Kérdés a katolikus főiskola egyik docensétől, aki Németországban él 33 éve: Egyre több ember hagyja el az országot, komoly szaktudású emberek. Mit tesz a magyar kormány annak érdekében, hogy ezek a komoly tudású emberek vagy pedig a kitűnő szakmunkások ne hagyják el az országot? Probléma, hogy a gyerekeik is idejönnek, és ők már nem fognak visszamenni. Hétvégi magyar iskolát indítottak, de a gyerekek csak négy évig fognak oda járni, rengeteg kisgyerek, aki ott született, már nem fog visszatérni Magyarországra.

Ez az a dolog, amire nem tudjuk a választ. Azt tudjuk, amit Ön elmondott, hogy az Európai Unióhoz való csatlakozásnak egyik következménye az, hogy a magyarok ugyanolyan szabadon mozoghatnak az európai munkaerőpiacon, mint a németek, a britek vagy a franciák. És a magyarok először bátortalanul, de most már egyre bátrabban élnek is ezzel a lehetőséggel, és ezért Magyarországon van egy nagyon komoly tudás-, ipari munkás és szellemi tudáskiáramlás. Az ok nyilvánvaló, mindenki tudja, hogy mennyit keres egy német orvos, és mennyit keres egy magyar orvos, és azt is tudjuk, hogy mennyit keres egy magyar orvos Németországban ahhoz képest, amit egy magyar orvos keres Magyarországon, de ez a többi szakmában is így van. Amikor az előbb arról beszéltem első tézisemet fölállítva, hogy nekünk mind a mai napig számolni kell azzal, hogy 40 év kommunizmus után próbálunk versenytársai lenni olyan országoknak, ahol meg nem volt kommunizmus, volt tőkefelhalmozás, volt jólét, volt húsz-harminc év jóléti állam, és most a magyar emberek választhatnak, hogy hol akarnak dolgozni, ez nekünk egy versenyhátrányt jelent. Én itt egyetlen lehetőséget látok, hogy igyekezzünk ezt a fejlődésbeli különbséget Európa leggazdagabb országai és Magyarország között szűkíteni, vagyis gyorsabban kell növekednünk, mint a németek, kétszer-háromszor gyorsabban kell növekedni, és a bérek fölzárkóztatásának az útján el kell indulni, és egy olyan országot kell otthon létrehoznunk, amelyik elég vonzó ahhoz, hogy azok, akik eljöttek a magasabb életszínvonal érdekében Magyarországról, később visszatérhessenek Magyarországra. Hogy ez sikerül-e nekünk vagy sem, erre ma senki nem tud választ adni, de egy dolgot tudok, hogy semmilyen más reményünk nincs, csak ez. Olyan vonzó Magyarországot kell fölépíteni, ahova néhány év vagy esetleg egy évtized múlva anyagilag is megéri visszatérni azoknak, akik elhagyták Magyarországot. Nagyon nehéz dilemma ez, nagyon nehéz kérdés, és egyáltalán nincs meg a siker receptje.

A többi kérdést összegyűjtötték: egyebek mellett a zsurnaliszták megvételéről, a vízi erőművekről, a magyar államadósságról, az Oroszország elleni gazdasági szankciókról is érkezett kérdés, de felvetették az INA kapcsán a horvát–magyar viszonyt, az egészségügy témakörében az alapellátás fejlesztésének tervét, illetve a turizmus helyzetét is. Ugyancsak a kérdések között szerepelt, hogy miért ellenséges a nyugati média Magyarországgal szemben, miért van ilyen gyűlölet Magyarország és Orbán Viktor ellen, az egyik kérdező arra volt kiváncsi, nem tudná-e a miniszterelnök Lovas István segítségét igénybe venni.

Köszönöm az érdeklődést és a kérdéseket. Ez egy alkalom arra, hogy Stoiber miniszterelnök úr is lássa, hogy milyen egy magyar lakossági fórum. Amely olyan műfaj, amire büszkének kéne lennünk, mert ugyan nem vagyok jártas minden európai ország politikai kultúrájában, és nem jártam még minden európai országban politikai nagygyűléseken, de ez a műfaj, amit mi űzünk, magyarok 25 éve, teljesen természetesnek veszi, hogy kiáll a miniszterelnök, és akármit lehet tőle kérdezni, és neki az a dolga, hogy válaszoljon. Nem űzik ezt a műfajt máshol. A legtöbb európai országban a politikai kultúra beszédekre épül, meg újságcikkekre épül, Magyarországon nem ez a helyzet. Magyarországon minden választási kampány idején, sőt időnként kampányok között is az összes állami vezetőnek járnia kell az országot, és ha csak beszédeket mond, azzal nem érik be, és ki kell állni úgy, mint itt. És talán azért van az, kedves Edmund, hogy a magyar politikusok számára azok a viták, amelyek az újságokban zajlanak Magyarországról, teljesen természetesnek tűnnek, mert lám, amikor összejövünk, mi is ezekről a kérdésekről szoktunk gondolkodni. Ilyenek vagyunk, amikor összejövünk. E miatt talán azt is jobban meg tudod érteni, hogy a magyarok miért szókimondóbbak talán a szokásos európai átlagnál, hogy miért bírjuk olyan rosszul a PC-t, hogy bizonyos kérdésekről nem lehet beszélni, vagy csak különös nyelvi keretekben, amelyek viszont már az értelmes beszédet szinte lehetetlenné teszik. Ezt a magyarok nagyon nehezen bírják, mert ahhoz vagyunk szokva, amit itt most is látsz, hogy Oroszországon Amerikán át a korrupción keresztül sajtó… mindenről kötelező nyíltan beszélnie a választott vezetőknek. Úgyhogy ne ijedj meg attól, amit mondani fogok ezek után.

