– Nem napjaink szüleménye az önkéntes, karitatív munka, hiszen gyermekkorunkban az utcában kalákában épült az összes ház – mondta a jószolgálati nagykövet. – Mindenki segített mindenkinek, s hasonló munkamegosztással zajlott az aratás is. Összeállt a család, a barátok, ismerősök és együtt dolgoztak - csak akkor ezt még nem önkéntes munkának hívtuk. A mi korosztályunk ebbe valahogy belenőtt, tehát ilyen értelemben voltak hagyományai a közösségi, társadalmi felelősségvállalásnak. Később, amikor már ügyvédként dolgoztam, az emberek megkerestek ügyes-bajos dolgaikkal, az ügyvédi munkán túl egyfajta mentorszerep is jutott nekem. Csak egy példa: emlékszem, egyszer olyan problémával kerestek fel, amiben semmiféle jogi eszközzel nem tudtam segíteni. Kezdő voltam, s nagyon szerettem volna, hogy pozitív fordulatot vegyen az ügy. Ezért aztán azt írtam a fellebbezésbe: gyakoroljanak könyörületességet, mert tudom, hogy jogilag nincs igaza az ügyfélnek, de mindig tőlem szokott kölcsön kérni... – meséli nevetve Lévai Anikó.

 

– Meglepő, de nagyon könnyű. Idén több iskolában is jártam, s látogatásaim után rengeteg diáktól kapok komoly, érdeklődő levelet. A segélyszervezetek is tesznek azért, hogy a fiatalok érdeklődését is felkeltsék a munkájuk iránt: a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat sérült gyermekeket segítő lovasterápiás programjaira rendszeresen viszünk egészséges résztvevőket is, arra gondolván, hogy aki egyszer eljön hozzánk, az ott is ragad. Szintén a Gyermekmentő ösztöndíjrendszert is működtet; azok közül, akik ennek keretében végezték el az orvostudományi egyetemet, ma már többen is az orvoscsoportunkban dolgoznak. Tehát szerintem a fiatalság fogékonyságával nincs probléma. Az azonban, amit mi tudunk tenni az ügyben, önmagában nem elég, nagy a média felelőssége is. Tarthatatlan, hogy az úgynevezett "celebekről" – akikre amúgy szerintem kár pazarolni az újságpapírt és a nyomdafestéket – többet olvashatunk, látunk-hallunk, mint az élet igazán komoly dolgairól. Például hogy miképpen győzte le valaki a betegségét, hogyan fogott össze egy közösség valamilyen jó ügy érdekében. Sajnos, a pozitív, a lelkek épülését szolgáló ügyekről túl kevés szó esik manapság. De hogy a másik kérdésére is válaszoljak: valamennyire persze érzékelhetők a gazdasági-pénzügyi nehézségek, ám az adományozók nem lettek kevesebben, "csak" az adományok összege csökkent.

 

– Ha nagyobb katasztrófánál, például egy áradásnál kell segédkeznünk, sokat, de már elég régóta csinálom ahhoz, hogy úgy szervezzem az életünket, hogy ennek ne lássa kárát a család. Reggel én viszem a gyerekeket az iskolába, s értük is én megyek. A kicsiknek szükségük van még az anyukájukra, s megfogadtam, történjék bármi, ha arra van szükség, hogy otthon rend legyen, elkészüljön a vacsora, akkor ezt nem lehet elodázni, mert húsz év múlva rajtam a gyermekemet kérik számon. Sok mindent kigyomláltam az életemből, így most csak a gyerekeimmel, a munkahelyemmel és jószolgálati tevékenységeimmel foglalkozom.

 

– Arra, hogy ők nagyon jó testvérek, szeretik egymást.

 

– Számunkra nem a következő választás megnyerése a tét, ha arra gondol. A tét az ország sikere, hogy sikerül-e az országot kirángatni abból a helyzetből, amibe jutott. Az elmúlt nyolc évvel sokat veszítettünk. Ma már a jövő nem ugyanaz, mint lett volna azelőtt – persze, ez nemcsak az itthon történtek miatt fordulhatott elő, szerepet játszottak a világgazdasági folyamatok is abban, hogy így alakult. Egy dolgot azonban jó lenne, ha megértene mindenki: ami most történik az országgal, nem a miniszterelnök egyedüli munkája és felelőssége, hanem mindannyiunké.

 

 

(Horváth Balogh Attila – zalahirlap.hu)