Nyíregyháza büszkeségének, az 1895-ben épült Korona Szállónak (ma Szállodának) a nagytermében számos olyan esemény zajlott az elmúlt évtizedek során, amely fontos volt a város közéletében. Borovszky Samu történetíró múlt század elején írott monográfiájából az is kiderül, hogy a Szálló díszterme hány fajta bálnak adott színhelyet: a frakkos-szmokingos bálok mellett iparos batyusbáloknak, cigány- vagy jogászbáloknak, no meg azoknak a kalikóbáloknak, ahol a hölgyek – kifejezetten a „rongyrázós” bálok ellen tüntetve - egyszerű, olcsó, majdnem egyforma anyagból készült ruhában jelentek meg. A különféle bálok és táncos összejövetelek végül is egy valamiben többnyire megegyeztek: jótékony célból szerveződtek.

Ezen bálok jótékonykodó hagyományát követte február 14-én a Megyei Polgári Jótékonysági Bál is, amelyet a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet tevékenységének támogatására hirdettek meg, s amelynek fővédnöke Lévai Anikó, a Segélyszervezet önkéntese volt. A megyei közgyűlés elnökének, Seszták Oszkárnak a köszöntője után Lévai Anikó beszélt a farsangi időszak jelentőségéről, majd az este során több megyei képviselőnek mesélt a Segélyszervezet munkájáról, jelenéről és jövőbeli terveiről.

Nem csak a Korona Szálloda, hanem a bálon fellépett tánc- és zenekarok is Nyíregyháza büszkeségei közé tartoznak. A vendégeket fogadó zenét a Vikár Sándor Zeneiskola tanáraiból alakult VIVACE zenekar prezentálta, a nyitótáncként előadott palotást az a Kisfigurás Táncegyüttes mutatta be, amely két éve a Művészeti Középiskola és Kollégium növendékeiből alakult, és a fellépők között volt az 1993-ban „Ki mit tud”-győztes, mára már nemzetközi hírnevet szerzett és világjáró Banchieri Énekegyüttes is. A tombolát követően a Móricz Zsigmond Színház művészei léptek fel zenés műsorukkal, majd az 1987-ben alakult Albatros együttes zenéjére lehetett táncolni a hajnalig tartó mulatságon.

A bál bevételét a nyíregyházi Szent Imre Katolikus Gimnázium testvériskolája, a munkácsi Szent István Liceum javára gyűjtötték.

٭ ٭ ٭

Lévai Anikó köszöntő beszéde

„Van az évnek egy bizonyos része, midőn a francziáknak elmegy az eszök; és néhány hét múlva, egy arra rendelt napon, port hintenek fejökre, melly által eszöket ismét szerencsésen visszanyerik.”

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves nyíregyházi Barátaim!
Ezeket a sorokat az 1600-as évek elején a Porta párizsi követe írta Konstantinápolyban élő barátjának, miután saját szemével is megtapasztalta a párizsi karnevál féktelen jókedvét és a szajna-parti polgárok hamvazószerdai alázatát. Úgy tűnik, a művelt keleti diplomatát erősen megbotránkoztatták a „barbár nyugat” furcsa szokásai. Nem értette – ahogy kontinensünket nevezték – a „húsevő Európa” számára cseppet sem szokványos szórakozását.

Farsang idején ugyanis eleink zajos, maskarás felvonuláson, vidám mulatságon búcsúztatták a telet, tánccal, zenével és éktelen kolompolással űzték a gonoszt. Ilyenkor néhány napra a feje tetejére állt a világ: bolondnak öltözött alakok a kezükben lévő disznóhólyaggal vagy pálcával jól fejbe veregették a közelükben levő járókelőket, a nők az erkélyekről tojással dobálták meg az alattuk elhaladó férfiakat, sőt, a tisztes polgárok öltözéket és szerepet is cseréltek a karneváli forgatagban, és visongatva kergették egymást.

A tekintély, a hatalom, a világi és egyházi méltóság, a rend ilyen mértékű kicsúfolása, a porban, sárban megfürdetett, megszaggatott királyi köntösök, papi reverendák láttán joggal gondolhatta az „érinthetetlen szultán”, a „megrendíthetetlen rend” embere, hogy itt tényleg mindenkinek menthetetlenül elment az esze: feleennyi szemtelenségért ugyanis Konstantinápolyban a tiszteletlenek a fejükkel lakolnának.

Kedves Farsangozó Barátaim!
A farsang, vagy más szóval karnevál gyökerei igen mélyre nyúlnak: az ókori saturnaliák, a Dionüszosz- és Mithrász-kultusz eseményei sajátos módon keveredtek a keresztény ünnepek szertartásaival. Az újkori Európa az Oszmán Birodalom muzulmán diplomatáját megrökönyítő ünneplése bizony csupán finomított változata volt az egykori pogány szertartásoknak. A saturnaliák tragikus hősét például sorshúzással – rendszerint kockadobással – választották ki. Életének utolsó heteit abban a tudatban töltötte, hogy ő az ünnepség királya, akinek mindenki engedelmességgel tartozik, és mindent megkap, amit csak megkíván. Ám a saturnalia végeztével önkezével kellett véget vetnie életének. A későbbiekben az emberáldozat ugyan jelképessé vált, s maga a szertartás is inkább egyfajta misztériumjátékká alakult át, mégis örök rejtély marad, hogyan tudtak ezek a pogány eredetű szokások a katolikus egyház minden igyekezete ellenére fennmaradni, sőt a magyarság esetében néhány száz évvel a kereszténység felvétele után gyökeret verni.