Először is az egész sajtó ügy Magyarországon másképpen van, mint itt. Ezt érdemes tudni. Nekünk van egy nyilvánosságkultúránk, amit még a kommunizmus idején sajátítottunk el. Minden újságot először is hátulról kezdtük el olvasni, ott voltak a sporthírek, az ember azt értékesebbnek tartotta, mint az elejét, ahol a politikai hírek voltak. Majd utána következett az a fordítógép, ami az ember fejében volt, hogy mindennek az ellenkezőjét kell érteni, mint amit írnak. Ez mind a mai napig a magyarokat tekintélyes részben megvédi attól, hogy áldozatul essenek az álhíreknek. A magyarok nagy része, amikor egy másik országról – most nem Magyarországról beszélek, hanem egy másik országról – olvas valami riasztóan negatív dolgot, azonnal ott van a fejében, hogy na, vajon igaz lehet-e ez. Azt kell mondani, hogy a magyarok az újságírásból fakadó akaratlan vagy akart valóságtorzításokkal szemben elég jól védettek. Ez azonban nem mondható el minden európai országról, mert hogy, hogy nem, ott nem volt kommunizmus, ezért ezek a reflexek nem fejlődtek ki. Én azt nagyon gyakran meglepődve tapasztalom, hogy vannak országok, ahol elhiszik azt, amit az újságban olvasnak. Ez egy olyan elementáris élmény, ami a mi kultúrkörünkben – én nem akarom azt mondani, hogy az újságban mindig csak valótlanság van, de – az a fajta kritikátlan dolog, hogyha megírta az újság, biztos igaz, ha bemondta a tévé, biztos igaz, Közép-Európában nem létezik. Ezért szerintem nem szabad indulatból viszonyulni ehhez a jelenséghez sem. Úgy kell hozzá viszonyulni, mint az európai demokráciák nem szeretem, de természetes, hozzá tartozó jelenségéhez.

Mondok egy példát, hogy Önök is értsék. Ha például mi mindent elhittünk volna, amit Straussról írtak Magyarországon, sohasem akartunk volna csatlakozni az Európai Unióhoz, és nem kerestük volna Bajorország barátságát, az biztos. Ezért azt kell, hogy mondjam Önöknek, hogy mérgelődés és indulatok helyett inkább egy racionális, cselekvő hozzáállást javaslok az ilyesmivel szemben. Egyébként is, ha valaki az európai sajtó történetét elolvassa, akkor láthatja, hogy Magyarország mindig szenvedett ettől a dologtól. Én nem vagyok annak a híve, hogy e mögött egy évszázadra visszamenő világösszeesküvést lássak, bár érdemes ezen is elgondolkozni, de én nem osztom ezt a véleményt, de szépirodalma van ennek, jól fejlett irodalma, sokkal inkább látok egy más természetes dolgot, ez pedig az, hogy Magyarország egy szuverén ország. Nem mindig volt szuverén állam, ország, de a magyar emberek, a magyar politikai szereplők, a magyar nyilvánosságban megszólalók mindig is szuverén emberek voltak, és miután szuverének voltak, ezért kimondtak olyan dolgokat, amelyek nem vágtak bele az éppen aktuális főáramba, és az ebből fakadó vitákat vállalta. Ez 1914 óta legalább így van. Mióta megkezdődtek Európában az összehangolt akciók arra, hogy az Osztrák–Magyar Monarchiát szétszedjék, és egy új Európát építsenek föl, Magyarországnak azóta szembe kell néznie azzal a ténnyel, hogy minket onnantól kezdve, mint az európai haladás ellenfeleit tüntettek föl folyamatosan. Hiszen mi egyben akartuk tartani az országunkat, mi egyben akartuk tartani az Osztrák–Magyar Monarchiát, és így szembekerültünk azoknak az országoknak a szabadságtörekvéseikkel, akik meg ki akartak szakadni ebből a közösségből, és azóta Magyarország mindig is valamifajta gyanúval körüllengett ország a nemzetközi nyilvánosságban. Ez egy olyan dolog, ami egy ténykérdés, mint az időjárás: ha esik az eső, kinyitjuk az esernyőnket, nem az öklünket rázzuk, hogy miért esik, hanem természetesnek vesszük, hogy van ilyen. Én a lelki viszonyulást ehhez a jelenséghez – bár sokszor ad méregre okot, az én munkámat személyesen rendkívüli mértékben lerontja és nehezíti –, ennek ellenére mégis cselekvő hozzáállást javaslok. Kellő derűvel folyamatosan el kell mondani annak az ellenkezőjét, amit olvasunk, ha úgy gondoljuk, hogy az korrekcióra szorul. Ami hosszabb távon segíthet: én nem számítok arra, hogy méltányos megítélést fogunk kapni, ahhoz túlságosan kicsik vagyunk, elzártak, a nyelvünk teljesen más, a kódrendszerünk, amiben értelmezzük a világot, teljesen más, a szavak, amiket használunk, mást jelentenek otthon, mint itt, itt a liberális pozitív tartalom, Magyarországon azt mondjuk, hogy liberális inkább óvatosságot és negatívumokat szül, szóval teljesen más rendszerben kommunikálunk, és írjuk le a valóság tényét, különösen a politikai életben. A nemzet is talán másképp értelmeződik itt, mint ahogy otthon, a nemzethez tartozás érzése is más gyökerekből fakad.

Az a körülmény, hogy a magyarokat körülveszik egyik oldalról a német nyelvet beszélő germán származású népelemek, a másik oldalról meg a szláv származású népelemek, és mi itt rokontalanul állunk, egy adottság, amin nem tudunk változtatni, és a megértést mindig is nehezíteni fogja. Ha jól gondolom, én vagyok az egyetlen olyan miniszterelnök az Európai Unióban, aki ha elkezd beszélni az anyanyelvén, saját magán kívül senki sem érti. Minden egyes miniszterelnököt valaki másik is megért, mert senki sem rokontalan. Senki sem rokontalan Európában. Még amikor a finn beszél, az észt megérti. Még a legobskúrusabb nyelvek esetében is úgy áll a dolog, hogy valakinek, mert rokonságban áll azzal a néppel, amelyiket az éppen beszélő miniszterelnök képvisel, van ismerete, de a mi esetünkben ez nincsen. Állunk itt ezzel a megfejthetetlen matematikai kódrendszerrel, amit magyar nyelvnek nevezünk, amit nem tud senki megtanulni, amin viszont sajátos módon leírjuk a világot, ahogy Kosztolányi meg Márai meg Arany leírtak, és ebbe nem tudjuk bevonni a többieket. Ez egy olyan dolog, amivel nekünk számolnunk kell. Ráadásul a nyelvtudásunk rendkívül leromlott, mióta kommunista rendszer volt Magyarországon; korábban sem volt valami erős, azóta teljesen leromlott, és nem találtuk meg azt a pedagógiai rendszert sem egyébként, hogyan lehetne az ilyen elszigetelt nyelvet beszélő népcsoportot, mint a magyar, idegen nyelvet könnyen megtanuló néppé tenni. Nagyon nagy küzdelmeink vannak nemcsak politikában, hanem minden területen – a mérnöki tudományoktól kezdve, ez egy visszatérő gond. Remélem, egyszer majd az akadémián vagy valahol kitalálják azt a nyelvtanulási módszert, amely a magyarokat gyors nyelvtanulóvá teszi, és így a kommunikációs rendszerébe a világnak be tudunk illeszkedni, de sajnos ma nincs. Amikor lefordítom azt, amit gondolok egy idegen nyelven, a kontextus különbségek miatt máris kész a baj. Nekem két nyelvet kell megtanulnom. Meg kell tanulnom a szavakat az idegen nyelvben, a kulturális kontextust, amiben azt elmondom, mert olyan zűrzavart okozok egy angol nyelvű politikai beszéddel, hogy arról koldul az ember. Amikor azt a szót mondom, hogy illiberális, mely egy teljesen értelmes kifejezés, egy angolszász fülében azt jelenti, hogy szidták az összes rokonát egyszerre, az olyan, mint egy káromkodás. Ezek a problémák mind léteznek, és ez szerintem rosszindulat nélkül is problémát jelent a Magyarországról szóló interpretációkban.

