Jó napot kívánok, tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelettel köszöntöm a magyar államélet vezetőit! A korelnökünket, Boross Péter miniszterelnök urat! Tisztelettel köszöntöm a Rektor urat és a Hallgatókat!

A köszöneteket, amelyeket az előbb a kormánynak címeztek, most szeretném tovább hárítani. Ami engem illet, én a kormány tagjainak szeretnék először köszönetet mondani. Önök, akik nyilván ismerik egy kormány belső életének – legalábbis híradásokon keresztül – nehéz pillanatait, tudják, hogy milyen embert próbáló feladat gazdasági válság idején arra rávenni a kormány tagjait, hogy kipréseljenek a saját tárcájuk rovására 5 milliárd forintot egy ilyen egyetem létrehozására. De talán az a helyes, ha ők is tovább hárítják ezt a köszönetet Magyarország polgárainak, akik egy európai gazdasági válság kellős közepén képesek voltak úgy működtetni a magyar gazdaságot, hogy megtermeljék, előállítsák azt az összeget, ami ennek a történelmi kötelezettségnek a teljesítéséhez szükséges volt. Egy ilyen nagyszerű épület átadásakor a legnagyobb csapda, amit el kell kerülnünk, a hencegés, ugyanis most itt volna mire. Talán kellő visszafogottsággal annyit azért megemlíthetünk a mindenkori polgári, nemzeti és keresztény irányzatot képviselő kormányzatok javára, hogy az elmúlt két kormányzati ciklusunk alatt, 1998 és 2002, valamint 2010 és 2014 között függetlenül, hogy éppen válság volt-e, vagy sem, három egyetemet alapítottunk: az Andrássyt, a Sapientiát és most a közszolgálatit.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ez arról szól, hogy persze, meg kell küzdenünk, meg is küzdünk a jelen nehézségeivel, de egy nemzeti kormánynak a tekintetét mégiscsak a jövő horizontjára kell függesztenie. Igaza volt Boross Péternek, amikor azt mondta, hogyha a régi világban élnénk, akkor most azt kellene mondani, hogy „minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve,” de miután nem a régi világban élünk, hanem a mai Magyarországon, miniszterelnökként csak annyit mondok, egybehangzóan az ország közvéleményével, hogy szeretném látni azt a kormányt, amivel meg vagyok elégedve.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Vannak épületek, amelyek eleve egy adott célra rendeltettek. Mondhatjuk úgy is, hogy egy épület, akár egy ország, egy közösség vagy egy ember, nem szakítható el a saját sorsától. Nehezen vagy egyáltalán nem választható el attól a céltól, amelyet szem előtt tartva megtervezték és felépítették. Történetük során az ilyen épületek szinte összefonódtak azzal a szereppel, amelyet a nemzet életében betöltöttek. A Ludovika egy ilyen épület. Több provokációt is hallhattunk az előbb az előttem szólóktól, mind arról szóltak, hogy a kormánynak legyen füle arra, hogy van itt mit folytatni. Kellő alázattal és szerénységgel csak annyit mondok, hogy folytatni fogjuk, mármint a Ludovika építését mindenképpen.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Hosszú küzdelem előzte meg, amíg a Habsburg-kormányzat lehetővé tette, hogy a katonatiszti képzés ne csak elinduljon Magyarországon, hanem az oktatás nyelve is magyar legyen. A Habsburgok mentségére szóljon, érezték ők, jól érezték ők a bajt. Ezek a félelmeik egyáltalán nem voltak megalapozatlanok, hiszen igazolást is kaphattak rájuk a pákozdi, a hatvani, az isaszegi vagy éppen a nagysallói csatákban. 