– Végigdolgoztad a napot, aki nem próbálta, nem tudja, hogy egy ilyen fotózás mennyire fárasztó, és még ez után is készen állsz a beszélgetésre. Honnan van ennyi energiád?
– Nekem sem mindig sikerül, de amikor jön a feladat, felállok, és csinálom. Nyilván van bennem megfelelési vágy, a feleség, a jó anya mellett szeretnék megfelelni mindazoknak az elvárásoknak, amelyeket magammal szemben támasztok. De fontos az is, hogy amit csinálnom kell, azt tényleg szeretem csinálni. Szeretek a gyerekeimmel lenni, szeretek főzni, háztartást vezetni, a jogi munkát is szeretem, de egy ilyen nap is érdekes és izgalmas. Látni, hogyan zajlik egy ilyen fotózás, milyen érdekes szakmák, érdekes emberek vannak. Állandó kíváncsiság él bennem.

– Szenvedélyed a főzés. Írtál egy nagy sikerű szakácskönyvet is. Azt mondják, a diplomáciában sok minden a fehér asztal mellett dől el. Azért vállaltad el a Magyar Konyha szerkesztőbizottságának vezetését, hogy segíthess a férjednek?
– Az emberek ritkán hálásak, a gyomor mindig. Azt szoktuk mondani: nemzetek sorsa múlhat azon, hogyan étkeznek. A terített asztalnál tényleg sok minden eldől, a családban és a diplomáciában is. Ha belelapozol a könyvembe, erre számtalan példát találsz. Soha nem fogom elfelejteni, ahogy az egyik fogadáson, az unalmas szónokot hallgatva, Helmut Kohl kancellár odasúgta: „Lange Wurst, kurze Rede!” Vagyis: A kolbász legyen hosszú, a beszéd rövid.

– Részt vettél az új Magyar Konyha arculatának kialakításában is?
– Igen. A Magyar Konyha 1976-ban indult, az első közép-európai gasztroújság volt olyan főszerkesztőkkel, mint F. Nagy Angéla. De amikor átvettük, már egy éve szünetelt. Gyakorlatilag csődben volt. Tudtuk, hogy mi nem receptújságot szeretnénk kiadni, hanem gasztronómiai magazint. Benne voltunk a „gasztroforradalomban”. Hitelesség, minőség, erős rovatok, olvasnivaló, hasznosság, főzőiskola, érdekes receptek, olyanok, melyeket nem találsz meg százával az interneten. A szakma hamar elfogadta az új lapot, az elmúlt három évben minden jelentős magyar séf, termelő, ínyenc megszólalt a magazinban Széll Tamástól Kalla Kálmánig, Bíró Lajostól Szulló Szabináig. Számos világhírű séffel készítettünk exkluzív interjút: Heston Blumenthal, Ferran Adriá, Jamie Oliver, Thomas Keller, a baszk Elena Arzak, akit nemrég választották a világ legjobb női séfjének, hogy csak néhányat említsek. A Gasztroarcok sorozatban olyan ínyenceket is megkérdeztünk, akik először nem is értették, miért kellene egy konyhaújságban nyilatkozniuk: Várszegi Asztrik apát úr, Freund Tamás agykutató, Alexander Brody, Kemény Dénes és mások. Megjelentettünk számos „gyomornovellát” is, mások mellett Cserna-Szabó András, Száraz György, Temesi Ferenc, Schäffer Judit tollából. Szóval erősödtünk a fehér asztal mellett. Amin eleinte vitatkoztunk, az a lap neve volt. Egyesek szerint a „Magyar Konyha” brand provinciális, korszerűtlen. De mi makacsul kitartottunk. Azt gondoltuk, jól megfér egymás mellett hagyomány és evolúció. És nekünk lett igazunk. A Magyar Konyha ma a legelőkelőbb gasztrolapok között szerepel, például San Sebastianban a Gastronomikán, a világ egyik legjelentősebb kulináris fesztiválján.

– A könyvesboltok polcai rogyadoznak a szakácskönyvektől, a televíziókból folynak a főzőműsorok, a receptújságokkal Dunát lehet rekeszteni, mi az oka ennek a gasztroőrületnek, ami a világban eluralkodott?
– A gasztronómia sokkal összetettebb fogalom, mint a főzés. A szakácsmesterség mellett beletartozik az anyag- és piacismeret, a vendégfogadás, a vendéglátás is. Ez életérzés. Az ma már kevés, hogy „gyorsan, olcsón, finomat”. Ennek a korszaknak vége. Ma az emberek szeretnék tudni, mit esznek, hol vehetik meg a hozzávalókat. A gasztronómia egy nép általános kulturális szintjének legfontosabb fokmérője. Mondd meg, mit eszel, és megmondom, ki vagy. Csak egy példa. A kilencvenes évek elején az Egyesült Államokban nem találtam tojást a boltokban. De tojáspor volt. Ha egy tojásból akartam rántottát készíteni, akkor egy löttyintés kellett, ha kettőből, akkor kettő. Utánanéztem, és kiderült, hogy a II. világháborús hadigazdálkodás idején születtek ezek a gyorsételek, amikor az asszonyoknak dolgozniuk kellett a férfiak helyett. A tojáspor után aztán jött a tejpor, a krumplipor, most már pörköltalapport is kínálnak. Na, ez nem a Magyar Konyha világa. Az evés ősi ösztön, Freund Tamás szerint az agy a gyerekkori ízeket és illatokat kódolja a legmélyebben az agykéregben. A honvágy is akkor kezdődik, amikor az otthoni ízek hiányozni kezdenek.

– Emlékszem, hogy egyszer New Yorkban én is rágtam a gyulai kolbász héját, amit itthon amúgy nem is eszem. De az evés lenne az élet értelme? Ezt sugározza ez a médiaőrület, ami engem már csak azért is idegesít, mert én nem szeretek, nem is nagyon tudok főzni.
– Az evés nyilván nem az élet értelme, bár ismerek olyan nagyon szimpatikus ínyenceket, aki nem azért esznek, hogy éljenek, hanem azért élnek, hogy egyenek. Ők még soha nem ártottak embertársaiknak. Az étkezés közösségmegtartó erő. A vasárnapi ebéd nemcsak a húsleves illatát jelentette, ahogy a nagymama leemelte a fedőt, és az illat beterítette a szobát, hanem az összetartozást, a közös érték rendet, a dolgok rendjét is. Ez a mediterrán országokban még létezik. Szerencsétlenebb helyeken mindenki beteszi a mikrohullámú sütőbe a saját félkész ebédjét, és az asztalnál szótlanul megeszi – miközben a telefonja gombjait nyomkodja. Na, idáig nem szeretnék eljutni.