Azt akartam ezzel a hosszú dologgal mondani, hogy nem kell rosszindulatot feltételezni az újságírókról ahhoz, hogy el tudjuk képzelni, hogy miért írnak olyan szamárságokat Magyarországról, mint amit írnak. De miután ezen nem tudunk változtatni egy csettintéssel, és nincs olyan politikai trükk, amit átvehetnénk, mert ha azt a megoldást választanánk – én gondoltam már erre –, hogy ugyanazt mondjuk, mint ők, bele fogunk halni. Nem azt gondoljuk, nem úgy gondoljuk, másképpen gondoljuk. Ha elkezdjük azt a mainstreamet mondani, mindig csak fölböfögjük azt, amit elvár tőlünk a nemzetközi sajtó, akkor bele fogunk pusztulni, mert el fogjuk veszíteni azt az egyediséget, ami a világról való gondolkodásban megkülönböztet bennünket mindenki mástól. Mi nem akarunk olyanok lenni. Ez egy olyan kihívás, egy kulturális probléma a teljes magyar politikai közélet számára egy európai kontextusban is, amivel meg kell küzdenünk. Nem tudjuk levetni, nem tudjuk megváltoztatni, együtt kell vele élni, és alkotó módon kell hozzá viszonyulni. Hosszú távú megoldásról is beszéltem. Egy dolog van, ami azonban ezt enyhíti, nem szünteti meg, de enyhíti: sikeresnek kell lenni. Ha nem értenek, úgy értik, butaságokat beszélsz, idegenként viselkedsz, meg még sikertelen is vagy, az a legrosszabb. Ha nem olyan vagy, mint ők, meg időnként úgy tűnik, szamárságokat beszélnél, de közben sikeres vagy, az rögtön egy másik kombináció. A magam részéről azt gondolom, hogy ma, ami megvédi a magyar kormányzatot és Magyarországot, a gazdasági sikeressége. Ami nem azt jelenti, hogy úgy élnénk, mint a németek, attól nagyon messze vagyunk, de azokban a mutatókban, amit gazdasági elvárásként fogalmaznak meg Európán belül velünk szemben, Magyarország jól áll. Én minden héten kinyitom az Economistnak az utolsó oldalát, ahol a különböző országok legfontosabb gazdasági mutatói táblázatba vannak rendezve, és amíg ott mi az első harmadban vagyunk, addig újságírók ide,újságírók oda, úgy tekintenek ránk, mint egy obskúrus, szél által ide fújt népségre, de aki láthatólag tudja, hogy mit kell csinálni, mert az eredmények arról szólnak, hogy a GDP-növekedés, a hiány, miegyebek rendben vannak. Nekünk nagyon fontos, hogy az ország véletlenül se szédüljön bele a könnyű pénzosztogatás csábításába. Ez nagyon fontos. mert ha elkezdünk erőforrásainkon felül pénzeket osztogatni otthon akármilyen erkölcsi megfontolásokból is, és az lerontja az ország gazdasági teljesítményét, teljesen védtelenek leszünk a Magyarországgal szembeni rosszindulattal. Ezért nekünk gazdaságilag sikeresnek kell lenni. Én nem véletlenül tartom olyan szigorúan, és fogom olyan szorosan a gyeplőket a gazdaságban és a pénzügyekben, mint ahogy talán ezt Önök is tapasztalják.

A vízenergia kérdése volt a következő ügy. Erről nem szeretnék hosszan beszélni, csak annyit mondanék, hogy ennek semmilyen támogatottsága nincs Magyarországon, és nem is tudunk ilyet csinálni, mert a hegyeinket az I. világháború után elvesztettük. Jelen pillanatban egy lapos ország vagyunk. Nem vagyunk Ausztria, nem vagyunk Németország, és az a gondolat, hogy a Dunát duzzasszuk föl, mint ahogy a szlovákok megcsinálták, és az úgy lezúduló vízzel termeljünk energiát, ami egy racionálisnak tűnő gondolat, Magyarországon olyan éles elutasítást vált ki az emberekből, hogy a Dunát megerőszakolják, ami keresztülvihetetlen. Én sem támogatnám. A Duna olyan szent folyó a magyarok számára, amit nem lehet mindenfajta mesterséges tárgyakkal keresztbe-hosszába szabdalni, az belép Magyarországon, ahogy belép, és úgy megy ki, ahogy ki tud menni, és a Jóisten a medrét megteremtette. Ez a magyarok számára egy érinthetetlen dolog, ezért vízierőművek építése nem várható a következő időszakban sem.

