„Ha a búzaszem nem hal el egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz.” Ez a bibliai idézet volt a mottója a Magyar Asszonyok Érdekszövetsége díjkiosztójának, amelyen első alkalommal adták át az Arany Búzaszem díjat. A Magyar Asszonyok Érdekszövetsége olyan együttműködés, amely a nő, az asszony létének és szerepének a családban, a munkában és a közéletben való kiteljesítését tartja leglényegesebb célkitűzésének. Idén novemberben döntöttek arról, hogy minden évben, Erzsébet napján egy olyan magyarországi és egy határon túli nőnek, asszonynak ítélik oda a díjat, akik - a mai világra jellemző önzésen felülemelkedve - önfeláldozóan és példaadóan hoztak áldozatot a közösségért, a nemzetért.

Mindkét díjazottnak nagy volt a meglepetése amikor kiderült, hogy nem pusztán egy konferenciára érkeztek, hanem a rendezvény egyenesen értük lett megszervezve.

Fülöp G. Dénesné Suba Ilona egy kuláklistára került, gazdálkodó székely családba született. A még önellátó és szolidáris faluközösség képe, másrészt a kommunista diktatúra kemény valósága formálta értékrendjét és terelte a magyar közösségi gondok orvoslása felé. Mindebben meghatározó módon segítette őt férje, Fülöp G. Dénes, aki az 1956-os erdélyi, magyar teológusok elleni perek áldozataként négy évet töltött börtönben és kényszermunkával. A házaspár több székely faluban végzett gyülekezetépítő munkája közben végig a Securitate megfigyelése alatt álltak. Ilona hűséges és bátor harcostársa volt férjének. Megesett, hogy Szászrégenben négy gyermekével az oldalán követelte vissza férjét – akit már 24 órája vallattak - a rendőrség kapujában, és ura oldalán védte a gyülekezeti élet szabadságát és a magyar nemzeti értékeket. Az egyházvezetés és a Securitate mesterkedéseinek ellenére Fülöp Dénest 1984-ben a Marosvásárhelyi Vártemplom gyülekezete lelkészükké választotta.

Hosszú sora van annak a temérdek feladatnak, amelyet a város magyarságának megerősítése rótt a lelkészcsaládra. Intézmény egész sorát hozta létre a házaspár, elsősorban szociális és oktatási célokkal, idős emberek, valamint szegény, árva, vagy utcán élő gyermekek megsegítésére. Kezdeményezésükre alakult meg 1990-ben az ökumenikus szellemiségű Kántor-tanítóképző Főiskola, és a szociális segélyt nyújtó Lazarenum Alapítvány. Számba vették a Mezőségen és a Székelyföldön élő szegény sorú, sok gyermekes családokat, és a legnagyobb gondban lévőknek rendszeres élelmiszer ruha és anyagi segélyt juttatnak, de sokak taníttatását, kollégiumi elhelyezését is állták. Fülöp G. Dénes 2005-ben elhunyt, s Ilona azóta is folytatja a közösen megkezdett munkájukat.

„Nem szabad ennyi időt pazarolni rám – mentegetőzött Suba Ilona, amikor Lévai Anikó laudatiója és a díj átvétele után szót kapott. – Ami az én életemben volt, azt a drága Jóistenemnek és Krisztusnak köszönhetem. Én elmondhatom magamról, hogy a Jóisten a tenyerén hordott, mert nem tékozoltam el hiábavalóan az időmet, és mindig tudtam, hogy mit kell tennem, mert mindig volt mit tennem. Ezt a kegyelmet kívánom mindenkinek.” (Lévai Anikó laudatiója cikkünk végén olvasható.)

„Dr. Halász Adrien gyermektüdőgyógyász, allergológus, klinikai farmakológus több mint húsz évet töltött a III-as számú Svábhegyi Gyermekgyógyintézetben, egészen 2007-ig, az intézet szégyenletes bezárásáig” – mutatta be Soltész Miklós laudatiójában a második díjazottat. A doktornő odakerülésekor azonnal felújította az osztályát, gyerekbarát környezetet alakított ki, átszervezte a munkát, létrehozta az ambuláns rendelést. Aktívan vetette bele magát a cisztás fibrózis (CF) speciális kezelésébe, cikkeket írt, külföldi kongresszusokra járt, s minden módon igyekezett képezni magát a CF szakterületén. Egyre többen jöttek át hozzá gondozásra vidékről is, néhány páciensének sikerült megszereznie egy különleges védőoltást Svájcból, külön VIP-szobát alakított ki a CF-es ápoltaknak, és nyári táborokat szervezett a számukra, ahol európai szintű rehabilitáció folyt. Szomorú, hogy mire elképzelései már 70-80 százalékban megvalósultak, és végre elkezdődhetett volna az a munka, amit eredetileg elképzelt, akkor jött a bezárás, és hiábavalóvá váltak a hosszú évek erőfeszítései.