– Mit gondolsz, miért nem lett a magyar konyha világhírű?
– Ez nagyon összetett kérdés. Történelmi, kulturális, politikai okai vannak. Kövi Pál, az Erdélyi lakoma szerzője ugyan még komolyan gondolta, hogy a magyar a világ negyedik legkülönösebb konyhája, de mára ezt – sajnos – még a legelvakultabbak sem mondják. Ahhoz, hogy egy konyha tartósan világhírű legyen, a teljes vertikumra szükség van. Minőségi termelők, kulturált kereskedők, megfelelő szakácsképzés, okos szabályozás, jövőorientált étteremtulajdonos, hiteles kritikus, hadd ne soroljam. Amíg a pék átveszi a pocsék lisztet, amíg a kereskedő az ebből készült kenyeret árulja, a vásárló pedig ezt adja a gyerekeinek, akik zokszó nélkül megeszik, addig remény sincs a felzárkózásra. Ám szaporodnak a biztató jelek. Egyre több a hiteles termelő. Csak a Magyar Konyhában másfél száz péket, sajtost, pisztrángost, mézest, biogazdát mutattunk be három év alatt. Épp most indult el Ízlelő című portálunk, ahol a termelőket, a kereskedőket és a vásárlókat szeretnénk „összehozni”. Lehet, hogy 2016-ban nálunk rendezik a Bocuse d’Or szakácsverseny európai döntőjét. A magyar gasztronómia szerintem kecsegtető jövő előtt áll. Hiszen vannak nagyszerű hagyományaink, és hajlandóak vagyunk tanulni. Nem akarok nagyon tág összefüggéseket keresni, de ez olyan, mint a magyar zene. Mert az világhírű. És mitől világhírű? A barokk korban, amikor összeálltak a vonós kamarazenekarok, ez a kifinomult kultúra nem állt meg a kastély küszöbén, hanem folytatódott a kisnemesi kúriákban, de hazavitték a cselédlányok is. A monarchia területén ugyanolyan összetételben álltak össze a cigányzenekarok és a népzenekarok is. Ez a folyamat manapság kicsit megfordult. Itt van ez az új világ, a kínálat sokszínűsége; ezt kellene összerendezni.

– Ha járkálsz a nagyvilágban, mit hallasz, mit tudnak rólunk, magyarokról?
– Ismerik a Kodály-módszert, Bartókot, szerintem magasan a zene Magyarország zászlóshajója. A borokat, ahol ismerik, ott abszolút elismerik. A magyar konyhát? Azt kevésbé. Talán a gulyást ismerik. De szerintem az utóbbi időben fényéveket fejlődtünk. Meg kell nézni az új felfogásban működő éttermeket, tele vannak külföldi vendégekkel, és külföldön is vannak már keresett magyar szakácsok. Ismerik persze Puskást, és ha nem is név szerint, de azt tudják, hogy sok Nobel-díjasunk van.



– Mindig azt hittem, te egy városi lány vagy. Kiderült, hogy egy családi gazdaságban nőttél föl, vidéken, ahol nyilván kemény volt az élet, és sokat tanultál. Nemcsak növénytermesztést, állattartást, hanem életszemléletet is.
– Igen.

– Hányan vagytok testvérek?
– Hárman. Két nővérem van. Természetes volt, hogy iskola után, ahogy hazaértünk, segítettünk. Nyáron pedig mi is dolgoztunk reggeltől estig.

– Akkor innen hozod magaddal ezt az állóképességet, ezt a jó értelemben vett keménységet, tartást.
– A szüleim szerettek dolgozni, a munkát az alkotás örömével végezték. Ha kapáltak, ha egy kisborjú születésénél segítettek, azt szívesen és odafigyeléssel tették. Megtanítottak, hogyan kell a földet művelni, az állatokkal bánni. Munka közben sokat beszélgettünk, de nem csupán arról, amit éppen csináltunk, hanem az iskoláról, a családról, arról, hogyan volt régen, hogy hogyan képzeljük el a jövőnket, a vágyainkról. Amikor már nekem is voltak gyerekeim, arra törekedtem, hogy ezt az élményt, a közös munka élményét átadhassam nekik.

– Sikerült?
– Remélem. Van egy kertünk, ahol egy fél foci pályányi területen próbálkozunk zöldséget termelni. Nem muszáj mindenhol focizni. Nyáron napokon keresztül szedtük a gyerekekkel a babot, és ugyanúgy beszélgettünk, mindenféléről, vágyakról, erről-arról, mint egykor én a szüleimmel.

– A gyerekek ezt értékelik?
– Értékelik azt a tudást, hogy az ember elő tudja állítani, amit megeszik. Lehet, hogy tanár vagy jogász lesz, de azt is tudja, hogyan kell elvetni egy magot, amely kikel, terem, és étel lesz belőle.

– Ami megterem, azt földolgozod, befőzöd?
– Igen, vagy lefagyasztom, vagy szétosztom a barátaim és a szomszédaim között.

– Azt mondtad, hogy a családban te vagy a szigorú, édesapjuk elnézőbb a gyerekekkel.
– Ez így igaz. Én vagyok velük többet, nekem kell nap mint nap számon kérni rajtuk a tanulást, a feladatokat, szétcsapni közöttük, ha vita van, nógatni őket, ha valamire lusták. Próbálok következetes lenni, de nem mindig sikerül.

– Mire szeretnéd a legjobban megtanítani őket?
– Az életre.

– Szerinted mi a legfontosabb, ami ehhez kell?
– Erős hit és akaraterő.

– Tehát a gyereket az életre kell megtanítani. Azt mondtad, hit, akaraterő kell hozzá, és még?
– Szorgalom. A célt csak munkával és szorgalommal lehet elérni.

– Édesanyád szigorú asszony volt?
– Határozott kiállású, kemény asszony volt. Azt mondta, hogy a Jóistenhez imádkozni, de a parthoz evezni kell.

– Hasonlítasz rá?
– Ahogy múlik az idő, egyre jobban. Hasonlítok rá, bár az igazság az, hogy inkább a kevésbé vonzó tulajdonságait örököltem.

– Mik azok?
– Néha nagyon türelmetlen vagyok… Tudnám még sorolni, de nem akarom édesanyámat „leleplezni”. A nővéreimmel szoktuk egymást ezekre a tulajdonságokra figyelmeztetni.

– Mit hoztál még otthonról, amit a gyereknevelésben te is alkalmazol, vagy nálatok is tovább él?
– Kíváncsiak voltunk egymásra, a világra. Ezt a kíváncsiságot megpróbáltam elültetni a gyerekeimben is. Bár nagyon sok minden változott a húszegynéhány év alatt, amióta gyerekeim vannak. Iszonyatosan felgyorsult a világ – például a fiatalok, ha főzni akarnak, már nem egy szakácskönyvet vesznek elő, hanem a neten keresik a receptet – a számítógéppel, a mobiltelefonnal. De az, hogy nyitottak legyenek a változásokra, és kíváncsiak egymásra, az ma is ugyanolyan fontos.

– Nem követelsz a gyerekeidtől néha túl sokat? A fotózás egyik szünetében beszéltél telefonon az egyik kislányoddal, ragaszkodtál hozzá, hogy a fogorvos után mindenképp menjen el a fuvolaórára is, mert nem szabad elbliccelni a dolgokat.
– Minden tanév elején leülünk, és megbeszéljük, hogy abban az évben ki mit csinál, mi a feladata. Az iskolai jó eredmények mellett sportolniuk is kell, és zenét tanulniuk.