Amerika. Edmund, Neked mondom, hogy egy magyar választási nagygyűlés olyan, mint egy vegyes saláta: minden van benne. Most Amerikáról kellene röviden beszélnem. Ez nehéz lesz. Az kétségkívül igaz, hogy ebben a pillanatban Magyarország nagyon erős nyomás alatt áll. Magyarországot két gazdasági ügyben helyezték komoly nyomás alá, mind a kettőről nyíltan lehet beszélni. Mind a kettő nyomás azért jött létre, mert az orosz–ukrán konfliktus miatt az egész geopolitikai rendszer megváltozott Európában. Ami korábban csak üzletnek tűnt, illetve gazdasági kérdésnek, az belekerült egy geopolitika, katonapolitikai, biztonságpolitikai térbe. Két ilyen ügyünk van. Az amerikaiak mind a kettő ügyben nagy nyomás alatt tartanak bennünket. Az egyik a Déli Áramlat kérdése, ami az Északi Áramlat testvére, arról van szó, amit a németek már megcsináltak, hogy Ukrajnát kikerülve Oroszországból direktben tudnak gázt hozni Németországba, ezt akarjuk mi megcsinálni délen, Oroszországból direktben, Ukrajnát kikerülve lehessen gázt hozni Magyarországra. Fontos tudni, hogy Magyarországra csak Oroszországból lehet ma gázt hozni, egy cső van, azon jön be, és kész. E helyett szeretnénk egy másikat, ami ugyan Oroszországból jön, de az ukrán politikai és egyéb bizonytalanságokat teljesen kikapcsolja, és így a magyarok számára biztos ellátást jelent. Nem jelent függetlenséget Oroszországtól, mert csak a szállítási útvonalat diverzifikálja, a forrást nem, de legalább a szállítást diverzifikálja. Emlékeznek rá, hogy volt néhány éve probléma abból, hogy Ukrajnán keresztül nem jött be a gáz, és lesz is ilyen problémánk, ha jól értem a világ mostani fejleményeit. A magyar nemzeti érdekek megkövetelik, hogy ez megépüljön úgy, ahogy a német nemzeti érdekek megkövetelték, hogy az Északi Áramlat megépüljön. Miután azonban kitört az ukrán–orosz konfliktus, ezt az egész kérdést úgy értelmezik az amerikaiak, mint az Oroszországhoz való közeledés kérdését. Holott mi nem akarunk közeledni senkihez sem, meg távolodni sem akarunk senkitől. A saját érdekeinket szolgáljuk. Mi nem oroszbarát, hanem magyarbarát politikát folytatunk, és ami a magyarbarát politika része, azt meg akarjuk csinálni. Ez az egyik konfliktusforrás.

A másik az atomerőmű, ami ugyanaz a történet. Magyarországon mi a nukleáris energiát növelni akarjuk, nem csökkenteni. Nemcsak hogy nem akarjuk bezárni a létező atomerőművünket, hanem új atomerőműblokkokat fogunk építeni, és a mai 40 %-os villamos energia–nukleáris energia arányt – az összes villamos energiánk 40 %-át állítjuk elő nukleáris erőműben – föl akarjuk vinni 60-70 %-ra. Ez azért fontos, hogy világosan lássuk, mert Magyarországnak nincsen energiaforrása: vagy importálunk máshonnan, vagy otthon állítjuk elő. Otthon pedig csak nukleáris erőműben tudjuk előállítani. A külső energiafüggőségünk korlátozásának egyetlen lehetséges eszköze az, hogyha saját, magyar állami tulajdonban lévő nukleáris erőművekben állítunk elő áramot. Azonban ami van nekünk erőművünk, orosz technológia, még a hetvenes években épült. Most ezt bővíteni akarjuk, értelemszerűen szintén az oroszokkal, és ezt megint olyan lépésnek értelmezi az Egyesült Államok, amikor Európának inkább távolodnia kellene Oroszországtól, nem pedig együttműködni vele, és rendkívüli mértékben ellenzi ezt a lépést. Arról nem beszélve, hogy ő is szívesen építette volna, de ez egy másik történet. Volt ilyen javaslat is.

Ha Amerikáról beszélünk, itt most Oroszországról is kell beszélnünk, meg az orosz szankciókról is kell beszélnünk. Ebben a pillanatban úgy látom, hogy a nyugati világban kialakult egy olyan megegyezés, egy olyan belső nagy véleménykohézió, amely kemény föllépést szorgalmaz Oroszországgal szemben. Ennek az egyetlen lehetséges talapzatát a nemzetközi jog adja. Szerintem sem szabad olyan magatartást elfogadnunk senkitől, amely ellentétben áll a nemzetközi joggal. Ezért a Nyugat föllépése, a határozott hangütés ebben a kérdésben teljesen indokolt. Az a kérdés, hogy milyen eszközöket választunk annak érdekében, hogy kifejezzük az egyet nem értésünket. A katonai opciót az elején kizártuk. Az amerikaiak világossá tették, hogy a NATO nem fog háborúzni Ukrajnáért. Az amerikai elnök megmondta, háború nem lesz, katonai csapásokat nem fogunk mérni Oroszországra. Ha viszont nem mérünk katonai csapásokat, akkor mit csinálunk? Ekkor jött a gazdasági szankcióknak a gondolata, hogy akkor alkalmazzunk gazdasági szankciókat, ami egy logikus gondolat. Bár ha megnézzük az újkori történelem szankciópolitikáját, akkor kevés sikeres szankciós politikai kísérletet látunk.

