Tisztelt nagytétényiek és budafokiak! Tisztelt ünneplő közönség!
A meghívást köszönöm! Üdvözlöm önöket, és elismerésemet fejezem ki, amiért önök több mint hét évtized után elődeik lerombolt alkotását, ezt a köztéri remekművet mindannyiunk örömére újraépítették. Országgyűlési képviselőként és egy kormányzásra készülő párt elnökeként is köszönetet mondok azért, mert az országzászló ünnepélyes újraátadására október 23-át, a magyar forradalom és szabadságharc évfordulóját választották. Mint tudják, az 1990-ben összeült első szabad Országgyűlés az 1956-os forradalom alapján állt, és magam is olyan új kormányt szeretnék látni hazánk élén, mely visszatér ide, s hivatását az 56-os fundamentumokon állva teljesíti be.

1956. október 25-én az Igazság című lap vezércikkírója a következő kérdést tette fel lapja címoldalán: "Hát nem tanultak még mindig eleget? Tanulékonyabbá kell válniuk azoknak, akik egy nép vezetésére tartanak igényt. Nem akarják még mindig elhinni, hogy a nép ellen nem lehet?"
 
Addig és azóta is akadtak Magyarországon jó néhányan, akik azt hitték, lehet a nép, lehet a nemzet ellenében, lehet az embereket semmibe véve kormányozni Magyarországot, de ahogy az Igazság akkor kimondta, s ahogy a mi szívünkben is bele van írva, az ilyen kormányokat eléri a végzet. Eléri őket a végzet, mert az elnyomó kormányok nemcsak megrövidítik az embereket, de le is nézik őket. Azt gondolván, ha valaki kívül van a gazdagok és a hatalmasok körén, akkor jelentéktelen is. Azt gondolják, ha nélkülöznie kell, akkor beéri, sőt örül a napi betevőnek, se vágya, se akarata, se értelme nem lesz olyan nagy dolgokhoz, mint a szabadság vagy éppen az igazság. Tévednek, nagyot tévednek, amikor nem adják meg azt a tiszteletet és elismerést, ami mindenkinek kijár. Tévednek, és mindig éppen ez a tévedés lesz végső bukásuk oka, amikor nemcsak a hatalom bársonyszékeiből kell távozni, de szembe kell nézni a tettek következményeivel, és vállalni kell a felelősséget hivatali visszaélésekért is. Mindig eljön ez a pillanat.

Hallottam egyszer egy magányos emberről, aki gondnokféle volt egy kertes társasházban. Nem tartozott sem a bátrak, sem a túlontúl kíváncsiak közé. 1956-ban sem sietett az utcára, reménykedett csöndes magányában, fülét a rádióra tapasztotta. Egész lényétől idegen volt a vakmerőség vagy a belekeveredés vágya. Amikor elhalkult az első égzengés, azért ő is kimerészkedett. A kenyér mellé beszerezte a legfrissebb lapok egy-egy példányát, aztán várt. November lett. Csípős, fájdalmas ősz vége. A mi emberünk szörnyen megijedt, és félelmében elásta azt a pár újságot a hátsó kert egyik sarkában. Eltenni nem merte, elégetni nem akarta. És jöttek az újabb esztendők, hónapra hónap, évre év. Azon kapta magát, hogy szeret a kert azon részében üldögélni, ahol elrejtette '56-os újságjait, mintha ott több meleget sugárzott volna vissza a föld, ami persze fizikai képtelenség. Mégis, ahogy megöregedett, már sehol máshol nem volt jó, csak ott. Egyre többet üldögélt az eltemetett igazság felett, csak legalább addig ne kelljen a pár centivel arrébb kezdődő, mindent körülvevő hazugságban élni. Üldögélt és mesélt. S az ilyen, legyintve lesajnált, igazságot őrző, egyszerű sorsú emberek történetein felnőtt, magunkfajta fiatalok, fellelkesülve az igazságról szóló történeteken, egyszer csak véget vetettek Magyarországon a hazugságra épülő világnak, és nekifogtak, hogy felépítsék hazájukban a szabadság rendjét. Ide vezet, ha a hatalmasok lenézik az embereket. 