– Jól tanulnak?
– Viszonylag jól.

– Te kitűnő tanuló voltál annak idején?
– Nem, de ahogy haladtam előre az iskolában, úgy lettem egyre jobb tanuló.

– Mondtad egy régebbi interjúban, hogy három gyerekig nehéz, utána könnyebb lesz, mert a nagyobbakra rá lehet bízni a kicsiket.
– Ez így van. Egy nagy család olyan, mint egy jó iskola, mindenki tanul a másiktól.

– Azt képzelem, hogy Gáspár mint egyetlen fiú körül van rajongva a lányok, de az édesapja által is. Ráadásul ritka szemrevaló gyerek. Mennyi idős is?
– Huszonkettő.

– Felnőtt férfi. Még bele tudtok szólni az életébe, a vágyaiba, az álmaiba?
– Beleszólni nem szoktunk, a mi szüleink sem szóltak bele az életünkbe. Legfeljebb tanácsot adunk, ha kér.

– Magyarul ő sincs elkényeztetve…
– Nincs. Bár ha erről a lányaimat kérdezed, ők bizonyára mást mondanak majd.

– Azt mondta nekem egyszer a nagyszerű színésznő, Almási Éva, akit ismerek és szeretek ezer éve, hogy a szüleiben az volt a legfantasztikusabb, hogy mindig az álmait támogatták. Azt hiszem, ennél szebben nem lehet megfogalmazni azt, hogy egy szülő mit tehet a gyerekéért.
– Egyetértek, az ember két dolgot tehet a gyerekéért: szereti és támogatja. Nagy felelősség az is, hogy az az álom a gyereké legyen, ne a szülőé.

– Kislányként milyen életet álmodtál magadnak?
– A nővéreim kertészeti és műszaki egyetemre jártak, én is valami hasonlóra készültem. Egy gimnáziumi tanárom javaslatára jelentkeztem végül a jogi egyetemre.

– És ez eldöntötte az életedet…
– Egy egyetem nem csupán arra való, hogy egy szakmát ki tanuljon az ember, hanem elsősorban arra, hogy egy sajátos gondolkodási módot elsajátítson. Azt, ahogyan megközelítjük a problémákat, ahogyan értelmezzük, ahogyan megoldást keresünk rájuk. A világban való eligazodás képességét kell ott megszerezni, amely bármilyen későbbi munka elvégzéséhez, bármilyen feladat megoldásához biztonságot ad.

– Arra gondoltam, nyilván arról ábrándozik egy kislány, hogy elvégzi az egyetemet, aztán talál egy helyes fiút, lesznek gyerekei, családja... De hogy az ország vezető politikusának leszel a felesége, az valószínűleg nem szerepelt az álmaidban…
– Valóban nem. Én egy negyedéves joghallgatóhoz mentem feleségül 1986-ban, amikor még egypártrendszer volt, bent voltak az oroszok, Magyarország tagja volt a KGST-nek és a Varsói Szerződésnek.

– Szerinted vannak sorsszerű találkozások? Meg van írva a sorsunk előre?
– Sorsszerű találkozások talán vannak. A protestánsok hisznek a predesztinációban. De emellett azt is mondják, hogy fontos a szabad akarat.

– A tiéd egy nagyon nehéz szerep, vagy nem is tudom, hogy minek nevezzem. Vannak olyan oldalai, amelyek vonzónak tűnhetnek kívülről...
– Szerepnek nem mondanám, hiszen én ebben élek. Vannak, akik egy ilyen helyzetet könnyebben élnek meg, és vannak hozzám hasonló emberek, akiknek más az életszemléletük. Én azt a felelősséget, ami a férjemet terheli, sajnos magamra húzom. Ha valami ellen küzdenem kell, az ez. Hogy ezt ne tegyem. Az ő döntései nem egy családról szólnak, hanem egy ország, egy nemzetközösség életét tudják befolyásolni jó vagy rossz irányba. És ez hatalmas felelősség.

– Azt szoktátok mondani, te is és a férjed is, hogy otthon nincs szó politikáról, a napi eseményekről. Ezt én nehezen tudom elképzelni. Bár nem ma találkoztunk először, bevallom, korábban mást képzeltem rólad, mint amilyennek ma láttalak. Azt gondoltam, visszahúzódóbb, távolságtartóbb, kicsit gátlásosabb, zárkózottabb vagy. De minderről szó sincs. Nyílt vagy, határozott, szókimondó, mindazonáltal mindenkivel közvetlen és kedves. És vág az eszed. Már bocsánat, de magyarul bolond lennék a miniszterelnök helyében, ha nem beszélném meg veled a dolgokat. Nem feltétlenül a mindennapi politika szintjén, de nagy általánosságban mindenképp. Tudván, hogy aztán ő majd teszi a dolgát, azt, amit a legjobbnak tart.
– Nyilván minden családnak van egy stratégiája arra, hogyan él, mennyire szólnak bele a másik életébe. Ez múlik az emberek személyiségén, a kettőjük közötti viszonyrendszeren és így tovább. Mi Viktorral együtt jártunk egyetemre, húszéves korunk óta, harminc éve ismerjük egymást, azonosak voltak a tanáraink, az olvasmányaink, a filmélményeink, a barátaink. Ha felmerül egy probléma, elég pontosan tudom, hogy ő mit fog róla gondolni, és viszont.

– Tehát van egy azonos értékrendetek.
– Ez nem csak értékrend, hanem tudás is. Az, hogy mit gondolunk valamiről, hogyan értelmezzük, mi jut róla eszünkbe, attól is függ, hogy milyen tudással rendelkezünk a témával kapcsolatban. Az elmúlt huszonhét évben, amióta házasok vagyunk, az általam elolvasott könyvek nagy részét elolvasta Viktor is, és én is elolvastam az általa olvasottak többségét. Moziba, színházba is együtt megyünk. Tehát az ismereteinknek van egy elég nagy közös halmaza. De ez egy másfajta tudás, mint ami egy államháztartás irányításához kell. Ahhoz, hogy valaki ilyen bonyolult döntéseket tudjon hozni, rengeteg tényre, információra, szakértői véleményre, elmélyült gondolkodásra van szüksége. Egy nagyvállalat irányítása is rendkívül nehéz, összetett feladat, de egy ország esetében másfajta felelősségek is vannak, nem arról van szó, hogy profitorientáltan kell dönteni. Magasabb szinten kell gondolkodni, rengeteg tudást, információt begyűjteni. Azt gondolom, őrült felelőtlenség lenne részemről, ha bármifajta tanácsot adnék.

