Az együttműködés ünnepe

2010. november 26.

„Még soha nem mozdultak meg ennyien, soha nem volt ilyen eredményes gyűjtőakció, és soha nem érkezett ennyi segítség” – mondta Lévai Anikó jószolgálati nagykövet az Magyar Ökumenikus Segélyszervezet partneri találkozóján.


Hagyományőrző jelleggel, idén második alkalommal hívta meg az Segélyszervezet egy pohárköszöntőre azoknak a cégeknek és vállalatoknak a képviselőit, akik régi vagy új partnerként támogatják az szervezet munkáját. E találkozó adott alkalmat arra, hogy a segélyszervezet megköszönje azoknak a segítségét, kiknek többsége még akkor is áldozott a jótékonykodásra, amikor a világgazdasági válság többüket megingatta.

„Mérni nehéz, de csodálni könnyű, ahogy sokan tudnak és akarnak tenni a bajbajutottakért, a rászorulókért” – mondta a rendezvény konferansziéja, Simon András. Miközben ezek a vállalatok a közösségért igyekeznek tenni valamit, aközben maguk is kezdenek közösségé formálódnak ezekkel a találkozókkal. Külön köszönet illeti őket azért, hogy a világgazdasági válság közepette nem a karitatív tevékenységre szánt összeget húzták ki a nadrágösszehúzás módját tartalmazó listájukról.

„Ez az év a katasztrófák éve volt” – mondta Lévai Anikó, hozzáfűzve, hogy míg máskor a segélyszervezet munkájának nagy részét az teszi ki, hogy a külföldi természeti csapások rászorulóin segítsenek, idén főként idehaza volt szükség a segítségnyújtásra, nem akármilyen körülmények között. Alig sikerült túltenni magunkat a kora nyári, súlyos árvízkárokon egy újabb csapás érte az embereket, a vörösiszap-katasztrófa, amelynek a következményei egyelőre még beláthatatlanok, de soha nem látott tömegek mozdultak meg, hogy adományaikkal támogassák a rászorulókat.

„Betlehem városban, rongyos istállóban ma született / Egy szűznek méhéből, drága szent véréből, Megváltónk lett” – szólt a szép karácsonyi ének Szalóky Ágnes és társai előadásában, majd Lehel László, a szervezet elnök-igazgatója szólt az egybegyűltekhez. Alátámasztotta Lévai Anikó gondolatait, amikor arról beszélt, hogy a jövőre húsz éves szervezetnek bőséges tapasztalatai vannak már a katasztrófák utáni segítségnyújtásról, de olyan odaadó és önzetlen támogatást még nem tapasztaltak, mint idén. Beszámolt a jelenlévőknek a szervezet idei tevékenységéről és terveiről, és köszönetét fejezte ki azért, amit a jelenlévők támogatásával tudnak tenni a bajbajutott emberekért.

 

A Magyar Ökumenikus Segélyszervezet partnerei:

Stratégiai partnerek: GlaxoSmithKline, E.ON, Whirlpool.
Gyémánt fokozatú partnerek: Henkel Magyarország, HHE North Kft., Inconex, Roche Magyarország, Szerencsejáték Zrt.
Arany fokozatú partnerek: A.S.A., Béres Gyógyszergyár, Bombardier, British American Tobacco, Bunge, FHB, Fundamenta Lakáskassza, Madách Színház, Magyar Építő, Magyar Nemzeti Bank, Magyar Telekom, MOL, McDonald's, Meditop Kft., Pfizer, Prímagáz, ProMix, Skála-Coop, System Consulting Zrt.
Ezüst fokozatú partnerek: Agribrands Europe Hungary ZRt., Chéque Déjeuner, DeMaS Kft., DSM Nutritional Products, Ecolab-Hygiene Termelési Kft., Eisberg Marketing Kft., Északdunántúli Villamosenergiaipari SZSZ., Eurosped ZRT., Hidrokomplex Kft., Hunguest Hotels Hungary, Julius-K9 Bt., Lajer Ügyvédi Iroda, Pannon Projekt Kft., RC Security Vagyonvédelmi Kft., Relplant Kft., RO-NO Kft., Trade Invest '93 Kft., Wattmester Kft., Weninger és Gere Kft.
Bronzfokatú partnerek: Corrocont Kft., Corvin Hotel-ITH Kft, Delfintel Kft., Enerviron Kft., Glovita Kesztyű Zrt., Gutmann Magyarország Befektetési Tanácsadó Zrt., Gyógyszeripari Ellenőrző és Fejlesztő Laboratórium Kft., ICE Transport Kft., Invex Kft., Morphocom Kft., Orosházi Béke Agrárszövetkezet, Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete, Reintex Kft., Sellyei Arany-Sas Patika Bt., Szerencs és Környéke Takarékszövetkezet, ThyssenKrupp Presta Hungary Kft., Transcar Hungária Kft.

