„Szállj, szállj, szállj fel magasra, dalom hódítsd meg most a kék eget…” – szólt a dal Keresztes Ildikó előadásában, s a régi Piramis-nóta szép dallamai indították el a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet hagyományos Országos Adventi Adománygyűjtési akcióját. A Segélyszervezet a plakátokról jól ismert törött mézeskalács egyszerű, de sokat kifejező szimbolikájával, valamint a „szeretet.éhség” mottóval hosszú évek óta igyekszik adományozásra bírni az embereket azért, hogy Karácsonykor minél több – például tartós élelmiszerre vagy tüzifára - rászoruló családon tudjanak segíteni.

Ebben a törekvésében támogatja a szervezetet évek óta például az E.ON Hungária Zrt. is, s idei ünnepségen a cég egyik munkatársa, első adományozóként egy 15 millió forintról szóló támogatói csekket adott át Lehel Lászlónak, a Segélyszervezet igazgatójának. Lévai Anikó és Kovács Kokó István, a Segélyszervezet jószolgálati nagykövetei az Advent valódi jelentéséről, a várakozás szépségéről és valódi tartalmáról, valamint arról beszéltek, hogy az adományokból részesülő családok számára mekkora jelentőséggel bír az év legszebb ünnepén feléjük nyújtott segítő jobb.

Lehel László először köszönetet mondott az Iparművészeti Múzeumnak azért a támogatásért, hogy ingyen bocsátotta rendelkezésre az épület auláját az ünnepség helyszínéül. Elmondta azt is, hogy a Segélyszervezet a tizenhat központból álló szociális intézményhálózatának közel ötven különálló szolgáltatásán keresztül éves szinten több, mint 500.000 alkalommal segít krízishelyzetbe került családokon, gyermekeken, valamint rászoruló időseken, munkanélkülieken, hajléktalanokon, szenvedélybetegeken. Az igazgató egyúttal arra is felhívta a figyelmet, hogy a Segélyszervezet lelki ereje az adományozóinak a szívében van, akik nélkül a szervezet és munkatársai nem lehetnének azok, akik, s az adományozók nélkül csak kevésre lennének képesek. A maguk részéről viszont szeretettel, hozzáértéssel, szakmailag átgondolt, pontosan előkészített és ellenőrzött munkával igyekeznek segíteni a családokon és egyéni sorsokon.

Lévai Anikó és Kovács Kokó István gyújtotta meg az adventi koszorú első gyertyáját, amelynek lángját körbeadták, s mindenki meggyújtotta a saját kezében lévő mécsest. Gyönyörű, az Advent hangulatához illő zárasa volt az ünnepségnek, ahogy a jelenlévők mécsesekkel a kezükben a felhívás szimbólumát, egy élő szívformát formáztak meg. A Csík zenekar muzsikálása mellett a jószolgálati nagykövetek és néhány ismert közéleti személyiség – többek között D. Tóth Krisztina, Szöllősi Györgyi és Szentpéteri Eszter – a családok átmeneti otthonaiból érkezett gyermekek számára könyvet, játékokat és édességet tartalmazó ajándékcsomagot adtak át.

Az adománygyűjtésről bővebben a segelyszervezet.hu weboldalon (ahol online adományozásra is lehetőség van) lehet olvasni.

* * *

Lévai Anikó köszöntőbeszéde

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Arról sokat hallunk, hogy az advent várakozásra tanít. De arról már ritkábban, hogy az adventi készülődéssel ellentétben a legtöbb várakozás nem kellemes – dugóban, sorban, vizsga előtt, betegen… Advent azonban megérteti velünk, hogy csak semmi heveskedés, ezt nem lehet lerövidíteni. A nagy dolgok előtt várakozás van. Akár feszült, idegtépő, türelmetlen.

Ez az időnek egy másik, az emberi természettől némiképp idegen léptéke. Még az Isten is kivárta a kilenc hónapot, bármennyire sürgető volt az emberek megmentése. Sőt, utána még 30 látszólag meddő és 3 termékeny év következett. Az arányok olykor így alakulnak. És ki tekintené ezt 33 éves „késlekedésnek”, s az eltelt időt haszontalannak?

