A Székelyföld legjelentősebb természeti kincseinek forrásait és a gyógyvizeit (azaz borvizeit) tartják. Míg a XIX. században több helyen polgári fürdővárosok születtek a gyógyvizek köré, és a vize palackozva Európa messzi tájaira is eljutottak, a XX. Század történelmi viharai elsöpörték e színes fürdőkultúrát, s az építmények is elenyésztek. A népi fürdők felújításának gondolata székelyföldi régiófejlesztési munka során vetődött fel a Csíki Természetjáró- és Természetvédelmi Egyesület, valamint a magyarországi Ars Topia Alapítvány kezdeményezésére.

 

Az első kaláka megszervezésére 2001-ben, Lázárfalván került sor, s mára mozgalommá vált. A Székelyföldön elinduló kaláka híre gyorsan elterjedt, s ma már nem csupán évente egy helyszínen, és nem feltétlenül fürdőépítő és felújító kaláka szerveződik, hanem az Ars Topia által összefogott és megszervezett kalákások a Székelyföld határain túl, Magyarországon is több helyszínre eljutnak „kalákázni”. Mindenki a saját ereje szerint vehet részt az adott hely újjáépítésében, a helybéliek pedig szálláshellyel és étkezéssel járulnak hozzá a munkálatokhoz.

 

A kaláka egy hét alatt, pályázatokból és a helybéliektől összegyűjtött, kis pénzekből valósul meg. A helybélieken túl önkéntesek, egyetemisták, tájépítészek, építészek és egyéb végzettségűek vesznek részt. A fürdőket hagyományos építésmóddal és természetes anyagokból készítik. A munka reggeltől estig tart, közös étkezéssel, esténként a tájról, a természeti-építészeti-kultúrtörténei értékekről folyó előadásokkal, beszélgetésekkel, s táncházzal. A kaláka a hely megszentelésével és ünnepséggel zárul.

 

A fürdőépítő kalákák során felújított fürdők és közösségi terek kisméterűek, mégis hatással vannak a falu fejlődésére, a gyógy- és faluturizmus alapjai tevődnek le, a kalákában résztvevők pedig átélhetik az önkéntes munka örömét. Azt, hogy mit jelent nem pénzért dolgozni, hanem másokért tenni, a természeti és táji értékeket szolgálni.

 

A mozgalom 10. évfordulóján, az Ars Topia Alapítvány és a Csíki Természetjáró és Természetvédő Egyesület szervezésében vándorkiállítást indítottak útjára Csíkszeredában május 11-én, a Csíki Székely Múzeumban. A Mikó vár udvarában a kalákás falvak polgármesterei, Hargita és Kovászna megye vezetői, helybéliek, civil szervezetek, partnerek és támogatók jelentek meg. Lévai Anikó megnyitóbeszéde után a kaláka mozgalom nevében Herczeg Ágnes mondott köszöntőt, a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes, a Hegyen innen – hegyen túl című előadásból adott elő részletet, majd Csibi Levente zenekara szolgáltatott táncházi muzsikát.

 

A mozgalom elindítói a jövőben is folytatni akarják a kalákázást, mert meggyőződésük, hogy az önkéntes, szeretetből fakadó, áldozatos és példaértékű munka értékmegőrző, értékteremtő hatással van az egyénre, a közösségekre, a tájra. A táj védelme és fejlesztése pedig csak a tájban élő közösségekkel együtt lehetséges.

 

 

 

 

Kedves Barátaim! Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Köszönöm szépen a megtisztelő meghívást Herczeg Ágnesnek a Székelyföldi Fürdő- és Közösségépítő Kaláka Mozgalom című vándorkiállítás csíkszeredai bemutatójára. Boldogan jöttem. Azért jöttem boldogan, mert olyasmit ünneplünk ma itt együtt, ami a munkáról szól. A kemény és közös, egymásért, a közösségért végzett munkáról. Nem tudom, Önök is úgy érzik-e, ahogy én, de e kemény munka és a közösségért végzett munka tényleg lassan egzotikummá válik a világban. Már az is felüdülés, hogy olyan emberek közt lehetünk, akik szeretnek dolgozni, hát még milyen jó érzés, hogy ezt a komoly, tudást és kreativitást igénylő munkát a közösségért teszik. 