Ráadásul van egy bajunk, ahol szerintem a németek és a magyarok problémái egybeesnek. Ez pedig az, hogy ezek a szankciók bennünket sújtanak. Kétségkívül az oroszoknak is van vele baja épp elég, de bennünket is sújtanak. Azt kell mondanom, hogyha nem tudunk egy értelmesebb politikát kitalálni, akkor a következő egy-két évben nagyon jelentős gazdasági veszteségeket fogunk elszenvedni, Németország is és Közép-Európa is a szankciós politika miatt. Erről lehet beszélni természetesen, én mindig fölvetem, de egyelőre nem kaptam érdemleges visszhangot az Európai Unión belül, hogy valamilyen kompenzációt találjunk már ki azoknak az országoknak a számára, akik lojálisak az Európai Unióhoz, hajlandóak egy közös európai szankciós politikát folytatni, ellenben elszenvedik ennek a következményeit. Valamit mondjanak azon kívül, hogy mi a saját gazdasági érdekeinkre való tekintet nélkül csatlakozunk egy szankciós politikához, mert ezt tesszük. Én egyszer sem vétóztam meg a szankciós politikát, márpedig a szankciós politikát a miniszterelnökök tanácsában egyhangúlag kell elfogadni. Én mindegyiket megszavaztam, nem vétóztam meg, de mindig jeleztem, hogy szeretnénk kapni valami gazdasági lehetőséget, hiszen elveszítjük azokat a kapcsolatokat, amelyek jelentős részét adták a magyar gazdaságnak Oroszország irányában. Nekem nem kell gondolkodnom a németek fejével, mert az az Önök dolga, de szerintem Németország is elveszít sok mindent. Ha van ország és van térség, amely abban érdekelt, hogy kikeveredjünk ebből a helyzetből, és ha már katonai opció nincs, akkor legyen diplomáciai opció, és minél hamarabb legyenek érdemi tárgyalások arról, hogy hogyan rendezzük ezt az egész kérdést, tehát ha vannak országok, amelyek ebben érdekeltek, azok a közép-európai országok és Németország. Ugyanakkor sem Közép-Európa, sem Németország nem lehet illojális a szövetségi rendszerével szemben, tehát nekünk az egész közösségen belül kellene egy jótékony hatást kifejteni. Ezzel próbálkozunk egyébként, de ebben a pillanatban nincs más gondolata, nincs más ötlete az európai közösségnek és a NATO-nak, mint a szankció politikája, aminek súlyos következményeit szenvedjük el. Nem akarom Önöket untatni számításokkal, de nyilván nemcsak mi végzünk olyan számításokat, hogy egy durvuló szankciós politika esetén meddig tart ki az oroszok energia- és pénztartaléka, és meddig tart ki a magyaroké. Gondolom, a szlovákok is kiszámolták a sajátjukat, meg a lengyelek is meg mindenki. Nem mondok számokat, nem mutatnak jól ezek a számok. Tehát nem merem azt állítani, hogy egy szankciós politikát mi tovább bírunk, mint az, akivel szemben a szankciókat megfogalmaztuk. Itt egy értelmes, nyugodt és higgadt politikára volna szükség. Ugyanakkor fölvetnék egy másik szempontot is. Én úgy nőttem föl, hogy azt tanultuk az iskolában, így volt a valóságban, hogy Magyarországnak volt közös határa a Szovjetunióval. Nem szeretnénk, ha újra lenne. Az a helyzet, hogyha van ország, amelyik abban érdekelt, hogy Oroszország és Magyarország között legyen független állami entitás – nevezzük ezt Ukrajnának –, na, akkor ebben a magyarok érdekeltek. Mi az ukránokkal egy húron pendülünk a tekintetben, hogy nekünk szükségünk van egy szuverén, saját magát fönntartani képes, demokratikus és az oroszok és Magyarország közötti térben elhelyezkedő Ukrajnára. Erre nekünk szükségünk van. Nemcsak azért, mert az ukránokkal szimpatizálunk, hanem azért, mert ez a nemzeti érdekünk is.

És most elérkeztünk az utolsó ponthoz. Erről szerintem Önök sokat fognak vitatkozni itt, Németországban a következő néhány hétben és hónapokban. Ugyanis a dolgok mostani állása szerint az ukrán gazdaság saját erőből nem tud megállni a lábán. A mi becsléseink szerint évente 20 és 30 milliárd euró közötti összeget kell küldenünk Ukrajnába, illetve kell küldenie valakinek Ukrajnába, hogy a gazdasági rendszer ne omoljon össze. Évi 25 milliárd euró, erről beszélnünk. Ezt valakinek ki kell fizetni. Most úgy látom, az oroszok nem fogják. Következésképpen valaki másnak kell. És ki lesz az? Mi persze attól félünk, hogy majd az Európai Unión belül a közép-európaiaknak járó fejlesztési forrásokat fogják lecsipkedni, ami érthető módon nem lenne helyes megoldás. Rendkívül sok bizonytalanság, gyanakvás és félelem van ma a rendszerben, hogy honnan fogjuk előteremteni azt a 25 milliárd eurónyi pénzt évente, és ez nem egy évig fog tartani, amit egyébként az ukrán gazdaság működtetése érdekében nekünk ott majd be kell fektetni. És milyen formában fogjuk befektetni? Kölcsönadjuk, intézményeket hozunk létre? Mit csinálunk ott? Ez az egész kérdéskör megválaszolatlan. Én csak azt akarom jelezni, hogy ma nem arról van szó, hogy tudnánk, hogy az ösvény, amin járunk, hova vezet. Járunk egy ösvényen, mert nem találtunk másikat, de hogy ez az ösvény hova vezet, ma Európában egyetlen felelős vezető sem tudja megmondani. Beszéljük egyenesen, magyar lakossági fórumon vagyunk, többet engedhetek meg magamnak ilyenkor. Ez a helyzet. Énszerintem itt nekem nem dolgom, hogy előálljak megoldásokkal, szoktam mondani viccesen, van is ebben igazság, hogy kis ország nem tud fontos dolgot mondani, csak érdekeset, fontos dolgot a nagy országoknak kell mondaniuk, itt van Németország. Ma nem tudok jobb tanácsot adni Magyarország számára és a magyar külpolitika számára, minthogy az orosz–ukrán válság kérdésében a német magatartást tekintsük iránytűnek, és ehhez képest próbáljunk egy értelmes külpolitikát kialakítani. Ma ez a magyar pozíció, ezt tesszük, sok sikert kívánunk a német barátainknak, hogy az iránytűjük jó irányba mutasson, ez nekünk is érdekünk. Ennyit talán Amerikáról.

Az államadósság kérdéséről. A magyar államadósságnak az a sajátossága van, hogy a rendszerváltás előtt keletkezett a nagy része. Itt egy délibábnak is áldozatai vagyunk, mert miközben a gazdasági növekedés miatt a nemzeti össztermék nő, és annak százalékában fejezik ki az államadósságot, ezért a nemzeti össztermék nő, ahhoz képes meg az államadósság meg csökken. 85 % volt 2010-ben, és ez év végén lesz 77-78 %. Ez egy délibáb, ez ugyan igaz, de közben az összeg maga az nő. Az adósság összege nő. Igaz, lassabban, mint ahogy a nemzeti össztermékünk nő, de az is nő. Miközben csökken az államadósságunk aránya, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az állam adóssága is csökken, de az valójában nem csökken. És itt nagyon jogosak azok az erkölcsi fölvetések, amelyeket itt hallottunk, hogy kimutatható, hogy hiányzik a jogalap a rendszerváltás előtt fölvett államkölcsönök alól. Az a probléma, hogy ez senkit sem érdekel. És hogyha Magyarország erre hivatkozva – tegyük föl – nem fizeti vissza azokat a kölcsönöket, amelyek abból az időből származnak, akkor holnap reggel senki sem ad nekünk kölcsön. Márpedig a magyar költségvetés ugyan teljesíti a maastrichti kritériumot, 3 % alatti hiánya van, mondjuk 2,4 % lesz a következő évben. Ez azt jelenti, hogy 2,4 %-kal többet költünk, mint amit megtermelünk, és azt nekünk hitelből fedezni kell. Tehát ha most megtagadnánk bármilyen adósság visszafizetését, az Magyarországot egyetlen nap alatt a teljes gazdasági összeomlásba rántaná. Ezek a realitások. Ez nem jogkérdés, nem erkölcsi kérdés, ezek realitások. Az államadósság visszafizetésének megtagadása nem járható út Magyarország számára. Vissza kell fizetnünk, és kell folytatnunk egy okos államadósság-csökkentési politikát. Itt egy dolgot már elértünk, mert ha már államadósságunk van, és egy külföldinek megéri, mondjuk, Schmidt úrnak megéri megvenni a magyar állampapírt, akkor oda kell hatni, hogy Kovács úrnak is megérje, mert akkor legalább ő keres rajta. Ez azt jelenti, hogy korábban a magyar államadósság egészének olyan 60 %, ötven-egynéhány százaléka külföldi valutában volt elszámolva, és külföldiek tulajdonolták az állampapírokat, amelyek megtestesítik az adósságot. Ezt elkezdtük átalakítani, most már csak 40 %. Folyamatosan forintban hitelezzük a magyar államot, és nő, rohamosan nő a magyar lakosság által megvásárolt állampapíroknak a mennyisége. Így tehát, bár államadósságunk van, de legalább a saját polgáraink felé fogunk eladósodni, és ilyen értelemben egy rendszeren belül tartjuk az államadósságból fakadó többletkiadásokat, és az valamilyen módon csak vissza-visszakapcsolódik a magyar gazdasághoz. Ma ezt tudjuk tenni. Minden, ami ezen túl van, szerintem nem ésszerű.