 

* * *


Lévai Anikó köszöntője


Tisztelt Igazgató Úr! Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Vendégeink!

Jó embernek, jobb embernek lenni nehéz feladat. Olyan nehéz, hogy gyakran neki sem állunk az erőfeszítéseknek. A jószolgálati munka kapcsán sokszor eszembe jut, vajon mit is jelent az, hogy jók akarunk lenni, mitől is vagyunk jók, jó emberek, s amit teszünk, vajon jó-e valóban?

„Nem kell jobbá tenni magunkat, csupán az kell, hogy megszabaduljunk attól, ami elzárja a szívünket” – olvastam egy neves amerikai lélekgyógyász, Jack Kornfield könyvében. Ugyanezt Varró Dani, kortárs költő a mai fiatalok nyelvén így fogalmazta meg: „billentyűzárát oldd ki szívednek.” Mindkét idézet azt fejezi ki: nem kell másnak lenni, másmilyennek – jobbnak -, mindenki jó, csak sokszor elzárjuk a szívünket, nem hallgatunk a szívünk szavára.

Több mint 15 éve dolgozom együtt a Magyar Ökumenikus Segélyszervezettel. Jártam velük vízben, sárban, esőben, idén vörösiszapban is, megfordultam Magyarország keleti és nyugati, északi és déli vidékein, Erdélyben és Kárpátalján – mindig ott, ahol nagy szükség volt a Segélyszervezet munkájára. És találkoztam Emberekkel. Gyerekekkel, öregekkel, betegekkel, katasztrófák által sújtott családokkal, hontalanokkal, menekültekkel.

Ha meg kellene fogalmaznom, miben hasonlítottak egymásra ezek az emberek, mi volt bennük a közös, nos, azt kellene mondanom: majdnem semmi. Nem, nem hasonlítanak egymásra. Minden rászoruló ember a maga súlyos, súlyosabbnál súlyosabb gondjával, problémájával küzdött, mind egyedi, megismételhetetlen, különleges eset. Éhínség, szegénység, súlyos betegségek, nyomor, nincstelenség – mindenkinek más jutott osztályrészül. És kinek mi jutott, az tölti ki az életét. Mindannyian a maguk gond-szemüvegén keresztül látják a világot.

Mi, a segélyszervezet munkatársai, és Önök, akiknek lehetőségük és nagy szívük van, hogy adományaikkal segítsék a rászorulókat, akkor végezzük felelősen a munkánkat, ha ezt a gond-szemüveget olykor kölcsönkérjük.  Ha mi is ezen keresztül próbáljuk meg szemlélni a világot és benne saját magunkat is.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Mit látnak ezen a képzeletbeli szemüvegen keresztül? Fényes és hangos, rohanó világot, amelynek nincsen gondja a legelesettebbekre? Fontoskodó, nyüzsgő, okoskodó segítőkészeket, akik a maguk piros pontjait gyűjtögetik, amikor segíteni jönnek? Embereket, akiknek a legnagyobb gondjuk is eltörpül a mi szerencsétlenségünk mellett?