 

Idén, 2011-ben az Önkéntesség Éve van. Így kívánják európai döntéshozók felhívni az emberek figyelmét az önkéntes munka jelentőségére. A Magyar Ökumenikus Segélyszervezettel - melynek magam is munkatársa vagyok, s mely szervezettel már többször jártunk itt a Székelyföldön is, sok helyütt volt alkalmunk segíteni – szóval a Segélyszervezettel mi is igyekszünk idén népszerűsíteni azt a gondolatot, hogy túl kell látnunk a magunk kis életén. Felül kell kerekedjen lelkünkben az eredendő jó, mert szükség van a segítségünkre számos dologban, s mert mindig fogunk olyan embert, közösséget találni, akiknek a gondjaihoz képest a mieink eltörpülnek, akiknek sokat jelenthet a mi munkánk, segítségünk. 

 

Úgy érzem, a magyar néplélekben nagyon is benne van az önkéntesség gondolata, hiszen kevés nép dicsekedhet azzal, hogy régi, nagyhagyományú szava van az önkéntességre, amelynek íze van a szánkban – kaláka. Milyen jó, hogy az Ars Topiának és az itt együtt ünneplők többségének, Önöknek köszönhetően ez a szó nem csupán egy szép, archaikus kifejezés a magyar nyelvtörténet szótárában, hanem élő, valós tartalommal teli, használható, használt szó. Más szóval: azt hiszem, nem ez a kiállítás-megnyitó az a hely, ahol nekem az önkéntességet népszerűsítenem kell – az ittlévők többet tudnának mesélni arról, mint én. 

 

Én csak azt szeretném kiemelni az önkéntesség kapcsán – annak kézzel fogható hasznán túl -, hogy milyen jót tesz az emberi léleknek is. Milyen jó orvosság depresszió, életuntság, stressz és önértékelési zavarok ellen az önkéntes, közösségben végzett munka. A tablókon látható képek megerősítenek ebben a tapasztalatomban, hiszen vidáman mosolygó arcok néznek le a fotókról, szemmel látható, hogy senki nem szenved a magánytól vagy attól az érzéstől, hogy ő nem alkalmas semmire, vagy nem ért semmihez. A kaláka mozgalmat akár receptre is fel lehetne írni, kiváló szívgyógyszer. 

 

De ne csak az önkéntesség jelentőségéről beszéljünk a kalákamozgalom kapcsán, hanem valami másról is. A fürdőfelújítások esetében ugyanis az is nagyon lényeges, hogy a természetes környezetben, az abban fellelhető alapanyagokból, a természet által alakított lehetőségeket, formákat követve hozunk létre közösségi tereket. Magával a munkával, és aztán a létrehozott, vonzó hellyel, fürdővel az embereket és a természetet hozzuk újra közel egymáshoz. Olyan közösségi tér alakul az emberi kéz nyomán, amelyben a természet, az ember és – igen -, a szakralitás is együtt jelenik meg. 

 

Kedves Barátaim, Hölgyeim és Uraim! Kezembe került egyszer egy amerikai kézikönyvnek a magyar fordítása: “Hogyan varázsoljunk újjá egy közteret?” – ez a címe ennek a munkának. Természetesen a környezetért elkötelezett civil szervezetek adták ki Amerikában is, és Magyarországon is. Sok-sok jó példa szerepel arra, hogyan lehet természetes alapokon megújítani egy-egy olyan találkozási helyet, amely a városi embert visszavezeti a természetes környezetbe. Hála Istennek sok jó magyar példa is van benne. De azért elgondolkodtam azon, hogy bizony, ma már sokszor a falusi embert is segíteni kell a természeteshez való visszatérésre. Ahogy az egyik tablón is olvashatjuk: Erdély, és azon belül a Székelyföld az egyik legépebben megmaradt természeti tája Európának. De itt is olyan mértékű az emberi gondatlanság – mert tulajdonképpen erről van szó, nem vigyázunk arra, amit pedig megőrzésre kaptunk -, hogy előbb-utóbb hihetetlen értékvesztés következhet be ezeken a tájakon is. 

 

Ennek a kötetnek a mottóját szeretném Önöknek ajándékul átadni a nyitó gondolatok végén: “Sohase kételkedj abban, hogy egy kis csoport meggondolt és elkötelezett polgár megváltoztathatja a világot. Tulajdonképpen ez az egyetlen mód rá.” (Margaret Mead)

 

Nos, ez az igazi jelentősége az önök munkájának. Bár fertőző lenne, mint a betegségek! Jót tenne ennek a megfogyatkozott, meggyengült magyar közösségnek szerte a Kárpát-medencében – és az egész világnak is. 

 

Köszönjük, Ágnesnek és munkatársainak és köszönjük mindenkinek, aki részt vett valamelyik mofetta, feredő megújításában.

 

 

(Székelyföldi Fürdő- és Közösségépítő Kaláka – orbanviktor.hu)