Szerencsés ember vagyok, Szerelmes földrajz cím alatt csupa olyan műsorral találkozom mostanában a két Duna Televízióban, amelyek szívemnek kedves tájakra visznek vissza. Olyan vidékekre, amelyek nemcsak személyes sorsom alakulásában játszottak szerepet, de, ami ennél ezerszer fontosabb: a történelmi Magyarországéban is, még ha mostanában – más, modernebb idegenforgalmi látványosságokra fókuszálva – meg is feledkezünk róluk. Testületileg. Megfeledkezünk? Helyesebb talán azt mondanunk, hogy a „hűtlenségnek” szinte ugyanazokat a zsákutcáiban bolyongunk, mint amilyenekben az egyén ténfereg, amikor gyermekkora, ifjúkora személyiségformáló helyszíneit feledi.

 

Szeptember elején az építész, énekes, néprajzkutató Sebő Ferenc útmutatása szerint Pannónia legrégebbi – romjaikkal is lenyűgöző – településeit járhattam végig, Székesfehérvárt, Tácot (azaz Gorsiumot), Aquincumot. A hónap végén – az Oscar-díjas Zsigmond Vilmos „idegenvezetésével” – a Dunakanyart. Októberben a Szerelmes földrajz című ismeretterjesztő sorozat „gazdájának”, Holló Lászlónak, valamint az általa felkért „műsorvezetőnek”, Lévai Anikónak köszönhetően Szolnokot.

 

Az ötgyermekes családanya, aki „amúgy” végzettsége szerint jogászdoktor, és egy dunántúli születésű, az egyhangúnak semmiképpen nem nevezhető dunántúli tájba szerelmes másik jogászdoktor hitvese (a férfiú neve egyetlenegyszer sem hangzik el a műsorban), Szolnokon született. Ott járt iskolába, ügyvédbojtári gyakorlóidejét is ott töltötte. Felnőttként is gyakran tér vissza a szeretett városba. Amikor útra kel, azt mondja a gyermekeinek: Hazamegyek! A közéleti személyeket, tudósokat, művészeket lelkes ciceroneként alkalmazó Szerelmes földrajz legújabb adása híven tanúsítja, hogy e szót: hazatérés, milyen komolyan veszi Lévai Anikó.

 

Számára e fogalomba a gyermekkori élmények és ismeretek felidézése éppúgy beletartozik, mint a régi, kedves ismerősökkel, osztálytársakkal, tanárokkal, szomszédokkal és azok leszármazottaival való találkozás, vagy a város gondjait és fejlődését számon tartó, szó szerint is odaadó figyelem. Hazautazásának első állomása – természetesen – „a legmagyarabb folyóként” emlegetett Tisza partja, amelynek Szolnok városa – gyaníthatóan – a létét is köszönheti. S amiről a nóta is azt állítja, hogy „ki a vizét issza, vágyik annak szíve vissza”. Lévai Anikó könnyedén bemutatja, hogyan kell a folyóból kortyolgatni. A vízminőséggel kapcsolatos tudnivalók közreadását azonban kedves gimnáziumi osztálytársára, dr. Nagy Mariannra bízza.

 

A következő „állomás” a város szülöttéről, a kalandos életutat bejáró Verseghy Ferencről elnevezett középiskola, aminek, amikor Lévai Anikó a tanulója volt, egészen más volt a levegője, mint az országnak. Az intézmény hivatástudattal felvértezett tanárai finoman rakták rá növendékeikre a felelősségtudatot, és a legnagyobb pedagógiai sikernek azt tartották, ha növendékeik idővel többet és mást is tudtak, mint ők maguk.

 

Aztán a városi temetőbe vezet Lévai Anikó útja, édesapja sírhantjához. Az 1922-ben született és 2006-ban eltávozott Lévai István életútját, egyéniségét igazából nem is azért érdemes a tévénézők sokaságának megismerni, mert Lévai Anikó édesapja volt, hanem mert egy vészesen fogyatkozó embertípust testesített meg. A függetlenségét mindenáron megőrző, szabadságára büszke ember típusát, aki kemény munkával, panaszos szó nélkül teremtette meg a családi lét – jólét! – alapjait, és gyermekeit is kész volt kemény munkára fogni. Még a lányainak is átadta azt a tudást, aminek ő a birtokában volt, Anikó – láthattuk – ma is tud fogatot hajtani, elmondása szerint állatot etetni, birkanyájat terelni… Az édesapjától ezt mind megtanulta. Ugyanakkor ő volt az az ember – meséli a Duna Televízió kamerái előtt a gyermeke –, akivel mindenről lehetett beszélgetni. Az iskoláról is, a gyermek által elképzelt jövőről is – munka közben. De még arról a világról is – bizonyos utalásokból ez is kihámozható –, amelyet az 1963-ban született Anikó nem ismerhetett.

 

A város múltját persze főleg a Damjanich-múzeumban tett látogatásával „hozza képbe” Lévai Anikó, az intézmény szemléletes állandó kiállításai – a régészeti feltárások anyagát Vendégségben őseink háza táján címmel, a paraszti életformát Mesterségek művészete megjelöléssel hirdető tárlatok – segítségével. A szolnoki művésztelepre is a Damjanich-múzeumból visz az útja, a múzeum rangos képtára ugyanis a művésztelep alkotóinak a munkáiból állt össze.

 

Magyarország legrégebbi művésztelepe – meséli a Szerelmes földrajz szolnoki „különkiadása” – egy osztrák hadi rajzolónak köszönheti, hogy létezik. August von Pettenkofen ugyanis 1848–49-es küldetése során annyira megkedvelte hazánkat, hogy Európa-szerte híresztelni kezdte, milyen szép errefelé a táj, milyen kedvesek az itteni emberek. Ezáltal aztán az idegenbe szakadt magyar piktorok érdeklődését is felkeltette a Tisza menti táj iránt. Így esett, hogy a XIX. század utolsó harmadában Szolnokra járt festeni Deák-Ébner Lajos, Mednyánszky László, később Vaszary János, Kernstok Károly, Fényes Adolf, utánuk Aba-Novák Vilmos (a tejet Lévai Anikó felmenői vitték neki reggelente), Bernáth Aurél… Fazekas Magdolna 53 éve lakója a művésztelepnek, a művésznő korábban a Verseghy-gimnáziumban is tanított. Régi kedves növendékét, Lévai Anikót örömmel fogadja a műtermében, amikor a Duna Televízió kis forgatócsoportjával megérkezik.

 

A Szolnokot és környékét bemutató Szerelmes földrajznak a képsorai is szívmelengetők, nem „csak” a történetei. (Pettenkofen rajongását is indokolják-igazolják ezek a felvételek, nem csak Lévai Anikóét a tiszai táj iránt.) És van egy mondata ennek a Szerelmes földrajznak, amelyet szép képsorai és jó történetei után mindenképpen érdemes megjegyezni. Hogy mi lesz az emberből, sokban függ attól a helytől, attól a környezettől, vallja Lévai Anikó, ahol felnőtt – így hangzik ez az ércnél maradandóbb közegbe vésendő, igaz állítás. És Szolnokon kívül még hány, de hány pontja van vagy lehet e hazának, ahol rendes emberek nőhetnének fel, szabadon, józanul! Egyenes derékkal élő nők és férfiak! Feltétlenül a Szerelmes földrajz adásainak kell őket felfedezni?

 

(Lőcsei Gabriella - magyarnemzet.hu)

A film a Duna Televízió honlapján (http://www.dunatv.hu/musor/videotar?vid=712240&pid=321658) illetve ide kattintva is megtekinthető.