A történelemben léteznek olyan káprázatos egybeesések, amelyeket a logika hívei utálnak, a poéták pedig imádnak. Azonban ezek az egybeesések utólag nézve valahogy jelentést nyernek, ezért nekünk is érdemes elgondolkodnunk rajtuk. Feljegyezték például, hogy a császári korona legurult I. Napóleon koronázási hintajáról 1804-ben, s aztán III. Napóleonéról is 1852-ben. Nálunk, Magyarországon a kommunista pártfőtitkár éppen azon a napon halt meg, 1989. július 6-án, amikor az általa bitófára küldött Nagy Imrét rehabilitálta a Legfelsőbb Bíróság. Véletlen volna, vagy inkább történelmi igazságszolgáltatás? Vakszerencse, vagy inkább elrendelés? És íme, itt a mi mai példánk: október 23-a. Mintha az országzászló állítói egy emberöltővel a forradalom kitörése előtt a jövőnek üzentek volna. (A budafok-nagytétényi országzászlót 1932. október 23-án állították.)

A mai október 23-ából visszatekintve úgy tűnik, dédszüleinknek éppúgy szükségük volt az igazság sugárzó erejére, mint nagyszüleinknek 1956-ban, és nekünk ma, 2009-ben. Az országzászlót állító dédapáink az örök, a történelmi Magyarország igazságát hirdették. Azét a Magyarországét, amely a földrajzinál nagyobb maradt: legyen bármiképp is, mondták, a magyarok közösségét azok alkotják, akiket hagyományok, közös történelem, közös nyelv fonnak egybe. Összetartozásunk – ők így gondolták – nem szorul magyarázatra; magyarok vagyunk – ilyen egyszerű. Ami a földrajzi Magyarországtól elvétetett, a lelki Magyarországnak mindig része maradt, és ez az igazság! S amíg vannak hívei, mindig el is jön az igazság pillanata. Eljött, amikor a történelmi Magyarország fáján elszáradt ágak újra kizöldültek. Eljött, amikor a nemzeti zászlónkból kivágtuk a poloskafészket. S eljön most is, amikor a becsapott, reményeiből kiforgatott, árokszélre szorított nép visszaveszi kezébe a saját sorsát.

Amikor felvonnak egy zászlót, az számomra két dolgot jelenthet. Vagy azt jelenti, hogy sikerrel ért véget egy küzdelem, vagy azt, hogy éppen most kezdődik. Ahogy körülnézek, én úgy látom, hogy mindenki, aki itt van, tudja, de legalábbis a lelke mélyén érzi, azért vontak föl ma egy zászlót, mert most egy új küzdelem kezdődik. Én már régóta készülök erre a pillanatra, régóta készülök erre a küzdelemre. Azt is tudom, hogy a tétje rendkívüli. Rendkívüli, hiszen az én életemben, az én nemzedékem életében talán soha nem adódik még egyszer ilyen pillanat. Olyan pillanat, amikor Magyarországon végérvényesen lezárhatunk egy korszakot, mondjuk úgy, hogy az átmenet korszakát, és mi, magyarok együtt teljesen új fejezetet kezdhetünk, és új irányba indulhatunk el. Tudom azt is, hogy a küzdelem nehéz lesz. Látom az arcokon, és látom a tekinteteken, hogy mindannyian tisztában vagyunk a küzdelem jelentőségével, a feladat nagyságával és a felelősség súlyával. De éppen azért vontuk föl ezt a zászlót, hogy kinyilvánítsuk: bárhogy is, de vállaljuk ezt a küzdelmet. Talán azért pont a mai napot, október 23-át választottuk, hogy erőt merítsünk egy 53 évvel ezelőtti nagy küzdelem hőseinek tetteiből a mi saját küzdelmünkhöz.