1808-ig kellett várni az engedélyre, 1830-ig az alapkőre, hogy végül 1872-ben átadják az épületet az eredetileg tervezett rendeltetésének. Akkor, tisztelt Hölgyeim és Uraim, ez a magyar nemzet győzelme volt egy rendszer felett, amely a nemzet élet három területét megtagadta tőlünk: a nemzeti érdeket képviselő diplomáciát, a nemzeti érdeket képviselő hadsereget és a nemzeti érdeket képviselő bankot. A Ludovika ezt követően úgy forrt egybe a hazafias neveléssel és a magyar virtussal, mint a Nemzeti Színház a magyar kultúrával. És, tisztelt Hölgyeim és Uraim, így volt ez egészen a kommunizmusig. Akkor más idők vették kezdetüket. Az elvtársak igen találékonyan láttak hozzá a kampusz újrahasznosításához: a lovardában mozit, a vívóteremben színházat üzemeltettek, a főépületben pedig az ELTE oktatói és diákjai reménykedhettek abban, hogy nem szakad rájuk az elhanyagolt épület. A rendszerváltás sem hozta meg, el az intézmény föltámadását, mivel az akkori városvezetés úgy kezelt mindent, ami egy mondatban szerepelhetett a nemzeti szóval, mint egy letűnt kor maradványát. Így lett kis híján az enyészeté – a Várbazárhoz hasonlóan – a Ludovika Campus is. Olyan épületté, amely már inkább egy világháborús film díszletére emlékeztette az embert és nem arra a szerepre, amit eredetileg betöltött.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Az itt ülők, azt gondolom, kivétel nélkül ismerik Deák Ferenc intelmét. Idézem őt: „Amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják. De miről a nemzet, félve szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz, s mindig kétséges.” 2010 után mi, magyarok úgy döntöttünk, hogy visszaszerezzük azt, ami a miénk. Eldöntöttük, hogy egy olyan országban akarunk élni, amelynek főtere nem egy kordonok által körbezárt parkoló, amely nem hagyja, hogy legszebb épületei rommá legyenek a kezei között. 2010-ben ezért két nagy feladatra is vállalkoztunk. Helyre kellett állítanunk az országot a katasztrofális eredménnyel járó megelőző nyolc éves kormányzás után, és helyre kellett állítanunk Budapestet is két zavaros évtized után.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Vannak épületek, amelyek csak akkor kelnek életre, amikor visszakapják eredeti funkciójukat. Ezért döntöttünk úgy, hogy a Ludovika Campus hagyományainak megfelelően legyen ez a Nemzeti Közszolgálati Egyetem otthona. Így döntöttünk, két éve belevágtunk, és mintegy 5 milliárd forintnyi költségvetési forrást biztosítottunk, hogy azonnal hozzá is kezdhessünk a rekonstrukcióhoz. Mindössze 700 napja, hogy elhatároztuk magunkat, és ma már itt vagyunk, és régi fényében tündököl a Ludovika kampusza.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A rendszerváltást követő két évtizedben egymást váltották a polgári államépítés és a posztkommunista állam-leépítés korszakai. 2010 után egy olyan erős államot akartunk építeni, amely egységesen és gyorsan tud cselekedni. Egy erős ország pedig elképzelhetetlen korszerű és hatékony közigazgatás nélkül. A köz szolgálata erőt, gyorsaságot, szakértelmet és elhivatottságot követel azoktól, akik ezt a pályát választják. Mindez pedig csak akkor valósítható meg, ha a közszolgálat egyes területein dolgozók a kellő időben, egymással összhangban és egységesen cselekszenek. Jó jel, biztató fejlemény, minden idők legnagyobb dunai árvize megmutatta nekünk, hogy az egység és a gyorsaság megmentett emberi életekben és megőrzött anyagi javakban mérhető, és ma már a magyar állam erre képes. Ennek az együttműködésnek talán legfontosabb lépcsőfoka a Nemzeti Közszolgálati Egyetem, amely ma már megteremti az egyes pályautak közös kapcsolódási pontjait, és megteremti az egyes területek közötti átjárhatóságot.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A felújított Ludovika a 2010-ben létrehozott Nemzeti Közszolgálati Egyetem méltó főhadiszállása lesz. Azé az egyetemé, amely az átalakított magyar felsőoktatási rendszer egyik zászlóshajójaként a minőségi magyar közigazgatás és rendvédelem személyi utánpótlását biztosítja majd, és ahol minden diák, minden tanár és professzor az egyetem jelmondatának szellemében, biztosan a haza szolgálatában áll. Ahogy a Ludovika szobrai üzenik, a „Ludovika név hirdesse a nemzethez való vonzalmunknak emlékezetét.” Ennek szellemében fogom átadni a rektor úrnak az épület kulcsát. Azt kívánom: legyenek méltók az elődeikhez, viseljék méltóssággal ezt a megtiszteltetést, és váljanak a haza dicsőségére!

Köszönöm megtisztelő figyelmüket!