Persze az alapvetően izgága emberi természettel nehéz ezt megélni, megérteni. A várakozás néha egyenesen pazarlásnak tűnik, üresjáratnak. Nekünk, magyaroknak számtalanszor volt részünk a várakozás szinte tehetetlen érzésében. Elvesztegetett évek, amikor a derűs építkezés helyett ostoba rombolás zajlott körülöttünk. Hány olyan nemzedék nőtt föl, aki saját magának biztosan nem, de még utódainak is csak méretes adag optimizmussal remélhetett jobb sorsot…

Mindenki a saját életéből indul ki, s talán elkeseredve gondolja: elment erre, meg arra ennyi és annyi évem, kár érte. Ezt csak akkor lehet feldolgozni, ha nagyobb léptékkel mérünk. Ha a veszteségen túl tudunk lépni, és a győzelmet is alázattal vesszük, értékén kezeljük. Advent és karácsony: minden évben segít, hogy ebben az értelemben is helyére tegyük az ügyeinket.

„Gyalog jöttünk, mert siettünk” – mondják a háromkirályok József Attilánál. Szinte minden gyerek (mert olyan józanok a gyerekek) rögtön lecsap az ellentmondásra: hogyan lehet gyalog sietni? Még teveháton is gyorsabb lenne. Pedig sietni is csak „gyalogszerrel”, csak emberi módon érdemes oda, ahová tényleg el akarunk érni.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! A hagyományokban (legyen az csak egy családé, vagy egy nagyobb közösségé) az a csodálatos, hogy bizonyos események, szertartások az idő haladtának kérlelhetetlen bizonyosságával vissza-visszatérnek. Nem kell már feltalálni őket. Évszázadok bölcsessége elénk rakja a lehetőséget. Csak élni kell vele. Advent egy csöndes kopogtatás az életünkön.

„Az ünnepek azok az égbe nyúló szelepek, amelyeken keresztül a felső világ ózonával táplálkozik a füstben, gőzben, gázban fuldokló emberiség. Az ünnep az örökkévalóság napfényének reális és boldog belemosolygása a mi hétköznapi életünkbe. Megtelíttetésünk odafelvaló kalóriákkal.” – írja Ravasz László)

Lám csak, micsoda ősi pszichológiai érzék van abban, ahogy Karácsony elfoglalta a helyét az esztendő végén, a legsötétebb napok utáni új fény derengésében! Ez a tökéletes választás az ember és a természet ismeretén alapul. A sötét évszak a visszahúzódás, a bezárkózás ideje, hogy aztán húsvét körül ismét minden kinyíljon, új életnek induljon.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! A hagyomány: emlékezés és újraélés. XVI. Benedek pápa még bíborosként hangsúlyozta egyszer, hogy „csak aki emlékezni tud, az tud reménykedni”. Szükségünk van a régi, bevált receptekre ahhoz, hogy épek, józanok maradjunk. Mindenki, aki fát állít az ünnepen, süt-főz, ajándékoz: konzervatív! Hiszen ragaszkodik egy megtartó értékhez. Emlékezik rá, milyen jó volt legutóbb és igényli újra.

A szenvedélybetegek gyógyításának is egyik fontos eszköze, hogy valaha átélt, tisztán boldog pillanataikra emlékeztetik a gyógyulni vágyókat. Nem egy tökéletesre polírozott, gondoktól mentes, elképzelt élettel csábítják őket, hanem egészen apró megélt jó dolgokkal, akár csak egy pillanatnyi szépség emlékével, amit már megtapasztalhatott. A jó emlék, bármilyen apró, segít hinni a jövőben.

Kedves Barátaim! „Ha filmet készítenék Názáretről, olyan megvilágítások kellenének, hogy látszódjék, amint Mária kezén mosogatás közben megcsillan a mosogatólé. (…) Nincs glóriája, sem koronája, csak az a dicsősége, amit szeretetből tesz.”
Ez a gondolat egy ferences barát, Barsi Balázs elmélkedéséből való. Olyasmit fogalmaz meg nagyon szépen, hogy „a tettek számítanak”. Kétes dicsőség helyett mindig csak a cselekedet.

Az ókori istenhiteket az különbözteti meg a kereszténységtől, hogy a régi vallások nem hirdettek életvitelre, tettekre szóló tanítást. Kivéve persze azt az egyet, amely kiválasztatott: a zsidók hitét. A hit a templom falai közötti szertartásban merült ki. A kereszténység azonban olyan üzenet, amit jó esetben az ember mindenhová „magával visz”.

Az élet hatalmas százalékban napi rutin. De ezt az oldalát sem kell lebecsülni, mert a hétköznapi dolgok tartják, kötik össze nagyobbakat. Nem tátong szakadék a mindennapi élet realitása és az ünneppel ránk törő érzelmek között.

Kedves Egybegyűltek! Ha egy ünnepből kispórolják a tartalmat, az egész külsőségekbe, érzelmek helyett érzelgősség menekül. Sokan érzik úgy, hogy mint minden másból, a karácsonyból is valamiféle egyen kabátba akarnak bújtatni és ezt a ruhadarabot bántóan üzleties  szemlélettel sózzák ránk – a tetejében még szörnyen giccses is. Az érzelgősséggel pedig az a baj, hogy a manapság sokszor gúny tárgyát képező, nagy, hiteles és valódi érzelmek gyengébb utánzatai. A meghatódás csak egy estére szól.