„Díjakat olyanok szoktak kapni, akik tesznek valamit. Én nem csináltam semmit. Amit az intézetben felépítettem többed magammal, az ma már nem létezik. Azzal vigasztalom magam, hogy megtettem azt, amire az édesapám tanított: úgy dolgozz és úgy élj, hogy este tiszta lelkiismerettel hajthasd álomra a fejed. Nagyon köszönöm a díjat, amire a fiaim talán büszkébbek lesznek annál, mint hogy az anyjuk milyen finom orosz krémtortát tud sütni” – szólt dr. Halász Adrien a díjátadás után.

Az ünnepi összejövetelt egy könnyedebb formájú program zárta, amelyen Stumpf Imre divattervező modern szabású, de régi magyar elemeket is hordozó kollekciója került bemutatásra.
 

 ٭ ٭ ٭

Lévai Anikó laudatiója Suba Ilonáról

Tisztelt Suba Ilona! Hölgyeim és Uraim! Aki mesélt valaha gyerekeknek, tudhatja, hogy ilyenkor a történetmondó kétféle alapvető igénnyel találkozik. Legtöbbször a csodát várják tőle, a varázsosat, különleges lényeket. Sokszor azonban „igaz” meséket rendelnek: „fejből mesélj!” – mondják. Ilyenkor elő kell keresni az élet-meséket egy bizonyos helyről, egy nagyon fontos emberről, arról „amikor még kicsit voltam”, vagy amikor még anyu volt kicsi és a nagyi fiatal. Az apróságok szeretik a titokzatos, sosemvolt világokat, rendkívüli képességű hősöket. De legalább annyira vonzza őket a valóság, minden fényével és árnyával. Mert az olyan, mint a miénk, vagy tényleg a miénk, ahhoz oda lehet vackolódni.

Nekem most könnyű dolgom van, a két kérést egyszerre tudom teljesíteni: egy valódi, ha úgy tetszik: húsvér tündérről fogok mesélni Önöknek. Valakiről, aki annyi helyen és a találékony kedvesség annyi módján tett már jót, hogy a mesehősök is leckét vehetnének tőle. Ha nem látnánk most itt a körünkben, azt hihetnénk, földöntúli erők mozgatják, és angyali nektárból nyeri az erejét.

Fülöp G. Dénesné Suba Ilona ilyen tünemény. És ő is „egyszervolt”, vagyis egyszer adatott. A családjának és a közösségnek egyetlen. Különleges, senki máshoz nem hasonlítható, de nagyon is valóságos, tiszteletreméltó asszony. Varázsigéje az adni, varázspálcája a szeretet.

Közös életük első pillanatától kezdve férjének, Fülöp G. Dénes lelkipásztornak jó társa, segítő ereje volt. A történelem megtépázta őket, férje korábban még börtönt is szenvedett az igaz szóért. De megtörhette-e a diktatúra azt, aki saját életét természetfeletti összefüggésekben látja? Ebben az égi koordinátarendszerben legfőbb parancs a szolgálat, így a Fülöp családot is Isten segítségével előbb Geges, majd Hármasfalu és Szászrégen, végül pedig a marosvásárhelyi Vártemplomi Református Egyházközségben találjuk. Állomások a hivatásban − négy gyermekük születése pedig mérföldkövek az életben. Mindig, mindenhol állandó építkezés: hol kőből és téglából, hol emberi figyelemből és hasznos tudományból. S ami felépült kezük nyomán: megszépült templomok, feléledő kórus, mederbe terelt segítő szándék. Később pedig a Református Kántor-tanítóképző Főiskola, a Diakóniai Otthon, a Lazarenum Alapítvány szociális feladatokra, árvák, szegények, segítésére, idősek ápolására; oktatási célokra pedig a Calepinus.

Mindeközben Suba Ilona számára nem volt kérdés, hogy vajon hátul állni, vagy az előtérben lenni fontosabb. A mai világ gyakran szembeállításként teszi mérlegre a kettőt: a családnak élni, vagy valamilyen feladatnak. Azt hiszem, a jó és okos asszony sem hátul, sem elől, csakis mellette, a férje mellett lehet. Hiszen a társunk a sorsunk.

Ilona is a bibliai asszonyok erényeivel, türelmesen, állhatatosan, engedelmesen, jó kedéllyel állta a sarat. Sőt, valószínűleg „állni” volt a legkevesebb ideje. Szervezett és gyereket nevelt, gyűjtött és gyereket nevelt, rábeszélt és gyereket nevelt, utánajárt és feleség volt. Mindezt úgy, hogy − tudtommal − senkinek sem volt oka a panaszra, Ilonából mindenki egészet kapott. (Mégiscsak tündéri tulajdonságokkal lesz itt dolgunk: a megsokszorozódás titkával..)