– Ha tanácsot nem adsz is, azért csak szóba kerül a munkája, hisz életetek fontos része.
– A kezdetektől fogva kölcsönösen tiszteletben tartottuk egymás munkáját, személyiségünk különbözőségét. Amikor ügyvédként dolgoztam, én sem szegtem meg az ügyvédi titoktartás szabályait. Általában én is az újságból, a tévéből tudom meg a híreket. Előfordul persze, hogy beszélgetünk úgy általában a munkájáról, de konkrétumokról nagyon-nagyon ritkán. Ez mindig is így volt, a kölcsönös tisztelet jegyében.

– Biztosan emlékszel arra, amikor a közös életetek a legnehezebb volt. Melyik volt a legnehezebb életszakasz? De úgy is kérdezhetem: hogy mikor voltatok a legboldogabbak?
– Ez érdekes, mert van úgy, hogy egy adott pillanatban azt gondolom, ez most a legnehezebb, aztán öt év múlva már eszembe sem jut, hogy nehéz volt. Amikor az embernek kicsi gyereke van, és már a nyolcadik éjszakát nem alussza végig, mert jön a foga, az nehéz, de ma már azt gondolom, az élet legszebb időszaka, amikor az embernek kisbabája van...

– Ezt értem, de most én arra gondolok, hogy sok támadás éri a férjedet. Mennyire érnek el ezek téged?
– Engem is megismernek az utcán, de soha sem volt kellemetlen élményem. Az emberek a mindennapi életben sokkal kulturáltabbak, mint ahogy azt tévét nézve vagy rádiót hallgatva gondolnánk.



– Több karitatív szervezetben dolgozol. Az árvízi segélyakciókból is keményen kivetted a részed. Most, hogy jön a tél, a karácsony, ismét több figyelem irányul majd a szegényekre, a nélkülözőkre.
– A Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat és a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet önkéntese vagyok. Az ünnepek közeledtével valóban sok teendőnk van, megszaporodnak a kérelmek, ahogy a támogatást nyújtók száma is. Sokan mondják, hogy Magyarországon sok nélkülöző ember van. A rendszerváltás óta dolgozom ezen a területen, meggyőződésem, hogy a helyzet messze nem ilyen drámai. Számtalan olyan szociális intézmény van, amely fenntarthatja a leszakadókat. Ha krízishelyzetbe kerül egy család, például egy édesanya a gyerekekkel, akkor nem kell az utcára mennie, léteznek befogadó otthonok, ahol van egy évük, hogy összeszedjék magukat. Mivel nagyon sok időt töltöttem ilyen szervezeteknél, szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy ezt a szakmát is kezdem megtanulni, nagyon sok tapasztalatot szereztem. 1989 után a karitatív munkát nekünk is meg kellett tanulnunk. Ma már minden segélyezés szigorú és átgondolt tervezés alapján történik. A munka az elmúlt húsz év alatt szakmává fejlődött, aminek során sokat tanultunk a külföldi testvérszervezetektől. Az adományozók is sokat tanultak arról, hogyan kell segíteni a rászorulóknak. Nagyon sok történetem lenne erről, de talán az idei árvíz jó példa. Ahol ötvenszer annyi védekezéssel töltött órára, ötvenszer annyi homokzsákra, ötvenszer annyi önkéntesre volt szükség, mint a korábbi, ma már csak „kisárvizesnek” mondott években. Az összefogás és a segítőkészség is ötvenszer, ha nem még többször akkora volt, mint a korábban. Szinte hihetetlen, hogy a hatóságok, a mentéssel és segélyezéssel foglalkozó professzionális szervezetek, a civilek, a lakosság és természetesen a vállalatok milyen szervezetten, fegyelmezetten, hatékonyan dolgoztak össze ebben a helyzetben. Ez az eredményes, összecsiszolt működés az elmúlt évek sok-sok tapasztalatán alapult, azon a bizalmon, amelyet tettre kész és jó szándékú szervezetek a hasonló helyzetekben egymás irányában megtapasztaltak. Ha nincs a bizalom, nem működött volna ez az egész. Szerencsére divatba jött a társadalmi felelősségvállalás, és a nagy cégek áldoznak arra, hogy segélyszervezeteket támogassanak. Az adományokon, az anyagi segítségen túl sokan lehetővé tették munkatársaiknak, hogy napszámra a gátakon védekezzenek a gyári és irodai munkájuk helyett. Már kérés nélkül is pontosan tudták, termékeik közül melyik és milyen mennyiségben szükséges a fertőtlenítéshez, az elsősegélyhez, az önkéntesek energiapótlásához. Milyen jó érezni azt is, hogy elmúltak azok az idők, amikor a feleslegessé vált, raktárkészleten maradt árucikkeket kaptuk felajánlásként – ma már minden partnerünk arra figyel, mire van valóban szükség, mivel tud a legjobban segíteni.

– Térjünk vissza Lévai Anikóhoz! Ha most dönthetnél, mi vagy ki szeretnél lenni, mit válaszolnál?
– Ha ezt a kérdést meghallom, eszembe jut ez a történet Churchillről: „Ha nem lehetne az, aki, akkor ki akarna lenni?” – ez a kérdés járt körbe a vacsoraasztalnál. Végül Churchillen volt a válasz sora, és mindenki leste, várta, hogy mit mond majd a háborúban edzett, volt miniszterelnök. „Ha nem lehetnék az, aki, hát a legjobban… – itt szünetet tartott, majd feleségéhez, Clementinhez fordulva mondta – Hát Mrs. Churchill második férje szeretnék lenni…”

– Tudom, hogy futsz, lovagolsz.
– A futás a mindennapjaim része. Ha csak tehetem, miután a két kisebbik lányomat elvittem az iskolába, egy órát futok. Közben végiggondolom a teendőimet, „kieresztem a gőzt”. A lovak: régi szerelem, még otthonról. Viszonylag korán tanultam meg lovagolni, de a barátaim akkor csodálkoztak igazán, amikor láttak fogatot hajtani. Ma a lovakkal a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat egészségügyi programjában találkozom, ahol a lovas terápia több száz fogyatékkal élő gyermek számára jelent élményt és terápiát egyszerre.

– Ha a sors különös kegyelme folytán elutazhatnál bárhová egyedül, mondjuk, két hétre, akár egy hónapra, egyáltalán megtennéd-e? Hová mennél és mit csinálnál?
– Haza, a Tiszára. A Tiszán az ember minden érzékszerve él. Egyszerre érzi magát az erdők mélyén, a pusztaságban vagy akár a tengerparton, a lelke annyira eltelik a végtelenség érzéseivel. Miközben a tájban gyönyörködik, a bőrét perzseli a nap, vagy éppen a hűs szellőt érzi, amikor a folyó olyan kanyarulatába ér, ahol a parti ősfüzesek eltakarják a napot. Hallja a csendet, a habok fodrozását, a madarakat, de még a halakat is, amint ki-kiugrálnak a vízből, és érzi a Tisza szagát. Mert a Tiszának szaga van. Nem illata, szaga. Sehol máshol nem érezhető tiszai iszapszag. A béke szaga. Nekem ez a táj a szülőföldem. Ide mennék. Vissza a gyökerekhez.