Az egészségügyet illető dologgal teljesen egyetértek. Kórházakat fejlesztettünk, mert az unió erre adott pénzt. Az előttünk álló éveknek az a dolga, hogy a háziorvosi rendszert kell fejleszteni. Ha megnézik az otthon zajló vitákat a költségvetés kapcsán, akkor látja, hogy egyetlen helyen emelkedik az egészségügyi kiadások tétele jelentősen, ez pedig a háziorvosoknak a finanszírozása. Értjük a dolgot. Ettől függetlenül javaslatokra szükségünk van. Balog miniszter úr, aki itt van velem, ő felelős az egészség ügyéért is, örömmel fogad minden javaslatot.

A turizmust illető dologról azt tudom mondani Önöknek, hogy a nemzeti össztermék 9,5-10 %-a származik ma turizmusból Magyarországon. Ez 1-2 %-kal növelhető, de többel nem, ez egy fölső határ, ameddig el tudunk menni. Egyébként a Magyarországra látogatók száma rendkívüli mértékben nő. Budapest egy slágerváros, mindenkinek javaslom, aki ritkábban jön, hogy jöjjön gyakrabban. Budapest fantasztikusan fejlődik. Én egy vidéki fiú vagyok, de Pesten élek. Van egy Budapest-vidék ellentét Magyarországon. A vidékiek gyanakodva figyelnek Budapestre, a budapestiek gyanakodva nézik a vidékieket, de összességében azt kell mondanom, hogy Magyarországnak a legnagyobb sikere az elmúlt 300 évben Budapest. Az egy siker. Úgy sikertörténet, ahogy van, és az a siker, amit meg lehet mutatni. Az is igaz, hogy minden, ami jó, a nagypapáink építették még föl – ebben van némi igazság –, de ettől függetlenül még van mit mutogatnunk rajta. Ez egy olyan fantasztikus kulturális megjelenítés, ami szinte a világon aligha található. Ha ránéznek Európa térképére, Straßburg felől mondjuk, elindulnak, most a latin világot hagyjuk, és haladnak kelet felé, mondjuk, Szentpétervárig, bármilyen városba mennek, mindenhol érzékelik, hogy alapvetően egy német struktúrájú városban vannak. Straßburgtól Szentpétervárig. Egy kivétel van: Budapest. Budapestnek olyan eklektikus alaphangulata és alapkultúrája van, ami teljesen megkülönbözteti ettől a kulturális közegtől, mint amit az előbb leírtam. Egy egyedi város, nemcsak a Duna és a dombok miatt, hanem az épületek, a szecesszió és a klasszicizmus sajátos keveredése okán is. Budapest a legnagyobb történetünk most is, az lesz a jövőben is. Óriási fejlesztések vannak Budapesten, rengetegen érkeznek oda a turizmus középpontjába, és szerintem ezt érdemes állítanunk.