Van egy fénykép, amely bejárta az egész világot. Azt ábrázolja, amikor egy csoport magyar forradalmár éppen a magyar zászló közepéből vágja ki a diktatúra szégyenfoltját. Ez a kép a világon mindenütt a hősiesség szimbólumává vált. De nem maga a fotó tette világhírűvé és szeretve tiszteltté a magyar hősöket, hanem az, ami a képen nem látszik. Az a tény, hogy a magyar forradalmárok újítottak, átalakítottak, átszerveztek, vagyis építettek, és nem romboltak. Fenntartották a rendet, biztosították az ország működését. Nem volt káosz, nem volt anarchia, nem szabadult el a bűnözés. Józan ésszel vitték véghez a változást, és nem engedtek teret a szélsőségeknek. A magyar emberek közös akaratát valósították meg, nem magánérdekek és nem a személyes gyűlölet vezérelte őket. A magyar emberek szabadságot, törvényes rendet akartak, és azokat az értékeket, amelyek mindenki számára fontosak. Változást akartak, le akarták váltani a szovjet hatalmat, helyre akarták állítani az igazságon és a szabadságon nyugvó törvényes rendet. Az '56-os forradalmárok valójában az európai civilizációhoz méltó törvényes rend helyreállításáért harcoltak, a magyarok jogaiért küzdöttek, azokat védelmezték. Ezért válhattak nemcsak a magyarok, de az egész világ szemében is hősökké. Az ő küzdelmük lényege éppen az volt, hogy a józan ész harcolt a szélsőséges politika ellen, harcolt és győzött – minden fronton. Győzött a hatalom szélsőségeseivel szemben, és nem engedett a mégoly jogos indulatból fakadó gyűlölet szélsőségeinek sem. Ezért tiszteli, ezért csodálja is az egész nyugati civilizáció, hiszen saját jobbik énjét ismeri fel benne.

Bárhol is járok ma Magyarországon, bárkivel is sodor össze a jó- vagy balszerencse, van egy dolog, amely összeköti az embereket. Az elkerülhetetlenül bekövetkező változástól mindannyian józan megoldásokat várnak. Mindannyian pontosan érezzük, hogy a szélsőségek nem hoznak alkotó korszakot, csak szembefordítják egymással az embereket. A józan ész azonban minden magyarban közös. A józan ész képes összefogást, képes egységet teremteni, és képes akkora erőt felszabadítani, amekkora a győzelemhez, a mélyreható változáshoz, az előttünk álló, nagy és nehéz feladatokhoz nélkülözhetetlen. Mi, magyarok tudjuk, hogy a józan ész erős, a szélsőség pedig erőtlen: építeni nincs elég ereje, ezért inkább rombol. Rombol, amikor a diktatúra ruhájába bújik. Rombol, amikor pénzügyi diktátumok alá veti az életünket. Rombol, amikor kormányoz, és rombol, amikor költségvetést eszkábál az Országgyűlésben.

Amikor Magyarország  döntéshelyzetbe került, amikor a többség a változás mellé állt, akkor mindig józan ésszel akart változtatni, ahogyan azt '56 hősei is tették.
 