Zétényi Lili

– Végigdolgoztad a napot, aki nem próbálta, nem tudja, hogy egy ilyen fotózás mennyire fárasztó, és még ez után is készen állsz a beszélgetésre. Honnan van ennyi energiád?
– Nekem sem mindig sikerül, de amikor jön a feladat, felállok, és csinálom. Nyilván van bennem megfelelési vágy, a feleség, a jó anya mellett szeretnék megfelelni mindazoknak az elvárásoknak, amelyeket magammal szemben támasztok. De fontos az is, hogy amit csinálnom kell, azt tényleg szeretem csinálni. Szeretek a gyerekeimmel lenni, szeretek főzni, háztartást vezetni, a jogi munkát is szeretem, de egy ilyen nap is érdekes és izgalmas. Látni, hogyan zajlik egy ilyen fotózás, milyen érdekes szakmák, érdekes emberek vannak. Állandó kíváncsiság él bennem.

– Szenvedélyed a főzés. Írtál egy nagy sikerű szakácskönyvet is. Azt mondják, a diplomáciában sok minden a fehér asztal mellett dől el. Azért vállaltad el a Magyar Konyha szerkesztőbizottságának vezetését, hogy segíthess a férjednek?
– Az emberek ritkán hálásak, a gyomor mindig. Azt szoktuk mondani: nemzetek sorsa múlhat azon, hogyan étkeznek. A terített asztalnál tényleg sok minden eldől, a családban és a diplomáciában is. Ha belelapozol a könyvembe, erre számtalan példát találsz. Soha nem fogom elfelejteni, ahogy az egyik fogadáson, az unalmas szónokot hallgatva, Helmut Kohl kancellár odasúgta: „Lange Wurst, kurze Rede!” Vagyis: A kolbász legyen hosszú, a beszéd rövid.

– Részt vettél az új Magyar Konyha arculatának kialakításában is?
– Igen. A Magyar Konyha 1976-ban indult, az első közép-európai gasztroújság volt olyan főszerkesztőkkel, mint F. Nagy Angéla. De amikor átvettük, már egy éve szünetelt. Gyakorlatilag csődben volt. Tudtuk, hogy mi nem receptújságot szeretnénk kiadni, hanem gasztronómiai magazint. Benne voltunk a „gasztroforradalomban”. Hitelesség, minőség, erős rovatok, olvasnivaló, hasznosság, főzőiskola, érdekes receptek, olyanok, melyeket nem találsz meg százával az interneten. A szakma hamar elfogadta az új lapot, az elmúlt három évben minden jelentős magyar séf, termelő, ínyenc megszólalt a magazinban Széll Tamástól Kalla Kálmánig, Bíró Lajostól Szulló Szabináig. Számos világhírű séffel készítettünk exkluzív interjút: Heston Blumenthal, Ferran Adriá, Jamie Oliver, Thomas Keller, a baszk Elena Arzak, akit nemrég választották a világ legjobb női séfjének, hogy csak néhányat említsek. A Gasztroarcok sorozatban olyan ínyenceket is megkérdeztünk, akik először nem is értették, miért kellene egy konyhaújságban nyilatkozniuk: Várszegi Asztrik apát úr, Freund Tamás agykutató, Alexander Brody, Kemény Dénes és mások. Megjelentettünk számos „gyomornovellát” is, mások mellett Cserna-Szabó András, Száraz György, Temesi Ferenc, Schäffer Judit tollából. Szóval erősödtünk a fehér asztal mellett. Amin eleinte vitatkoztunk, az a lap neve volt. Egyesek szerint a „Magyar Konyha” brand provinciális, korszerűtlen. De mi makacsul kitartottunk. Azt gondoltuk, jól megfér egymás mellett hagyomány és evolúció. És nekünk lett igazunk. A Magyar Konyha ma a legelőkelőbb gasztrolapok között szerepel, például San Sebastianban a Gastronomikán, a világ egyik legjelentősebb kulináris fesztiválján.

– A könyvesboltok polcai rogyadoznak a szakácskönyvektől, a televíziókból folynak a főzőműsorok, a receptújságokkal Dunát lehet rekeszteni, mi az oka ennek a gasztroőrületnek, ami a világban eluralkodott?
– A gasztronómia sokkal összetettebb fogalom, mint a főzés. A szakácsmesterség mellett beletartozik az anyag- és piacismeret, a vendégfogadás, a vendéglátás is. Ez életérzés. Az ma már kevés, hogy „gyorsan, olcsón, finomat”. Ennek a korszaknak vége. Ma az emberek szeretnék tudni, mit esznek, hol vehetik meg a hozzávalókat. A gasztronómia egy nép általános kulturális szintjének legfontosabb fokmérője. Mondd meg, mit eszel, és megmondom, ki vagy. Csak egy példa. A kilencvenes évek elején az Egyesült Államokban nem találtam tojást a boltokban. De tojáspor volt. Ha egy tojásból akartam rántottát készíteni, akkor egy löttyintés kellett, ha kettőből, akkor kettő. Utánanéztem, és kiderült, hogy a II. világháborús hadigazdálkodás idején születtek ezek a gyorsételek, amikor az asszonyoknak dolgozniuk kellett a férfiak helyett. A tojáspor után aztán jött a tejpor, a krumplipor, most már pörköltalapport is kínálnak. Na, ez nem a Magyar Konyha világa. Az evés ősi ösztön, Freund Tamás szerint az agy a gyerekkori ízeket és illatokat kódolja a legmélyebben az agykéregben. A honvágy is akkor kezdődik, amikor az otthoni ízek hiányozni kezdenek.

– Emlékszem, hogy egyszer New Yorkban én is rágtam a gyulai kolbász héját, amit itthon amúgy nem is eszem. De az evés lenne az élet értelme? Ezt sugározza ez a médiaőrület, ami engem már csak azért is idegesít, mert én nem szeretek, nem is nagyon tudok főzni.
– Az evés nyilván nem az élet értelme, bár ismerek olyan nagyon szimpatikus ínyenceket, aki nem azért esznek, hogy éljenek, hanem azért élnek, hogy egyenek. Ők még soha nem ártottak embertársaiknak. Az étkezés közösségmegtartó erő. A vasárnapi ebéd nemcsak a húsleves illatát jelentette, ahogy a nagymama leemelte a fedőt, és az illat beterítette a szobát, hanem az összetartozást, a közös érték rendet, a dolgok rendjét is. Ez a mediterrán országokban még létezik. Szerencsétlenebb helyeken mindenki beteszi a mikrohullámú sütőbe a saját félkész ebédjét, és az asztalnál szótlanul megeszi – miközben a telefonja gombjait nyomkodja. Na, idáig nem szeretnék eljutni.