Még most beszéljünk az elrettentő példáról. Az egy esetlen dolog, hogyha az ember elkezdi mondani, hogy ő mit mondott valamikor, amit most itt éppen kritika alá vesznek. Ezért azt az egyszerű megoldást választom, hogy elmondom Önöknek, hogy minden, amit én mondok, előadás bármilyen formában, az eredeti szövegében magyarul és autentikus fordításban angolul mindenképpen, néha németül is olvasható a honlapjainkon. Tehát ha valaki arra kíváncsi, hogy valóban mit mondtunk, tényleg azt a marhaságot mondtuk-e, amit írt az újság, akkor erről egész egyszerűen úgy tud meggyőződni, hogy ez elérhető. A modern világban ez megvan. Ezt mindenki meg tudja tenni. Ezért most nem mondom el, hogy sosem mondtam azt, hogy Oroszország példa lenne. Sosem mondtam, hogy a fölemelkedő keleti országokat utánozni kellene a Nyugatnak. Sosem mondtam azt, hogy a Nyugatnak vége van. Ezeket mind nem mondtam. Ellenben mindenki úgy tudja, hogy mondtam ilyeneket. A helyzet úgy fest, hogy nem kell nagyon sokat csúsztatni ahhoz, hogy ezt hallják ki abból, amit mondok. Megismétlem pontosan: az európai gazdaság teljesítménye a világ termelésében és a világkereskedelmében zsugorodik, a nem demokratikus berendezkedésű államok teljesítménye meg nő. Ennek a ténynek a kimondása elemi előföltétele annak, hogy meg tudjuk változtatni ezt a tendenciát. Ma, aki ezt kimondja Európában, arra azt mondják, hogy hohó, hát ez arról beszél, hogy ők sikeresek, mi meg nem, ha ők sikeresek, akkor őket kell utánozni. Nem mondtam ezt, csak azt mondtam, hogy ők sikeresek, mi meg nem, és erre a tényre kell magyarázatot találnunk, és kell választ adnunk. Én nem tartozom azok közé, akik azt gondolják, hogy gazdasági modellek tetszés szerint utaztathatók a glóbuszon. Egy orosz modellhez orosz ember kell, egy kínai modellhez kínai, a japán modellhez meg japán, ezért nem javasolnám soha Magyarországnak, hogy ilyen modellek között válogasson. Magyarországnak magyar modellre van szüksége, magyar emberek vagyunk, Magyarország pedig a Nyugat része. Hallhattuk Edmund barátunktól az előbb, Miniszterelnök úr elmondta, Szent István óta Magyarország a Nyugathoz tartozik. A legnagyobb tragédiáink akkor álltak elő, amikor ebből a természetes közegünkből kiszakítottak bennünket, és a magyar azért lett szabadságharcos nép, mert folyamatosan harcolt azért, hogy oda tartozhasson, ahova kulturálisan egyébként mindig is tartozónak vallotta magát. Ezért mi egy szabadságharcos nép vagyunk, amely a szabadságért, a kereszténységért, a Nyugat megvédéséért nagyon sok országnál több áldozatot hozott, amire büszkék is lehetünk, és benne is van az alkotmányukban. De ennek nem mond ellent az a tény, az a valóságos tény, hogy ebben a pillanatban a demokratikus európai közösség gazdasági teljesítménye gyengébb, mint a nem demokratikus országok gazdasági teljesítménye, és ezzel a kérdéssel foglalkoznunk kell. Ezért mondtam a bevezetőmben, hogy ma van egy probléma Európában, egy lelki probléma, hogy ezt a tényt nem akarjuk beismerni. Arról beszélünk, hogy az európai rendszer majd önkorrekcióval ezt orvosolni fogja, hogy ez csak átmeneti, hogy majd úgyis lelassul a kínai növekedés, hogy majd úgyis így lesz, meg amúgy lesz, pedig a valóság az, hogy termelékenység és teljesítmény szempontjából hátrább csúsztunk a világversenyfutásban, és ezen kell változtatnunk, de nem úgy, hogy ide egy Kínát varázsolunk vagy egy Oroszországot. Én nem nevezném elrettentő példáknak ezeket az országokat, ezek olyan példák és olyan országok, amelyek oda tartoznak, ahol vannak. Ha itt jönnének létre, elrettentőek lennének, ott meg a helyükön vannak. Olyanok, amilyenek, bírálhatjuk őket, majd az ott élő emberek el is fogják dönteni, hogy mit csinálnak vele. Semmiképpen nem kell őket lemásolni, de látnunk kell, hogy ma a gazdaság nyelvén beszélve sikeresebbek, mint mi vagyunk. Ebből szerintem az következik, hogy nekünk jó néhány dolgot másképpen kell csinálni itt, ami viszont óriási ellenállásba ütközik, mert nagyon sok ember nem szeretné másképpen vezetni az életét, mint ahogy eddig ment. Mindenki szeretné fönntartani azt a jólétet, ami eddig volt. Mindenki szeretné fönntartani azt, hogy hitelből finanszírozza a saját maga családi életét meg a saját nemzetgazdaságát, amit majd utólag visszafizet, de ezekről kiderült, hogy ezek a módszerek nem működnek. Ezek vitték bajba Európát. Vannak erős országok, mint Németország, amelyek ezt a folyamatot meg tudták állítani, és vannak gyengébb országok, nem nevezem meg őket, akik nem tudták megállítani, és folyamatosan lefelé csúsznak. Erről kéne beszélnünk. De nem lehet úgy beszélni, hogy aki ezt a kérdést fölveti, arra rásütik, hogy ő Oroszországot akar csinálni Európából. Micsoda szamárság ez! Ma nincs meg az egész vitához szükséges, nyugodt, ésszerű, higgadt alap. Ezért nem is vezet sehova a vita, hanem ideológiai tételek vannak. Ennyit az elrettentő példáról és Oroszországról.

A gyűlöletről, amely azzal függ össze, hogy viszont nagyon sok rosszindulatú dolgot is olvasunk meg támadásokat Magyarországgal szemben. Itt fontosnak tartom elmondani, hogy gyenge országnak nincsenek konfliktusai. Nem kívánom azt, hogy Magyarország egyszer csak azon kapja magát, hogy senkivel nincsen érdekkonfliktusa. Ez azt jelenti, hogy mindenki fölénk kerekedett, hogy ott vagyunk jól, ahol vagyunk. Ezzel szemben, hogyha erősek vagyunk, akarunk valamit, vannak érdekeink, amiket képviselünk, abból szükségszerűen viták következnek. Ezt nevezhetjük konfliktusnak is, az Európai Unión belül ennek szabályozott rendje van. Óvnám Magyarországot egy olyan helyzettől, amikor senkinek sincs egy rossz szava sem róla, mert ez azt jelenti, hogy mindenki tudja velünk szemben érvényesíteni az érdekét, mi viszont velük szemben nem tudjuk. Tudom, hogy ez a nyugalomra vágyó polgári tempónak némileg ellentmond, de a politikát nem a nyugalomra vágyó polgári elemeknek találták ki, hanem azoknak az embereknek, akik dupla adrenalinnal tudják egészségesen élni az életüket, és ezért a politikai érdekképviseletre vállalkoznak. Ehhez kell egy sajátságos adottság, ezért nem lesz mindenkiből parlamenti képviselő, de az biztos, hogy az érdekek mellett történő kiállás alkatot, korpuszt, karaktert, elszántságot igényel. Ezért egy szakma a politika, nem pedig egy önként vállalt társadalmi munka, bár az a része is fontos.