Felhúztunk tehát egy zászlót ma, október 23-án, ami azt jelenti, hogy egy nagy és sorsfordító küzdelem kezdődik Magyarország számára. Meglehet, életünk legnagyobb és legfontosabb küzdelme lesz, ahogy a magyar szabadságért küzdő '56-osok életében is így volt ez. Az ő küzdelmük igazi nehézségét a kedvezőtlen történelmi körülmények adták. A mi küzdelmünk nehézsége másból ered. Minket nem fenyegetnek idegen tankok, fegyverek, nem fenyeget katonai erőszak, a mi küzdelmünk igazi nehézsége abban rejlik, hogy nem a választásokig tart, és a célja nem pusztán a választások megnyerése. Az csupán egy fontos és nélkülözhetetlen lépcsőfok. Az igazi, a nehezebb küzdelem utána következik, amikor Magyarországot kell majd újjáépítenünk. Ami önmagában sem lesz kis feladat, ráadásul pontosan látom előre, hogy a múlt, azaz a mostani jelen gáncsolni próbál majd, ahol tud, hiszen vissza akar majd térni, és nem fog beletörődni az új helyzetbe. Hosszú menetelés vár tehát ránk, sok-sok erőfeszítés, és az is biztos, hogy nem fogjuk mindig diadalmenetnek érezni, de én hiszem és tudom, hogy ha mindent beleadunk, akkor a végén célba fogunk érni.

Mi most győzni indulunk. Nem rombolni, nem bosszút állni, hanem építeni. Újjáépíteni az országot, újjáépíteni mindazt, amit a szélsőséges kormányzás az elmúlt években lerombolt. Tudom, vannak sokan, akik bánkódnak az elveszett évek miatt. Ki ne sajnálna hét elvesztegetett évet a saját vagy a hazája életéből? Sokan azt gondolják, nincs remény. Nem lehet helyrehozni, ami elromlott, nincs esély visszafordulni. Az elkeseredés érthető, hiszen sok csalódás, sok szenvedés érte az embereket Magyarországon az elmúlt években. Én azért jöttem ma ide, mert szilárdan hiszem, hogy mindig van lehetőség jó irányba fordulni. Mindig van lehetőség megjavítani, amit mások tönkretettek. Újjáépíteni, amit leromboltak. Én hiszem, hogy minden zsákutcából ki lehet jönni. Ha máshol nem, hát ott, ahol befordultunk.
 
Tudom, azért jöttünk ma ide, mert egyikünk sem akar olyan országban élni, ahol félelem és bizonytalanság uralkodik. Nem akarjuk hagyni, hogy a mindenen átgázoló magánérdek, az üzleti érdekek vagy az elvakult gyűlölet fölperzseljék mindennapjainkat, biztonságunkat, lehetőségeinket, céljainkat. Mi mind azt akarjuk, hogy gyermekeink a szabadság és a bizalom légkörében nevelkedjenek, és válhassanak felnőtté. Én is azt akarom, hogy olyan országban kezdjék majd önálló életüket, ahol sikeresek lehetnek. Ezért a zászló, amelyet ma felhúztunk, számomra azt jelenti, hogy nekünk, akik felelősséget érzünk Magyarország sorsáért, immár nem az a dolgunk, hogy a bajokon rágódjunk, hogy emésszük magunkat az elpazarolt évek miatt, hanem az, hogy véghezvigyük, amivel a történelem megbíz bennünket. Az a dolgunk, hogy ma itt büszkén ünnepeljük az '56-os hősök győzelmét, és amikor eljön az idő, az ő nevükben is újra győzelmet arassunk. Az a dolgunk, hogy legkésőbb öt hónap múlva győzelemre vigyük Magyarország ügyét, és aztán újjáépítsük Magyarországot.

Elég erősek vagyunk ahhoz, hogy győzzünk, és elég erősek leszünk, hogy meg is védjük a győzelmünket. 1956 példája azt mutatta meg, hogy Magyarország igazi hangja a józan ész hangja. Nem a szélsőség, nem a diktatúra, nem a pénz, nem a gyűlölet hangja, hanem a józanul gondolkodó és józanul cselekvő magyar emberek hangja. Én ezt a hangot hallom ma is. Az a dolgunk, hogy a világnak ismét megmutassuk: Magyarország igazi hangja ma is a józan ész hangja. Így fogunk küzdeni, így fogunk győzni, és így fogunk változtatni. A zászló már odafönn lobog. Hamarosan indulnunk kell!
Hajrá, Magyarország! Hajrá magyarok!


Magyar Nemzet