– Mit gondolsz, miért nem lett a magyar konyha világhírű?
– Ez nagyon összetett kérdés. Történelmi, kulturális, politikai okai vannak. Kövi Pál, az Erdélyi lakoma szerzője ugyan még komolyan gondolta, hogy a magyar a világ negyedik legkülönösebb konyhája, de mára ezt – sajnos – még a legelvakultabbak sem mondják. Ahhoz, hogy egy konyha tartósan világhírű legyen, a teljes vertikumra szükség van. Minőségi termelők, kulturált kereskedők, megfelelő szakácsképzés, okos szabályozás, jövőorientált étteremtulajdonos, hiteles kritikus, hadd ne soroljam. Amíg a pék átveszi a pocsék lisztet, amíg a kereskedő az ebből készült kenyeret árulja, a vásárló pedig ezt adja a gyerekeinek, akik zokszó nélkül megeszik, addig remény sincs a felzárkózásra. Ám szaporodnak a biztató jelek. Egyre több a hiteles termelő. Csak a Magyar Konyhában másfél száz péket, sajtost, pisztrángost, mézest, biogazdát mutattunk be három év alatt. Épp most indult el Ízlelő című portálunk, ahol a termelőket, a kereskedőket és a vásárlókat szeretnénk „összehozni”. Lehet, hogy 2016-ban nálunk rendezik a Bocuse d’Or szakácsverseny európai döntőjét. A magyar gasztronómia szerintem kecsegtető jövő előtt áll. Hiszen vannak nagyszerű hagyományaink, és hajlandóak vagyunk tanulni. Nem akarok nagyon tág összefüggéseket keresni, de ez olyan, mint a magyar zene. Mert az világhírű. És mitől világhírű? A barokk korban, amikor összeálltak a vonós kamarazenekarok, ez a kifinomult kultúra nem állt meg a kastély küszöbén, hanem folytatódott a kisnemesi kúriákban, de hazavitték a cselédlányok is. A monarchia területén ugyanolyan összetételben álltak össze a cigányzenekarok és a népzenekarok is. Ez a folyamat manapság kicsit megfordult. Itt van ez az új világ, a kínálat sokszínűsége; ezt kellene összerendezni.

– Ha járkálsz a nagyvilágban, mit hallasz, mit tudnak rólunk, magyarokról?
– Ismerik a Kodály-módszert, Bartókot, szerintem magasan a zene Magyarország zászlóshajója. A borokat, ahol ismerik, ott abszolút elismerik. A magyar konyhát? Azt kevésbé. Talán a gulyást ismerik. De szerintem az utóbbi időben fényéveket fejlődtünk. Meg kell nézni az új felfogásban működő éttermeket, tele vannak külföldi vendégekkel, és külföldön is vannak már keresett magyar szakácsok. Ismerik persze Puskást, és ha nem is név szerint, de azt tudják, hogy sok Nobel-díjasunk van.



– Mindig azt hittem, te egy városi lány vagy. Kiderült, hogy egy családi gazdaságban nőttél föl, vidéken, ahol nyilván kemény volt az élet, és sokat tanultál. Nemcsak növénytermesztést, állattartást, hanem életszemléletet is.
– Igen.

– Hányan vagytok testvérek?
– Hárman. Két nővérem van. Természetes volt, hogy iskola után, ahogy hazaértünk, segítettünk. Nyáron pedig mi is dolgoztunk reggeltől estig.

– Akkor innen hozod magaddal ezt az állóképességet, ezt a jó értelemben vett keménységet, tartást.
– A szüleim szerettek dolgozni, a munkát az alkotás örömével végezték. Ha kapáltak, ha egy kisborjú születésénél segítettek, azt szívesen és odafigyeléssel tették. Megtanítottak, hogyan kell a földet művelni, az állatokkal bánni. Munka közben sokat beszélgettünk, de nem csupán arról, amit éppen csináltunk, hanem az iskoláról, a családról, arról, hogyan volt régen, hogy hogyan képzeljük el a jövőnket, a vágyainkról. Amikor már nekem is voltak gyerekeim, arra törekedtem, hogy ezt az élményt, a közös munka élményét átadhassam nekik.

– Sikerült?
– Remélem. Van egy kertünk, ahol egy fél foci pályányi területen próbálkozunk zöldséget termelni. Nem muszáj mindenhol focizni. Nyáron napokon keresztül szedtük a gyerekekkel a babot, és ugyanúgy beszélgettünk, mindenféléről, vágyakról, erről-arról, mint egykor én a szüleimmel.

– A gyerekek ezt értékelik?
– Értékelik azt a tudást, hogy az ember elő tudja állítani, amit megeszik. Lehet, hogy tanár vagy jogász lesz, de azt is tudja, hogyan kell elvetni egy magot, amely kikel, terem, és étel lesz belőle.

– Ami megterem, azt földolgozod, befőzöd?
– Igen, vagy lefagyasztom, vagy szétosztom a barátaim és a szomszédaim között.

– Azt mondtad, hogy a családban te vagy a szigorú, édesapjuk elnézőbb a gyerekekkel.
– Ez így igaz. Én vagyok velük többet, nekem kell nap mint nap számon kérni rajtuk a tanulást, a feladatokat, szétcsapni közöttük, ha vita van, nógatni őket, ha valamire lusták. Próbálok következetes lenni, de nem mindig sikerül.

– Mire szeretnéd a legjobban megtanítani őket?
– Az életre.

– Szerinted mi a legfontosabb, ami ehhez kell?
– Erős hit és akaraterő.

– Tehát a gyereket az életre kell megtanítani. Azt mondtad, hit, akaraterő kell hozzá, és még?
– Szorgalom. A célt csak munkával és szorgalommal lehet elérni.

– Édesanyád szigorú asszony volt?
– Határozott kiállású, kemény asszony volt. Azt mondta, hogy a Jóistenhez imádkozni, de a parthoz evezni kell.

– Hasonlítasz rá?
– Ahogy múlik az idő, egyre jobban. Hasonlítok rá, bár az igazság az, hogy inkább a kevésbé vonzó tulajdonságait örököltem.

– Mik azok?
– Néha nagyon türelmetlen vagyok… Tudnám még sorolni, de nem akarom édesanyámat „leleplezni”. A nővéreimmel szoktuk egymást ezekre a tulajdonságokra figyelmeztetni.

– Mit hoztál még otthonról, amit a gyereknevelésben te is alkalmazol, vagy nálatok is tovább él?
– Kíváncsiak voltunk egymásra, a világra. Ezt a kíváncsiságot megpróbáltam elültetni a gyerekeimben is. Bár nagyon sok minden változott a húszegynéhány év alatt, amióta gyerekeim vannak. Iszonyatosan felgyorsult a világ – például a fiatalok, ha főzni akarnak, már nem egy szakácskönyvet vesznek elő, hanem a neten keresik a receptet – a számítógéppel, a mobiltelefonnal. De az, hogy nyitottak legyenek a változásokra, és kíváncsiak egymásra, az ma is ugyanolyan fontos.

– Nem követelsz a gyerekeidtől néha túl sokat? A fotózás egyik szünetében beszéltél telefonon az egyik kislányoddal, ragaszkodtál hozzá, hogy a fogorvos után mindenképp menjen el a fuvolaórára is, mert nem szabad elbliccelni a dolgokat.
– Minden tanév elején leülünk, és megbeszéljük, hogy abban az évben ki mit csinál, mi a feladata. Az iskolai jó eredmények mellett sportolniuk is kell, és zenét tanulniuk.