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! És ha már a Szentírásról szóltunk…
Azt mindenki pontosan tudja, hol, mikor, kinek a fordításában született meg az első magyar nyelvű nyomtatott Biblia. Ám arról ritkán esik szó, hogy annak idején a nyomdától 12 kilométerre lakó Károlyi Gáspár éveken át küldözgette Göncről Vizsolyba a folyamatosan készülő kézirat-lapokat. Nekem ez a mozzanat nagyon beszédes. Megmutatja, hogy az életnek, még az igazán nagyszabású dolgoknak is van egy ilyen „vivős-cipelős” oldala. Amikor hajtani kell, menni, vinni kell. És engedjenek meg nekem némi részrehajló észrevételt: noha a magyar nyelvben nincsenek efféle nyelvtani kategóriák, a „cipelés” szó egészen biztosan nőnemű! Ez a mi tudományunk, egy igazi női princípium: működtetni, mozgásban tartani, háton vonszolni: mikor melyikre van szükség.

Suba Ilona is így vitte, vállalta a cipelendőket.
Manapság, amikor az emberek legfőbb kérdése a világhoz így szól: vajon mit adhat még nekem, hogyan szerezzem meg mihamarabb tőle? Ilonáé mindig ez volt: mi az, amit adni tudok, mi az, amit még elvégezhetek? Hittel, méltósággal, életigenléssel. Négy, ma már felnőtt gyermeke ugyanebből az elszántságból kapott útravalót. Nekik is az a természetes, ha kinyújtják kezüket mindenki felé, akinek talán éppen egy ilyen kéz kell nagyon, ez a mozdulat tartja meg az életben, a hitében.

Kedves Barátaim! Egy tanulságos kis mesében az esőben ázó apró állatok sorra menedéket keresnek egy gomba kalapja alatt. S noha először még a hangya is alig fér a kicsi helyen: mindig összébb és összébb húzódva szorítanak helyet társaiknak. Persze segíti őket valami: a szó szerinti égi áldás: az eső ugyanis megnöveszti a gombát.

Suba Ilona lelkébe belefér az egész világ, és világéletében azon dolgozott, hogy az embereknek ne csak ott, az ő szívében, hanem az életben, az iskolában, gondoskodó falak között, „a gomba alatt” is legyen jó, biztos helyük.

Az Égi áldás is általában időben megérkezett hozzá. Valahogy mindig, minden nehézség ellenére lett új épület, új terem, új adomány, új lehetőség az oktatásra, karitatív munkára. Idősek otthona, leányanyákat segítő hálózat, nagycsaládos program, táboroztatás, templomi kórus, utcagyerekek felkarolása. Suba Ilonáék tudták, tudják: a missziós terület nem az atlasz távoli színes földrészein keresendő, hanem a szomszéd házban, az első szembejövő, reményvesztett arcban.

Tisztelt Ünneplők! Az „Arany búzaszem díj” gyönyörű üzenete, hogy példaképek nem csak a csillogásban, reflektorfényben teremnek, hanem a csöndes, kérdések és panaszok nélküli munkában, a köszönetet nem váró áldozatban, a természetes odahajlásban. Az Istenről tudjuk: a rejtekben is lát. Ám jó lenne, ha az emberek is minél többen látnák a jóság értelmét, a segítés gyümölcseit. Az efféle díjak azért is nagyon jók, mert kicsit ráirányítják a figyelmet arra a fajta dicsőségre, mely éppen a dicsőségszerzés szándéka nélkül érhető el.

Soktízezer adag kiosztott étel és ruha, megszerzett nyelvtudás és diploma, s főképpen milliónyi új remény: talán a legdrágább, ami ajándékozható.
Ismerjük a tanítást. „Mert éheztem, és ennem adtatok, szomjúhoztam, és innom adtatok, jövevény voltam, és befogadtatok engem”. Az igazán tiszta szívűek szelíden kérdezhetik az Úrtól: de hát mikor tettük mindezt Veled? „Amennyiben megcselekedtétek eggyel a legkisebb atyámfiai közül, énvelem cselekedtétek meg”.
Azon a bizonyos napon fontos lesz, hogy a „legkisebbek” közül nekünk hányan mondják majd: én voltam, velem tetted. Ha hisszük az isteni jelenlétet az adakozás gesztusában, akkor bizton állíthatjuk: Suba Ilona kezét ezernyi Krisztus fogja. Nem is engedi el soha.


orbanviktor.hu


Az eseményről készült képriport megtekinthető a Fotógaléria rovatban.