És milyennek látjuk saját magunkat a gond-szemüvegben? Nagynak, gazdagnak, gőgösnek. Okosnak, szépnek, vonzónak. Erősnek, hatalmasnak, nemtörődömnek. Akkor is, amikor támogatni, adományozni akarunk. Akkor is, amikor segítünk. Mert kevesen vannak, akik jól csinálják. Akik nem lehajolnak az elesettekhez, hanem felemelik őket. Akiktől jó kapni. Akik a gond-szemüvegen át is nagylelkűnek, segítőkésznek, együttérzőnek, szeretetreméltónak tűnnek.

Több mint 15 éve dolgozom a Magyar Ökumenikus Segélyszervezettel. Sokat, nagyon sokat tanultam tőlük. Legfőképpen alázatot. Empátiát. Szeretetet. Hálás vagyok nekik, hogy lehetőséget adtak nekem a munkára, a tanulásra, a lelki fejlődésre.

Különös partnerség, együttműködés az, ami a rászorulók, a támogatók, és a közvetítő szervezetek között kialakul. Különleges szerepe van ebben az olyan szervezeteknek, mint a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet. Nekik kétféle szemüveget kell felpróbálniuk. A rászorulókét, és azon keresztül vizsgálni tevékenységük hasznosságát, hatékonyságát. És a támogatókét is: a támogató vállalatok, mecénások, szervezetek nézőpontját ugyanígy el kell sajátítaniuk. Nem minden segélyszervezet, nem minden civil mozgalom képes erre. A Magyar Ökumenikus Segélyszervezet az idők során komoly profizmust sajátított el mindkét látásmódban. Igyekszenek, igyekszünk ráérezni, kinek mire van szüksége, s hogy ezek a vágyak hogyan találkozhatnak, hogyan teljesülhetnek egymás segítségével.

Tudjuk, hogy mit jelent a vállalatok társadalmi felelősségvállalása. Örülünk, hogy a gazdaság szereplői nyereségük, megtermelt javaik arányában részt kívánnak venni a közösség problémáinak orvoslásában. Tudjuk, és elfogadjuk, hogy ez ma már versenyképesség kérdése, s mint ilyen természetes módon része a vállalati stratégiáknak. Igyekszünk ezért mi is stratégiai szinten gondolkodni azokról a lehetséges együttműködésekről és partnerségekről, amelyek jószolgálati munkánk kapcsán felmerülnek. Szeretnénk érdemi, komolyan vehető, együttműködő partnerei lenni azoknak a vállalatoknak, amelyek nélkül aligha folytathatnánk olyan sikeres munkát, mint amelyről Lehel László rövidesen beszámol Önöknek.

Szeretnénk azonban a donációnál, az adományozásnál, ami gyakran csak pénzösszegek egyik számláról a másikra való mozgását jelenti a gyakorlatban, egy kicsit többre is bíztatni Önöket. Merjenek Önök is kapni, elfogadni – elfogadni olyasmit, amiből Önöknek van kevés, azoktól, akiknek ez minden kincsük: hálát, szeretetet, örömöt.

Valahányszor az életben segítségre szorultakkal találkoztam, meg kellett állapítanom, hogy a világ nem gazdagokra és szegényekre, nem épekre és fogyatékosokra, szerencsésekre és szerencsétlenekre oszlik. Néha úgy tűnik, mintha valakinek kevesebbje lenne valamiből. De a legtöbbször valami másból van neki több. A súlyosan beteg gyerekekben több a kétkedés nélküli bizakodás a gyógyulásban, mint a szüleikben. A sérült fiatalokban több a vidámság, a szegényekben több az irónia, az idősekben több a ráérő figyelem. És mindebből ők tudnak adni, ha van kinek. Ezért csodálatos, ha nem csak távoli donációval, hanem szó szerint a két kezünkből, a másik arcába nézve adhatunk valamit. Mert abban a pillanatban meg is fordulhat az érzés: a százszorosát kapjuk vissza annak, amit adtunk.