– Jól tanulnak?
– Viszonylag jól.

– Te kitűnő tanuló voltál annak idején?
– Nem, de ahogy haladtam előre az iskolában, úgy lettem egyre jobb tanuló.

– Mondtad egy régebbi interjúban, hogy három gyerekig nehéz, utána könnyebb lesz, mert a nagyobbakra rá lehet bízni a kicsiket.
– Ez így van. Egy nagy család olyan, mint egy jó iskola, mindenki tanul a másiktól.

– Azt képzelem, hogy Gáspár mint egyetlen fiú körül van rajongva a lányok, de az édesapja által is. Ráadásul ritka szemrevaló gyerek. Mennyi idős is?
– Huszonkettő.

– Felnőtt férfi. Még bele tudtok szólni az életébe, a vágyaiba, az álmaiba?
– Beleszólni nem szoktunk, a mi szüleink sem szóltak bele az életünkbe. Legfeljebb tanácsot adunk, ha kér.

– Magyarul ő sincs elkényeztetve…
– Nincs. Bár ha erről a lányaimat kérdezed, ők bizonyára mást mondanak majd.

– Azt mondta nekem egyszer a nagyszerű színésznő, Almási Éva, akit ismerek és szeretek ezer éve, hogy a szüleiben az volt a legfantasztikusabb, hogy mindig az álmait támogatták. Azt hiszem, ennél szebben nem lehet megfogalmazni azt, hogy egy szülő mit tehet a gyerekéért.
– Egyetértek, az ember két dolgot tehet a gyerekéért: szereti és támogatja. Nagy felelősség az is, hogy az az álom a gyereké legyen, ne a szülőé.

– Kislányként milyen életet álmodtál magadnak?
– A nővéreim kertészeti és műszaki egyetemre jártak, én is valami hasonlóra készültem. Egy gimnáziumi tanárom javaslatára jelentkeztem végül a jogi egyetemre.

– És ez eldöntötte az életedet…
– Egy egyetem nem csupán arra való, hogy egy szakmát ki tanuljon az ember, hanem elsősorban arra, hogy egy sajátos gondolkodási módot elsajátítson. Azt, ahogyan megközelítjük a problémákat, ahogyan értelmezzük, ahogyan megoldást keresünk rájuk. A világban való eligazodás képességét kell ott megszerezni, amely bármilyen későbbi munka elvégzéséhez, bármilyen feladat megoldásához biztonságot ad.

– Arra gondoltam, nyilván arról ábrándozik egy kislány, hogy elvégzi az egyetemet, aztán talál egy helyes fiút, lesznek gyerekei, családja... De hogy az ország vezető politikusának leszel a felesége, az valószínűleg nem szerepelt az álmaidban…
– Valóban nem. Én egy negyedéves joghallgatóhoz mentem feleségül 1986-ban, amikor még egypártrendszer volt, bent voltak az oroszok, Magyarország tagja volt a KGST-nek és a Varsói Szerződésnek.

– Szerinted vannak sorsszerű találkozások? Meg van írva a sorsunk előre?
– Sorsszerű találkozások talán vannak. A protestánsok hisznek a predesztinációban. De emellett azt is mondják, hogy fontos a szabad akarat.

– A tiéd egy nagyon nehéz szerep, vagy nem is tudom, hogy minek nevezzem. Vannak olyan oldalai, amelyek vonzónak tűnhetnek kívülről...
– Szerepnek nem mondanám, hiszen én ebben élek. Vannak, akik egy ilyen helyzetet könnyebben élnek meg, és vannak hozzám hasonló emberek, akiknek más az életszemléletük. Én azt a felelősséget, ami a férjemet terheli, sajnos magamra húzom. Ha valami ellen küzdenem kell, az ez. Hogy ezt ne tegyem. Az ő döntései nem egy családról szólnak, hanem egy ország, egy nemzetközösség életét tudják befolyásolni jó vagy rossz irányba. És ez hatalmas felelősség.

– Azt szoktátok mondani, te is és a férjed is, hogy otthon nincs szó politikáról, a napi eseményekről. Ezt én nehezen tudom elképzelni. Bár nem ma találkoztunk először, bevallom, korábban mást képzeltem rólad, mint amilyennek ma láttalak. Azt gondoltam, visszahúzódóbb, távolságtartóbb, kicsit gátlásosabb, zárkózottabb vagy. De minderről szó sincs. Nyílt vagy, határozott, szókimondó, mindazonáltal mindenkivel közvetlen és kedves. És vág az eszed. Már bocsánat, de magyarul bolond lennék a miniszterelnök helyében, ha nem beszélném meg veled a dolgokat. Nem feltétlenül a mindennapi politika szintjén, de nagy általánosságban mindenképp. Tudván, hogy aztán ő majd teszi a dolgát, azt, amit a legjobbnak tart.
– Nyilván minden családnak van egy stratégiája arra, hogyan él, mennyire szólnak bele a másik életébe. Ez múlik az emberek személyiségén, a kettőjük közötti viszonyrendszeren és így tovább. Mi Viktorral együtt jártunk egyetemre, húszéves korunk óta, harminc éve ismerjük egymást, azonosak voltak a tanáraink, az olvasmányaink, a filmélményeink, a barátaink. Ha felmerül egy probléma, elég pontosan tudom, hogy ő mit fog róla gondolni, és viszont.

– Tehát van egy azonos értékrendetek.
– Ez nem csak értékrend, hanem tudás is. Az, hogy mit gondolunk valamiről, hogyan értelmezzük, mi jut róla eszünkbe, attól is függ, hogy milyen tudással rendelkezünk a témával kapcsolatban. Az elmúlt huszonhét évben, amióta házasok vagyunk, az általam elolvasott könyvek nagy részét elolvasta Viktor is, és én is elolvastam az általa olvasottak többségét. Moziba, színházba is együtt megyünk. Tehát az ismereteinknek van egy elég nagy közös halmaza. De ez egy másfajta tudás, mint ami egy államháztartás irányításához kell. Ahhoz, hogy valaki ilyen bonyolult döntéseket tudjon hozni, rengeteg tényre, információra, szakértői véleményre, elmélyült gondolkodásra van szüksége. Egy nagyvállalat irányítása is rendkívül nehéz, összetett feladat, de egy ország esetében másfajta felelősségek is vannak, nem arról van szó, hogy profitorientáltan kell dönteni. Magasabb szinten kell gondolkodni, rengeteg tudást, információt begyűjteni. Azt gondolom, őrült felelőtlenség lenne részemről, ha bármifajta tanácsot adnék.