Weöres Sándor írja egy helyütt, hogy az érzelgés „manapság mindennél veszedelmesebb, cukros váladéka bekente az emberiséget”. És hozzáteszi azt is, hogy az érzelgős csak úgy tud szeretni az egyik irányba, ha a másikba gyűlöl: „vonzalma nyállal ken, gyűlölete köpköd”.

Ma is ilyen köpködős világot élünk, és ne legyenek kétségeink, hogy rövid távon ez még biztosan rosszabb lesz. Akit csupán néhányak kiváltsága érdekel, az mindig élni fog a lehetőséggel, hogy a többiek ellen szítson.

A Weöres Sándor féle gondolat ugyanis így folytatódik: „A jelenkor legveszélyesebb ördög-násza: Érzelgősség úrnő és Propaganda úr egybekelése. Bármi képtelenséget akar a propaganda elfogadtatni, úgy alakítja, hogy tömeg érzelgősségéből kiváltsa egyfelé a meghatódást, másfelé a fölháborodást.”

Így játszik a mai politika az érzelmekkel, dobálja, kifigurázza az erkölcsi alapigazságokat, próbál kisajátít értékeket, és kirakati dekorációvá silányítja pl. a demokrácia fogalmát. Így akarja összeugrasztani az egyes társadalmi csoportokat és közösségeket.

Nem árt hát józanul szemlélnünk azokat, akik egy nagy közös utálatra építik az üzeneteiket, gyűlölet-kötéllel tartják egybe saját híveiket. Ez a lélek betegsége, politikai szekta, közéleti woodoo. Értelmes ember nem vesz részt benne.

Kedves Barátaim! „Mindenki tékozló fiú. Csak van, aki még távolodik az atyai háztól, és van, aki már hazafelé tart.” – írja Pilinszky János.
Valahogy így kell nézni az emberekre. A kegyelem kiárad azokra is, akik kézzel-lábbal tiltakoznak ellene.

Az advent különösen alkalmas idő arra, hogy meglássuk egymásban az ígéretet, a lehetőséget a jóra. Mindenki „fény” és „hő” – figyelmeztet Kosztolányi a saját halotti beszédében. Nem jó, ha erre csak a sír szélén jövünk rá.

Hemingwaytől származik az a találó gondolat, hogy „az ember sosem tudja igazán, mit is ér a karácsony, amíg egy idegen országban el nem veszíti.” Magam sohasem értettem azokat a népeket (pl. amerikaiak), akik karácsonykor zajos partikat rendeznek, vagy még rosszabb: elutaznak otthonról. Nem a szülőkhöz, rokonokhoz (ami egy másik fajta otthon levés), csak úgy, üdülni. A karácsony elsősorban misztérium, de a természetéhez hozzátartozik a bezárkózás, az otthonosság. Jó együtt lenni. „Kik messze voltak, most mind összejönnek a percet édes szóval ütni el.” – fogalmaz Kosztolányi.

Milyen megindító az a ragaszkodás, ahogy a legszélsőségesebb körülmények, történelmi viharok közepette, lágerban és bombázáskor is keresték az emberek a karácsony erejét, otthonosság-érzését! Mindszenty József megemlékezett annak a sopronkőhidai Mennyből az angyal-ról, mely a rabok ajkán csendült fel.

Kedves Barátaim! Jó pár évvel ezelőtt jelent meg egy újságban egy karikatúra (Szmodis Imréé). A képen egy karácsonyfa-beállítással küzdő férj. Kezében fűrész, bal keze és jobb lába helyén horrorisztikus véres csonkok, tekintete már erősen homályos. Felesége az ajtóban áll és szenvtelenül közli: – Egy picit még jobbra, drágám!

Az ünneppel kapcsolatban sokszor fog el minket a szédülés. Aggódunk, hogy nem lesz kész, hogy kevés lesz, vagy dőlni fog erre, meg arra. Ez az emberi gyengeség kódolva van minden cselekedetünkben. Csak abban bízhatunk, hogy ami bennünk van, az épp elég lesz.

„Ami van, csak az adásban nyer jelentőséget – írja Hamvas Béla. „S ebben a viszonyban aki ad, mélyebbről van kötve, mint aki kap, mert nem a szükséglet köti, hanem a bőség.”


orbanviktor.hu


Az ünnepségről készült képriport megtekinthető a Fotógaléria rovatban.