A velünk szembeni érzéseket ebben a pillanatban én három kategóriába, a velünk szembeni támadásokat három kategóriába szoktam sorolni. Van a tudatlanságból fakadók. Erről beszéltünk, titkos kódon beszélünk, nem értik, nem ismernek bennünket, viszont vannak történelmi sémáik, amelyeket ránk húznak. A második oka a velünk szembeni támadásoknak, ez már gyűlöletszerű támadás, ez ideológiai természetű. Az európai kontinens eleve erősen átideologizált. Szeretnénk általános érvényt találni a saját eszmei meggyőződésünknek. Ez egy pozitív dolog, de ezek képesek megcsontosodott rendszerekké, ideológiai nézetrendszerekké fejlődni, amikből aztán rengeteg vita adódik. Ezért például ma az a helyzet, hogy az európai jobb- és az európai baloldal között egy elég jelentős különbség van a világfölfogását tekintve. Mi egy nagyon markáns álláspontot képviselünk ebben a kérdésben, és aki a másik táborban van, az örömmel veti ránk magát. Az európai baloldal ma progresszióról beszél, az európai baloldal számára a progresszió a szabadságot jelenti, és ők úgy fogják föl a szabadságot, hogy meg kell szabadulni azoktól a kötelékektől, amelyek az embert szabadságában korlátozzák. Mik ezek a kötelékek? Például engem korlátoz szabadságomban az, hogy férfi vagyok. Azt le lehet vetni. Rögtön nem korlátoz, néhány dolgot rögtön megtehetek, amit korábban nem. Ezért például a hagyományos nemi szerepfölfogásokat, a hagyományos családfölfogást a baloldal egyfajta maradi fölfogásnak tekinti, ami korlátozza a szabadságot, föl kell szabadítani az embereket a családi, nemi identitás alól, és egy teljesen más, szabad kulturális közeget kell létrehozni az embereknek. Én nem értek ezzel egyet természetesen, és ettől a pillanattól kezdve egy ideológiai támadás középpontjában vagyok. Vagy hasonlóképpen: a baloldali progresszív gondolkodás azt gondolja, hogy a nemzet egy szabadság korlátozó dolog, hiszen az individuum számára egy keretet jelöl ki. Ahhoz a nemzethez tartozom, annak a nemzetnek a tulajdonságait hordozom, esetleg azzal érzek együtt, vagy annak érdekében cselekszem, ezért a legjobb lenne, ha nem lenne nemzeti hovatartozás, akkor sokkal szabadabbak lennénk, és akkor a nagy nemzetnélküliségben testvérként egymásra találhatnánk, mondja a progresszív baloldal. Ezzel szemben én azt gondolom, hogy az ember nemzetbe születik, kulturális kontextusban nő föl, ez egy érték, ezt nem ledobni kell, hanem művelni. Kiművelni, átadni, megérthetővé tenni, értékként bemutatni. Mi így érezzük, így éljük a világunkat. Ezt a baloldal elutasítja. Az alkotmányunkkal szembeni támadások a családot támadták meg, a családdefiníciót, a nemzetre való utalást és a kereszténységet. Mert a szabadságnak van még egy korlátja, ez maga a Jóisten – a baloldali fölfogás szerint. A progresszív baloldal szerint a Jóistenhez való viszonyunk egyfajta korlátozást jelent az ő fölfogásukban az ember számára, meg kell szabadítani az embert tőle, ez a népek ópiuma, ezt mindannyian ismerjük. Ezzel szemben mi mást gondolunk erről, mi azt gondoljuk, hogy a világ teremtve van, a Teremtőhöz van egy viszonyunk, abból következnek szabályok, ezek le vannak írva, és megpróbáljuk ezeket az abszolút szabályokat a mi relatív kis életünkben valamilyen módon fölhasználni, alkalmazkodunk hozzá, követni próbáljuk. Ez egy érték szerintünk. Az egész európai kultúra erre épült föl a mi fölfogásunkban. De van egy másik fölfogás, ami nem így látja. Van család-, nemzet- és keresztényellenes ideológiai irányzat Európában belül, és Magyarország ezeket az értékeket az alkotmányozás miatt nyíltan megvallotta, képviselte, és bekerült ebbe a konfliktusmezőbe. Én ezzel magyarázom ezt a típusú gyűlöletet. És van egy harmadik típusú oka is a támadásoknak, ez tisztán pénz, és tisztán gazdasági érdekek. Ha jól végigszámolom az igazságtalan banki magatartásrendszer megváltoztatása érdekében Magyarországon eddig körülbelül 800-900 milliárd forintot, és a következő néhány hónapban további 1.000 milliárd forintot fogunk a bankok felől visszavinni az emberekhez. Szerintünk ez indokolt, szerintünk ez gazdaságilag is helyes, és erkölcsileg nem lehet másképpen, mert olyan gyakorlat alakult ki a pénztőke, a bankok és a magánemberek viszonyában Magyarországon, ami ezt a korrekciót megköveteli. Akiknek ez ki kell fizetni – beszélünk 1.800-2.000 milliárd forintról –, azok nem boldogok. Nagyon ritkán írnak támogató cikket a magyar kormány mellett, sőt inkább az ellenkezőjét hajlandóak támogatni minden rendelkezésükre álló eszközzel. De hasonlóképpen: az energiaszektorral is így állunk. Óriási volt az extraprofit, az extraprofitot megadóztattuk. Több száz milliárdnyi pénz, ami eddig egyébként extraprofitként a nagy cégekhez került, most a magyar költségvetésbe kerül. Akiket ez érint, szintén nem lelkesednek Magyarországért. És van – ahogy mi mondjuk – a méltányos közteherviselés: a gazdasági válság idején azoknak az ágazatoknak, amelyeknek továbbra is hatalmas volt a profitjuk, de a magyar költségvetés az összeomlás szélén állott, azokra szektorális adókat vetettünk ki, és ezek mind a mai napig érvényben vannak. Ők ezt egy extrateherként élik meg. Ilyen a reklámadó, ilyen az energia-, ilyen a bankadó, volt egy ideig – az már megszűnt – a kiskereskedelmet terhelő adó, tehát van egy extraprofitokat a költségvetésbe becsatornázó politikánk, amely rendkívül sok érdeket, méghozzá nagykutyák, nagy elefántok érdekeit sértette meg. Ez a harmadik fajta.

Mikor ez összeadódik, a tudatlanság, az ideológia, meg az érdek, akkor vagyunk abban a helyzetben, mint ahol most vagyunk. Az én dolgom persze nem az, hogy ezt én értelmezzem ilyen elegánsan, mert engem nem azért tartanak, hogy okos legyek, hanem azért tartanak, hogy oldjam meg ezt a problémát. Azzal, hogy ezt így jól elmagyaráztuk, ezzel a munka nincs elvégezve. Ezt meg kell változtatni, ezen kell dolgozni. Én csak annyit akartam mondani az első kérdéshez kapcsolódva, hogy ezt nem tudjuk egyik napról a másikra megváltoztatni, de ezen dolgozni kell. Itt van Mándoki László is a körünkben, aki sokat segített e tekintetben. A német–magyar barátság évéről tegnap döntött a magyar parlament. Ezt létre fogjuk hozni, megpróbáljuk Magyarországnak a megítélését a realitáshoz közelíteni a következő időszakban. Ma fölkértem a bajor miniszterelnököt, hogy ők is vegyenek részt ebben a német–magyar barátság programban. Megpróbálunk kialakítani egy másik levegőt, egy másik környezetet Magyarország körül. Olyat, amely méltó mihozzánk, és méltó a német–magyar baráti kapcsolatokhoz.

Örültem, hogy a rendelkezésükre állhattam. Jó éjszakát kívánok mindenkinek!