– Ha tanácsot nem adsz is, azért csak szóba kerül a munkája, hisz életetek fontos része.
– A kezdetektől fogva kölcsönösen tiszteletben tartottuk egymás munkáját, személyiségünk különbözőségét. Amikor ügyvédként dolgoztam, én sem szegtem meg az ügyvédi titoktartás szabályait. Általában én is az újságból, a tévéből tudom meg a híreket. Előfordul persze, hogy beszélgetünk úgy általában a munkájáról, de konkrétumokról nagyon-nagyon ritkán. Ez mindig is így volt, a kölcsönös tisztelet jegyében.

– Biztosan emlékszel arra, amikor a közös életetek a legnehezebb volt. Melyik volt a legnehezebb életszakasz? De úgy is kérdezhetem: hogy mikor voltatok a legboldogabbak?
– Ez érdekes, mert van úgy, hogy egy adott pillanatban azt gondolom, ez most a legnehezebb, aztán öt év múlva már eszembe sem jut, hogy nehéz volt. Amikor az embernek kicsi gyereke van, és már a nyolcadik éjszakát nem alussza végig, mert jön a foga, az nehéz, de ma már azt gondolom, az élet legszebb időszaka, amikor az embernek kisbabája van...

– Ezt értem, de most én arra gondolok, hogy sok támadás éri a férjedet. Mennyire érnek el ezek téged?
– Engem is megismernek az utcán, de soha sem volt kellemetlen élményem. Az emberek a mindennapi életben sokkal kulturáltabbak, mint ahogy azt tévét nézve vagy rádiót hallgatva gondolnánk.



– Több karitatív szervezetben dolgozol. Az árvízi segélyakciókból is keményen kivetted a részed. Most, hogy jön a tél, a karácsony, ismét több figyelem irányul majd a szegényekre, a nélkülözőkre.
– A Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat és a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet önkéntese vagyok. Az ünnepek közeledtével valóban sok teendőnk van, megszaporodnak a kérelmek, ahogy a támogatást nyújtók száma is. Sokan mondják, hogy Magyarországon sok nélkülöző ember van. A rendszerváltás óta dolgozom ezen a területen, meggyőződésem, hogy a helyzet messze nem ilyen drámai. Számtalan olyan szociális intézmény van, amely fenntarthatja a leszakadókat. Ha krízishelyzetbe kerül egy család, például egy édesanya a gyerekekkel, akkor nem kell az utcára mennie, léteznek befogadó otthonok, ahol van egy évük, hogy összeszedjék magukat. Mivel nagyon sok időt töltöttem ilyen szervezeteknél, szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy ezt a szakmát is kezdem megtanulni, nagyon sok tapasztalatot szereztem. 1989 után a karitatív munkát nekünk is meg kellett tanulnunk. Ma már minden segélyezés szigorú és átgondolt tervezés alapján történik. A munka az elmúlt húsz év alatt szakmává fejlődött, aminek során sokat tanultunk a külföldi testvérszervezetektől. Az adományozók is sokat tanultak arról, hogyan kell segíteni a rászorulóknak. Nagyon sok történetem lenne erről, de talán az idei árvíz jó példa. Ahol ötvenszer annyi védekezéssel töltött órára, ötvenszer annyi homokzsákra, ötvenszer annyi önkéntesre volt szükség, mint a korábbi, ma már csak „kisárvizesnek” mondott években. Az összefogás és a segítőkészség is ötvenszer, ha nem még többször akkora volt, mint a korábban. Szinte hihetetlen, hogy a hatóságok, a mentéssel és segélyezéssel foglalkozó professzionális szervezetek, a civilek, a lakosság és természetesen a vállalatok milyen szervezetten, fegyelmezetten, hatékonyan dolgoztak össze ebben a helyzetben. Ez az eredményes, összecsiszolt működés az elmúlt évek sok-sok tapasztalatán alapult, azon a bizalmon, amelyet tettre kész és jó szándékú szervezetek a hasonló helyzetekben egymás irányában megtapasztaltak. Ha nincs a bizalom, nem működött volna ez az egész. Szerencsére divatba jött a társadalmi felelősségvállalás, és a nagy cégek áldoznak arra, hogy segélyszervezeteket támogassanak. Az adományokon, az anyagi segítségen túl sokan lehetővé tették munkatársaiknak, hogy napszámra a gátakon védekezzenek a gyári és irodai munkájuk helyett. Már kérés nélkül is pontosan tudták, termékeik közül melyik és milyen mennyiségben szükséges a fertőtlenítéshez, az elsősegélyhez, az önkéntesek energiapótlásához. Milyen jó érezni azt is, hogy elmúltak azok az idők, amikor a feleslegessé vált, raktárkészleten maradt árucikkeket kaptuk felajánlásként – ma már minden partnerünk arra figyel, mire van valóban szükség, mivel tud a legjobban segíteni.

– Térjünk vissza Lévai Anikóhoz! Ha most dönthetnél, mi vagy ki szeretnél lenni, mit válaszolnál?
– Ha ezt a kérdést meghallom, eszembe jut ez a történet Churchillről: „Ha nem lehetne az, aki, akkor ki akarna lenni?” – ez a kérdés járt körbe a vacsoraasztalnál. Végül Churchillen volt a válasz sora, és mindenki leste, várta, hogy mit mond majd a háborúban edzett, volt miniszterelnök. „Ha nem lehetnék az, aki, hát a legjobban… – itt szünetet tartott, majd feleségéhez, Clementinhez fordulva mondta – Hát Mrs. Churchill második férje szeretnék lenni…”

– Tudom, hogy futsz, lovagolsz.
– A futás a mindennapjaim része. Ha csak tehetem, miután a két kisebbik lányomat elvittem az iskolába, egy órát futok. Közben végiggondolom a teendőimet, „kieresztem a gőzt”. A lovak: régi szerelem, még otthonról. Viszonylag korán tanultam meg lovagolni, de a barátaim akkor csodálkoztak igazán, amikor láttak fogatot hajtani. Ma a lovakkal a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat egészségügyi programjában találkozom, ahol a lovas terápia több száz fogyatékkal élő gyermek számára jelent élményt és terápiát egyszerre.

– Ha a sors különös kegyelme folytán elutazhatnál bárhová egyedül, mondjuk, két hétre, akár egy hónapra, egyáltalán megtennéd-e? Hová mennél és mit csinálnál?
– Haza, a Tiszára. A Tiszán az ember minden érzékszerve él. Egyszerre érzi magát az erdők mélyén, a pusztaságban vagy akár a tengerparton, a lelke annyira eltelik a végtelenség érzéseivel. Miközben a tájban gyönyörködik, a bőrét perzseli a nap, vagy éppen a hűs szellőt érzi, amikor a folyó olyan kanyarulatába ér, ahol a parti ősfüzesek eltakarják a napot. Hallja a csendet, a habok fodrozását, a madarakat, de még a halakat is, amint ki-kiugrálnak a vízből, és érzi a Tisza szagát. Mert a Tiszának szaga van. Nem illata, szaga. Sehol máshol nem érezhető tiszai iszapszag. A béke szaga. Nekem ez a táj a szülőföldem. Ide mennék. Vissza a gyökerekhez.


Zétényi Lili