A farsangi szokások honi elterjedéséről ugyanis csak a XIV. századtól kezdve vannak írásos feljegyzések. Az időszak megnevezése német eredetre utal, s aligha kétséges, hogy elsősorban nyugatról „importáltuk” ezeket a furcsa szertartásokat, de a magyar nyelvterületen egykor élt és részben még ma is élő szokások számos szláv és balkáni elemet is magukba ötvöztek. A különböző maskarákba öltözött alakoskodók, az abszurditásig fokozott jelképes cselekedetek, valamint az is, hogy az egész közösség nézője és egyszersmind közreműködője ennek a színjátéknak – mindez közös jellemzője a farsangi szokásoknak, legyen szó a Csallóközben ismert dőrejárásról vagy a Mohács környékén élő délszlávok busójárásáról, esetleg a különböző halottas-, betyár- és lakodalmas játékokról, netán a kakassütés vagy a gúnárnyakszakítás meglehetősen drasztikus szokásáról.

Faluhelyen a farsang az ismerkedés, a lánykérés időszakának számított: egyes magyar vidékeken a falu papja ki is prédikálta, hamvazószerdát követően milyen jegyespárokat köszönthetnek. Szokás volt asszonybált is tartani: a Dunántúlon például a szőlőhegyre vonultak az asszonyok mulatozni, Kalotaszegen a kocsmába. A kíváncsiskodó férfiakat pedig levetkőztetve lökték ki az udvarra.

A farsangi bálok aranykorára, a XIX. századra a vaskos, durva tréfák megszelídültek, és a tánc vette át a főszerepet. Egy közszájon forgó mondás szerint a napóleoni háborúkat lezáró bécsi kongresszus utáni Magyarországon az idő táncolt, de nem haladt. Látogatottságban, hangulatos jókedvben a törvényhallgatók, vagy jurátusok nagy múltú báljai mellett a polgári lövészek, a kereskedők és a Jótékony Asszonyegyesület táncmulatságai vezettek. De híresek voltak Emmerlingnek, a Vigadó bérlőjének „Virágjelvény-ünnep”, „Fortuna rózsadíszben”, „Flóra virágadományai”, „Karnevál Velencében” és más hasonlóan regényes, hangzatos neveken hirdetett, rendszerint ajándékokkal, vagy tárgysorsjátékkal egybekötött tömegmulatságai.

Persze a beteges megszelídüléstől azért déd- és ükapáinkat sem kellett félteni. Elég, ha fellapozzuk a kor jeles divattanácsadójának esti viselettel kapcsolatos sorait, melyben a következő, igencsak árulkodó mondatot találjuk: „A szmokingot csak akkor gomboljuk ki, ha verekedést akarunk megakadályozni vagy kezdeni. Viseljük az esti ruhát olyan könnyedséggel, mint a mindennapi zakót, és mulassunk jól."

Kedves Bálozó Barátaim!
Amilyen féktelen volt a karneváli mulatozás, olyan szigorú lett az önmegtartóztatás, amilyen eszeveszett, zabolátlan anarchia uralkodott, úgy állt helyre egy nap alatt a rend. A farsangi tobzódást a böjt hetei követték, az írott és íratlan szabályok áthágása után ismét a fegyelem mindennapjai sorjáztak. Ahogy az előbb említett levélében a Porta követe a nagyböjt kezdetére utalt, hiszen ekkor hintenek a fejükre „port” a keresztények, azaz hamvazkodnak a hamvazószerdai rítus szerint, emlékezvén a halálra, arra, hogy „porból lettünk és azzá leszünk”.

Kedves Nyíregyháziak!
"Mit írjak a farsangról? A farsangról, amely már nincs?” – zsörtölődött az idős Herczeg Ferenc az 1934-es Farsangi Kalendáriumban. „Az én ifjúságomban még volt. A különbség a tegnap és ma között annyi, hogy ti, maiak farsangban is táncoltok, mi, tegnapiak pedig csak farsangban jártuk... Az élvezet, amit mi, tegnapiak néhány rövid farsangi hétbe szorítottunk bele, azt ti, maiak felapróztátok és szétosztottátok egy egész esztendőre. Ti többet mulattok, de mi jobban mulattunk..."

Lám, a neves író már több mint 70 évvel ezelőtt azon kesergett, hogy az új nemzedékek elfelejteni látszanak, hogy régebben mindennek megvolt a maga rendelt ideje.

Költői a kérdés, hogy mit szólna most, amikor úgy tűnik, mintha állandó anarchiában élnénk és a feje tetején táncoló világ soha nem is akarna a talpára állni. Nem csak így tél végén van jelen a meghaló és újra feltámadó természet, hanem egész évben egyszerre vesz minket körbe a káosz és a rend, a szerencse és a szerencsétlenség, a tervezhető jövő és a kiszámíthatatlan sors.

Egy biztos, miközben a hagyomány szerint várjuk, hogy a zabolátlan anarchiát egy új rend váltsa fel, egy valamivel kénytelen leszünk szembenézni: idén a kényszerű önmegtartóztatás időszaka fájdalmasan hosszúra fog nyúlni. Bizony dermesztően hidegek, metszőek és viharos erősségűek lesznek a böjti szelek.

De, kedves barátaim, mindennek megvan a maga rendelt ideje! A mai nap a bálozásé, az önfeledt szórakozásé, a rossz elűzéséé. Engedjék meg tehát, hogy zárásképpen önfeledt télbúcsúztatást és bizakodással teli tavaszt kívánjak valamennyiüknek!


orbanviktor.hu


Az eseményről készült képriport megtekinthető a Fotógaléria rovatban.