puskás Ferenc és Bozsik József egykori sikerének helyszínén. Hogy ez nem így történt, azt Hemingway úrnak köszönhetjük, és még egyszer mondom: pártállásra, akadémiára és futballcsapatszínre való tekintet nélkül mindannyian Magyarországon az ilyen embereknek hálásnak kell lennünk, hiszen megmentettek valamit. Valami olyasmit, amire jövőt lehet építeni.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Természetesen Hemingway úrnak igaza van, amikor azt mondja, hogy az elmúlt húsz-harminc évben itt szörnyű bajok történtek. Amikor az előbb megpróbáltam magam átverekedni az Erzsébet hídon, akkor előttem egy olyan gépjármű ment, amire az volt írva, hogy üzemzavar-elhárítás. S amikor azon gondolkodtam, hogy mivel fogok majd Önöket köszönteni, akkor eszembe jutott, hogy tulajdonképpen Hemingway úr, jómagam és itt még néhányan, talán Önök is beleértendők ebbe a körbe, mi mindannyian üzemzavar-elhárítók vagyunk. Egy történelmi üzemzavart kell elhárítanunk. Ez a történelmi üzemzavar a magyar labdarúgással történt, ugyanis a magyar labdarúgás valamikor a nemzeti értékeket, a dicsőséget, a nagyszerűséget jelképezte a magyarok számára, és húsz-egynéhány esztendővel ezelőtt történt egy üzemzavar. Én nem nevezném tragédiának meg katasztrófának; ha ma nem állhatnánk itt, nyugodtan hívhatnánk tragédiának. Azért nem nevezzük a húsz évvel ezelőtt történteket katasztrófának, mert lám, a romok közül is valahogy a növények mégiscsak kihajtanak, s újraindul az élet. De egy nagyon komoly üzemzavar történt húsz évvel ezelőtt, és a magyar állam akkori vezetői meg a magyar labdarúgás akkori vezetői talán föl sem mérték, hogy micsoda veszély fenyeget bennünket.

Ugyanis a labdarúgás nem egyszerűen egy sportág, mert labdát levenni – kis túlzással mondom –, szinte mindenkit meg lehet tanítani, még egészségeset lőni is, ha az ember elég munkaórát áldoz rá, meg tudjuk tanítani a gyerekeket. A labdarúgás azonban nem ebből áll. A labdarúgás valójában kultúra. A labdarúgás egy olyan kultúra, ami ott kezdődik, hogy az ember bejön a sporttelepre, és köszön a portás, megmondja, hova parkoljon, bejön, köszön a szertáros, én is visszaköszönök neki – mindig ugyanúgy. Száz éve ugyanúgy. Ugyanaz a friss pörköltszag jön a szertár felől. A labdák mindig ugyanúgy vagy nincsenek, vagy föl vannak fújva. Ha ráállunk a törülközőre, akkor a szertáros ugyanúgy nyakon vág gyerekkorunkban, mint ahogyan száz évvel ezelőtt is történt ez Magyarországon. A futball tehát kultúra. Kultúrát nem lehet csinálni, a kultúrát örökíteni lehet, meg gyarapítani lehet, meg nevelni lehet. És egészen addig, míg a magyar labdarúgás kultúráját a köszönéstől kezdve a szertáron át az edzésre való kivonulásig, a mérkőzés előtti köszöntésig, a mérkőzés utáni gratuláció, az öltözőben való viselkedés utolsó kis téglájáig nem állítjuk helyre, ha ez az építmény nem épül föl, akkor magyar labdarúgósikerek nem lesznek. Legalábbis tartósan biztosan nem.

Ez az a történelmi munka, amire mindanniyan vállalkoztunk. Hemingway úr, jómagam, az itt álló játékosok és vezetők is. Sok sikert szeretnék kívánni ahhoz, hogy ezt a történelmi üzemzavart elháríthassuk. Mi, akik itt vagyunk, hiszünk abban, hogy ez lehetséges – egyébként nem állnánk itt. Mindannyian tudjuk, hogy a futball szenvedély. Minden meccsen meghalunk egy kicsit. Az edző a padon, a játékos a pályán, a szakvezetés a VIP-páholyban, de egy kicsit mindenki meghal. Ha siker van, azért, ha vesztünk, akkor azért. Ebből is lehet tudni, hogy ez egy szenvedély.

Itt csupa szenvedélyes ember jött össze ma. Én azt kívánom, hogy ezek a szenvedélyes emberek legyenek sikeres emberek Magyarországon. Ne kritika, ne jogosulatlan piszkálódás, ne áskálódás, ne gáncsoskodás legyen az osztályrészük, hanem elismerés, s aztán sikerek. Azt kívánom Hemingway úrnak, azt kívánom a Kispest labdarúgócsapata minden szakvezetőjének és játékosának, hogy a Kispest, az egykori Honvéd zászlaja magasan lobogjon, gyűjtsenek be sok bajnoki címet az utánpótlásban is, a felnőttcsapatban is, és adjanak nagyon sok válogatott játékost a magyar nemzeti tizenegybe, hogy a mi szenvedélyünk is teljesülhessen.

Azt kell mondanom, bár nem hatalmazott fel Hemingway úr, hogy az ő nevében nyilatkozzam, de a játékosok jó, ha tudják, hogy valóban elkötelezett és szenvedélyes emberek társaságában állnak itt. Valószínűleg Hemingway úr vagyona utolsó darabját is odaadta volna, ha egyszer válogatott játékos lehetett volna. Én személy szerint mindent, amit az életben elértem, ha kaphattam volna érte egy válogatottsági lehetőséget, mind szívesen lemondtam volna, és elcseréltem volna. Ebből is látszik, hogy eltökélt és szenvedélyes emberek vannak most, illetve ilyenek is vannak a magyar labdarúgás környékén, akik nem hasznot, nem könnyű sikert, hanem elsősorban hosszú, kitartó és sikeres munkát vállaltak.

Közösen vágtuk nagy fába a fejszénket, közös sikert kívánok mindannyiunknak! Lobogjon a nemzeti lobogó magasan, és legyen ott azokban a csapatokban sok olyan játékos, aki itt, Puskás és Bozsik egykori sporttelepén tanulta ezt a sportágat, és építi tovább a magyar kultúrát a saját gyermekei, s aztán majd a saját unokái számára is.

Köszönöm, hogy meghallgattak!

Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!


orbanviktor.hu