Nos, amióta jószolgálati nagykövetként dolgozhatok a hazai protestáns egyházak összefogásából született szervezetben, rengeteg ilyen élményben lehetett részem, és hatalmas mennyiségű energiát, roppant erőt kaptam azoktól, akiknek az elmúlt közel két évtizedben segíteni próbáltunk. És biztos vagyok benne, hogy kollégáim, akik 25 országban hajtottak végre humanitárius és fejlesztési programokat, hasonló élményekről számolhatnak be.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Ez az év a katasztrófák éve volt. Míg máskor munkánk nagy részét a külföldi természeti csapások rászorulóinak nyújtott segítség teszi ki, idén a legtöbb munka, nem is akármilyen körülmények között, idehaza volt. Néhány héttel a vörösiszap-katasztrófa után már szinte nem is emlékszünk a májusi, júniusi esőkárokra, amelyek szintén egyedülállóan nehéz feladat elé állították az egész országot. A vörösiszap-ügy pedig azért szomorúbb, mint bármi más, mert nem a természetnek, hanem emberi gondatlanságnak, felelőtlenségnek köszönhetjük – és egyelőre beláthatatlanok a következményei hosszú távon. Egyszóval: rettenetes évünk volt.

Ugyanakkor mintha a csapások ilyenfajta erőteljessége, ijesztő volta most végre átszakított volna egy gátat, átlépett volna egy határt, az emberek lelkében kinyitott egy ajtót: végre, amire olyan régen vártunk, természetes, magától értetődő lett minden ember számára, hogy adjon, hogy segítsen, hogy másokra odafigyeljen. Soha nem látott tömegek mozdultak meg, hogy kisebb-nagyobb adományaikkal támogassák a rászorulókat.
Azt a bizonyos billentyűzárat mintha kioldottuk volna a szívünkön.

Azt szokták mondani, hogy a nagyon nagy bajban ismerszik meg az emberek igazi természete. Hát, ha valamikor, most nagyon-nagy bajokban volt részünk. És mi történt? Még soha nem mozdultak meg ennyien, soha nem volt ilyen eredményes gyűjtőakció, soha ennyi segítség nem érkezett, mint most. Az emberek lelkében felülkerekedett a szolidaritás a közönyön, az irgalom az önsajnálaton, a közösségi érzés az egyéni sikerek hajszolásán. És én szeretném azt hinni, sőt, hiszem azt, hogy ez így van jól.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Ez a dolgok rendje: ideje van a segítségnyújtásnak, és ideje van az ünneplésnek is. Most az ünneplés ideje van, megköszönjük és megünnepeljük együtt az elmúlt év együttműködéseit, s erőt gyűjtünk a munkához, amely nem ismeri az ünnepnapokat.

Arra kérjük Önöket, dolgos hétköznapjainkon és pirosbetüs ünnepeinken egyaránt tartsanak velünk a továbbiakban is!

 

(orbanviktor.hu)


Az eseményről készült képriport a Fotógalériában tekinthető meg.

 

« vissza

Zeneakadémiai hangversennyel zárult a Reconnections nevű izraeli-magyar zenei együttműködés idei egyhetes workshopja, amelyet a Jeruzsálemi Zene- és Táncakadémia, valamint a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem immár negyedik alkalommal rendezett meg.
Emléktáblát avattak Zumbok Ferenc, a Zala Megyei Bíróság egykori tanácselnöke, a Fővárosi Cégbíróság vezetője, majd a Sándor-palota, a Várkert Bazár és a fertődi kastély újjáépítéséért felelős kormánybiztos tiszteletére Zalaegerszegen.
A Magyarországtól legtávolabb élő magyar népcsoport, a csángók idén huszadik alkalommal mutatták be a Csángó bálon saját táncaikat, énekeiket, történeteiket, az est csángó műsorvezetője pedig elmondta: számukra nagy erőt ad a küzdelmes hétköznapjaikban az a figyelem és törődés, amelyet az óhazából kapnak.


  • Orbán Viktor, 52 éves
  • Jogász, tanulmányait az ELTE-n végezte. Oxfordban politikai filozófiát hallgatott.
  • Nős, felesége Lévai Anikó
  • Öt gyermekük van: Ráhel, Gáspár, Sára, Róza, Flóra
  • A Fidesz elnöke, a Kereszténydemokrata Internacionálé alelnöke

Tovább

© Minden jog fenntartva, 2010